Meghalt egy bokszoló, Marvin Hagler, aki látta valaha a Hagler–Hearns meccset, az nem nagyon tudja elfelejteni. Meghalt egy filmrendező, Leon Gast, aki filmet forgatott a valaha volt legnagyobb, legfontosabb, legérdekesebb, legmeghökkentőbb boksz eseményről, az Ali–Foreman mérkőzésről.

Vagyis ez volna a lényeg, ez minden volt, nem csak vagy éppen nem a szokásos két nagy, benga állat üti egymást összeesésig. Leon Gast maga is bokszolt fiatalkorában, persze, hogy érdekelte a Zairében tartott esemény, ahogy érdekelt még egymilliárd embert a Földön, pedig nem látszott nagyon bonyolultnak a képlet. Ali a sokat dumáló, zseniális lábmunkájú, félelmetes gyorsaságú csodalény már 32 éves volt 1974-ben. 32 az nem nagyon sok a nehézsúlyban, Foreman maga, ugye, még 45 évesen is világbajnok tudott lenni, de Ali 1974-ben már kissé megkopott, már volt rajta némi felesleg, nem volt olyan gyors, mint korábban. És jött ellene valaki, aki 40 meccsen mindenkit megvert, 37-et kiütéssel. Aki fiatalabb nála, nagyobb nála, erősebb nála.

Leon Gast elérte, hogy forgathat az eseményen, de leginkább az volt a terv, hogy a meccs mellé szervezett háromnapos popfesztiválon forgat, és ebbe vágja majd be a meccs nagy pillanatait.

Csakhogy a meccs elmaradt. Foreman edzés közben megsérült, össze kellett varrni a homlokát, így nem lehet kiállni. Halasztottak. A fesztivál lement nélkülük. A stábok csomagoltak, Gast ott maradt, figyelte a fejleményeket. Ali nyilatkozott és nyilatkozott, hogy így üti agyon Foremant, úgy szalad majd körbe-körbe a ringben, Foreman hiába fiatalabb, nem fogja utolérni. Foreman nem nyilatkozott, csak edzett és edzett. Lyukat vert a homokzsákba, de nem csak képletesen, hanem a szó valódi értelmében, ahogy ezeket a kaszáló bal-jobbokat bevitte, azt még nézni is ijesztő volt. Mi lesz, ha ott egy igazi ember igazi hasa lesz?

A többi, mondhatni, közismert és legendás. Ali csak mondta, hogy mennyit fog ugrabugrálni a ringben, valójában egyáltalán nem táncolt, nem is menekült, csak behúzódott a kötelek mellé, és védekezett. A sarokból ordítottak vele, hogy mozogjon, ne álljon le, mert agyonverik, de ő csak ment a maga feje után. Aki már próbált bokszolni, az tudja, hogy ütni majdnem ugyanolyan fárasztó, mint ütéseket kapni, és itt is így volt. Foreman a nyolcadik menetre teljesen kifáradt, szinte tántorgott a ringben, Ali pedig indított egy bal-jobb kombinációt. Foreman a hátára esett, és nem tudott már fölállni.

Soha nem tudom, mit gondoljak erről az egészről. A boksz az, ahol, ha nem csalnak, vesztegetnek, megbeszélnek, akkor az igazság győz, az erősebb megveri a gyengébbet. Itt meg a ravaszság győzött, a türelem, a laza szorítókötelek, amik fölött Ali eléggé hátra tudott hajolni, hogy viszonylag kevés ütés érje a fejét.

Azért egy másodperc egyre fontosabbá válik, ha újra nézem a meccset. Amikor Ali a földre küldi Foremant, van egy pillanat, amikor az ellenfele már elindul lefelé, de még lábon áll, még üthető. Ali meg is indítaná a jobbot, aztán látja, hogy már nem kell, már ennyi is elég volt neki, már vége. És visszafogja a kezét, csak azért nem üt, mert megteheti.

