Lehet, hogy túlgondolom az egészet, de nekem ez a Végső állomás – Vérvonalak nem annyira szörnyű, mint amilyen szörnyűnek kellene lennie. Horror és víg, ez népszerű műfaj, egyszerre kell szorongani és megkönnyebbülni, az erre fogékony néző úgy jön ki a filmről, hogy na, kiféltem magam, és nem is olyan nagy dolog a halál. Főleg, ha ilyen bonyodalmas, egy mennyezeti ventilátorba kavarodó lánc vége beleakad az orrpiercingbe. Ez, persze, nem volna halálos, csak kellemetlen, de közben kigyullad a ház is. És így tovább, de már ez is tovább van, 25 éve mutatták be a sorozat első darabját, ez a hatodik rész.

Nézi Miklós, nézi, s dehogy veszi észbe, hogy a szeme is fáj az erős nézésbe. A szeme, az semmi, az agya is. Közben mégis akarnak mondani valamit, és nemcsak azt, hogy a halál ott leselkedik minden sarkon, és ott várja minden pénzérme, hogy elgurulhasson, és beszorulhasson a vonat váltójába, de azt is, hogy aki elkezd félni, az elrontja az egész életét, ülhet a négy fal között egy mindenkitől távoli tanyán, és hallgathatja, mit súg a szél. És jön egy nagyon sovány szereplő, és azt mondja, hogy élvezzétek az életet, mert ki tudja, meddig tart.

A stáblistán meg kiírják, hogy Tony Todd emlékére.

Talán elméleti szinten sem eldöntött kérdés, hogy vajon egy színész reklámtevékenysége hozzátartozik-e a szakmai pályafutásához, vagy az valami külön dolog, nem szakma, hanem kenyérkereset, este Hamlet, reggel meg viseljen Aida kebeltartót.

Szerintem hozzátartozik. Stefanovits Angéla története nem teljes a „köszönjük, Emese” nélkül, és, sajnos a Telekom nélkül sem.

De most nem róla van szó, hanem Csuja Imréről.  Aki körül már évek óta megy, hogy mikor lesz már végre Kossuth-díjas, igaz, a díj maga már igazán nem ér sokat, de akkor is, Csuja csak kapja meg, a díjnak is jót tenne ha olyan is átvenné, aki megérdemli, aki igazán színész, igazán népszerű, soha nem okoz csalódást. De valakik nem terjesztik föl, vagy van valaki az odaítélő bizottságban, aki nem szereti, és mindig szorgalmasan lehúzza a listáról, fogalmam sincs. Talán csak a jövőbe látott.

Mert ebben a Suzuki-reklámban, a szunyókafigyelősben tényleg egészen és meglepően béna. A végén föl kell rezzennie álmából, annyira hiteltelen, mint aki soha ilyet nem csinált még, se nem olyan, mint aki alszik, se nem olyan, mint aki felébred. Nem is értem. hogyan ment át a jelenet annyi szűrőn, rendező, art director, megrendelő. Hogy mehetett a végén ez adásba?   

Talán csak azért, hogy legyen érve a bizottságbeli ellenségének. Van vele szemben egy egész pálya, de ez akkor is rossz.

Az ember néha megittasul a saját szavaitól, velem is ez történt, amikor tegnap nagy bosszúsan leírtam, hogy Szűcs Mártára nem olyan könnyű emlékezni, a hangzó hagyaték nem elég gazdag, és hiába mondjuk, hogy emléke szívünkben él, mert a szívünk sem megbízható vitrin, előbb vagy utóbb összetörik. Előkerestem hát egy régi rádióhangverseny felvételét, a műfaj maga is érdekes, élő koncert (vannak benne hibák is), de közönség nincs, két operai kettős Patkó József kíséretével a Traviata és a Lammermoori Lucia, a bariton Kovács Pál. Elvben össze nem illő pár, Szűcs Márta szép, tiszta, könnyű hangja mellett Kovács Pálé szép, de egyáltalán nem sima, zörgős, nyers, kimunkálatlan, és nem is mindig tiszta. De az operai jelenetek szempontjából mégis jó így, pont erről szól mindkét kettős, hogy a törékeny nőt megtöri a határozott, céljaival tisztában lévő férfi, együtt érzek, virágom, de most már tedd, amit tenned kell.

Arra gondoltam, lehet, hogy ez a felvétel egyedül nekem van meg a nagyvilágon, azt sem tudom, archiválták-e annak idején, közben a Rádió is elköltözött, az sem tesz jót az archívumoknak. A felvétel ideje egyébként 1992 december 21.

