Az ember néha megittasul a saját szavaitól, velem is ez történt, amikor tegnap nagy bosszúsan leírtam, hogy Szűcs Mártára nem olyan könnyű emlékezni, a hangzó hagyaték nem elég gazdag, és hiába mondjuk, hogy emléke szívünkben él, mert a szívünk sem megbízható vitrin, előbb vagy utóbb összetörik.…

Tegnap temették el Szűcs Mártát, nem mentem el, senki művésznek nem megyek el a temetésére, nem akarok úgy tenni, mintha közöm volna (lehetne) hozzájuk magánemberként is. Egy kivétel volt, Kabos Gyula, neki megsimogattam a koporsóját. Kocsis Zoltánt sem néztem, amikor földbe helyezték. Hátha nem is…