Vettem egy üveg tintát. Tudom, ezt más meséltem, benitoit a színe, legalábbis hivatalosan, és hogy ne csak álljon, várva a beszáradást, mindennap leírom legalább egyszer Petőfi Sándor A tintásüveg című versét. Az állandó leírástól persze meg is tanultam. Nem nehéz, és van benne egy szállóige is, ilyenek ezek a tehetséges emberek, valami pacából elkezd rajzolgatni, a rajzolgatásból elkezd írni, és tananyag lesz belőle. Arról nem is beszélve, hogy megőrizte a nagyközönség számára legalább egy régi színész nevét. Inkább kettőét, bár hogy Szentpéterinek (igazából: Szentpétery) mi volt a keresztneve, az nincs benne a versben. Megnéztem: Zsigmond.

De nem is erről szeretnék beszélni, hanem hogy ha már így szorosabb kapcsolatba kerültem tintásüvegekkel és vándorszínészekkel, elkezdtem hallgatni is a verset. Senki nem tetszik. Senki nem úgy mondja, ahogy szerintem értelmes volna, mindig másképp mondva azt a fordulatot, hogy „ahogy mondom”, eljutva az egyszerű mesélői fordulattól az élet igazságtalanságáig, hogy azt a a nyomorult kabátot vagy zakót szétszakadásig kellett hordani. Megyeri Károly a vers megírása idején már két éve halott volt, bár azt nem tudom, hogy ebben bűnös volt-e a nélkülözés. (A szerepeit egyébként Szentpétery vette át.)

Nem is az a lényeg, hogy ki tetszik és ki nem tetszik, hanem hogy Petőfi vajon hogyan képzelte el a verset. Írva vagy mondva? Végül is ő maga is színészkedett, ő maga is mondta a verseit, és nem tudom, mi járt a fejében. A leírt szöveg az csak olyan, mint a zenészeknél a kotta, kell valaki, aki életre kelti, vagy a verset olvasni kell, és mondani csak kivételes alkalmakkor, mondjuk, ha kitör Pesten a forradalom.

Tegnap egyébként átálltam A tintásüvegről a Téli világra. Abban is van vándorszínész. Meleg ruhája nincs, de mindazáltal éhezik.

Tudom, hogy nem ez a lényeg, de sajnos eszembe jutott, hogy igazából nem is tudom, hogyan kell kiejteni José van Dam nevét. Hozé vagy Zsozé? Mert a neve eredetileg Joseph, az nyilván zsozef volna, de mihez kezdjünk ezzel a Joséval? Úgy értem, hogy ez Carmen-előadásokban és lemezeken is probléma, don José, az spanyolosan vagy franciásan ejtendő, a történetnek vagy a történet nyelvének megfelelően. Van olyan felvétel, ahol mindkét változatot használják, attól függően, hogy kivel beszél a boldogtalan tizedes.

Nem ez a lényeg, de akkor mi? Hogy gyönyörű hangja volt. Hogy gyönyörűen tudott bánni vele, és hogy mégis ő képviselte valahogy a normalitást a színpadon vagy filmen. A Don Giovanniban Leporello, semmi különös, ha eltekintünk attól, hogy ő volt mi. Úgy nézte az eseményeket, mint mi, fejcsóválva, naná, hogy fejcsóválva, hiszen esélye sem volt rá, hogy ő legyen a pokolra szálló szexszimbólum. Nem test, még csak nem is hang kérdése, ez a darab, ő az, aki szól don Giovanninak, amikor meghívja őt a kőszobor viszontvacsorára: jaj, jaj, mondja azt, hogy nincs ideje rá.

Vicces ember, de hát viccesek vagyunk, amikor bátornak kellene lennünk.

Mindenki kedvenc basszbaritonja, karmestereké is, Maazel mellett Karajan is állandóan vele dolgozott volna, még Sarastróra is rávette, pedig hiányzott alul a megfelelő hang, és lemezen ez kínos. Meg is szűnt a nagy együttműködés, ha jól emlékszem, egy Don Carlos körül, ahogy utálatos nekrológokban szokás mondani, most majd, egy égi színpadon újból…

Beírtam a nevét és a kiejtést az interneten, azt javasolta, hogy mondjam jozénak, j-vel. Nehéz így okosnak lenni.

