A Lila ákácot játsszák a Belvárosi Színházban, pontosabban annak átiratát, Lila akác lokál címmel. De alapvetően az a történet, Tóth Manci és Csacsinszky Pali kalandjai (a Csacsinszky nevet érthető okokból nem használják ebben a változatban). Próbálom nem ellőni a poént, hogy jóra fordul-e minden, vagy épp ellenkezőleg, mert hát többféle befejezés is létezik. 1934-ben, amikor Székely István megrendezte a moziváltozatot, a legenda szerint új befejezést kellett kreálni, mert nem nézték a vidéki nézők – lehet, hogy így volt, de akkor valahol mégis kellene lennie egy eredeti befejezéssel összerakott kópiának, ilyenről viszont nem tudok. Történetnek mindenesetre szép, és nyilván csodálatos érzés lehet egy alkotó számára, hogy helyrehozhatja azt, amit mások elrontottak, Pali még épp fölszáll a mozgó vonatra, és Manci nem megy Moszkvába táncosnőnek. Mintha szólnának Rómeónak, hogy „csak tetszhalott”. Így persze nincs értelme a történet legszebb mondatának: volt ifjúság, volt szerelem, de nem vettem észre.

Székely Istvánt is zavarta a boldog befejezés, és élete végén, utolsó rendezéseként elkészített egy másik változatot, Halász Judittal és Bálint Andrással.

Az eredetiben sem volt sok szerencséje a főszereplőivel, Mancit Székely felesége, Ágay Irén játszotta, aki törékeny is, szép is, már ha valaki szereti ezt a Mrs Popeye-típust, csak színésznőként volt rettenetes, Palit Nagy György játszotta, akiben én nem látom azt, amit Székely meglátott, a fiút, akibe bele lehet szeretni. Nekik egyébként csak a filmben fordult jóra minden, Nagy György munkaszolgálatban halt meg, Ágay Irén filmforgatáson lett rosszul, 37 (vagy 38) évesen.

Aki a hetvenes években kezdte, annak egy bécsi kirándulás jó eséllyel a lemezboltok közötti tántorgássá vált. Mondjuk elindult a Grabenen, megnézte azt a beugrót, amit a magyar népnyelv, talán egy–másfél évtizeddel korábban Csallóköznek nevezett el, mert akkor még nem a lemezekért mentek oda, hanem pénzt váltani, aztán a másik oldalon volt a Gramola. Vissza, végig a Kärntneren, jobboldalt is, baloldalt is, aztán az Opera aljában, végül az Opera másik oldalán a da Caruso, az éttermi nevet viselő kincsesbarlang. Mindenütt végig lehetett lapozni a bakeliteket, aztán a CD-ket, nézni az árakat, mérlegelni, mennyi van a zsebben, mi mennyire nélkülözhetetlen, dönteni, aztán itthon megbánni, mégsem ezt kellett volna.

Elmúlt, mindenki tudja, hogy elmúlt, a boltok bezártak. De néha elszorul az ember szíve, hogy mi lett belőlük. Legutóbb Londonban csodálkoztam el, hogy a híres, sokemeletes HMV üzlet aljában ma cukorkát árulnak, most meg ezt látom a Kärntner Strassén, az EMI-bolt helyén. Pedig ez az üzlet sokáig tartotta magát, amikor már a lemezeket és a CD-ket nem vették, még mindig próbált a műfaj közelében maradni, árultak lemezjátszókat meg koncertjegyeket. Mostanra cannabis szaküzletté vált.

A zene a nép ópiuma. Vagy a cannabis a nép zenéje. 

Lehet, hogy műveletlen útitársakat választottam, mindenesetre senki nem tudta megmondani, hogy mi volt Marc Chagall eredeti neve. Pedig kellett valaminek lennie, nyilván nem ennyire franciásan született Vityebszkben, és az Albertina falán sem írták ki, nyilván nem is nagyon fontos, de itthon megnéztem: Moishe Sagalov.

Ezt csak úgy mondom, nem a lényeg, vagyis a szokásos dolog, jó, nem ez a lényeg, de akkor mi? Miért van az, hogy Chagallt az ember meg akarja fejteni, valahogy azt érzi, hogy a kódot vagy a kulcsot meg kell találnia, és akkor…  

Nem tudom, mi van akkor.

