Mindenki bukást jósol a Rózsák háborújának, nem előre, hanem már a film megnézése után, és ahogy a mozibeli népsűrűséget néztem vasárnap este: alighanem igazuk van. Talán túl korai volt a történet újrafeldolgozása, hiszen volt egy korábbi A rózsák háborúja (egy A-val hosszabb címmel), Kathleen Turnerrel és Michael Douglas-szel, bár a két film csak a fővonalakat tekintve azonos. Vagy azt hiszik a kedves nem nézők, hogy ez történelmi film, Lancaster és York.

Nem tudom. Szerintem megéri megnézni, szomorú és vicces, én Olivia Colmanért Soroksárig elfutok, egy moziba meg pláne, Benedict Cumberbatchért meg Dunakeszire, ha kell. De nem kell. Ő fut a filmben. Néha nagyon angol a humor, mondjuk a házassági tanácsadós jelenetben, néha elég amerikai, és nyelvleckének vagy -gyakorlásnak is kiváló, sokat és gyorsan beszélnek, sietve kell olvasni a feliratokat. De például én ezt a szólást eddig nem ismertem: today’s news is tomorrow’s fish and chips. Igaz, idejétmúlt, már régóta nem csomagolnak újságpapírba élelmiszert, de még tudjuk, mi az az újságpapír.   

Rátonyi Róbert-napot tartottam, többé-kevésbé akaratom vagy szándékaim ellenére. Délelőtt az Ábrahám Pál-lemezt hallgattam, de leginkább Melis György miatt, hogy valahogy és valakinek meg kellene mentenie Melis operett-felvételeit, hiszen zseniális ebben is. De hát lassan meg kell menteni Melis operai emlékezetét is, halad is idő, dolgozik a feledés.

A lemezen meg ott volt Rátonyi is hol mereven, hol hatásosan jókedvű formájában, Kicsike vigyázzon, egyszer nagymama lesz, ez inkább merev, a Teve van egypúpú meg tényleg vidámságot áraszt. Eszembe jutott, hogy én gyerekként alapvetően féltem Rátonyi Róberttől, az állandóan ráfagyott nyuszifogú mosolyától, maszkszerű arcától, ami olyan tudott lenni, mint a hasbeszélők fabábuja. Beletelt néhány évbe, évtizedbe, amíg az ember meglátta ebben a hősiességet. Nem is láttam őt sokat a színpadon, leginkább a Sweeney Toddra emlékszem, akkor már beteg volt, parókával a fején gyűlöltette magát az alacsony számú közönséggel.

Este A csárdáskirálynő ment a Városmajorban, és az ember bizonyos kor fölött nem megy bizonyos szint alá, valószínűleg, ha kellően alacsony szám áll a születési éve mellett, akkor a jó Bóni grófokat is Rátonyihoz hasonlítja. A rosszakat meg inkább nem hasonlítja senkihez, csak eszébe jut Rátonyi, hogy mit dolgozott ezért a léhaságért, táncolt, énekelt. Akkoriban még mikrofonokat sem használtak erősítésre, egy Jaj, cica végére szerintem lógott a bele, a nyelve, de a nyakkendője, az nem. Mindig foglalkoztat a kérdés: hogy ebben a közönségnek mi a jó, azt értem. De hogy az előadónak…?

Följött egy YouTube videó, a tíz legrondább hollywoodi színésznő. Tényleg értelmetlen gondolat, van, aki direkt ronda, úgy értem, annak köszönheti a sikereit, van, aki túllép szépségen és csúnyaságon. Egyébként sem ismertem a felsoroltak felét. De volt Barbra Streisand, hát jó, és volt Tilda Swinton.

Hát nem jó. Vagyis ostobaság. És pont egy nappal az Orlando sajtóvetítése előtt, ugyanis újra játsszák majd moziban az Orlandót, hogy ne kelljen mindig csak emlékekre és tévéképernyőkre hagyatkoznunk. Orlando, harminckét évvel a magyarországi bemutató után. Persze rögtön az az első kérdés, mivel a film maga egy nem öregedő emberről szól, hogy a film maga öregedett-e. Jó az esély, hogy nem, hiszen elsősorban szép film, és másodsorban van valami üzenete vagy témája, története.

A témája, ha nem is öregedett, már ha elfogadjuk témának vagy másodlagos témának azt, hogy nőként mégis más, nehezebb, és önelégült, agyalágyult férfiakat kell, vagy nem kell elviselni… Nem állítom, hogy idejétmúlt gondolat, csak ma már túl sokszor hangzik el. Ha Orlando megelőzte a korát, az azt is jelenti, hogy van egyáltalán kora.  

