Ez legalább film. Nem halódik az ember a moziban, nem csap a homlokára, hogy miért is jöttem ide, nézi, halad a két alkoholbeteggel, elszorul a szíve, ha visszaesik valaki, és megkönnyebbül, ha kibírja „azt a tíz percet”. Egy kicsit peches Till Attila a történetével, mert közben kijött a Netflixen az Eric című hatrészes sorozat, amelyben egy alkoholista bábszínész küzd hivatással és alkohollal. Ráadásul Benedict Cumberbatch a főhős, így aztán az egész olyan, mintha a kevésbé tehetséges magyar változatát néznénk annak, hogy egy alkoholista bábszínész küzd a hivatásával és az alkohollal. De az Eric is elhülyült a végére, ehhez képest az És mi van Tomival? csak ellapul, rendben, értjük, ez az üzenet, ne szokjatok rá. Vagy ha rászoktatok, szokjatok le. Ha nem vagytok benne, akkor sajnáljátok azokat, akik benne vannak, és ha valaki nem iszik egy kortyot sem, akkor legalább ne kínálgassátok.

Mi a több? Road movie, egy városon belül, mászkál a két főhős, keresik Tomit, nincs kétség, hogy meg fogják találni, hiszen Patkós Márton szerepel a stáblistán, és túl sokáig nem tűnik föl ahhoz, hogy más szerepe legyen.

Ez legalább film, de nem több, mint film, nem okosság, nem lát ki saját magából, nincsenek nagy pillanatai. Mondjuk, ha már film, azt jó volna megérteni, miért kell Thuróczy Szabolcsnak olyan egészen-egészen béna parókát viselnie közben. Kicsit reménykedtem, hogy egyszer majd leveszi a kalapjával együtt, de annyira mégsem jó a film.

Érdekes hét, két magyar film bemutatójával, akkor most melyikre menjünk. Till Attila filmjének a címe is béna, az előzetese meg olyan, mintha szándékosan próbálná meg lebeszélni a nézőt önmagáról. Jó, akkor legyen a Ma este gyilkolunk. Attól már eleve nem vár semmit az ember.

Azt aztán meg is kapja. Szörnyű, szörnyű, tényleg szörnyű, nem azt mondom, hogy ha nincs megírva egy film, akkor azt nem lehet leforgatni, de ha rosszul van megírva, akkor az tényleg kín és keserv. Micsoda párbeszédek. Micsoda fordulatok. Mondok egy példát.

Azt mondja Kern karaktere: én nem tudnék szerenádot adni senkinek. Mire két nő: de miért nem? Kern: valahogy a zenés műfaj nem áll közel hozzám. Itt az alkotók hagynak egy kis időt, hogy a közönség jól kikacagja magát, de min? Azt nyilván nem érdemes megkérdezni sem, hogy akkor vajon fog-e a filmben Kern szerenádot adni.

Talán mégis kellene valami jogi megoldást találni arra, hogy az ilyesmi után a nézők visszakaphassák a jegy árát. Vagy kapjanak jegyet Tilla filmjére, az csak jobb lehet.

Megtaláltam az interneten a Kistétényi Melindáról szóló filmet, Varnus Xaver készítette, ő harcolt, talán még ma is harcol az emléke elevenségéért, hosszabb távon valószínűleg hasztalan. Pedig csodálatos ember volt, és csodálatos muzsikus, csak hát rossz korba született. Ámbár ezt sem tudom, lett volna-e az ő tehetségének jó kor is, mindent tudott, de az a minden valahogy nem volt könnyen piacosítható. Orgonált és korrepetált, karvezetett, vezényelt, szolfézst tanított, komponált és szöveget írt. Mondanám, hogy minden más táján a világnak szent dalnok lett volna belőle, de hát itt is szent dalnok lett. Kodály sokat idézett szavai szerint a Zeneakadémián csak kettőnek van füle, a falaknak és Kistétényi Melindának. Állítólag arról is szó volt, hogy őt veszi el Kodály feleségül, végül még meglepőbb volt Kistétényi Melinda választása, Szabó Albert, aki divattervező volt. Egy álruhás olasz herceg. (Ehhez érdemes megnézni a filmből kimaradt részeket, ez is megtalálható, maga az álruhás herceg és Baróti István beszél Kistétényi Melindáról. Vicces és varázslatos dolgokat, amikor a tűsarkúja beszorult az orgona pedáljai közé, ő kilépett a cipőből és folytatta, az ifjú Baróti meg kiszabadította a cipőt.)