De vegyük példának a Bukott angyalt, talán nem is az az érdekes, hogy bukott, hanem hogy épp bukik, zuhan lefelé, egy szemmel, pirosan. Előtte egy zsidó ember félti a tekercseket. Ha igaz, amit mondanak, ennyi volt az eredeti kép, eddig jutott 1922-ig, aztán huszonöt év múlva folytatta. A falon azt próbálják elmesélni (vagy bemesélni), hogy a szörnyűség és a remény kettőse, hogy anya a gyermekével, aki szerintem nem sima anya a gyermekével, hanem madonna, meg az aranyszínű borjú, aki szerintem nem sima aranyszínű borjú, hanem az aranyborjú, és akkor nem tudom, mi benne a reménykeltő, bár a szeme szelíd. És repül az ingaóra, ami, mint a modern reklámokon, 10 óra10 percen vagy tíz perccel kettő előtt áll, amire azt szokták mondani, hogy ilyenkor olyan a két mutató, mintha mosolyogna az óra. És a sétapálcás ember, akiről száz százalékosan nem lehet megmondani, hogy repül-e vagy zuhan, de inkább az előbbi, mert nincs kétségbeesve. Szóval, ha egy angyal lezuhan az égből, akkor talán egy ember meg felzuhan. Azért ez nem valami megnyugtató.

Ezen már valószínűleg nem lehet segíteni, így tanultuk, Rembrandt a nagy festő, és ha azt írják, hogy először van Bécsben nagy Hoogstraten-kiállítás, a fülünk botja sem mozdul. De azt írják, először van Rembrandt, ami elég meglepő, tekintve, hogy a saját gyűjteményük is elég jó, abból már el lehetett volna indulni az évek során.

És olyan a kiállítás, amit remélt az ember, főművek, sőt, ismeretlen főművek, egy San Franciscóban őrzött kép, nem is emlékszem, hogy akár reprodukcióban láttam volna. De az a csoda, hogy ebben a társaságban Samuel Van Hoogstraten egyáltalán észrevehetővé válik. Pedig ott van, leginkább ezzel az ablakon kinéző öregemberrel, és nemcsak azért, mert a kép járt nálunk is, nemcsak, sőt elsősorban nem az illúzió miatt, hogy az ablak kerete is oda van festve, hanem talán a póz annyira képtelen, hogy dugja így ki a fejét az öreg az ablakon, mintha csak egy fej volna, egy hétköznapi Holofernész, aki arról ábrándozik, bár volna egy ifjú és szép gyilkosa, és nem csak az idő nyeste volna így le a fejét.

Ezt még el akartam mesélni a szombati Metropolitan-közvetítés kapcsán. A szünetben a szokásos művészinterjúk, aztán we'll be back after a break, megindul a visszaszámlálás a képernyő jobb felső sarkában. Nyolc perc, annyira már ki sem megyek, inkább nézem, hogy sürögnek és forognak a nagy színház feketébe öltözött munkatársai. Tessék, ott vannak ketten, a földön valami fölé hajolnak, és piros festéket szórnak a flakonból. De miért? Vérfoltoznak, pedig a színpad alig lejt, a földszintről talán nem is látni, hogy véres a talaj, végzik ki az Angyalvárban a rendszer ellenségeit. A páholyok meg túl messze vannak, a kamerák meg úgyis az énekeseket mutatják, de akkor is, két díszletező ott görnyed, és festi a vérfoltot a márványnak ható földre. Hát igen, ez a Metropolitan, ez a csoda, és ennyit kell dolgozni azon, hogy a csoda valóra is váljék.

Aztán jön az előadás, a harmadik felvonás zenekari bevezetője, kivégezték és kegyelemdöfték a Cavaradossi előtti áldozatot, jön a takarító személyzet felmosni a vért, és milyen felmosófát adtak a statiszta kezébe? Hát igen ezt a mait, amiről rojtok lógnak egy csimbókban, épp csak az nincs ráírva, hogy Vileda. Amilyen nem volt sem 1800-ban, sem 1900-ban. 2000-ben talán már igen, legalábbis Amerikában, de hát ez a Tosca.

És ettől még egészen jó marad az előadás.

Lekéstem a zongoraversenyt, csak irigykedve nézhettem a sok boldog embert, akinek tetszett, de hát annyi baj legyen. Akármilyen gondosan szerkesztett is egy program, a C-dúr miséhez nem kell előjáték, a szünet utáni és előtti rész elvben teljesen szétválasztódik, az csak ajándék, ha már az eleje is jó a koncertnek. Philippe Herreweghe saját területe mégis az énekelt zene, az oratórium, a kórus. Akkor is, ha most, kivételesen, nem Bach, hanem Beethoven a komponista.

Csak azért mondom ilyen hosszan, mert lehet, hogy a végén mégis ez hiányzott, a ráhangolódás. Bár egész végig igyekeztem, hogy ne azon az alapon hallgassam a művet, hogy aztán mi lett belőle a Missa solemnisben. De mégis maradt valami zenetörténeti megfontolás, többé-kevésbé az, amiről a zenei anekdoták szólnak, hogy Esterházy herceg a bemutató után odament Beethovenhez, és azt mondta: na de kedves Beethoven, mit művelt már megint?  

