A mondás szerint az öregségben az a szórakoztató, hogy mindig máshol fáj. ennek mintájára a Müpában rendezett angol maratonban az volt a szórakoztató, hogy mindig máshogy volt rossz.

Nem biztos, hogy igazságos vagyok, csak háromszor egy órát láttam a napból. Az első órán Varga Oszkár hegedült, Fejérvári Zoltán zongorázott. Elgart minden különösebb meggyőződés nélkül, mintha épp a maraton ki nem mondott szándéka ellen dolgoznának. Nekünk se tetszik, de ez van. Britten esetében jobban éreztem a meggyőzöttséget, de a két előadó nem tűnt azonos súlycsoportban lévőnek, a hegedűt mintha tamponálták volna a hangverseny előtt, tompán és fátyolosan szólt.

Nem a hegedűk napja volt, ez két órán belül kiderült, amikor a Tündérkirálynő című Purcell-mű alatt elpattant a Capella Savaria első hegedűsének egyik húrja. Soha nem történik az ilyesmi jókor, de most nagyon rosszkor esett meg, pont a The Palint előtt, amihez így elképesztően hamis és bádoghangú hegedülést kaptunk kiegészítésként. Amúgy is volt elég baj, a zenekar úgy játszott, mintha az első próbára érkeztek volna, óvatosan és kifejezéstelenül, az egy órába csak a darab keresztmetszete fért bele, nagyon sajnáltam a kimaradt részeket, főleg a Now the night is chased away és a Come all ye songsters kezdetű dalokat (áriákat?). Ideteszek egy videót, csak mutatni, mi hiányzott, és milyen nem volt az előadás.

 Ha ennyi baj nem lett volna elég, ott volt a kétségbeejtő énekes-hiány. egyetlen szólószámhoz sem találták meg a megfelelő előadót, akinek a hangszíne élményt jelentett volna. Ami az előadásmódot illeti, egyedül az Álom monológjánál éreztem az énekesi szándékot, mit, miért és hogyan.

A két koncert között Várdai István játszotta el az Elgar Csellóversenyt a Liszt Fernec kamarazenekarral. Természetesen (Várdainál természetesen) nagyon szép csellóhangon, pontosan, elegánsan, csak hát az Elgar-koncert ennél többet is tud. Talán ha karmestert is szerződtetnek, ha jobban érzékelhető a mű kétpólusossága, messzebbre juthattunk volna.

A kérdés adott: mi értelme van egy ilyen maratonnak? Ha egy szerző életművében kell elmerülni, talán jobban értem, különböző műfajokkal jelentkezik ugyanaz, a reprezentatív művek jobban kiemelkednek az életműből. De ez háromszerzős maraton volt, Elgar, Purcell, Britten, közepes vagy az alatti előadásokkal, váltófutás, időnként vesszőfutás. Ki fog így megszeretni, és mit?  

A Puskin moziban eredeti, pontosan nem is tudom, mennyire eredeti kópiáról vetítették a Jules és Jimet. Szóltak előre, hogy karcos lesz, mozogni fog egy kicsit a kép, már nem úgy, hogy a képen lévők mozognak, hanem hogy nem teljesen stabil a látvány. A hang néha fájdalmas, és nagyon kell olvasni, sok a szöveg, nem is mindig ér az ember a végére. Ez azelőtt is probléma volt, vagy idáig jutottunk, nincs elég idő két sorra, és még a látványra is? Mindenesetre jobban fölhívja a figyelmet arra, mennyire irodalmi a film, és mennyire különös, hogy az (akkor) új filmnyelv legérzékelhetőbb újdonsága abból áll, hogy többet, sokkal többet beszélnek.

És persze, Szabó István, az Álmodozások kora, abban is ennyit beszélnek, de nem a Jules és Jimet idézik benne, hanem a Négyszáz csapást.

Fiatalság. Nyilván ez mások alapélménye is Jules és Jim kapcsán, hogy a világ mennyire fiatal volt, mennyire fiatalos ez a bölcsesség, nem ítélkezünk, vagyis ítélkezünk, de minden olyan természetes, úgy, ahogy van. Az ember néz vissza, mikor volt a saját életében, hogy ez még megvolt, mikor tűnt el, hová lett. Újra kellene kezdeni az egészet. A hold ma oly kerek.