Ami a többit illeti: Tilda szép. Szép nőnek is, férfinak is, és miközben a mostani néző is ámul, hogy tényleg változik, nemcsak a szeme színe, hanem igazán hol férfi, hol nő, járásra, mozdulatra is, közben van valami, amit eddig észre sem vettem. Erzsébet királynő. Azt még lehet tudni, hogy férfi játssza, no de melyik férfi? Quentin Crisp, róla írta Sting pár évvel korábban az An Englishman in New York című dalt, szerepel a klipben is. A kétneműséget vagy nemi bizonytalanságot nemcsak játsszák az Orlandóban, de élik is.

Ákos Stefit hallgattam, minden különösebb ok nélkül, csak a dalok miatt, meg a léha ajkak matt, amelyek olyan lustán mondanak ki minden s hangzót. A lemez B oldalán az első szám az Ez történt tavasszal című latinos kis valami. A szöveg pedig… „Súgtad: te leszel az egyetlen, súgtam: akarod, hogy elhiggyem?” Azért ez nem rossz. Úgy értem, benne marad a slágerszöveg-kategóriában, de azért ki is tekint belőle, jelzi, hogy tudok én így beszélni, de közben azért nem ment el az eszem. Ki írta?

Bacsó Péter. Tényleg, az ember el is felejtette, hogy Bacsó Péter dalszövegeket is írt, elsősorban a saját filmjeiben elhangzó dalokhoz, ő írta azt, hogy Egy esős vasárnap délután elbújni jó, jó, jó. Meg azt is, hogy Táskarádió, ritmusdáridó. Rejtély. Ezt is ő írta. Leginkább Fényes Szabolcs-dallamokhoz rímelt, vagy fordítva, Fényes Szabolcs-dallamokat előhívogatón, bár inkább az első változatra gyanakszom.

Erre kérdezné a gonosz ember, hogy akkor minek rendezett?

Van az a régi filmes bölcsesség vagy tapasztalat, hogy a második rész soha nem olyan jó, mint az első, de hát akkor is érdekes, hogy mi a történet vége. Vagy nem?

Lehet, hogy nem. Van ez az örökké népszerű és hatásos szimfonikus mű, a Fantasztikus szimfónia, minden évben elhangzik néhányszor a honi koncertterekben, és mintha senkit nem érdekelne a folytatása, a Lélio. Pedig igazán a folytatása, megy tovább a történet az első részben meg nem nevezett hős, aki szerelmi bánatában, öngyilkossági szándékkal ópiumot vett be, fölébred zenekari rémálmaiból, és megpróbál visszatérni az életbe, az alkotáshoz. Vannak racionális magyarázatok, hogy miért játsszák el kevesebbszer ezt a részt: egyszerűen a kivitelezés bonyolult, míg a Fantasztikus szimfóniához elegendő egy jól felszerelt szimfonikus zenekar, a Lélióhoz kell narrátor, tenor (igazából két tenor, de eggyel is megoldható), bariton, kórus, zongora a zenekarban, és az énekes kíséreteként. Ha ez megvan, akkor is el kell dönteni, hogy a narrátor magyarul vagy franciául mondja-e a szövegét, hogy a szavak hangzása is része a műnek, vagy fontosabb az értelem, a közönség számára is átélhetővé tett indulat és felbolydulás. A kórus meg viszonylag váratlanul franciából olaszra vált, mikor A viharra írt fantáziát éneklik, hogy miért, azt csak Berlioz tudná megmondani. Vagy ő sem.

Bonyolult mű. Csak hát nagyon megérné, mégis így kerekedne ki a világ, megtudnánk, hogy mi történt holtnak hitt hősünkkel. Lehet mondani, hogy erre valók a lemezek, annyi Léliót hallgathatunk, amennyit csak akarunk (annyit azért nem, de valamennyit mégis), csak hát nem erre valók a lemezek. Az más műfaj, más hallgatói helyzet.

Föl tehát, Lélióra. Idén, ahogy nézem, erre már nem lesz lehetőség, de hosszabb távra tervezünk.  Hosszabb távra reménykedünk.

Bárkivel is próbáltam ezt a gondolatomat megosztani, senki nem helyeselt. A legtöbb, amit elértem, hogy háát, nem tudom, lehetséges. Elmondom hát mindenkinek, hátha mégis van értelme.