Ezt így, ma, ebből a szép, kerek, tiszta előadásból nem lehet megérteni. Nekem nem sikerült. Annyira normális a C-dúr mise, annyira az van benne, ami lenni szokott, szövegfestés és fúga, az egész egy kicsit talán szögletesebb vagy nem annyira természetes, mint Haydnnál (aki azelőtt a miséket írta az Esterházyaknak), hogy nem tudom, mi baja lehetett a hercegnek. Talán elrontotta a gyomrát. Jó, az Agnus Deinél egy kicsit elszabadult a zeneszerző, de hát tudták, kivel állnak szemben, közben meg annyira megható, ahogy igyekszik jó tanuló lenni, folytatni a hagyományt, tisztelni apját, anyját, Haydnt, mindenkit.

A mű sikertelensége pedig máig tart. Hát így próbáljon meg valaki kedves lenni.

Nem tudom, hogy ez valami végtelenül rafinált titkos üzenet, ami átjött, vagy csak fordítva sült el, legalábbis nálam a nagy Munkácsy-kiállítás a Szépművészetiben. Mintha az eszme az lett volna, hogy itt ez a magyar világsiker, hogy megfelelő menedzseléssel kiderül, mi sem vagyunk alábbvalóak, mi is tudunk festeni. Ahol nincsenek nyelvi akadályok, mint a zenében, a képzőművészetben és a sportban, ott a magyar szablya rögtön villog. Hol igaz, hol nem. De Munkácsy esetében mintha épp nem erről lett volna szó.  

Örülnék, ha így volna, Munkácsy a világsiker, akinek a képeit milliók nézték Amerikában, nem kételkedek, vagy épp csak kicsit, hogy ezek a számok valósak, a forrásokat kutatták és kritizálták, nem csak a helyi (mármint budapesti) lapok beszámolóira támaszkodtak. De hát végeredményben mindegy. Ott áll az ember szemben a nagyméretű képekkel, és ha nem élőképekként vagy moziként próbálja befogadni azt, amit lát, akkor csak fölvetődik a kérdés, hogy „ez most tényleg olyan jó?” Nem is a színház-jelleggel van a bajom, Caravaggio is színház, csak a megfestés minőségével. Hogy ott van az az ácslegény Jézus mellett, vállán a létrával, sőt, két példányban is ott van, mert a vázlatot is meg lehet nézni, és egyszer sem néz ki úgy, mintha a kezében volna az, amit fog. Sem a létra, sem a szekerce.

Nyilván nem ez a jó festészet fokmérője, de ezeket az igényeket Munkácsy állította föl, vagy akik Munkácsyt értékelték itthon, olyan, mint az igazi, meg a legendák, hogy ásítani kell az inast látva, és a macska belenyalt a tejesköcsögbe (ilyen legenda nincs, most találtam ki).

Nemzeti és művészeti nagylétünk? Elmondják, megnézhetjük, hogy a Kunsthistorisches Museum mennyezetét Munkácsy festette. Rendben van. De a falakon egy Munkácsy sincsen. Rajtunk kívül ugyan ki az, aki a mennyezetet nézi a bécsi múzeumban?

Lehet, hogy nagy csodák nincsenek, de azért kicsik vannak. Például az, ahogy a Nemzeti Filharmonikusok elkezdte a koncertjét, Brahms Változatok egy Haydn-témára című művét. Mi? Hogy így is tudnak? Ilyen szép, visszafogott, kiegyensúlyozott összképpel, lágy fafúvós hangokkal játszani? Máskor ezt miért nem hallani?

Lawrence Foster miatt? De hát egy bácsi, ráadásul elég nehezen mozog, székből vezényel, elmarad a nagy ember bevonulása, egyszer csak ott van, fölemeli a pálcát, és kezdődik a zene. És mégis.

Aztán megnyugszik az ember, nem ez élete nagy Brahms-élménye, pont egy variációsorozatban szélsőségesebben, vagy nagyobb változatossággal is lehetne játszani, de akkor is van egy ilyen jó, bőséges megmerítkezés Brahmsban. Ahogy a második részben van egy bőséges megmerítkezés Berliozban, és Lawrence Foster a Mab királyné tétel után még azt is mondja, hogy mennyire jó zenekarunk van, mert Toscanini szerint ez a zene a legnehezebb egy zenekar számára a teljes 19. századi termésből. Az ilyenkor kérdés, hogy mi a jó, ha ez hallatszik is az előadáson, vagy épp ellenkezőleg.

