Lemaradtam a tegnapi operabemutatóról, Delibes Jean de Nivelle című operájáról, de követtem az eseményt a Müpa honlapján. Szép volt a mű is, az előadás is, ez egy nagy és fontos dolog, amit Vashegyi György csinál az ismeretlen francia operákkal, még akkor is, ha az ismerős francia operákat kellene előbb megismernünk – de hát műveletlenségünkről igazán nem ő tehet.

Valami egyéb is foglalkoztatott, amíg a közvetítést néztem, a honlapon a feliratok, hogy hová lehet kattintani, közvetítések, archívum  meg podcastek. Ezek szerint ez eldőlt? A podcast szót így kell magyarul kimondani és ragozni, e-vel? Kicsit furcsa, hiszen ha a szereplőválogatásról van szó, a castingot nem szokás kesztingnek mondani. A podcast egyébként az iPod és a broadcast összevonásából lett, de mintha a broadcast is inkább bródkászt volna a magyar szövegkörnyezetben. (Ha nem drótkaszni.) Az angolok körülbelül podkásztnak mondják a szót, az amerikaiak egy kicsit inkább pádkesztnek, a kettőből alkottuk meg a magunk változatát. Vagy alkották meg azok, akik gyakran és sokak számára mondják ki a szót.

Nem szidom a tartalomgyártókat, amúgy is látom, hogy azt a nevet, hogy Gérard Depardieu Bochkor Gábor úgy írta le, hogy Gerald Depardieau. Ami egyetlen névben két súlyos, és egy ékezethiba, egészen szép teljesítmény. Bezzeg ha Depardieu írta volna le hibásan Bochkor nevét… Szerencse, hogy nem teszi.

A Parade-ot hallgattam valamelyik nap, Eric Satie balettjét, a 20. század egyik nagy botrányát – de hát mit is magyarázom. Ez a mű szerepel a Picasso kalandjaiban, és a botrány is, hogy a társulat karfiolt evett volna a bemutató napján, ezért lett oly tűzijátékszerű az előadás.

A valóságban feltehetően eleve a botrányra törekedtek az alkotók. Vagyis nem az összes alkotó, csak Jean Cocteau, akinek volt érzéke a felhajtáshoz, tudta, hogy a botrány többet ér minden csöndes sikernél, értő közönynél, így rávette a komponistát, hogy alkalmazzon minél több zenén kívüli zajforrást, írógépet, hajókürtöt, pisztolyt, tejesüvegeket.

A botrány meglett, bár nem volt akkora, mint a Stravinsky elleni spontán tiltakozás, és a Parade se lett annyira népszerű, mint a Le sacre du printemps.  Megjelentek a lapok, elismerő vagy elmarasztaló kritikákkal. Az egyik elmarasztaló kritikára Satie végül is válaszolt. Uram és kedves barátom. Ön egy segg, egy unmuzikális segg. Aláírás Eric Satie.

Csodálatos szöveg. Főleg azért, mert Satie érzi, hogy a segg nem sértés, vagy nem elég sértés, inkább csak ténymegállapítás. De ő sérteni akar, bármilyen udvarias is a megszólítás, ezért kimondja a legsúlyosabbat. Unmuzikális.

Biztosan közhely, hogy a vásárlási szenvedélyünket is ősember korunkból hoztuk magunkkal, elindulunk a szatyrokkal, és hazatérünk a zsákmánnyal, ma sem halunk éhen. Nem is emiatt vettem elő a fényképezőgépet, hanem inkább az izgatott, hogy a Pieter Bruegel képen miért nem néz senki a festőre. Olyan volt ez, mint ma a kamera? Ne nézz a kamerába, kiabálnak a statisztákkal a forgatásokon, hiszen azzal elárulják, hogy tudatában vannak a külső szemlélőnek, hogy ők most nem egyszerű járókelők, hanem mellékszereplők egy jelenetben.

Tényleg, Bruegelnél sem néz a kamerába senki, nem néznek a festőre, talán mert ott sincs, csak képzeli a jelenetet, vagy talán azért, mert ott van, és látja a hazatérő vadászokat, meg a nagy zsákmány hiányát. Nem biztos, hogy nem halunk éhen.