Leon Gastra visszatérve, a meccs lement, és neki mindene megvolt, csak pénze nem. Ki kellett volna fizetni a stábot, megvágni a filmet, bemutatni, örülni. De miből? Próbált mindenféle módon pénzt szerezni, a mindenfélében még a kábítószer csempészet is benne volt, de nem volt szerencséje, a marihuánát szállító repülőgép landolásnál balesetet szenvedett, és fűvel szórta be a reptér melletti domboldalt. Huszonkét évbe telt, amíg a hiphopos Wyclef Jean épp abban a stúdióba ment, ahol Gast nézte a filmjét, és tetszett neki. Annyira tetszett, hogy pénzt is adott, zenét is. A film elkészült, Amikor királyok voltunk lett a címe, 1997-ben a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscart is megkapta. Ali meghalt Parkinsonban. Gast most Alzheimerben. Veszélyes szakma.

Az Egy szerelem három éjszakáját adta valamikor a tévé, hát… Persze, nem illik igazán és szívből hápogni, mert annyira rossz volt a hangminőség, hogy nem lehetett végignézni, vagy legalábbis nekem nem sikerült. De azért nem hinném, hogy megjavult volna a film az idők során, túl sokat akart belepakolni a rendező Révész György, miközben épp az a darab lényege, hogy túl sok van benne, hogy musical nyelven tud beszélni a munkaszolgálatról, költői nyomorról, az elvett ifjúságról, elvett életről. Ha valami korszerűtlenné vált benne, az épp ez, a szöveg, amely köznapi akar lenni, és azt mondják, „örülj, amíg a főítész levág”. Amikor ezt először olvastam vagy hallottam, nem is értettem, mit jelent az, hogy levág valakit a főítész, kivégzésjellege van. Akkoriban talán azt mondták, hogy a kritika lehúzza a szerzőt, ami jó kifejezés, mert jelzi, hogy a kritikus lentről néz, odahúzza az alkotót, ahol ő van. Ma, ha jól sejtem, a kritikus fikázik vagy fejbe rúg, de lehet, hogy ez is túlhaladott nyelvi állapot.

De nem is erről akarok beszélni, hanem a dalszövegek szerzőjéről, Vas Istvánról. Vagyis nem róla, csak a nyakkendőjéről. Vannak képek Vas Istvánról, amelyeken csokornyakkendőt hord, vagy átlagos, lógó formátumot, de, legalábbis az idős kori képein, ha van kravátlija, akkor az tényleg valahogy kravátli, nincs csomó az ádámcsutka alatt, csak olyan szabad selyem. És nem tudom, mi a trükk. Csináltatott magának külön ilyen darabokat, vagy egyszerűen nem fűzte be a felső szálat a bog alá, attól marad az egész olyan lazán, szabadon. És ez vajon jelent valamit, apró szabadságharc, ha már nyakkendő, legyen ilyen, vagy semmit, így tetszett neki?

Nem mondhatnám, hogy jól ismertük egymást, talán még azt sem, hogy ismertük egymást, azt hiszem, azért bemutatkoztunk, meg az ember a művészeti közszereplőkkel többnyire bátrabb, mint másokkal. Nyugodtan megkérdezhettem volna, hogy mi van a képen. Lámpás jelenet a címe, és valahogy mozgókép, vagyis állókép, de a mozgással akar valamit, abból akar megőrizni pillanatokat, mintha egybemásolt volna több fényképkockát. A bal oldali alak kezében is rezeg a legyező, a lámpa is kering a plafonon. Valami van, amit az ember egyáltalán nem ért, miből való ez a Lámpás jelenet, ha egyáltalán valamiből való, és nem csak rengett a föld, ingott a lámpa.

Lett volna mit megkérdezni, de az ember húzza, halasztja, aztán egyszer csak nincs kitől érdeklődni. Az alkotó Révész László László. Volt.

Szurkoló vagyok, és nem csak, sőt, nem is elsősorban szívjóságból, hanem egyszerű, önös érdekből. Látom, hallom, hogy megújul a Liszt Ferenc Kamarazenekar, és erre valószínűleg szükség is volt, le kell zárni a nyugdíjas éveket, meg nekünk is szükségünk volt rá, hogy újra a régi kedvvel indulhassunk a hangversenyekre: mit fognak játszani, ki lesz a vendég.  

Csak hát a kezdet nehéz, akkor is, ha folytatás. Mert itt van az új logó, amiről nagyon sok szépet el lehet mondani, és most már azt is tudom, hogy kapcsolatban van Bartók Divertimentójának kottaképével, de ránézésre mégis olyan, mintha valami meghízott csodaszarvas szaladna el balról jobbra. Remélem, csak én látom így, mások csak azt hiszik, hogy elfogyott a festék menet közben.