Nem a legjobb időben, és főleg nem a legjobb napon fogott el a kétely, de elfogott. Azt is tudom, hogy miért, mert szép volt a születésnap előestéjén az ünneplés a Müpában, szép volt az új Kurtág-film, érdekesen beszélgettek róla a meghívott vendégek. És micsoda vendégek, Pierre-Laurent Aimard, Benjamin Appl és Vikingur Olafsson. Appl úgy, hogy 16-án itt lépett föl, a BMC-ben, 17-én Hamburgban, és 18-ra visszajött, erre a beszélgetésre. Vagy a filmre, amelyben Kurtág gyötri, de nem annyira, mint Aimard-t, újra és újra, és újra. A közönség nevet.

Ez már a film csodája, hogy lehet rajta nevetni is, ezen a végtelen kitartáson, az előadás pontosságáért folytatott küzdelmen. Szép film, szép és hosszú, pedig csak két óra. Úgy értem a csakot, hogy háromszáz órányi anyagot forgattak, de hát minden pillanat forrás lesz az utókor számára, remélhetőleg majd a kimaradt részek is kutathatóak lesznek.

A film után, még a beszélgetés alatt jön a kétely. Nem lehet, hogy csak meg akarnak etetni? Úgy értem, annyi embernek jön kapóra Kurtág nagysága, akik ott vannak a színpadon, azoknak mind, azoknak kutatási anyag, referenciamunka, karrierelem lesz a Kurtággal eltöltött idő, érdekük fűződik hozzá, hogy Kurtágot föl- és elismerjék. Erről nem tehet senki, ilyen a világ. Beleszédülök, ha arra gondolok, hogy egy nagy művész hány embert tart el. Tudóst, előadókat, szervezőket, kritikusokat, koncerttermeket, büféseket, frakkszabókat, akik ma már csak pincéreknek és zenekarok számára dolgoznak, emléktábla-faragóknak. Mozart egész Salzburgnak ad munkát és kenyeret. Inkább kalácsot.

Kurtág még nem Mozart. De talán csak azért nem, mert 170 évvel később született.

Önmagában is érdekes, hogy ha valaki képzőművész létére gyűjtő. Mit gyűjt és miért, feltéve, hogy nem cserélgeti a műveit a barátaival, de ebből a szempontból Georg Baselitz tisztázva van: ő manierista sokszorosított grafikákat gyűjt. Amire azt mondja, hogy ez csak üzlet, amikor elkezdett érdeklődni irántuk, ezek épp nem voltak divatban, meg lehetett vásárolni a műveket jó áron, aztán nyerészkedni lehetett, amikor eladta a darabokat. Csakhogy amit eladott, azt utóbb vissza is vásárolta, ami arra utal, hogy talán több köze volt Baselitznek a manierizmushoz, mint azt ő állítja.

Itt el is akadtam, mert nem tudnám megindokolni, miért érdekelne jobban Georg Baselitz, mint Parmigianino, Baldung, vagy a többi manierista, akinek meg sem tudtam jegyezni a nevét. Mindegy, hogy Baselitztől jöttek a grafikák, ahhoz képest legalábbis, hogy itt vannak az írópult szerű tárolókban. Itt van ez a vén szivar is (bár ez a szó, ha jól sejtem, önmagában anakronizmus), aki benyúl az unott lány kebelébe. Emlékszem, mennyire meglepett Shakespeare-nél, hogy az öregséget valahogy a lábszár vékonyságával és fonnyadtságával fejezte ki. Itt most lábszár nincs, de a kar vézna és fonnyadt, az orr, rossz szokása szerint nem állt le a növekedéssel, a haj krasznahorkais, és könny helyett az arcokon a ráncok.