Ez nem panasz, igazán nem az, hogy is lehetne Asmik Grigorian koncertje után, csak amolyan érdekesség, hogy elhangzott, a műsorfüzet (elektronikus) szerint Csajkovszkij dala, a címe szerint Senki más, csak a magányos szív. De hát ilyen Csajkovszkij-dal nincs is. Vagy van, vagy mi az igazság? Van egy híres, Nyet, tolko tot, kto znal, annak valamikor készült egy angol fordítása, az tényleg magányos szívezik, és énekelte néhány ismert fazon, mondjuk Mario Lanza és Frank Sinatra (nem együtt). Tulajdonképpen elég érdekes és kutatható is lenne az amerikaiak orosz zenei barátsága, nemcsak Csajkovszkijt énekeltek, de Borogyint is, a Polovec táncoknak van egy Stranger in Paradise slágerváltozata is, és azt sem tudom, hogy Jim Jarmusch vajon erre utalt-e, amikor a Stranger Than Paradise címet adta a filmjének.

Körülbelül mindegy, de hogy ilyen magányos szívek klubja szöveg Csajkovszkijnak is sok lett volna. És egyébként a koncerten a feliratban nem is ez ment, hanem a műfordítás: Csak az, kit vágy hevít.  

Nekem azt mondták, el ne higgyem, hogy ha egy énekes hamisan énekel, azt ő nem hallja. Épp ez az egészben a szörnyű, ő is pontosan tudja, hogy hamis, csak nem tud mit tenni ellene, a test nem úgy reagál hangképzéskor, ahogy kellene.

Ha így van, nem lehetett könnyű estéje tegnap Brickner Szabolcsnak Cavaradossiként.

Operaházi Tosca, azt hittem, nem látom többé a hernyótalpas változatot, de belátom: mindegy. Veres csillag helyett fehér kereszt, kerültem, de most már nem lehetett kerülni, menő vendégművész, Ailyn Pérez. És tényleg mindegy, ez akkor is a Tosca marad, ha búvárruhában adják elő a medence fenekén. Legfeljebb az egy érdekesebb változat volna. Úgy is mindegy, hogy ami szép, az munkásőr ruhában is szép, például a Vissi d’arte vége, ahogy Tosca a teljes elhagyatottságban és tanácstalanságban Scarpiához bújik. Mindegy, csak valaki legyen. Vannak peches énekesek, mint Vladislav Sulimsky, mert az ő második felvonásbeli magánszámát elrontja, hogy Fortepan munkásőrképeket vetítenek mögé, néha őt magát is beledolgozva a fotókba, Lenin gitározik, és az eléggé elvonja a figyelmet róla, szegény bariton, szakadjon csak meg. De Ailyn Pérez nagyszerű hang, gyönyörű ha hangos, ha halk, könnyedén tölti ki Kesselyák Gergely lassabb tempóit. Vagy Kesselyák készséggel kíséri őt lassabban is, ezt nem tudom. Tosca a végén hasba szúrja magát, a kommunisták meg visszaveszik a hatalmat. Két rossz hír. 

Egyszer együtt utaztunk Bécsbe, ha nem tévedek 1999-ben, Nikolaus Harnoncourt hetvenedik születésnapjára. Nagy-nagy élmény volt. Nemcsak Harnoncourt miatt, talán elsősorban nem is Harnoncourt miatt, hanem maga az út. Egymás mellett ültünk, én vezettem, ő mesélt, én ámultam, ő csak úgy mondta, az orra alatt. Az utazásait, amik akkor már meglehetősen spártai utaknak látszottak, kempingben szálltak meg, mesélte, hogy ez hogyan van, aztán mentek be a városokat, múzeumokat nézni. De hát mesélt mindenről, mindenről, ami érdekes, a Haydn – Mozart viszonyról, mármint a mai viszonyról, hogy nem fognak az Amadeus mintájára filmet készíteni Joseph címmel. Beszélt Reiner Frigyesről, és az ő Mendelssohn-lemezéről, Haydn és Stravinsky megfelelésekről, de napi dolgokról is, a zenetörténeti tanszék két eltévedt bárányáról, Bősze Ádámról és Retkes Attiláról. Ha sejtem, hogy ilyen, hogy nem a hátsó ülésen borong, akkor fölkészülök, megkérdezem tőle, milyen volt, amikor kiderítette, hogy a leghíresebb és legjellegzetesebb Haydn-dallamot nem is Haydn írta, hanem Hoffstetter. Ez elmaradt, de végül is nem baj. Nem nagy.

Nyomtam a gázt, ő meg beszélt, és arra gondoltam, hogy persze, tanárember, szívesen osztja meg a tudását, hozzá van szokva, hogy őt hallgatják, mekkora szerencse.

Hazafelé aztán rájöttem, hogy szó sincs róla. Nem maga miatt, és nem reflexből társalgott, hanem azért, hogy az út nekem legyen könnyebb, nagy koncert és nagy vacsora után ne kelljen az elalvással is küzdenem. Ha érdekel, amit mesél, és hogyne érdekelt volna, akkor ő mondja, és egykettőre hazaérünk.

