Hogy is volt a régi poén? Fuzionál az MTK-VM és a DMVSC. Az új csapa neve: MDTMKVVSMC.

Szóval A szerelem fáj című film egy BDSM-kapcsolatról szól, az LMBTQ közösségen belül, és az ember persze rögtön arra gondol, hogy ha nem LMBTQ, vajon akkor is izgalmas volna-e. De hát körülbelül tudni lehet a választ, Julia Robertset is verte a férje, meg Jennifer Lopezt is, azok a történetek már lejátszottak. Ez meg Anglia, a maflicsek Colin, és az elképesztően jóképű Alexander Skarsgard, nem is csak a képe jó, nem csoda, ha beleszeret a maflicsek, és mindenféle önalázásra képes az ügy érdekében. Főz, takarít, cipőt nyalogat és nem csókolózik.

Nem is tudom, nekem puha a film. Puhácska. Nem szexuálisan, a bőrruhás szexből ennyi is épp elég, látjuk, miről van szó, de a mondanivaló.  Bátor kiállás a szerelem és a férfi-férfi egyenjogúság mellett, de egy idő után azt veszem észre, hogy a szép gonosznak drukkolok. Ne hagyd. öcsém, hogy magukkal vigyenek az ő kispolgári, tévénézős, szerelmes, családi világukba, ülj föl arra a BMW-re, és húzd a gázt.

Tudom, hogy ez nagyjából heti probléma a filmek magyar címe, de most tényleg nem értem: A szerelem fáj egy tavalyi akció-vígjátéknak is címe volt, ennek meg az az eredetije, hogy Pillion. Hátsó ülés.

Fényképet kerestem Valerie Perrine-ről, de nagyon nehéz olyat találni, amelyen nem valami csábos pózban látható. Csak hát meghalt szegény. Maradt tehát ez, a fő képen már elmúlt nyolcvan, és gyötri Mr Parkinson. De a jobb sávban, a középső, Az ötös számú vágóhíd.

Az volt az első filmszerepe, akkor, amikor már minden félrecsúszottnak látszott az életében, Playboy-fotózás, meg erotikus revük, és akkor egy társaságban egy filmproducer arról beszélt, hogy az új filmhez nem találják a főszereplőt… várjunk csak, milyen típus is kellene… mint maga. Megpróbálja?

Megpróbálta. Nem tanulta a színészetet, próbált élményekből dolgozni, ha sírni kellett, arra gondolt, amikor elhagyta egy pasija, és sírt. Ahogy ő mondta egy interjúban: fogalmam sincs, ki az a Savanavszkij, vagy hogy hívják. Sztanyiszlavszij.

Ehhez képest elég messzire jutott, egy Oscar-jelölésig a Lenny című filmért.

És hát Az ötös számú vágóhíd. Körülbelül azt kell játszania, ami a valóság, egy erotikus nőt, Montana Wildhacket, akit elrabolnak a tralfamadoriak, hogy Billy Pilgrim ne legyen egyedül az emberkertjükben. Eleinte fél a pasitól, ezért hátulról ráugrik, és fojtogatni kezdi, mire a láthatatlan tralfamadori megkérdezi: Mr. Pilgrim, Miss Wildhack, önök most párzanak?

A többi filmjét nem nagyon láttam, pedig nemcsak a Lenny volt, hanem egy Superman is, így aztán marad Az ötös számú. Áldja meg az Isten, Miss Wildhack.

Tegnap kaptam egy finom olvasói letolást az Aigul-koncertről szóló beszámoló miatt. Nem is a szöveggel volt a baj, hanem az illusztrációval, miért egy ilyen borotvált hónaljas képet választottam egy énekesnőről. Ha már a hangját nem lehet állóképen megmutatni, miért kell ennyire más irányba vinni el a recenziót.

Tényleg: miért. Nem magam okolom, olyan képet tettem oda, amilyet találtam, és ezen legalább Aigul azt a ruhát viselte, amelyiket a koncert első részében. De hogyan jutottunk el idáig. Aigulről is csak ilyen képek vannak, de Sonya Yoncheváról még kihívóbbak, mintha valami szexmunkás lenne, akinek el kell csavarnia a kliensek fejét. Vagy egyebét.