Itt volt tegnapelőtt az új koncert, Ilya Gringolts volt a vendégművész, aki tényleg amolyan izgalmas és fiatal, új arc, de épp nem valami nagy formában játszotta el Leclair hegedűversenyét. Mondjuk a program maga is új, én legalábbis nem emlékszem, hogy Leclair valaha is a kamarazenekar repertoárján szerepelt volna. Gringolts sem, Beethoven sem gyakran, a Diabelli-variációk pedig feltehetően egyetlen zenekar műsorán sem volt még, hiszen zongoramű, Gringolts írta át vonós zenekarra. Hogy miért tette, arra ő nyilván tudja a választ, az ősbemutató alapján én sajnos nem, nagy műből amolyan érdekesség lett, nahát így is lehet, nahát, most pizzicato, most vonósnégyes, most mindenki. Nyitom, nyitom a lelkem, de nem jött be rajta semmi.

Legközelebb. Tényleg szurkoló vagyok.

Egy időben tarra nyírva hordtam a hajam vagy a fejem, most nem is tudom, melyik a megfelelő kifejezés, talán a fejem. Szóval kopaszra nyiratkoztam, aminek számos előnye van, kevesebb a gond vele, meg egészséges a fejbőr, egyszer valaki nekem hajtott a kocsijával, és holtra rémült, amikor látta, hogy a másik autóból egy kopasz száll ki. Mert a kopaszok azért valamennyire hasonlítanak egymásra.

Erre igazán akkor jöttem rá, amikor a Müpában odajött hozzám egy férfi, hogy nagyon tetszik ám, amit csinálsz. Ó, nagyon köszönöm, bazsalyogtam szerényen, de ő folytatta, nem, komolyan mondom, nagyon jó vagy. Itt már kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel, lehet jól írni zenekritikákat meg rosszul, de azért olyan nagyon jó nem lehet velük az ember. Mindenesetre rendületlenül mosolyogtam, és hallgattam a dicsérő szavakat, meg hogy most min dolgozom.

Oké, nem én vagyok a címzett, de most mit lehet ilyenkor tenni? Leplezzem le magam, és csináljak hülyét mindkettőnkből, vagy próbáljak semmire sem kötelező válaszokat adni, igen, igen, benne vagyok most néhány prodzsektben. De milyen prodzsektben?

Bőszen prodzsekteltem, közben finoman hátráltam, mint akinek dolga van, amikor végre elhangzott az a szó, hogy dob. Rájöttem, hogy Borlai Gergővel tévesztettek össze.

Az egész onnét jutott eszembe, hogy ezekben az internetben bővelkedő hónapokban rászoktam a dobtanárokra. Főleg Garey Williamsre, aki hallgat és elemez híres dobosokat, és annyira lelkes közben, hogy az embert elfogja a vágy: meg kellene ismerni ezt a világot is, mi van Buddy Rich-en és Gene Krupán túl.

Például Borlai Gergő. Akit ugyan Garey Williams Dzsordzsónak mond, de mondja is, hogy nem biztos a kiejtésben, viszont épp olyan lelkesen közvetíti, mint a legnagyobbakat.

Az ember néha arra is büszke lehet, akivel összetévesztik.  

Oltai Kata és Nagy Zsolt volt Friderikusz vendége az Életünk történetében, meg is öregítették őket, ahogy kell. Vagyis mindig az az érzésem, hogy nem úgy öregítik meg őket, ahogy kell, mert lehet ugyan Nagy Zsolt nyolcvanéves, de azért azt nehéz róla elképzelni, hogy tweed zakóban és selyemsálban fog járni. Oltai Kata sem az a kifejezett rondablúzos mamóka, de nyilván nem ez a lényeg, mai nézők vagyunk, nem tudnak nekünk holnaputáni öregeket mutatni. Nem is ez volt számomra az érdekes a műsorban, hanem a nyolcvanéves Nagy Zsolt, ahogy tényleg elkezdett a korának megfelelően viselkedni, mereven tartotta a nyakát, egész testből fordult a másik ember felé, amikor keresztbe tette a lábát, akkor rásegített a kezével, mint akinek gondot okoz a mozdulat. Friderikusz vagy nem vette észre, vagy szándékosan nem reagált rá, lehet, hogy előre megbeszélték, ha már színész a vendég, használják ki a lehetőséget, legyen olyan, mint az igazi öregek. Vagy lehet, hogy a színészösztön kapcsolt be, ha maszkírozva vagy, jelmezt adnak rád, akkor szerepben vagy. Ez, persze, fölveti a hitelesség kérdését, vajon tényleg azokat látjuk-e, akiket látunk, vagy a szerep már az adás első percétől szerep, Nagy Zsolt most épp Nagy Zsoltot játssza, nem is tehetségtelenül.