De nem is ezt akartam elmondani, hanem csak egy pillanatot a Traviata kettősből. Az idősb Germont azt mondja, hogy két gyermekem ügyében jöttem önhöz, Violetta meg visszakérdez: kettő? Di due figli? Igen, igen, nemcsak Alfrédről van szó, de a húgát sem tudom rendesen férjhez adni, amíg maguk itt boldogok. (Gondolom, ez már akkor sem volt igaz, bár ki tudja.) Az énekesnők elsöprő hányada úgy kérdez vissza, hogy di due FIGLI, holott a lényeg nem a gyermeken van, hanem hogy kettőről van szó: di DUE figli. Szűcs Márta meg jól kérdezett.

Apróság, persze, hogy apróság, de ezekből állnak össze a pályák, sorsok, életek.

Tegnap temették el Szűcs Mártát, nem mentem el, senki művésznek nem megyek el a temetésére, nem akarok úgy tenni, mintha közöm volna (lehetne) hozzájuk magánemberként is. Egy kivétel volt, Kabos Gyula, neki megsimogattam a koporsóját. Kocsis Zoltánt sem néztem, amikor földbe helyezték. Hátha nem is halt meg.

De Szűcs Márta más eset, őt nem olyan könnyű fölidézni filmről, lemezről, két felvétele van a Hungarotonnál, kevéssé ismert művek, azt hiszem, egyiket sem hallgattam még végig, bár a Cimarosa Párizsi festőre készülök. Van egy fél kazettám, rádiókoncert, zongorakísérettel a Traviata-kettős. Inkább csak az emlékek, mennyire tökélesen tudta az operai alaptípust, a megbántott nőt, akivel igazságtalanságok történnek, de elviseli. Úgy viseli, hogy belehal, Gilda, Violetta. Nem tudom, ilyen volt-e az életben is, nem értette, miért nem kap több szerepet, több publicitást. Későn kezdett, de látványosan, hamar nagyon jó helyeken énekelt, Edinburgh, Bécs, itt meg, hát, ami jutott. Amikor türelmetlen lett, létrehozott egy alapítványt, hogy belcanto-operákat játszanak többet, de én csak a Puritánok koncertszerű előadására emlékszem. Az, persze szép volt, de nem lehetett vele világot rengetni. Aztán elment az idő, elment talán a kedv is. Elment ő is. Tegnap eltemették. Nem feledjük, az igaz, de ki kíváncsi ránk?

Nagyon kevés idézhető mondat maradt Czimra Gyula után, úgy tűnik, soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy interjút készítsen vele, vagy csak nem merték megközelíteni, mindenesetre a kevés hitelesen tőle származó mondat kint van most a Nemzeti Galéria falán. Az egyik körülbelül így szól: fél életemben önmagamat kerestem. Persze, az ember soha nem tudja, mikor tart a fél életénél, és lehet, hogy Czimra is azt hitte, hogy simán eléldegél 120 éves koráig, végül is, amikor nem önmagát kereste, akkor a kertjében pepecselt, kelő nappal ő is kelt, de így utókorilag elmondható, hogy nagyon úgy tűnik, Czimra Gyula egész életében önmagát kereste. Időnként megtalálta, de most nagyon nehéz egy festővé összerakni azt a sokat, aki ő volt. Hol nagyon rajzos, hol nagyon festő, hol gauguinista, hol vangoghista, hol kifestőkönyv stílusban alkot. Az egyetlen, ami majdnem megbízható támpontnak látszik, hogy önarcképet többnyire fejfedőben készített. Ha valakinek van otthon egy képe, amely kalapos férfit ábrázol, vigyázzon rá, hátha egy Czimrája van.

Fölösleges fáradság volna azt bizonygatni, hogy a Mission: Impossible hülyeség. Úgy értem: persze, hogy hülyeség de ebben híven követi a saját hagyományait, így volt már a legelső részben is, amikor, ha jól emlékszem, azzal bukott le a gonosz, hogy idézett a Bibliából, és a szállodai szobájában is volt egy Biblia. Nem biztos. Az viszont biztos, hogy most is, a nyolcadik, és feltehetően utolsó részben olyan sokat kínlódnak az akciójelenetekkel, és olyan furcsán foglalják össze a történteket, mintha arra játszanának, hogy a néző ostoba, és magát okolja, ha nem ért valamit.

Amúgy meg szép az egész vállalkozás, a gazdag ember James Bondja, úgy értem, hogy ha nem választották ki Tom Cruise-t James Bondnak, akkor majd ő megteremti a sajátját, nem annyira elegáns, de hát James Bond szmokingja se volt mostanában mindig tökéletesen vasalt. Kóvályognak a Trafalgar Square-en, és ahelyett, hogy azt mondanák, szevasz, haver, de régen nem láttalak, csak egymásra néznek sokat sejtetően, és mindenki megy a maga útjára. Ilyen a kémek és ügynökök élete.