Tudom, sex sells, be kell az embereket a színházba csábítani, aztán majd csodálkoznak, hogy nem is azt kapják, amire számítanak. Ez, kérem, egy opera, és meglepő módon mégis énekelnek benne. Mindegy, ha már itt vagy, hallgasd meg.

Azelőtt ez azért nem így ment, Callast igyekeztek minél jobban becsomagolni, épp az érinthetetlenségét hangsúlyozták, te szegény férfiú a legjobb vagy egyetlen öltönyödben, hogyan is érhetnél föl hozzá. Biztosan ma is vannak énekesek, akik nem ezt a szomszéd lány, vagy szomszédasszony képet erőltetik… Nem is tudom, melyik az igazabb. Egyformák vagyunk, csak nekik van hangjuk? Nagyon nem vagyunk egyformák, mert nekik van hangjuk, és azon folyton a végtelennel társalognak?

Azt a világot szerettem igazán operailag, amelyben keresztnéven szólították és emlegették a nagy operaénekeseket. Amikor a Bohémélet karácsonykor Icával és Péterrel ment, Laci énekelte Fülöpöt, Plácido, Luciano és José volt a három tenor. Persze, akkor is voltak kivételek, Melis soha nem volt György, de az meg így volt helyes.

Mintha jönne vissza az a világ. Persze, ehhez az is kell, hogy a nagymenő operaénekesek vezetéknevét elég nehéz kimondani, Ildar, az könnyebb, mint Abdrazakov, még az Asmik is egyszerűbb, mint a Grigorian. Nem is beszélve Amartuvshyn Enkhbatról, neki mindkét neve nehéz, marad a „mongol”.

És itt van, vagyis itt volt Aigul Akhmetshina. Te jó ég, hogy énekelt. Pedig kiírták, hogy bántja az allergia, aki figyelt, észre is vehette, hogy néha kicsit bicsaklott a hangja, aki nem figyelt, annak ő szólt a harmadik ráadás után, hogy nagyon kedvesek vagyunk, mint közönség, de a hangja már teljesen elment. Azért még énekelt kettőt, de akkor már a kották is elfogytak, muszáj volt hazamenni.

És addig? Operai első rész, minden, ami egy mezzoszoprántól remélhető, Rosina, Charlotte, Bouillon grófné, és természetesen Carmen, a második részben dalok oroszul és spanyolul, a ráadásban két Bernstein, egy Csajkovszkij, egy baskír népdal, kíséret nélkül. Szárnyaló, szép, erőteljes hang, Aigul igyekezett bejátszani a teret, az operák alatt sokat is mozgott, és szólt mindenkihez, erkélyhez és karzathoz. (Tényleg: voltak az erkélyen? Mert megint félház várta a híres énekest, tanulják meg, lehetnek sztárok az egész világon, de Pesten…) Aigul szép, Aigul jó, de tényleg, a legutóbbi Metropolitan-közvetítés óta fogyott legalább öt kilót, karcsú, mint a nádszál, a mosolya olyan, mint Sass Sylviáé. Aki ott volt, elájult, beleszeretett, rajongani kezdett, vagy folytatta a rajongást. Ilyen egyszerű.  

Mindig tetszik, ha emberek az előző életeikre, vagy valamelyik előző életükre emlékeznek, bár furcsa, hogy többnyire uralkodók meg magas rangú katonai vezetők voltak. Arra ritkán emlékeznek vissza, amikor a föld alatt kellett egész nap bányászniuk, és mindennap négykor jött a félszemű Mehár, és jól megverte őket. A legjobb ebben a műfajban az operaénekes Déry Gabriella, mert ő az egyik előző életében Amneris volt az Aidából, és ez nagyban hozzásegítette alakításai hiteleségéhez az operában. De gúnyolódást félretéve, nemrég belefutottam ebbe a Petőfi-versbe:

Halhatatlan a lélek, hiszem,
De más világba nem megy át,
Csak itt lenn a földön marad,
A földön él és vándorol.
Többek közt én, emlékezem,
Rómában Cassius valék,
Helvéciában Tell Vilmos,
Párizsban Desmoulins Kamill...
Itt is leszek tán valami.