Nem tudok szabadulni tőle, nem mintha akarnék. Egy iciripicirit ismertem is, vagy mondjuk inkább úgy, hogy találkoztunk az Erkel Színházban, megsimogatta az arcomat, és azt mondta, hogy „szép a szemed, mókuskám”. Én már akkor is egy vénülő vaddisznó voltam, vagy legyünk jóindulatúak, kifejlett házi sertés, se mókuskámnak nem hívtak, se a szememet nem dicsérték, és nem azért mondom, hogy mennyire igaza volt, csak hogy jelezzem, így is lehetett látni a világot. Vagyis hogy talán így kellene látni a világot.

Elég sokáig, de úgy értve, hogy évtizedeken át azt hittem, hogy az Itt van az ősz, itt van újra három versszakkal rövidebb. Nem esküszöm meg rá, de mintha így szerepelt volna az általános iskolai olvasókönyvben is, az volt emlékeim szerint a vége, hogy „S álmodj olyakat, amikben legnagyobb kedved telik". És már ez is olyan, mintha egy második befejezés volna, mintha még eszébe jutott volna Petőfinek egy utolsó utáni versszak, mert már úgy is kerek volna a gondolat, hogy „majd felöltözik, ha virrad reggele, a kikelet”. El lehet képzelni a felnőtt fejjel való megrökönyödésemet, amikor kiderült, hogy az álzárlat utáni zárlat is álzárlat, igazából akkor kezdődik a szerelmes rész, és hogy rossz gyerekként hiába humorizáltam azzal, hogy „szép, mint mindig, énekem”, mert Petőfi is kihasználta ezt a versszakokon át húzódó rímlehetőséget, és tényleg van egy „énekem” a vers végén. És hogy a már kétszer lezáródott vers igazi befejezése tulajdonképpen rosszabb, mint a két álzárlat, mert azért a gyermeklelkű olvasónak egy kicsit mégis furcsa, hogy „ha megcsókolsz, ajkaimra ajkadat szép lassan tedd”. Ne cuppogj, Júlia, vagy legalább ne olyan hangosan?

Bezzeg egy évvel ezelőtt, Sándor, ugyanitt, Erdődön nem voltál ilyen nagylegény.

Különösebb idegeskedés nélkül mondom, hogy nem erre számítottam. Vagyis hát magam sem tudom, mit vártam, azt képzeltem, hogy valamennyire ismerem Handel Esther című oratóriumát, és nem azt kezdték el játszani a Müpában. Már nem azt, amit ismerek, mert mint utóbb rájöttem, én az 1720-ban előadott változatot hallottam, Ton Koopman pedig nyolcvanadik születésnapja alkalmából az 1732-es változatot vezényelte. Ami hosszabb, nagy kórusok vannak benne, amelyeket Handel II. György koronázására írt. Föl szokták ezeket az anthemeket egyéb célokra is használni, például az első rész végén elhangzik a Zadok, a főpap első nagy kórusa, azt manapság a Bajnokok Ligája közvetítések előtt szoktak előadni, azt éneklik a tévében, hogy „the champion” – természetesen ez sem az eredeti szöveg.  