Kivéve ezt a kis hülye kutyát. Ő szomorkásan, bandzsítva, de a kamerába néz. Lehet, hogy nem tudja, hogy azt nem szabad, lehet, hogy nem szégyelli magát, mert nem tehet semmiről. Lehet, hogy ő a remény. Majd holnap.

A puritánok cselekményének az a lényege, hogy menthetetlen. Ami önmagában véve nem baj, mert a helyzetek nem reménytelenek, szeretés, félreértés, téboly és tisztázás, de a darab egészével nehéz mit kezdeni. Puritánok a royalisták ellen, azt sem tudjuk, kinek drukkoljunk, illetve azt tudjuk, hogy legokosabb, ha senkinek sem drukkolunk, mert itt nem a családi viszály, hanem a napi politika áll a szerelmesek közé, meg kell menteni a királynőt, ezért gyorsan lelépek a saját esküvőmről, és utána nem is jelentkezek, majd lesz valami. Lesz. Szegény ara beleőrül. Jobban lesz és visszaesik, aztán jobban lesz, akkor gyorsan leengedik a függönyt, hátha nem gondol bele a közönség, hogy ez csak pillanatnyi állapot, még mehet így tovább a bipolaritás. Ha ebbe egy rendező intelligensen szeretne belenyúlni, csak tovább ront a dolgon.

Márpedig ez történt a Metropolitanben, Charles Edwards valahogy közelebb akarta hozni a történetet, Elvira nem csak úgy magának bolond, de festő is, és amikor lelép Arturo, bánatában kortárs festő lesz. Nem a saját kortársaié, hanem körülbelül a miénk, mindenféle szörnyalakokat fest. Csak nekem jut eszembe erről a Picasso kalandjai, hogy amikor Sirkka huszadszor énekli el ugyanazt a dalt, megkezdődik Picasso szörnykorszaka?

Az a rendezőnek is eszébe jut, hogy ha a végén a puritánok győznek, ezzel pedig nem lehet mit csinálni, tényleg győztek, akkor nehéz boldog befejezést kihozni a helyzetből, mindenki örül, csak a tenor nem, ő a másik oldalon állt.

Amúgy óriási munka van az előadásban, a díszlet káprázatos, és sokat elmond a rendezés helyett is, de mivel Edwards maga a díszlettervező, ez az első rendezése a Metropolitanben, de nem az első díszletterve, nem csorbul a rendezői színház tekintélye. Az óriási munkát meg az énekesek hozzák. A végül szomorúvá tett tenor, Lawrence Brownlee is, aki szórja, szórja a magasságokat, megnyugtató, hogy az F egy kicsit már neki is sok, de még az is megvan. A bariton az est másik hőse, beugró művész, tízkor derült ki, hogy ő a bariton, és a közvetített előadások New Yorkban 1 órakor kezdődnek. Ahhoz képest igazán remek a helytállás. A neve Ricardo José Rivera.

És Lisette. Lisette Oropesa, aki vidáman végigénekli a három felvonást, úgy értem, vidáman és szomorúan, attól függően, hogy elmeállapota mit enged meg, és a kifejezés érdekében még a szépségét (vagy minimum csinosságát) is beáldozza, a haját is levágják, hogy kárt ne tegyen magában. Csak énekeljen.

Emlékszik még valaki A Rajna kincsére? Oropesa volt az egyik sellőlány, horgászboton lógatták be a díszletek közé. Messzire jutott.  

Talán az volna az ideális, ha az ember megpihenhetne egy ilyen zenei-előadói élmény után, mint a Verdi Requiem, várhatná, hogy leülepedjen benne a hatás, elhelyezné, nemhogy a nagy koncertélmények, de mondjuk a nagy Requiem-élmények között, hol is volt ez a tegnapelőtti, milyen, mondjuk a Scala vendégszerepléséhez a nyolcvanas években, vagy a hét-nyolc évvel ezelőtti Gardiner vezényelte hangversenyhez képest. Ehelyett itt a másnap Purcell Dido és Aeneas, Christina Pluhar vezényletével. Nyilván egészen más, de…

Először is: már húsz perce zenélnek, és még egy hangot sem játszottak a Dido és Aeneasból. Előjáték Apollo és Cupido, de legalább Purcell, legalábbis azt hiszem. Érzek magamon is, a közönségen is némi fagyottságot, lehet, hogy műsorváltozás volt, és nem szóltak? Aztán belibeg harsány kacagással egy elég fantasztikus nő, és spanyolul fakad dalra. Hát ez biztosan nem Purcell. Hogy kerül ide?