Ha poénnak szánta, igazán jó. Ha nem, akkor is.

Végső rendrakás svéd módra. Ez lett a magyar címe Margareta Magnusson világsikerű könyvének, amely arról szól, hogy a svédek, ha érzik, hogy hamarosan üt az óra, nagy, végső takarításba kezdenek, ne kelljen a gyerekeknek vagy unokáknak kidobálni a sok vackot a lakásból, házból, nyaralóból. Legyen rend, ha jő a halál, sokat segítünk ezzel az örökösöknek.

Szép is, szörnyű is, mindenesetre Margareta Magnusson világhírű lett vele, pedig nyilván nem ezzel akart világhírűvé válni, hiszen festőművész volt.

Nyolcvan körül volt, amikor a könyvét megírta, 91, amikor meghalt, és nem tudom, hogy vajon élete utolsó évtizedét nagy rendben, tiszta lakásban töltötte-e. Az biztos, hogy a gyerekeire üres padlást és üres pincét hagyott.

Az egyik legszebb párizsi élményem, hogy 2018-ban találkozhattam Judith Hervével, a fotós Lucien Hervé özvegyével. Csodálatos, finom asszony volt, elegáns és törékeny, óriási, időnként szörnyű múlttal, sárga csillagos érettségivel, Auschwitz-cal, aztán szebb és még ijesztőbb napokkal. Nemcsak a férje volt fotográfus, de a fia is, Rodolf Hervé. Mindkettőjüket neki kellett eltemetnie.

92 éves volt akkor. Nyilván a beszélgetés leginkább a múltról szólt, és leginkább másokról, a családon kívül Le Corbusier-ről, akinek Lucien Hervé hivatalos fotósa lett. Az egész találkozás olyan volt, mint amikor belefúrnak a jégbe vagy talajba, kiveszik a mintát, és vizsgálják a múltat. A régi Párizs egy lakásban, és aztán minden egyéb, történelem, Kelet-Európa, Nagyvárad, háború, szörnyűségek, és aki mindezt túlélte. A múltról beszélgettünk, de persze a jelenben (ma az is múlt) és legalább egy fél mondat erejéig szóba került a jövő is, Judith Hervé annyit mondott, hogy tudja, ebben a korban ez már nem illendő, de ő fél a haláltól.  

Ennek nyolc éve. Csak azért mesélem, mert március 15-én ünnepelték Judith Hervé századik születésnapját.

Ó, élet, élet, élet, Március!

S konok trónusán reszket a halál.  

Jókor került a kezembe a könyv. Rachel Kushner A teremtés tava. Nem azért, mert egy könyvcsoda, hanem mert annyit bajlódtam előtte Spiróval, annyira nem jöttem rá, hogy a Padmaly miért hasznos szenvedés, miért az a sok szó, sok név, sok oldal, miért kell eljutni addig, hogy „na, most már befejezem, ha ennyi időt áldoztam rá”, hogy utána jó valami, ami csúszik, hopp, már megint eltelt ötven oldal.

Eltelt háromszázhuszonöt oldal, és épp odaértem, hogy a kommunisták (úgy értem, kommunalakók) valamire készülnek egy francia államtitkárral szemben. Az államtitkárnak szobát foglalnak, nem egyedül van, vele jön egy híres író, Michel Thomas. Rosszkedvű, kiszámíthatatlan és beskatulyázhatatlan, most sem értik, miért pont ezzel az államtitkárral jön.

Nem Michel Houellebecq a minta? Rosszkedvű, vagy legalábbis mindig ebben a pózban van, kiszámíthatatlan. Aztán ír Rachel Kushner az író ritkás hajáról, végül átnyújtja a megoldást azoknak, akiket érdekel, mert Michel Thomas épp a tévében ad interjút, cigarettával a kezében, és a cigarettát keze harmadik és negyedik ujja között tartja.  

Persze, ha műveltebb volnék, erre mind rá sem kellett volna jönnöm, mert Houellebecq eredeti neve Michel Thomas. Houellebecq a nagymamája volt, aki fölnevelte.