Akkor mi is a tanulság? Hogy Nagy Zsolt negyven év múlva is színész lesz. Remélem, látjuk majd egymást.

Azt hiszem, ez egy mandulafa a képen, és mivel Budán fényképeztem, a szó bővebb értelmében dunántúli is, úgyhogy azt tettem, amit Janus Pannonius, aggódtam, vagyis aggódom érte. Mert nincs még fecske a tájon, és ezek a nyavalyás éjszakai fagyok biztosan nem tesznek jót.

Persze, ez a bizonytalanság bosszantja az embert, és szidja a régi tanterveket, ami miatt még most is egészen jól le tudok rajzolni egy papucsállatkát, de nem tudom megkülönböztetni a bükköt a sziltől, hogy bonyolultabb faneveket most ne is keressek. De a régi tanterv miatt tanulta meg az ember, hogy Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott. Most úgy tűnik, mintha Weöres expressz ajánlva fordította volna Janus Pannoniust, a nyolc sorban kétszer is szerepel a sziget szó és a csoda is, viszont teljesen kimarad a Demophonra való utalás. Aki tud jobbat, csinálja vagy legalább mutassa.

Igazából csak azt akartam mondani, hogy mennyire tökéletes a metafora, azt hiszem, évtizedeken át nem gondoltam soha arra, amire a tankönyvek alapján kellene, hogy a költő saját sorsát látja a mandulafáéban, tökéletesen elég volt nekem annyi megoldásként, hogy aggódik a növényért, unja a telet és a hideget. Nyilván azért, mert a mandulafáért ma is lehet aggódni, de most mit idegeskedjek Janus Pannonius miatt?

Megy az ember Ürömön (játszom a koratavaszi vándort), és egyszerre ezt látja az út mentén. 

Alexandra Pavlovna sírja, pontosabban egy ortodox templom, amelyben Alexandra Pavlovna sírja található. Úgy tűnik, vele is igazságtalan volt az élet, bár engem jobban zavar a férje helyzete. Alexandra Pavlovna a cár, I. Pál leánya volt, és amikor a Habsburgok és az oroszok Napóleon miatt kicsit szorosabbra akarták fonni a barátság szálait, ezt találták ki, hogy összeházasítják a cár lányát a császár fiával. Nem az elsőszülöttel, mert az már trónon volt, hanem az öccsével, József nádorral. A házasság bonyodalmas volt, mert mindkét fél ragaszkodott a vallásához, így rögtön két esküvőt is tartottak, egyet az ortodox, egyet a katolikus egyház szabályai szerint. A kötelék, végül is erős volt, a sírig tartott, csak a sír volt nagyon közel, két év után a nádorné belehalt a gyermekszülésbe. 

Tulajdonképpen rejtély, hogyan alakult ki kultusza ilyen rövid idő alatt is, a legenda szerint ő találta ki, hogy piros-fehér-zöld legyen a magyar zászló (ezt sem nagyon értem: az általuk utált francia trikolórhoz ennyire közel?), annál már csak az nagyobb rejtély, hogy sikerült őt is, a férjét is ennyire elfelejtenünk. József nádor ugyan tér meg szobor, de hogy mitől tér és szobor, azt általában nem szokás tudni, már az is eredmény, hogy mostanában már nem hívják József Nándornak.  

Ha lehet ötleteket adni, valaki adjon be forgatókönyvet filmre vagy tévésorozatra, hátha értékelik a pénzes manusok. 