Persze az a kérdés, hogy elég jó-e az Amszterdami Barokk Kórus, hogy még extra tételeket kapjunk tőlük. Azt mondanám, elég is meg nem is, úgy értem, elég jó, de talán annyira mégsem jó, finom kis hangok, de az egészben marad valami visszafogottság, ami talán a terem méreteiből is következik. Mindenesetre nem szakad le a csillár tőlük. Igaz, nincs is csillár. A zenekarra még ennyi panasz sem lehet, nagyszerűen játszottak, tisztán és pontosan, a hárfaszólós szopránáriában azt éreztem, hogy a társaság kénytelen a hárfás ujjainak sebességéhez alkalmazkodni, maguktól gyorsabbak volnának, de hát ez a közös muzsikálás előnye és hátránya. Ton Koopman friss és lendületes, csembaló mellett dirigált, a mozgásán nem látszik a nyolcvan év, a zenélése meg, ha jól emlékszem, mindig valami ilyesmi volt. Az ember egy darabig ámul, aztán mégis úgy érzi, hogy bevonja valami nemes penész, nyitott szemmel álmodik egy olyan előadásról, ami élénk és vérrel teli, amin akár izgul is egy kicsit, még ha tudja is a történet végét.

Vajon az énekesek segítenek a penésztelenítésben? Furcsa módon most nem, pedig az egyikük Julia Lezhneva, csilingel, díszít, de benne is van valami leckemondási igyekezet. A kontratenor hanga időnként elfogyott (időnként meg visszajött), a basszusra nem találok magyarázatot, érdektelen és csúnya hang. Bár lehet, hogy ez is valami eszme, a rossz embert, Hámánt ne valami csodás basszus szólaltassa meg.

És akkor a nagy kérdés, hogy vajon ilyen lehetett ez eredetiben is? Nagy és imponáló, de azért unalmas, csak a 18. századi közönség nem akart szólni, tudták, hogy kivételes történelmi pillanatban vannak, az angol nyelvű oratórium születésénél? Vajon az ő türelmük ránk nézve is kötelező?

Valamelyik este az a különös élményem volt, hogy kapcsolgattam a televíziót, és az egyik csatornán a Cápa 4 ment. Ez is különös élmény, mert olyan, mintha a költségvetés elsöprő részét a színészekre költötték volna, igazi menők játszanak egy szánalmas alkotásban, próbálják bedugni a lábukat a papírcápa szájába, és közben jajgatnak, segítség, segítség. De miközben a színészeket néztem a mozdulatlan szörnnyel viaskodni, az egyik mintha, mintha A rózsa nevéből lett volna ismerős, Berengár, a görög fordító. Vagy mégsem?

Mielőtt utánanézhettem volna a dolognak, vége lett a Cápa 4-nek, és kezdődött, igen, igen, A rózsa neve. Emlékszem még az első élményre, még a Puskinban, hogy jó is, meg csalódás is, szórakoztató meg hangulatos, de ezt írta a híres, okos Umberto Eco? Akkor még nem is volt lefordítva a könyv, vagy még nem olvastam, csak a film alapján csodálkoztam. Erre futotta? Erre a Sherlock Holmes-történetre? De amint ezt kimondtam, végre megértettem, hogy ja, ez tényleg Sherlock Holmes-történet, ez benne a poén, hogy Adson az majdnem Watson, és Baskerville-i Vilmos neve közvetlen utalás A sátán kutyájára, annak ez az eredeti címe, The Hound of the Baskervilles. És akkor már tetszett.

Így aztán most is ott maradtam a tévé előtt, de most sem volt felhőtlen az élmény. Leginkább Sean Connery arcfestésén csodálkoztam. Arról hallottam, hogy a színész a szájára különösen figyelt, tudta, hogy az a szexepilje, és még ott is, a barátcsuha ujjában vele volt a szájfény, hogy még a jelenetek alatt is frissítse ajkán a pírt, de a szemfestés! Vajon ahhoz is ő ragaszkodott, hogy olyan szépen szemceruzával körbe legyen húzva a szeme, mintha nem is középkori szerzetest játszana, hanem festett középkori szerzetest? Gyarlóság, férfi a neved?  

A Hollán Ernő utcába jártam, és egy kapu mellett volt kint a márványtábla, hogy itt lakott Harangozó Teri, a Mindenkinek van egy álma című dal felejthetetlen énekesnője. Tényleg olyan a dal, amelynél az előadó és a mű egészen szorosan kapcsolódik össze, mint Koós Jánosnál a Kislány a zongoránál, felidéz egy másik kort, másik világot, másik közönséget – döbbenetes, hogy mennyi minden fér bele két és fél percbe. Én is szeretem a Mindenki álmát (egyébként a Kislány a zongoránált is), de azért nem ez a kedvenc Harangozó Teri-dalom.