Mi van a lány kezében? Nem tudom pontosan kivenni, de egy szép kis aranytallérra gyanakszom, ami sok mindent megmagyaráz. Az ő szempontjából. Szexuális ragadozóknak azért megmutatnám ezt a rajzot. Tényleg ez akarsz lenni?

A Kurtág ünnepségsorozat második napján, a BMC esti koncertjén talán az volt a legjobb, hogy egyáltalán nem olyan volt, mint egy ünnepi koncert, hosszú és unalmas méltatásokkal, amelyen mintegy mellékesen zenélnek is. Nagy tisztelettel az ünnepelt műveit.

Persze: nagy tisztelettel az ünnepelt műveit. De alapvetően ez egy koncert volt, az volt az üzenet, hogy vannak ezek a dalok, amelyeket érdemes előadni, még érdemesebb meghallgatni, de ahhoz, hogy meg lehessen hallgatni, persze elő is kell adni. Kész, itt be is zárult a kör.

Illetve dehogy zárult. Volt egy ki nem mondott üzenet, hogy ezek ugyanabba a műfajba tartozó, hasonló súlyú darabok, ha Schubert tetszik, akkor Kurtág is tetszhet, nem kötelező jelleggel, de hát hallgasd meg, vendég. Ugye, ugye?

A vendég meg minden erőlködés nélkül is arra jut, hogy Schubert tetszik, de Kurtág még jobban, mert a szövegek intenzívebbek, az előadó, Benjamin Appl fokozottabban van jelen, erre a fokozott jelenlétre kényszeríti a szerző, tessék feszítettebben énekelni, magasabban, mélyebben, kiabálva, vagy egy szót megszakítva, vagy éppen azt kimondva, amit Hölderlin írt: Pallaksch.

Kiteszek azért egy zárójelet: ahhoz, hogy Kurtág ennyire érvényesüljön, talán kellett az is, hogy a koncert első részében elhangzó Schubert-daloknál azt érezzem, ezekben még maradt valamennyi. De a második részre már ez sem igaz, Schumann Dichterliebe, tényleg csodálatos együttműködés az énekes és a zongorista Villányi Dániel között, a dalciklus zongorán indul és zongorán zárul, és a levezető futamokból hallja az ember a megtett utat, ébredő szerelemtől a koporsóba zárt, víz alá küldött szerelemig. Az egész egyben a felolvasott Balassa Péter-idézet cáfolata is, hogy a dalszerzők többnyire közepes versekből dolgoznak, kivétel Kurtág. Kivétel, legalábbis jelen esetben, Schubert és Schumann, mert ők Goethéből és Heinéből. De az egész azt is cáfolta, hogy a dalest keveseknek volna való, él ez, élt és élni fog.

A mondás szerint az öregségben az a szórakoztató, hogy mindig máshol fáj. Ennek mintájára a Müpában rendezett angol maratonban az volt a szórakoztató, hogy mindig máshogy volt rossz.

Nem biztos, hogy igazságos vagyok, csak háromszor egy órát láttam a napból. Az első órán Varga Oszkár hegedült, Fejérvári Zoltán zongorázott. Elgart minden különösebb meggyőződés nélkül, mintha épp a maraton ki nem mondott szándéka ellen dolgoznának. Nekünk se tetszik, de ez van. Britten esetében jobban éreztem a meggyőzöttséget, de a két előadó nem tűnt azonos súlycsoportban lévőnek, a hegedűt mintha tamponálták volna a hangverseny előtt, tompán és fátyolosan szólt.

Nem a hegedűk napja volt, ez két órán belül kiderült, amikor a Tündérkirálynő című Purcell-mű alatt elpattant a Capella Savaria első hegedűsének egyik húrja. Soha nem történik az ilyesmi jókor, de most nagyon rosszkor esett meg, pont a The Palint előtt, amihez így elképesztően hamis és bádoghangú hegedülést kaptunk kiegészítésként. Amúgy is volt elég baj, a zenekar úgy játszott, mintha az első próbára érkeztek volna, óvatosan és kifejezéstelenül, az egy órába csak a darab keresztmetszete fért bele, nagyon sajnáltam a kimaradt részeket, főleg a Now the night is chased away és a Come all ye songsters kezdetű dalokat (áriákat?). Ideteszek egy videót, csak mutatni, mi hiányzott, és milyen nem volt az előadás.

