Nagyon tudnak, az nem is kérdés. Wynton Marsalis és a Jazz at Lincoln Center Orchestra, rendes, régi vágású big band, de nem csak régi dolgokat játszanak. Alighanem halott a műfaj, de csak annyira halott, mint az opera, hogy a halottsága nem akadályozza az életben. Megvan a forma, eljátsszák a kórusokat együtt, és aztán jöhetnek a szólók. Azt érzi az ember a harmadik szám után, hogy ért mindent, egyrészt ez így megy végig, másrészt nem megyünk haza, amíg a kövér nő énekel. Vagyis pont nem a kövér nő, mert az az opera, hanem amíg mindenki el nem játszotta a szólóját. Nyilván a vége felé jön majd Wynton Marsalis, mint a legnagyobb csillag. Aztán mégis jó, mert az is érdekes, hogy hányféleképpen lehet rezet fújni, és mindenki jól játszik. Egy kicsit azért megkínozzák a magyar vendégfellépőt, Szalóky Balázst, mert utána rögtön egy fenomenális klarinétszólóval jönnek, és a klarinét után Marsalis még...

Csak azért igazságtalanságoskodok, mert annyira egyértelmű. Sylvia Plachyban (Plachy Szilviában) nem az az érdekes, hogy Adrien Brody anyukája. Vagyis az a fontos, kicsit több, mint egy tárló erejéig, abban a tárlóban csak az Adrien Brodyról készült képek vannak, és olyanok, amilyeneket más fotográfus nem készíthetett volna el, a modell túl laza, túl közvetlen, a színész is fiatal, többnyire nem is színészként van jelen a képeken.

Mindez a Capa Központban van, tegnap nyílt a kiállítás. És a kiállításon itt volt a szerző maga, tudom, néhányan reménykedtek, hátha Adrien Brody is feltűnik, de szerintem ő ennél elfoglaltabb. Meg hát nem is ez a lényeg, tényleg nem az Adrien mamája.  ...

Utolsó koncertjére készül Michael Tilson Thomas, amennyire látni lehet, nagy lelki erővel viseli a betegségét, a kiújult agyi tumort, de már csak ennyi lehetősége marad. Április 26-án vezényli a San Francisco Symphonyt, ennek a zenekarnak volt 25 éven át a művészeti igazgatója. Együtt ünneplik a karmester 80. születésnapját, kissé megkésve, hiszen decemberben volt, és ez lesz a búcsú. Felgyógyulásban, visszatérésben nem reménykedik.

Nem emlékszem, hogy adott volna koncertet Magyarországon, (azóta eszembe jutott: adott) mégis láttam őt, az Olasz Intézetben, a Marton Évás Tosca felvételén. Magyarok adták a kórust, a zenekart és a mellékszereplőket (meg a címszereplőt is, persze). A Hungaroton igyekezett a legjobb zenekart...

Néha mégis olyan, mintha Budapest lenne a legmenőbb hely a világon. Egyik legmenőbb. Például így március-áprilisban, amikor megkezdődik a japáncseresznye-virágzás a Millenáris Park közelében. Gyönyörűek a fák magukban is az ezüstös törzsükkel, de ilyenkor virágba borulnak, az emberek ámulnak és nyúlnak a zsebükbe a telefon után. Egyre több az ázsiai származású ember, akik állnak a fák alatt, és az valószínűleg túlzás, hogy otthon érzik magukat, de talán nem annyira idegenben. Az operabarátok egy kicsit jobban megértik a Pillangókisasszonyból a Cseresznyevirág-kettőst, meg a folytatást, hogy ja, ezeket a virágokat szakajtották le, mert jön Pinkerton. Aki aztán nem is jön, vagy csak másnap reggel...

Negyven éve megy Londonban Andrei Serban rendezésében a Turandot, ami mindenképpen szép kor, de még szebb, ha látni, hogy annyira nem is jó az egész. Vagy annyira nem az, amit az ember a Turandottól vár, amit kapni szokott, hogy nagy fények és nagy sötétség, nagy tömeg a színpadon, egy fényben ragyogó hercegnő, és a közemberek, akik közül Kalaf végül odaér a fénybe. Mint tudjuk, nem is épp áldozatok nélkül.

Valahogy ez mind nincs. Nincsenek annyira sokan a nagy jelenetekben sem, és főleg nincs sehol a fény, mindig sárgás félhomály borítja a színpadot, Turandot ezüst vagy arany ragyogás helyett piros-fekete ruhában adja föl a kérdéseket. Kelet és nyugat, taj-csi és commedia dell’arte, ez volna a három miniszter...

Ez mekkora kaland volt! És ha az ember kellően tájékozatlan, akkor föl sem volt készülve rá, Dianne Reeves, rendben van, nagymenő a világban, x mennyiségű Grammy-díjjal, a Snétberger-évad vendége a Müpában, biztosan nagyon jó lesz.

Annál sokkal jobb volt.

A kalandot eleinte nem is lehetett érezni, Snétberger Ferenc trióban játszott, szépen, de azért tudta az ember, hogy ha ez így megy végig, semmi nem menti meg az elszenderedéstől. Egy kicsit szerintem alul volt keverve mellé a bőgős, Barcza-Horváth József, pedig semmi ok nem volt a halkságra, és igazából az...

A Mézga-család ment vasárnap délután a tévében, most épp Aladár különös kalandjainál tartanak, a Mesebolygó című rész került sorra – nem a legjobb. Vagy csak én nem értem, mitől Mesebolygó az, ahol minden növény, a talaj, a folyó, a tó cukros – végül is mindegy, talán csak kinőttem belőle. De közben mégis volt egy jelenet, Aladár megbízza az egyik Mesebolygó-lakót, hogy végezze el helyette a büntetését, írja le százszor (vagyis már csak hetvenhétszer, mert huszonhárommal megvan), hogy „A testvéri szeretet melengeti keblemet”. Amikor a bolygóról hazaér, és számon kérik, hogy elkészült-e, hanyagul átadja a füzetet, de az apja nem elégedett: ez csak huszonnégy. Aladár megnézi, és rájön a megoldásra, a bolygólakó leírta ugyan a mondatot még hetvenhétszer, de egymásra írta a betűket...