A gondolat az, hogy Barcsay Jenőnek a közönség számára két élete van. Megnéztem most a Képzőművészeti Egyetemen a Barcsay kiállítást, és megint azt éreztem, hogy voltaképpen nehéz ezt a két életet összeilleszteni eggyé. Van Barcsay, a festő, és van Barcsay, a rajzoló. Nem is általában a rajzoló, hanem aki a Művészeti anatómiát készítette. Amiről lehet tudni, hogy nem jókedvéből rajzolta, hanem szükség volt rá, hogy valaki megalkossa, és ő lett a kiválasztott, vagy akire rálőcsölték a munkát, nem kívánt, törlendő. Ő meg nekilátott, kitanulta az anatómiát, megrajzolta, amit kellett, óriási siker lett. A Művészeti anatómia olyan lett a jól felszerelt háztartásokban, mint a porszívó vagy a mosógép.

Egyéni (vagy talán nem annyira egyéni) balszerencse, hogy én soha nem tudtam igazán szeretni, annyira mégsem rajzolt jól Barcsay, mint a legeslegnagyobb mesterek, a kiállításon egyébként kiderül, hogy annyira sem, mint a nem is legeslegnagyobb mesterek, mintha mindent és mindenkit gipsszel öntöttek volna le, de ez teljesen mellékes, a lényeg az volna, hogy nem ez az igazi Barcsay. Vagy inkább hogy ez is igazi, mert kettő van belőle. De a kettő nem áll nagyon közel egymáshoz. 

Hogy mennyire hajlékony és kifejező zenei eszköz a szimfonikus zenekar, azt számomra mi sem bizonyítja jobban, mint hogy westernfilmek kísérőzenéjét is rá lehet bízni. És nem neveti el magát senki a moziban, hogy mennek ezek az amerikai vagy német cowboyok a prérin, és közben a teljes vonóskar szól.

Európában maradva: a zeneszerző Martin Böttcher volt, aki önmagában is nagyon érdekes történet, hiszen tizenhét évesen a Luftwaffénál volt, azt állítják, hogy bevetésen már nem kellett részt vennie, remélem, tényleg így is történt. Mindenesetre így is hadifogságba esett, ahol szerzett egy gitárt, megtanult játszani rajta, és aztán zenészként és filmzeneszerzőként élte életét az NSZK-ban. A főműve a Winnetou-filmek zenéje, a főmű főműve pedig az Old Shatterhand-Melodie, ami slágerlistát is vezetett heteken át.

Ennyire rugalmas eszköz a szimfonikus zenekar.

Ami azt illeti, a híres Old Shatterhand-dallam erősen A hét mesterlövészből lett kölcsönözve, de ez mintha senkit nem zavart volna. Viszont minden mindennel összefügg, az első Martin Böttcher filmzene-siker a Die Halbstarken című filmhez íródott, amelynek főszereplője az akkor induló ifjú sztár, a német James Dean, Horst Buchholz volt. Az, aki A hét mesterlövészben Chicót, a mexikói fiút játszotta.

Nem vagyok igazi rajongója Piedonénak, annak ellenére sem, hogy a Piedone Afrikábant kétszer láttam egymás után. Nem azért, mert annyira izgatott, hanem mert bujkáltam a szüleim elől, valahol lennem kellett volna, és nem jutott jobb búvóhely az eszembe, mint a mozi.

Annak ellenére sem vagyok igazi Piedone-őrült, hogy a Piedone Egyiptombant Bécsben láttam. Nem azért, mert annyira kíváncsi voltam, hogy nem bírtam kivárni a magyar bemutatót, hanem mert a kedves vendéglátók olyan filmre akartak elvinni, amit az én némettudásommal is meg lehet érteni. Endlich Afrika! – mondta Bodo, amikor megérkeztek. A többit ne feszegessük.  

Voltaképpen mégis innét indult az értetlenség. Piedonét ugyanis németre lefordítják, Plattfussnak mondják a felügyelőt, ami leginkább lúdtalpat jelent. De hogy ezt a becenevet az eredeti filmekben sem nagyon használják ki. Piedone inkább jelent nagy lábat, mint lúdtalpat, és az első filmben, a Piedone, a zsaruban még előfordul, hogy Rizzo felügyelő rálép szándékosan a gyanúsított lábára, hogy vallomásra bírja, de aztán az évek során leszokik erről. A magyar oldalak is felhívják a figyelmet arra, hogy a Piedone értelmes szó, és nem név, de azt mondják, hogy az olasz szlengben zsarut jelent. Szerintem ez fordított okoskodás, a film miatt jelent zsarut, és nem a zsaru jelentés miatt lett Piedone a filmek címe, de nem vagyok biztos benne. Mintha lett volna a kezdet kezdetén egy ötlet, amit dobtak, de már túl késő volt, maradt Piedone a cím. Egyébként meg mintha Bud Spencernek nem is lett volna olyan nagy lába.