Ne örülj, barátom, hogy Tom Cruise-t már nem lehet hová igazítani plasztikailag, és már nem fut olyan sebesen és megszállottan. Te sem nézel ki jobban. A futásról meg ne is beszéljünk.

Persze, az ember az ilyesmit támadásnak veszi az agysejtjei ellen, nem is jelentéktelen támadásnak, három óra. Forgatókönyv helyett mondatokban, cselekmény helyett jelenetekben gondolkodnak, de közben így is olyanokat mondanak, hogy csuda. A nyúlláb az antiisten, mondják szent borzalommal. Meg hogy be kell tenni a pirulát a podkovába (nagy p?), aztán száz milliszekundum múlva kihúzni, és akkor csapdába esik a mi is? Nem mesterséges intelligencia, nem lény, nem szörny, nem sátán… megvan, az entitás. (Nagy E?) Megjegyezni is nehéz az ilyet, nemhogy kitalálni.

Az ember mindig a hülyeségekre emlékszik. Salome helyett a vitatkozó zsidókra, akik azon is összevesznek, hogy miért nem tudják elfogadni Jochanaan prófétaságát. Mert Illés próféta óta senki nem látta az Istent. De hát sokan azt mondják ő Illés. Hogy lenne ő Illés, már háromszáz éve meghalt. És így tovább, persze zeneileg igencsak bonyolultan. Annyira bonyolultan, hogy Carelli Gábor megkérte a Metropolitanben vezénylő Reiner Frigyest, legyen kedves ennél a résznél egy kicsit nagyobb mozdulatokkal dirigálni, mert nem látja pontosan, mikor kell belépnie. Attól kezdve ennél a résznél Reiner mindig fölállt a karmesteri székéből, és jó nagy mozdulattal Carellire mutatott. Most jössz. Micsoda unmuzikális alakokkal kell dolgozni, rémes.

Erre persze nem emlékszem, csak olvastam. Vagy a rádióban hallottam?

Akire én emlékszem, az Fülöp Attila. Az is egy régi Salome-sorozat volt, Szikora János szép rendezése az Operaházban, Zempléni Máriával a címszerepben. De a zsidókkal itt is gond volt, Dénes István karmester bőszen csettintgetett az árokban, hátha így helyre tudja tenni a rossz belépéseket. Nem nagyon ment. Fülöp Attila pedig, ki tudja, miért, nem ragasztott szakállt viselt, hanem egy olyan gyermekijesztgetős, szilveszteri kelléket, gumival volt a feje hátsó részéhez rögzítve. Csak hát nagyon kell énekelni, nagyon grimaszolni, a gumis szakáll önállósította magát, felugrott, az énekes orra alatt állt meg. Fülöp Attila megfogta, a helyére rángatta, de a gumi már csak ilyen, követte a maga útját, újra felugrott, újra a helyére rángatódott, felugrott, rángatódott, közben ment az előadás. A közönség pompásan szórakozott.

Amennyire emlékszem, ez volt a legvidámabb Salome életemben.

Dolgoznak, dolgoznak Budaörsön a Cyranóval, illetve már előtte is dolgoztak, mert ez átirat, Martin Crimp készítette, aztán az átiratot le is fordította Závada Péter, nem szigorú alexandrinusokban, de, ha jól tudom, már Rostand sem volt elég szigorú formailag. Az eredmény meg mai Cyrano, annyira mai, hogy nem is nagy az orra, ami jó ötlet, mindenki gondoskodjék maga a gátlásairól. És valószínűleg az sem nagy felfedezés, hogy azért a Cyrano annyira nem is jó darab, eredetiben sem, én legalábbis hiába keresem a szellemességet az orr monológban, nem lelem. Olvasva semmiképp. És aki azt mondja, magát kigúnyolja, ha kell, többnyire nem gúnyolja ki magát. Bár lehet. hogy nem is kell.

Vagy a történet? Cyrano elintézi, hogy kétszer fájjon Roxane-nak, először Christian, másodszor Cyrano halála. Kétszer csíp, mint a méregerős paprika. 

Persze ez csak a könyv. A színpadon Cyrano nagy szerep, egész színészi pályák teltek el jelentős Cyrano-alakítások fényében vagy árnyékában, José Ferrer, Szabó Sándor és még sokan mások. Böröndi Bence pályája aligha fog elcyranosodni, most nem is tudom, hogy ez baj vagy jó, úgy értem, neki biztos jó, a nézőnek nem annyira, nem érzi, hogy most valami különlegeset lát. Attól még ügyes a fiú, mondja, mondja.