 Ha ennyi baj nem lett volna elég, ott volt a kétségbeejtő énekes-hiány. Egyetlen szólószámhoz sem találták meg a megfelelő előadót, akinek a hangszíne élményt jelentett volna. Ami az előadásmódot illeti, egyedül az Álom monológjánál éreztem az énekesi szándékot, mit, miért és hogyan.

A két koncert között Várdai István játszotta el az Elgar Csellóversenyt a Liszt Ferenc kamarazenekarral. Természetesen (Várdainál természetesen) nagyon szép csellóhangon, pontosan, elegánsan, csak hát az Elgar-koncert ennél többet is tud. Talán ha karmestert is szerződtetnek, ha jobban érzékelhető a mű kétpólusossága, messzebbre juthattunk volna.

A kérdés adott: mi értelme van egy ilyen maratonnak? Ha egy szerző életművében kell elmerülni, talán jobban értem, különböző műfajokkal jelentkezik ugyanaz, a reprezentatív művek jobban kiemelkednek az életműből. De ez háromszerzős maraton volt, Elgar, Purcell, Britten, közepes vagy az alatti előadásokkal, váltófutás, időnként vesszőfutás. Ki fog így megszeretni, és mit?  

A Puskin moziban eredeti, pontosan nem is tudom, mennyire eredeti kópiáról vetítették a Jules és Jimet. Szóltak előre, hogy karcos lesz, mozogni fog egy kicsit a kép, már nem úgy, hogy a képen lévők mozognak, hanem hogy nem teljesen stabil a látvány. A hang néha fájdalmas, és nagyon kell olvasni, sok a szöveg, nem is mindig ér az ember a végére. Ez azelőtt is probléma volt, vagy idáig jutottunk, nincs elég idő két sorra, és még a látványra is? Mindenesetre jobban fölhívja a figyelmet arra, mennyire irodalmi a film, és mennyire különös, hogy az (akkor) új filmnyelv legérzékelhetőbb újdonsága abból áll, hogy többet, sokkal többet beszélnek.

És persze, Szabó István, az Álmodozások kora, abban is ennyit beszélnek, de nem a Jules és Jimet idézik benne, hanem a Négyszáz csapást.

Fiatalság. Nyilván ez mások alapélménye is Jules és Jim kapcsán, hogy a világ mennyire fiatal volt, mennyire fiatalos ez a bölcsesség, nem ítélkezünk, vagyis ítélkezünk, de minden olyan természetes, úgy, ahogy van. Az ember néz vissza, mikor volt a saját életében, hogy ez még megvolt, mikor tűnt el, hová lett. Újra kellene kezdeni az egészet. A hold ma oly kerek.

Ez nem panasz, igazán nem az, hogy is lehetne Asmik Grigorian koncertje után, csak amolyan érdekesség, hogy elhangzott, a műsorfüzet (elektronikus) szerint Csajkovszkij dala, a címe szerint Senki más, csak a magányos szív. De hát ilyen Csajkovszkij-dal nincs is. Vagy van, vagy mi az igazság? Van egy híres, Nyet, tolko tot, kto znal, annak valamikor készült egy angol fordítása, az tényleg magányos szívezik, és énekelte néhány ismert fazon, mondjuk Mario Lanza és Frank Sinatra (nem együtt). Tulajdonképpen elég érdekes és kutatható is lenne az amerikaiak orosz zenei barátsága, nemcsak Csajkovszkijt énekeltek, de Borogyint is, a Polovec táncoknak van egy Stranger in Paradise slágerváltozata is, és azt sem tudom, hogy Jim Jarmusch vajon erre utalt-e, amikor a Stranger Than Paradise címet adta a filmjének.

Körülbelül mindegy, de hogy ilyen magányos szívek klubja szöveg Csajkovszkijnak is sok lett volna. És egyébként a koncerten a feliratban nem is ez ment, hanem a műfordítás: Csak az, kit vágy hevít.  