La bruja. Mexikói népdal, sellők, boszorkányok, tébolyult szerelmek, nyilván ezért van itt, hasonló a téma. A fantasztikus nő, Luciana Mancini meg csak riszál és énekel, csillog a barna kezeslábasa vagy nadrágkosztümje, a fagyottság enged, a közönség ámultan tapsol – és elkezdik játszani a Dido és Aeneast.

Pluhar-hangzás, sok ütőhangszerrel, de alapjában véve mégis a Dido és Aeneas, a címszerepben, vagyis a fél-címszerepben Baráth Emőke, messze a legszebb hang, a legjobb éneklés, de a többiek is jók, meg egyébként nem is erről szól az előadás.

Hanem miről is. Csak a szokásos, a cselekvőképesség hiánya, azt hisszük, hogy élünk, szeretünk, döntenünk kell szerelem és kötelesség között, de egyáltalán nem mi választunk. Még csak nem is a rossz, amit le kell küzdenünk, mert hiába ármánykodik varázslónő és boszorkány, csak azért, mert utálnak mindenkit, aki boldog, ők is csak azt teszik, ami a kötelességük. Aeneasnak mennie kell, csak vesztegeti az időt szerelemmel és vadászgatással, pedig Itália a cél, Róma a történelem következő vagy következő utáni helyszíne, mindenki dögöljön meg. Úgy értem, haljon bele a szerelembe és a megaláztatásba, hogy idejön valaki, kiszedi Didóból a szerelmi vallomást, majd lelép. Köszönjük, istenek, tanulságos este volt.

Mihez kezd Anna Netrebko a Verdi Requiemmel? Úgy értem, általános kétségeim nem voltak, de mégis, ez a szédült nő, aki időnként olyasmit posztol, hogy kézen áll, majd tornanadrágban vadul riszál a szobában, vajon megérzi-e, hogy ez mégis más műfaj? Nem opera, és neki ráadásul ez ritka oratórikus kilengés, Verdi Requiemből az első. Vagy nem érzi meg, de épp ez lesz benne az érdekes?

Aztán bejön fekete ruhában, selyembe burkolva, hogy akár a pápa elé is járulhatna így, azt azért nem, ekkora dekoltázzsal, de a dekoltázs fontos, mert a nyakában egy nagy arany kereszt lóg. Talán egy kicsit nagyobb az ízlésesnél, de nem ez a lényeg, hanem hogy könnyedén megérinti, mintha csak megigazítaná a kezdés előtt. Aztán az utolsó hangja után könnyedén megérinti megint, mintha csak megigazítaná. Végül is lehet, hogy csak megigazította tényleg, de nekem inkább tűnt fohásznak és köszönetnek.

Ha így van, volt mit kérni és volt mit megköszönni.

Európa hóembereket épít, nem valami átvitt értelemben, hanem valóságosan, itt is, ott is egymásra tett hógolyóbisok láthatóak, tulajdonképpen az absztrakció egy igen magas foka hogy a két lábat egy gömbbel is ki lehet fejezni, és mindenki megérti, amit lát. Hóember. Eszünkbe jutnak a nagy telek, ki mire emlékszik, 1987, 1944. Erre viszont biztosan senki nem emlékszik: 1494.

Akkora tél volt, hogy Firenzében is szakadt a hó január közepén, és Piero Medici fölkért egy fiatal (19 éves) szobrászt, építsen hóembert a hóesés örömére. A fiatal szobrászt Michelangelo Buonarottinak hívták.

Hogy milyen volt a hóember, azt sajnos senki nem tudja. Elkészült, az bizonyos, de el is olvadt, ahogy az sejthető, és senkinek nem jutott eszébe, hogy egy rajzot készítsen. Vagy talán szándékosan nem készítettek, minek is, a hóember az északi emberek mandalája, olvadásával figyelmeztet, hogy minden emberi alkotás vanitatum vanitas. Egy nap majd Dávid is magába zuhan, de az még odébb van.