Közben sajnos arra gondolok, hogy a Crimp-féle átiratban James McAvoy volt a címszereplő. Azt azért megnéztem volna. Hátha az se tetszik.

Nem állítom, hogy mindent értek, de annyit igen hogy ez komoly dolog. Salome a Metropolitanből, közvetítették az eggyel előbbit is, akkor Komlósi Ildikó volt Heródiás. Most Michelle DeYoung. Ő az egyetlen, aki színes ruhában van, sőt, nagyon színesben, piros ruha a piros hajához. A többiek feketében-fehérben mesélik el a történetet.

Nem pont ugyanazt a történetet, nem is úgy kezdődik, a klarinét felhördülésével, előtte most egy zenélő óra csilingeli bele a világba a hétfátyoltánc dallamát. A hatás kisebb, de talán ez is a mondandó része: emiatt aztán senki nem fog a szívéhez kapni, csak egy (vagy több) szexuális bűncselekmény. A végén mégis szívéhez kap valaki, méghozzá Heródes, a pesti Wagner-előadások nagyszerű Miméje, Gerhard Siegel, öljék meg ezt a nőt, mondja, és összeesik. Salome túléli.

Az sem olyan nagyon jó.

Tényleg nem értek mindent, valahogy túlizélik a zoknizást, hol leveti Salome, hol felhúzza, és nemcsak ő, hanem az összes hasonmása. Heten vannak, mint a gonoszok, és növésben vannak, bár a legidősebb is hivatalosan csak nagykamasz. Ő az, aki énekel, Elza van den Heever. Az ember az elején már kíváncsi, mi lesz ebből a hétfátyoltánc alkalmából, mert az biztosnak látszik, hogy az énekesnő nem fog kéjesen és bájosan lépkedni, és közben ruházatából több-kevesebb dolgot a földre ejteni. Nem az az alkat

És tényleg nem, a tánc maga a történet, Salome hét életkora, amelyben különböző inzultusok érik, bakfejű nevelőapja egyáltalán nem úgy néz rá, ahogy egy gyerekre kellene. Cserébe Salome elég gátlástalanul használja a csáberejét, nemcsak Heródessel szemben, de Narraboth-tal is, nagyon egyértelműen hagyja magát tapogatni, aztán ellöki azt a szegény katonát, most már tényleg tedd, amit én akarok. Aztán mégis Salome megy le a börtönbe, a saját tudatalattijába, vagy legalábbis a gyerekkorába, baba (félig szétverve) maci, hintaló, néhány korábbi önmaga. És a próféta. „Az anyámról beszél” – derül föl Salome, a katonák óvatosabbak: hogy mit mond, azt senki nem érti.

Itt mindenki beteg. Aztán a taps után az ember kimegy az utcára, és egyáltalán nem biztos abban, hogy ott jobb a helyzet.

Elismerem, hogy a teozófiáról kiállítást összehozni nagyon nehéz feladat. Talán azért, mert annyi mindent kellene elmagyarázni hozzá, a kezdetektől napjainkig, hogy az egész csak hosszú feliratokból állna a falakon, ezek az emberek ezt és ezt csinálták, és aztán ez a sok dolog lassan becsurdogált, becsöpögött a kis, és viszonylag Isten háta mögötti Magyarországra, és ilyen és ilyen hatásokkal járt. És még ma is tart. Nagyon bonyolult, nagyon szerteágazó, de érdekes tudni, hogy ha ma valaki jógázni megy, akkor egy olyan hagyományt folytat, amely nálunk a múlt század harmincas éveinek végén indult, Selvarajan Yesudian által. Szerintem ezt még a jógaoktatók sem mind tudják, vagy legalábbis az biztosan nem tudta, akit kérdeztem. Volna mit behozni tudásban.  

De a Hopp Ferenc Múzeum teozófiai kiállítása mintha szándékosan fokozni akarná a zűrzavart. Az ember megy szobáról szobára, és fogalma sincs, mit akarnak vele megértetni. Jelképeket magyaráznak, sárga alapon fehér betűkkel, aztán a legnagyobb teremben egy régi-Budapest hangulatú szobába jut, híradórészletek a falon, karácsonyfa, árva gyerekek, Kun Béla magyaráz. Az egyik sarokban telefon, operator, get me Jesus on the line. Folyóiratok, rejtélyes vitrinek, amelyeknél nem lehet megállapítani, hogy kinek a tárgyai láthatóak, kinek a fényképei nézhetőek. Van hozzájuk valami kis táblácska, de nekem nem sikerült a táblácskákat és a vitrineket összepárosítani.

Persze az is lehet, hogy ez volt a cél. Ez egy titkos tudomány, őrzi a titkait.