Csak hát munkásságának ez a része tényleg régen és alighanem végleg feledésbe merült, már az, hogy Benkő Dániellel is volt közös lemeze. Szerintem kislemez, négy dallal, én már az interneten vásároltam meg, csak a zenét, amikor még a Hungaroton archívum vásárolható volt, 18. századi dalok. Tulajdonképpen mindegyik szép, és jól is áll Harangozó Teri hangjának, ez alighanem Benkő Dániel ötlete vagy felfedezése, hogy a régi dalokhoz elég a táncdalénekesi hangszín, hangerő, hangi képzettség, nem kell azokat halálra interpretálni, elég a természetes előadói érzék, hogy hol kell esetleg elhalkulni, hogyan kell befejezni egy dalt. A négy közül most, nyilván nem teljesen függetlenül az évszaktól a Zöld erdő harmatát kezdetűt szeretem a legjobban, ezzel a csodálatos utolsó versszakkal: „Ha minden elmarad, Isten el nem marad. Reá bízom magamat.”

Áh, tudtak ezek a régiek. Lehet, hogy az újak is tudnának, de kinek jutnak az eszébe?

Az első sorban kizárólag nők ülnek. Azért ez elég érdekes, meg az emberben rögtön fölébred az irigységgel kevert gyanakodás: Erwin Schrott olyan bugyilazító énekes, ugye? Kellemes, férfias hang, kellemes, férfias megjelenés, és hozzá azért az a rossz fiú attitűd, kilóg a fekete inge alól a mellkastetoválása. Aki jobban megnézi, azt is észreveheti, hogy a fejbőre a haja alatt is tetovált.

Végre nem csak a tenoristába szeretnek bele.

A probléma az, hogy Schrott már járt itt, énekelte Figarót is, a grófot is, és nagyon jól. Nem lehet bugyigumival lecsúzlizni. Akkor sem, ha most a koncertet kezdő három Mozart-ária alig idézi meg a nem is olyan régi Figarókat, nem elég egynemű a hang, ez a zongorista is hogy tapicskol a billentyűkön…

Talán ez is Schrott. Aki mindent másképp csinál, Mozarttal melegít Tostira. Zenei vagy előadói szempontból számomra a Tosti-dalok jelentették a koncert legszebb pillanatait, a szép dallamok, amelyek a legtöbb esetben az áriaestek levezető szakaszában szoktak lenni. Itt most az első rész közepe, a program leghangsúlyosabb része. És lazán, pompásan, szépségesen előadva, súgva-búgva vagy jól megküldve, nem idegenkedve némi felszolgálói romantikától, de hát ezek a dalok ilyenek. Végre arra is rájön az ember, hogy ez milyen sok vagy akár teljes tud lenni. Aztán a második részben három Liszt, a Petrarca-szonettek, az megint nem nagyon jó, kicsit handabanda, de utána elmondja, hogy ezt most énekli először, és rögtön Budapesten. Rögtön az Eiffel-csarnokban, azért az nem annyira jó, de végeredményben meg mindegy. Nem értem, miért nem telik meg az Operaház ezekre a zongorás sztárestekre, de aki csak olvas róluk, remélem, már bánja.

A vége négy Ibert-dal, tegye föl a kezét, aki már hallotta, és aki egy koncert zárószámaként hallotta, az tegye föl a másik kezét is. Azért van két ráadás, két tangó, az egyik kíséret nélkül, az elég fantasztikus hangi-zenei-előadói élmény. A koncert végén az első sorban ülő hölgyek virágot adnak föl, cserébe kézcsókot kapnak. Az egyiknek ez nem elég, felnyúl, és lehúzza magához Schrott fejét egy igazi puszira. Vicces.

Csodálom is, meg irigylem is azokat, akik biztonsággal közlekednek Haydn szimfóniái között, akik azt mondják, hetvenötödik? Jó, legyen a hetvenötödik, elvezénylem a hetvenötödik születésnapom alkalmából. Természetesen fejből. Ezt csinálta most Fischer Ádám. Azzal a nem csekélyke melléktanulsággal, hogy azért szépen is tud szólni a Rádiózenekar.