 Az ember elszörnyülködik magán, de ha leesik a hó, előjön belőle a közhely-vitéz, és hirtelen elfogja a vágy, hogy a legslágerebb slágereket hallgassa. Úgy értem, komolyzenei slágereket, bár a Tombe le neige is előkerül. De most két lassú tétel szól, nem egyszerre, Vivaldi és Bach, a Tél és az f-moll zongoraverseny, mindkettő Largo. Hogy időben mennyi a két mű között a különbség, azt nem is olyan könnyű megmondani, Vivaldi körülbelül 1720-ban írta A négy évszakot, de Bach bonyolultabb kérdés, mert feltehetőleg egy hegedűverseny átirata az f-moll zongoraverseny. Amúgy sem zongoraverseny, hanem csembalókoncert, bár zongorán talán tetszetősebb. Én így hallottam először, Az ötös számú vágóhíd című filmben, katonák botorkáltak a hóban, és ez szólt, Glenn Gould előadásában. Mindenesetre a csembaló-változat kézirata 1738 körüli, szóval körülbelül egykorúak a zenék. 

Hogy is van ez, a zenéhez kapcsolódó képekkel? Miért ez a két zene hiányzik a teljességhez? Miben hasonlítanak? Lassú mindkettő (kivétel, amikor nem, Abbado vagy Harnoncourt másfél perc alatt ledarálja a Vivaldi-tételt), a dallam magányos és szelíden szomorú, és alatta pizzicato a vonóskari kíséret. Talán ez adja a hideg érzetét, ezek a pattanó húrok?

Lehet. Vivaldihoz kapunk segítséget, hiszen készültek szonettek a zenéhez, amelyek megjelentek a partitúrában. A Tél esetében például elég egyértelmű, hogy szó sincs hóról, szó sincs fagyról a második tételben, mentre la pioggia fuor bagna ben cento. Amíg odakint szakad az eső.  

Egyszerűbb hallgatni a zenét, mint beszélni róla.

• Szervusz, Tarr Béla vagyok.
• … szervusz…
• Azért telefonálok, mert én sokáig nagyon rosszat gondoltam rólad. Mert nem olvastam a cikket, amit az egyik filmről írtál, csak mondták, hogy mi van benne, és az nagyon felháborított. De aztán elolvastam, és láttam, hogy nem is úgy van egészen, és szeretném az elnézésedet kérni.
• Várjál. Azt mondod, hogy elnézést kérsz amiatt, amit gondoltál?
• Igen.
• Megbocsájtok.
• Akkor szervusz.
• Szervusz. Azért te elég különleges ember vagy.

Ezt már nem hallotta, letette.

Olykor eszembe jut, hogy ha nekem kellene elnézést kérnem azoktól, akiket félreértettem, nem értettem meg, restségből vagy bármi egyéb okból rosszul ítéltem meg, más dolgom sem volna, mint egész nap lógni a telefonon.

Carusóról adott dokumentumfilmet tegnap a Mezzo Tv, tényleg érdekes volt, bár nyilván sok dolgot utólag már nem lehet tisztázni. Caruso kapcsolatát a Fekete Kéz nevű maffia-szervezettel, amely pénzt követelt tőle, és talán (Caruso így hitte) ráborította a díszleteket egy müncheni fellépés alkalmával. Caruso és a lemezek, ő volt az első tenor, aki az új médiumot használni tudta, aki úgy érkezett meg Londonba, hogy a hangja már előtte járt, az emberek odahaza hallgatták, mit tud az énekesek királya. Csodálhatjuk magunkat is, a mindenkori közönséget, amelynek nem számított a külső, csak a hang, és készséggel elhitte, hogy ez a különös lény egyik este herceg, másik este egyiptomi hadvezér.

De a történet vége! Az tényleg különös. Carusót bebalzsamozták, holttestét üvegkoporsóba zárták, és gondoskodtak róla, hogy minden évben új ruhába öltöztessék. Nem tudom, miben reménykedtek. Egy nap majd kiszáll a koporsóból, és dalra fakad? Szerencsére ezzel a szokással 1927-ben fölhagytak.