Nekem azt mondták, el ne higgyem, hogy ha egy énekes hamisan énekel, azt ő nem hallja. Épp ez az egészben a szörnyű, ő is pontosan tudja, hogy hamis, csak nem tud mit tenni ellene, a test nem úgy reagál hangképzéskor, ahogy kellene.

Ha így van, nem lehetett könnyű estéje tegnap Brickner Szabolcsnak Cavaradossiként.

Operaházi Tosca, azt hittem, nem látom többé a hernyótalpas változatot, de belátom: mindegy. Veres csillag helyett fehér kereszt, kerültem, de most már nem lehetett kerülni, menő vendégművész, Ailyn Pérez. És tényleg mindegy, ez akkor is a Tosca marad, ha búvárruhában adják elő a medence fenekén. Legfeljebb az egy érdekesebb változat volna. Úgy is mindegy, hogy ami szép, az munkásőr ruhában is szép, például a Vissi d’arte vége, ahogy Tosca a teljes elhagyatottságban és tanácstalanságban Scarpiához bújik. Mindegy, csak valaki legyen. Vannak peches énekesek, mint Vladislav Sulimsky, mert az ő második felvonásbeli magánszámát elrontja, hogy Fortepan munkásőrképeket vetítenek mögé, néha őt magát is beledolgozva a fotókba, Lenin gitározik, és az eléggé elvonja a figyelmet róla, szegény bariton, szakadjon csak meg. De Ailyn Pérez nagyszerű hang, gyönyörű ha hangos, ha halk, könnyedén tölti ki Kesselyák Gergely lassabb tempóit. Vagy Kesselyák készséggel kíséri őt lassabban is, ezt nem tudom. Tosca a végén hasba szúrja magát, a kommunisták meg visszaveszik a hatalmat. Két rossz hír. 

Egyszer együtt utaztunk Bécsbe, ha nem tévedek 1999-ben, Nikolaus Harnoncourt hetvenedik születésnapjára. Nagy-nagy élmény volt. Nemcsak Harnoncourt miatt, talán elsősorban nem is Harnoncourt miatt, hanem maga az út. Egymás mellett ültünk, én vezettem, ő mesélt, én ámultam, ő csak úgy mondta, az orra alatt. Az utazásait, amik akkor már meglehetősen spártai utaknak látszottak, kempingben szálltak meg, mesélte, hogy ez hogyan van, aztán mentek be a városokat, múzeumokat nézni. De hát mesélt mindenről, mindenről, ami érdekes, a Haydn – Mozart viszonyról, mármint a mai viszonyról, hogy nem fognak az Amadeus mintájára filmet készíteni Joseph címmel. Beszélt Reiner Frigyesről, és az ő Mendelssohn-lemezéről, Haydn és Stravinsky megfelelésekről, de napi dolgokról is, a zenetörténeti tanszék két eltévedt bárányáról, Bősze Ádámról és Retkes Attiláról. Ha sejtem, hogy ilyen, hogy nem a hátsó ülésen borong, akkor fölkészülök, megkérdezem tőle, milyen volt, amikor kiderítette, hogy a leghíresebb és legjellegzetesebb Haydn-dallamot nem is Haydn írta, hanem Hoffstetter. Ez elmaradt, de végül is nem baj. Nem nagy.

Nyomtam a gázt, ő meg beszélt, és arra gondoltam, hogy persze, tanárember, szívesen osztja meg a tudását, hozzá van szokva, hogy őt hallgatják, mekkora szerencse.

Hazafelé aztán rájöttem, hogy szó sincs róla. Nem maga miatt, és nem reflexből társalgott, hanem azért, hogy az út nekem legyen könnyebb, nagy koncert és nagy vacsora után ne kelljen az elalvással is küzdenem. Ha érdekel, amit mesél, és hogyne érdekelt volna, akkor ő mondja, és egykettőre hazaérünk.

Így is lett. Előtte csodáltam a tudását, utána csodáltam a személyét. Most már így is marad.