Tudom, ez egy régi nyavalygás, hogy a jövő generáció lassan elfelejt olvasni, hogy a műszaki cikkek beüzemelését már piktogramokon kell bemutatni, mert ha azt írják, hogy „dugja be a villásdugót a konnektorba”, azt nem biztos, hogy mindenki megérti. Pláne, ha konnektor helyett azt írják, dugalj. Nekem is úgy tűnt valaha, hogy ez a jövő útja, főleg, ha a szakácskönyvekre gondoltam, annyi mindent hagynak bizonytalanságban, a legegyszerűbb dolgokat, hogy „a hagymát üvegesre pároljuk”. Ez most átlátszóságot vagy keménységet jelent? Vagy „adjunk hozzá egy csipetnyi sót”. Kinek mekkora a keze. Ki mekkorát csíp. Nem egyszerűbb, ha mutatják? Épp most hívta föl valaki a figyelmemet a Transcribe programra, csak feltöltök egy hangfájlt, és leírja, ami benne van. Látszólag ő a mi barátunk, az írásbeliséget támogatja a szóbeliség helyett. Vagy ez a mi fogyatékosságunk? Látnunk kell a szöveget, hogy szerkeszteni tudjuk?

Nem is ez a lényeg, hanem hogy ez már fordítva is megy. A nagy, nemzetközi híroldalakon egyre többször írják oda, hogy a cikk elolvasása mennyi időt vesz igénybe. Nehogy az olvasónak túlságosan meg kelljen erőltetnie magát, már előre lebeszéljük az ötpercnyi koncentrációról. Egyre többször látom, hogy a cikkek hangoskönyvvé válnak, valaki vagy valami felolvassa, és akkor lehet közben… nem is tudom. Tévét nézni? Rántottát sütni?

De hát ez olyan, mint a hetek óta föl nem hívott telefonszám, be nem ütött PIN-kód. Elfelejtődik a képesség, ha nem gyakoroljuk.

Én is utálom a vastapsot. A tapsnácik persze rögtön kiigazítanának, hogy nem a vastapsot utálom, hanem az ütemes tapsot, nem azt, amikor leengedik a vasfüggönyt, de a közönség még nem megy haza, hanem amikor megy ez a csáp-csáp. Föladjuk individuum voltunkat, mert nyilván az is furcsa és gyerekes, hogy egy zenemű végén mindenkinek egyszerre jut eszébe, hogy összeütögesse a tenyerét, de hogy mindezt még ritmikusan is tegye, az végképp különös. A velünk élő Rákosi Mátyás. Valamikor azt hittem, hogy ez szép lassan kikopik, ahogy történelemmé válik a múlt, de nem múlik.

Nem szeretem, de azért na-na. Az ne legyen, amit tegnap az Accademia di Santa Cecilia koncertmestere tett, hogy nagy vigyorogva vezényelte a vonóval a közönséget, és közben lábbal dobogott hozzá, jaj, ezek a hülyék itt keleten. Nem esik úgy önmagában rosszul, csak épp tőlük, mert nem nagyon éreztem, hogy lenne min vigyorogni a zenekarnak. Minek örültök? Mással sem voltatok elfoglalva, mint a hátramozdítással, alig kezdődött el Brahms B-dúr zongoraversenye, már látszott, hogy ez nem az, nem a nagy élmény, amiben reménykedtünk, amikor a műsorra néztünk: Daniil Trifonov fogja játszani.

Kevéssé játszotta, az is igaz. Mintha a négy tétel ugyanazt akarta volna mondani, négy lírai rezdület, hol nagyobb, hol kisebb rezdület, de körülbelül ugyanaz. Jó közel ültem, láttam, hogy ez az első tétel elment, de a szólista még próbálja összeszedni magát a másodikra, aztán az is megy el, nem alakul ki semmi, szerintem a zenekar miatt, de még nekiveselkedik a harmadiknak, végül is az lett a legjobb kísérlet, de a szólógordonkás ezt hogyan képzelte? Tessék hazamenni gyakorolni. Bár így annak sincs igazán értelme. Hát jó, akkor zárjuk le botrány nélkül a művet, korrekt módon.

Aztán jött a ráadás, és az ember azt érezte: nem lehetne most és innét elölről kezdeni?

Nem lehetett.

Az angyal elrepült, és maga helyett Aljosa Karamazovot küldte.