Így is lett. Előtte csodáltam a tudását, utána csodáltam a személyét. Most már így is marad.

Teljes reménytelenséggel kezdtem el nézni az Üvöltő szeleket. Margot Robbie lesz Catherine? Szőkített nő, barna szemöldökkel? Jó hogy nem Marsi Anikó. Jacob Elordi lesz Heathcliff? Aki Elvist is játszotta, de az elvisségből is kilógott fölfelé, a magasugró termetével? Mi lesz ebből. Végül is mindegy, de legalább átveszem a régi történetet. Nem kell újra elolvasni.

No, hát erre pont nem jó a film, a bonyolult rokoni kapcsolatokat kicsit ésszerűsítik, kevesebb szereplőre jut ugyanannyi szenvedés és téboly. Azért egy ideig igazolva érzem magam, a képi világ Vermeer utánzat, kockás padló, súroló fény, hímző nők. És hosszú is az egész.

Szerencsére. Van idő egy kicsit feleszmélni, hogy ez nemcsak ennyi. Valószínűleg nem, mert a képi világ is egyre változatosabbá válik, a szenvedés is egyre felfoghatatlanabb és gyötrelmesebb. Margot Robbie továbbra is jó színésznő (ebben egyébként sem kételkedtem), Elordi is csodálatosan elveszett lélek a foghíjával, amit aztán bepótolnak arannyal, amikor Heathcliff visszatér. Fölébred az emberben a bizalom, hogy ha valamit ennyi műgonddal dolgoznak ki, az biztosan nem véletlen, nem műgond a műgondért, hanem valamit tán akarnak a nézőtől.

Azt érzem, amit a régi tévésorozatok idején. Elolvasom, hogy hogyan is történt igazából.  

A Kurtág Ünnepi Játékok részeként február 16-án Benjamin Appl ad koncertet a BMC-ben. Zongorán Villányi Dániel működik közre, aki most érkezett haza Párizsból. Miért kell Párizsba menni, hogy az ember Pesten adjon egy koncertet?