Jó helyen vagyunk. Úgy értem, a Müpa talán a leginkább alkalmas helyszín Fischer Ádám ünneplésére, mégis itt mennek rendületlenül a nagy sorozatai, a minden évet elkezdő Haydn oratóriumok, és a minden nyarat elkezdő Wagner-előadások. A koncerten tehát Haydn és Wagner, köztük Richard Strauss, de csak Haydnnál maradva: 75. Mennyire jó volna, ha ebből is indulna egy sorozat, Fischer Ádám minden évben elvezényelné az aktuális Haydn-szimfóniát, jövőre a hetvenhatodikat, aztán a hetvenhetediket, és így tovább. Mi meg meghallgatnánk. És, tekintve, hogy Haydn 104-ig ment a sorszámokban, volna dolga neki is, nekünk is.

• Micimackó, ígérd meg, hogy nem hagysz el soha. Akkor se, ha már százéves leszek.
• Én hány éves leszek akkor?
• Kilencvenkilenc. 
• Megígérem.

Időnként rám jön a sajnálkozás, hogy a klasszikus Broadway-musicalek soha nem tudtak gyökeret verni Magyarországon, a legtöbbet nem is játszották, az egész világról alapjában véve kerülőúton értesültem, amikor operaénekesek adtak elő musical-részleteket. Vagy egész musicaleket. Például a South Pacific című Rodgers és Hammerstein darabot is Kiri Te Kanawa és José Carreras előadásában hallgattam – igaz, ez olyan szempontból különleges musical, hogy már eleve operaénekesnek írták a férfi főszerepet. A basszus Ezio Pinza alakította Emile de Becque-et, a középkorú szívtiprót, akibe beleszeret Nellie, az amerikai ápolónő. A problémát nemcsak a korkülönbség okozza, hanem Emile két félvér gyermeke is. Nem árulok el nagy titkot: megoldják. És közben sokat énekelnek, többek között a Some Enchanted Evening című dalt is. Pinza operai méretű hangja mellé Nellie az eredeti előadásban Mary Martin volt, aki ma már valószínűleg arról híresebb, hogy ő Jockey mamája, mármint nem a Dallas című sorozatban, hanem az életben, szóval az ő fia volt Larry Hagman.

Az egész arról jutott eszembe, hogy meghalt Mitzi Gaynor, aki viszont a filmváltozatban énekelte Nellie-t. Mert mire filmet forgattak a musicalből, Mary Martin már jóval elmúlt negyvenéves, nem lehetett ráosztani az ifjú ápolónő szerepét. Keresgéltek, keresgéltek, még Elisabeth Taylor is szóba került, neki maga a zeneszerző, Richard Rodgers mondott nemet. Az is valami. A befutó végül Mitzi Gaynor lett, akinek volt filmes tapasztalata, táncolt, énekelt, szép volt, de nem túlságosan szexi, tökéletes erre a szerepre.

Egyébként az éneklés miatt fölösleges volt annyit aggódni, a végső változatban a férfi főszerep hangját más adta, mint aki játszotta, a fantasztikus basszista Giorgio Tozzi énekelt a mozgóképek alatt.

Ha viszont ez a Mitzi név furcsa, mintha magyar volna, akkor lehet, hogy igazunk van. Mitzi Gaynor eredetileg Francesca Marlene de Czanyi von Gerber volt, hogy az apja Csányi volt vagy Gerber, azt ma már tényleg nehéz volna kideríteni, mindenesetre magyar származású csellista. A Mitzi családi becenév volt. A szülők feltehetően a táncban-énekben tehetséges kislány miatt költöztek Hollywoodba, és nem is tévedtek, Mitzi az új névvel sikeres színésznő lett, néhány klasszikus musical-filmben kisebb-nagyobb szereppel. A South Pacific lett a pálya csúcsa, utána már nem sok film következett, de a munka maradt, utazások, turnék, még lemezeket is vettek föl vele. Ahhoz is sokat kell tenni, hogy a végén elfeledjék az embert.