A vígszínházi Büszkeség és balítélet miatt, ha nem is néztem újra, de eszembe jutott, nem az, ami mindenkinek, a sorozat, hanem a 2005-ös film. Talán nem is volna rossz, ha nem Keira Knightley benne Elizabeth, vagy ha nem Matthew Macfadyan benne Mr Darcy. Utóbbi sokat küszködött a szereppel, de hát mégis színész, előbbivel meg a nézőnek kell küszködnie, mert mégsem annyira színésznő. Mindegy, nem is az egész film volt az eszemben, csak a jelenet, amikor Elizabeth Pemberley-be megy, és belép a szoborcsarnokba. Bámulja a klasszicista márványokat, főleg Mr Darcy büsztjét, meg egy elfátyolozott női fejet. De tényleg, milyen szép, meg mennyire technikás szobor, ámultam akkor én is, márványból fátyolt, azért ahhoz kell tudni vésni-faragni? Ki lehet a szobrász...

Azt hiszem, egyszerre túl nagy adagot vettem be Medveczky Balázsból. Amikor megjött a Vígszínház karácsonyi üdvözlete, még meg kellett néznem a honlapon, melyik is az a fiatal színművész, akinek karmester az édesapja, tegnap meg egész este Büszkeség és balítélet. Nem Mr Darcy, de Bingley, azzal a vicces jelmeztervezői megoldással, hogy mindenki talpig hófehérben, Mr Bingley térdnadrágban, vékony lábszárához egy, talán 45-ös cipőben, amitől az egyébként komolyan veendő figura olyan volt, mint a McDonald’s Ronnie bohóca, csak tiszta fehérben. És amikor az ember az előadás súlyát nyögve hazatér, a Hunyadi megy a Super tv2-n, és tényleg annyira fáj. Nem a ráfordított összeg, azt aligha adták volna nekem, vagy csak közvetve, más film formájában, de azért ilyen ráfordítással kihozni egy török sorozat szintű valamit. Amiben időnként törökül is beszélnek… Ahogy Medveczky Balázs a kamera előtt létezik…...

Sejtettem, hogy a Lúdanyó meséi nem kifejezetten a MÁV Szimfonikusoknak való mű, de miért is nem? Sok a szóló, és az egésznek van valami selymes, illatos, titkos világa, rejtelem és sejtelem, azt nem érzi az ember a MÁV legsajátabb területének. De nem baj, valahogy belépőnek jó volt, úgy értem, belépőnek a koncerthez, és egyébként belépőnek a műhöz is: ennyire nehéz a megszólaltatás, el lehet képzelni, mennyire nehéz mindaz, ami a puszta megszólaltatáson túl van. Ha volna valami nagy Ravel-kultusz nálunk, ha az évforduló örömére mindenki Ravelt játszana, talán volna is hová belépnünk.

A Tündéri kertbe. Ez a Lúdanyó utolsó tétele, és aztán szerelgetnek, eltűnnek a süllyesztőben, feljön a zongora, betipeg Ránki Dezső, és Isten hozott a...

Ma van a napja, Ravel 150. születésnapja, ahogy illik, Ránki Dezső eljátssza a G–dúr zongoraversenyt a Zeneakadémián, majd elmesélem, milyen volt. Most inkább valami okosat kellene mondani róla, de azt nem tudok, át is adom a szót Petrovics Emilnek, aki egész kis könyvet írt Ravelről, és azt mondta (talán ez a könyvben nincs benne, nem emlékszem), hogy vannak világfordító zeneszerzők, akiktől a zene története más irányt vett, Beethoven vagy Wagner a legkézenfekvőbb példa. És vannak olyanok, akik semmilyen hatással nem voltak a zenetörténetre, egyszerűen csak megírták az életművüket. Nem függetlenül a zenetörténettől, bár mindig azt érzem, hogy Debussy Ravelre gyakorolt hatását eltúlozzák, de aztán senki nem Ravel után ment az újabb komponisták közül. Persze, sok volt a lehetőség, Stravinsky, Bartók, Schönberg, csupa lánglelkű fazon. Minden nagyotmondás távol állt tőle. Milyen...

A Faustra készülnek az Operaházban, és eszembe jutott, hogy ez olyan opera, amivel nekem magamnak is sikerem volt. Igaz, elég régen, óvodás koromban, amikor az itthoni lemezhallgatások nyomán dalra fakadtam az oviban. Nem valami különlegesen nehéz dalra, csak a Katonaindulóra, „Bátran küzd seregünk, hogyha kell”. Mit énekelsz, te kisfiú? Nem tudtam, hogy jó-e vagy rossz, de azért mondtam, hogy otthon hallottam. Aztán közönségkívánatra ráadást is adtam, a két óvó néni megdicsért, és, persze, az volna a szép befejezés, hogy azóta is rajongok az operáért – de sajnos nem így történt. Utólag, persze, az a fantasztikus, hogy az óvónők simán azonosították egy francia opera kórusát.

De nem is ezt akartam elmesélni, hanem hogy a Faustból Mefisztó rondója azon ritka operai részletek közé tartozik, amelyik magyar fordításban jobb, mint...

Nem mondom, hogy nagyon sokszor, de időnként eszembe jut a probléma: tulajdonképpen mi ez a Für Elise? Úgy értem, bagatell vagy albumlap, így is, úgy is hívják, az körülbelül mindegy, de hogy ez akkor tényleg rossz zene volna, amit megvetéssel szabad és illik sújtani? Közben mégis Beethoven írta. Néha neki sem jön össze? Vagy ez a szerencséje, hogy bármekkora slágerszerző, annyiszor soha nem játsszák a rádióban, mint a Beatlest, nem tud annyira elhasználódni, mint azok a dalok. Leszámítva a Für Elisét, amiből füreliz lett, és a kaputelefonok ezt nyöszörgik egész álló nap.

Egyszerűsítené a helyzetet, ha kiderülne, hogy a Für Elisét nem is Beethoven írta, ami nem is teljes képtelenség, hiszen nincs meg a kézirat, a mű viszont...

Tudom, hogy nem ezen kellene gondolkodni, hanem hogy miképp is áll föl a Dvořák G-dúr vonósötös szerkezete, vagy hogy hiányzik-e belőle a Dvořák által kihúzott másik lassú tétel, vagy talán egyáltalán nem is kellene gondolkodni, csak szállni, mint vérző sas a hegyre. Most már mindegy, ami történt megtörtént.

Az történt, hogy ezen töprenkedtem Kelemen Barnabás és művésztársai (ezt hogy találták ki?) koncertjén, hogy ez voltaképpen kinek szól? A közönségnek, mondja rá az ember kapásból, de tényleg? A kamarazene is közönségcélzattal íródott? Vagy az előadók magukat szórakoztatják? A vonósnégyesre szokás mondani, hogy négy intelligens ember beszélgetése, bár ezt biztosan a vonósnégyes-tagok terjesztik, így papírjuk van róla, hogy intelligens emberek. Nem...