Az úgy kezdődött, hogy Rubinstein az önéletrajzában találkozott Colette-tel és én rájöttem, hogy soha nem olvastam tőle semmit, nem is nagyon tudom, hogy kiről van szó. Így aztán elolvastam a Chérit, nem nagy szeretettel, de azért érdekes volt, hogy úgy mondjam, irodalomtörténeti szinten, hogy milyen egy tényleg és igazán női nézőpont, hogy néz egy nő egy férfiarcot közvetlen közelről, amikor panaszkodik, hogy mennyire csúnya a nevetése. Szóval ez Colette.

Vagy nem ez? Mert annyira nem tűnik igazán és nagyon szép irodalomnak, inkább félúton van, de ez Colette élete, útonlét,  pornográf, vagy akkor pornográfnak mondott regényekkel kezdte, aztán szép lassan felvonult a Parnasszusra.

Ekkor jött Rogi André, vagyis a kiállítás, ahol látható volt nemcsak ez a Colette-portré, de még egy idézet is volt tőle a falon, körülbelül az, hogy Rogi Andrénak köszönhetően újra nőnek érezhettem magam. Nyilván nem azért, mert csal a kép, nem is csal, erősen kifestett, őszülő hajú asszony van rajta, és az asztalnak döntve látszik a bot is, amire támaszkodnia kellett élete végén, de talán úgy nézett rá Rogi André lencsén át, vagy anélkül is, mint egy csábító nőre. Már nem lehet megkérdezni tőlük.

Akkor még egy kis Colette. (Ez talán érdekes: Colette nem a keresztneve, nem is becézett alak, hanem a vezetékneve, azt tartotta meg önmagában művésznévnek.) Kóborélet. Egy öregedő revütáncosnő és pantomimes napjai. Tudta, miről beszél, éveken át volt öregedő revütáncosnő és pantomimművész, miután elvált az első férjétől, ebből élt, időnként azok előtt kellett föllépnie, akiknek korábban a társaságába járt. Olyasmi van benne, hogy épp új műsort próbálnak délelőtt a Follies-Bergére-ben, a színpad egy részét nekik adják oda, de mögöttük-fölöttük német légtornászok gyakorolnak, és hallani, ahogy a gyantás tenyerük nyekereg a nikkel rúdon. Az olvasó csak ámul, bólogat. Aki ezt írta, tényleg tudja, miről beszél.

Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha is Németh Gyulát vezényelni, valószínűleg azért, mert nem láttam. Persze, nekünk is megvolt otthon az Egy kiállítás képei, az is olyan lemez, amely megvolt minden háztartásban, mint a Für Elise. Nem tudom, milyen lehetett, mert mint az emberiség a múltjától, én is kacagva szabadultam meg tőle, amikor okafogyottnak látszott a tartása, lett ezer másik, jobban szóló, jobb zenekarral. Most sem Németh Gyulára vadásztam, sőt, nem is vadásztam, csak belebotlottam egy kazettába, amely túlzás nélkül nevezhető igazán szörnyűségesnek, a Mendelssohn Hegedűversenyt játssza rajta Kovács Dénes. A másik oldalán meg az Olasz szimfónia van, Németh Gyula vezényletével.

Semmiféle élményre nem számítottam, és ahhoz képest, lehet, hogy tényleg csak ahhoz képest, de a tempók kifejezetten frissek, élénkek, az első tételben igazán jól elboldogulnak a zűrösebb részekkel, a végén tarantella, hát mit akar az ember. A hangzás szörnyű, zenekari és felvételtechnikai szempontból egyaránt, de azért az egész mégis teljesítmény. Szóval: ki ez a Németh Gyula?

Beírom a keresőbe, kijön a turkológus, fafaragó, könyvelő, földmérő, képregény (?), a karmesterre rá kell kérdezni, és akkor kijön a Parlando folyóirat megemlékezése, Zelinka Tamás írása. Németh Gyula nagyon szegény családba született, a Ganz-Mávagban dolgozott már gyerekként, aztán fölfedezték, hogy jó a hallása. Mintha valami munkáskarriert akartak volna építeni, Moszkvába és Leningrádba küldték tanulni, karmesterversenyt is nyert, Mravinszkij asszisztenseként dolgozott, ami akkor is valami, ha nem asszisztenskedett, csak hallgathatta a próbákat. Aztán hazajött, itthon készített néhány lemezt, végül Veszprémbe került, mint mondják, emelte a zenekar színvonalát. Azt nem mondják, honnan és meddig.

Amolyan félbemaradt történetnek látszik az egész, és most nem merem újra meghallgatni az Olasz szimfóniát, hátha csak képzeltem, amit hallottam.