Nem voltam ott, de olyantól hallottam, aki látta-hallotta. Amikor Udvaros Dorottya a Katonából átszerződött az Új Színházba, az utolsó előadás után lesminkelt, átöltözött, majd amolyan színésznői könnyedséggel elköszönt a kollégáktól. Básti Julitól is, mondván: megyek, Juli, tiéd a pálya.

Tényleg, volt ilyen. Kultúr-cicaharc, a komoly színházba járó embereknek is döntenie kellett, kit szeret jobban, Udvarost vagy Bástit. Mindkettőt. Egyiket sem – na, ez lehetetlen volt.

Az az élet rendje, hogy ez egy idő után véget ér, ki tudja, talán nagy barinő lett a két díva, Bástinak van most épp több szerencséje, mert a Centrál műsortervébe mégis lehet némi beleszólása, tegnap is banya volt a Vérszipolyban, ez olyan, mintha viccelnék, pedig tényleg. Mindenesetre figyel rá a vezetőség, hogy olyan darabok legyenek, amelyben Básti ott lehet, és kivárhatja… Mit is várhat ki? Hát persze, a Macskajátékot. Udvarosnak már megvolt.

Aljas szexizmus ez, meg korizmus is, ha van ilyen szó, és nem mi vagyunk a hibásak, középkorú nőknek nincs főszerep, vagy kevés van, keresni kell, de a drámaírók kezdték. Vagy a színésznők kezdték? A legtöbben nem maradtak a pályán, mondván, hogy a férjük nem engedi őket, ez volt a kívánságuk, hogy csak őt szeressék, ne csókolózzanak idegen férfiakkal, nagy nyilvánosság előtt. Sokan indultak, hogy színésznők akarnak lenni, kevesen lettek színésznők, és még kevesebben maradtak azok, és most itt ülünk a tyúk vagy tojás problémában. Azért nincsenek középkorú színésznői főszerepek, mert nem voltak középkorú színésznők, vagy azért nem voltak idősödő színésznők, mert nem volt mit játszani, nem akart minden Júlia Capuletné lenni. Dajka meg végképp nem. Amíg a darab címe az, hogy Rómeó és Júlia, nem pedig az, hogy A dajka.   

Robert King új lemezét hallgatom, Purcell ódákat, egyszer majd mesélek róluk bővebben is, de érdemes Robert Kingről is mesélni, azt hiszem, a botrány nem ért el Magyarországig, én legalábbis nem emlékszem, hogy olvastam volna róla. Pedig nagy botrány volt, és tulajdonképpen maradt is. Robert King a régizenei-mozgalom csillaga, klasszikus régizenés karrierrel, gyerekként Cambridge-ben énekelt, aztán zenetudós lett, és, ahogy ez gyakran megesik ezekben a körökben, gyakorló muzsikus is. Karnagy, karmester, jóképű angol, abszolút alkalmas a sztárságra, jó is, amit csinál, lemezek tucatjai, talán százai bizonyítják, meg úgy van benne valami szexi is, bár most ezzel a szóval az ő esetében óvatosnak kell lenni.

Mert hogy ez a botrány, 2007-ben öt kórista fiú, kiskorúak, köztük 16 év alattiak, megvádolta Kinget, hogy szexuálisan közeledett hozzájuk. King végig tagadott, de a bíróság elítélte, elég súlyos büntetést kapott, három év kilenc hónapot, és életre szóló regisztrációt a szexuális bűnözők listáján. Nem ülte le az egész büntetést, de tudjuk, amit tudunk, ez a karrier vége, ezek után nem lehet úgy felvonulni a pódiumra, hogy valaki ne kezdjen el füttyögni, bekiabálni, tiltakozni.

Vagy igen. 2009 óta Robert King újra vezényel, és bár régi lemezkiadója, a Hyperion nem ölelte keblére, alapított egy saját kiadót, a Vivat nevűt, és azóta ott jelennek meg az új CD-k. Nincs tanulság, vagy legalábbis nekem nem sikerült levonni semmit, túlságosan szeretem King lemezeit ahhoz, hogy arról kezdjek el beszélni, én mindig is sejtettem, hogy valami nem stimmel.  És most, hogy nem kell semmit sem sejteni, próbálok csak a zenére koncentrálni, nem az előadóra. Ami talán helyes is.