A kettő között meg Richard Strauss Burleszk című darabja, ha nem is nagy élmény, amolyan intelligens műsortervezés, az ember észreveszi, vagy újra észreveszi, hogy Richard Strauss mennyit merített Liszttől. Nemcsak a szimfonikus költemény műfaját, de ezt az egész Burleszket, a mefisztói kacajokkal, rommá csépelt zongorával. Okosabbak lettünk. Szebbek nem.

Ismerik a Szinetár-féle bon mot-t Lamberto Gardelliről? Körülbelül így szól: Gardelli akkor nagy, amikor a mű nem nagy. Vagyis az igazán izgalmas és értékes Gardelli-vezénylések nem a Rigoletto vagy az Otello volt, hanem a Mózes vagy A lombardok, amikor ismeretlen vagy félig ismeretlen operát kellett megmutatni, fölfedeztetni.

Van benne igazság, hiszen különben nem volna bon a mot, de a világ is változott, ma már senki nem tartja a Mózest vagy A lombardokat kevéssé nagy műnek, lassan talán ismerőssé is válnak, mintha Gardelli erőfeszítései épp a kulturális szokásaink megváltoztatására és a felfedezésre vonatkoztak volna. Másfelől viszont kétségtelen napi, heti tapasztalat, hogy az alapművek túl vannak játszva, hogy az összehasonlítási alapjaink nagyok és nyomasztóak lehetnek egy mai előadó számára, ha valaki mantuai herceget énekel, akkor jön a közönség, hogy jó, jó, de mennyivel jobb volt Caruso, Gigli, di Stefano, del Monaco, Pavarotti és Domingo. Így aztán néha nem árt, ha egy alapműből kapunk kimagasló előadást.

Ahogy tegnap este (ott délután) a Metropolitan Toscájából. Hogy nemcsak a zenekar állapota, ami egyébként tényleg csodálatos, kicsiben is, nagyban is, ahogy megszólalt a Te Deum, de ahogy a színpadon kívül játszotta az együttes a gavotte-ot. De hogy van egy nagyszerű Sekrestyés, de van három nagyszerű főszereplő is, Lise Davidsen, Freddie De Tommaso és Quinn Kelsey. És olyan jó operásan furcsán néznek ki, Davidsen mindenkinél egy fejjel magasabb, a meghajlásnál derül ki, hogy a karmester Yannick Nézet-Seguinnél két fejjel, szóval a szó szoros értelmében is nagy, és hogy végre Kelsey esetében egy igazi, gonosz baritont is látunk-hallunk, akinek a hangja mégis szép. Nem is tudom, hogy melyik volt a különösebb, Davidsen csöndes áriája, mert a szituációból indult ki, az ember ilyen jellegű bajban nem ordít, vagy Kelsey gonoszságba lassan belefáradó Scarpiája, akinek szinte megváltás a halál, hiszen annyiszor játszotta már el ezt a játékot, és annyira mindig bejött neki. Végre van egy kés, amibe beleléphet. Jó, Freddie bátyám néha hamis volt, de olyan biztatóan hamis, inkább fölfelé. A lényeg, hogy nagy. A lényeg, hogy más. A lényeg, hogy ugyanaz.

Ahogy azt az Idegen test című darabban mondják:

• Széchenyi-díjat kap a Bunyós Pityu.
• Micsoda?
• Széchenyi-díjat kap a Bunyós Pityu.
• De hát az mégis egy tudományos díj. Nem lehetne inkább a Kossuthot?
• Nem, mert azt idén a Sláger Tibó kapja.

Szóval ezeken a díjakon igazán lehet már röhögni. De nem kell feltétlenül. Látja az ember, hogy nemcsak a művész kapja meg a díjat, hanem a díj is megkapja a maga művészét, akinek a díjazottsága emeli (vagy csökkenti) a díj értékét. Ebben, mármint az emelésben a kis- és nagybetűs Opera igazán megtette a magáét. Nem jut eszembe olyan énekes, akinél azt érezném, hogy miért. És nézi az ember a névsort, az énekeseket, akik fellépnek a Kossuth-díjasok számomra érthetetlen okból Térj vissza győztesen címet viselő gáláján, nyilván csak azok lépnek föl, akik nemcsak díjazottak, de még éneklést is vállalnak, és mindenki hangja fogytától vagy teljétől függetlenül  olyan produkciót nyújt, hogy világos, miért lett Kossuth-díjas. Ahogy Tokody Ilona megformál egy Verdi-dalt, ahogy Kováts Kolosban a hang hömpölyög, ahogy Gulyás Dénes múltat idéz, ahogy Kálmándy Mihály zeng, ahogy… Nem sorolok föl mindenkit. Csak azt még, hogy Kolonits Klára történetet mesélt a Kossuth-díj családegyesítő erejéről. Nem adom most tovább, ez az ő története, tessék többet és többen járni az Operába vagy az Eiffelbe.