• Benjamin Appl előző nap érkezett meg Japánból Londonba, ahol egyébként él. Mikor megbeszéltük, hogy próbálunk, még úgy volt, hogy Párizsban is dolgozik, de azokat a próbáit lemondták. Így, hogy velem próbálni tudjon, neki is el kellett jönnie Londonból miattam, ahogy én meg Párizsba mentem miatta.
• De ha ennyire sűrű a programja, akkor mennyire lehet egy koncertet, vagy egy próbát komolyan venni? Nyilván siet, a művet meg elég jól ismeri, mire való az egész?
• Ha valaki ennyire ebben él, és közben nem szélhámos, ahogy valóban nem szélhámos, akkor minden körülbelül azon a szinten van tartva, hogy amikor eljön a pillanat, maximálisan tudjon teljesíteni.
• És mi óvja meg őt attól, hogy mindig és mindenütt ugyanazt adja?
• A partner. Azt látom, és a próba is úgy nézett ki. Nekem minden darab vadiúj, így annyival hátrébbről indulok, hogy nem lehetek biztos abban, minden adekvát-e, amit a darabról gondolok. A próbán derül ki, hogy igen, illetve, hogy milyen és mekkora az a meder, amelyikben lubickolni lehet. Az a kérdés, hogy akkor a feneke alá van téve a kíséret, és annak is van értelme, csak másfajta értelme van, vagy oda-vissza vannak dobálva a labdák, és ahhoz elég, ha az ember (mármint Appl) fölkészült, és a tudása karban van tartva.
• Ezt most Appl javára mondod, ő vállalja a kockázatot, új kísérőkkel kísérletezik.
• Erre ő kért fel ráadásul. Ő mindenféle kockázatot vállal. Nem látszik rajta, de ilyen. Iszonyatosan nagyvonalú...
• Mit értesz azon, hogy nagyvonalú?
• Nagyvonalú a szó eredeti értelmében. Közben meg nagy vonalakban dolgoztunk a műveken. Ő végül is bármilyen helyzeten át tudja verekedni magát, és nyilván hozzá is van szokva, hogy ilyesmi előfordul, de bőven megeshet az is, hogy nem átverekedni kell, hanem szárnyalni. A korábbi közös fellépésünk alkalmával is az derült ki, hogy a próbák soha nem nyaldossák az ő lehetőségeinek a határát, ami valószínűleg normális is, és aztán a koncerten meg határtalan. Vagy legalábbis olyan határokon mozog, amelyeket én is be tudok látni. A korábbi Winterreise-próbánk is úgy zajlott, hogy először átmentünk a darabon, aztán elmentünk ebédelni, azalatt én is lelazultam, és úgy kezdtünk neki még egyszer.
• Ő már ilyen mester? Mert a külseje alapján inkább olyan naiv, szőke, szép hangú gyereknek látszik, akivel megtörténnek a dolgok.
• Nekem ez az érzésem. Eleve számomra felmérhetetlen tapasztalattal dolgozik. Vérprofi, ami természetes, de a profizmus csak a kiindulópont.
• És akkor nem is akadálya semminek.
• Amit ma ebből a repertoárból ki lehet hozni, azt ő ki tudja hozni.
• Vagy ő tudja kihozni. Hiszen szinte egyedül viszi a daléneklés zászlaját.
• Mondhatjuk, hogy akinek nincs konkurenciája, annak könnyű, de közben ma az egész műfaj nem épp a leghálásabb.
• Finoman szólva. Leginkább a hatvan pluszosok szórakozása. Meg lehet ezt még menteni?
• Én hatvan mínuszos vagyok, és csak azzal tudok behatóbban foglalkozni, ami érdekel.
• De hát Schumann A költő szerelme dalciklusát nem te akartad. Mondhatni bele lettél ráncigálva.
• Abszolút. De nincs a világon olyan dolog, amihez közöm van, és ne így jött volna. Bennem a szisztematikusság nem dolgozik. Ügyek érdekelnek, de talán definíció szerint is az ügyeknek kell rád találniuk. Ha nem ilyen vagy, akkor ásatás közben nem ügyekre, hanem az ügyek teljes világára bukkansz. Az én ismereteim egy nagyon rácsos rendszert képeznek.
• És folyton áthullik rajta minden?
• Van, ami fennakad. Erről lehetett tudni, hogy fennakadhat, mert engem ez a világ érdekel.
• Mindig azt éreztem, hogy Schumann logikus folytatása Schubertnek, ahol a Winterreise véget ér, ott kezdődik a Dichterliebe.
• Háát... erre azért nem tudok mit mondani, mert a koncerten lesznek különálló Schubert-dalok is, és egyáltalán nem érzem azt, hogy ezek a Winterreise alatt lennének színvonalban. Nyilván egy ciklus más, mint az elszigetelt dalok.
• Azt képzelem, hogy egy dalciklus más, és ha már semmi Schubertet nem fognak énekelni, akkor is jönnek majd énekesek, akik nekiveselkednek a Winterreisének, mert az egy szerep is, története van.
• Nemcsak az van ám, hogy szerep, hanem hogy a feladat félig elő van sütve. Sokkal nehezebb azt mondani, hogy legyenek egy koncerten Schubert-dalok, mint hogy legyen a Winterreise, pedig a dalok zenei esszenciája semmiben nem különbözik.
• Most mindenesetre Dichterliebe lesz. Az meg sem fordult a fejedben, hogy nemet mondj a felkérésre? A művet nem játszottad, dolgozni kell vele, ki tudja, mire elég a tudásod.
• Nekem mindenre ez az első reakcióm, az elégtelenség érzése miatt. Ha jött egy felkérés, minél fontosabb volt, annál kevésbé válaszoltam, amíg nem szóltak rám. Ez most azért volt egyszerűbb, mert a BMC-n keresztül Benjamin kért föl, nem nekem kellett mérlegelnem, hogy ennek mi a megalapozottsága.
• Hogyan láttál a dologhoz?
• Amikor még nem volt kottám, meghallgattam, amikor lett kottám, elkezdtem abszolút zeneként foglalkozni vele. Nincs különbség, hogy szóló vagy nem szóló, minden kvázi szóló, így is nézem meg, aztán ez gazdagszik, amikor megjelenik még valami hozzá. Ezért izgalmas az első próba, főleg olyannal, aki anyanyelvként beszéli ezt a zenei nyelvet, hogy amit én a zenéből kiérezni vélek, arról végre kiderül, hogy adekvát-e. A végén, mint két organikus amőba, összeolvad a kétféle viszonyulás.
• Tizenhat dalból áll a Dichterliebe, legalábbis az, amit játszotok. Akkor most mind a tizenhat dal a kedvenced lett, vagy van olyan, amin át kell vergődni az előadás során?
• Nem úgy, hogy át kell vergődni rajta, de hogy ennek miért is kell ott lennie. Nagyon jó, hogy ott van, a dolog logikája szempontjából ott kell lennie, de az én belső logikámmal nem biztos, hogy ez találkozik. Az nincs, hogy én arra vágynék, bárcsak ezt a logikát felül lehetne írni - nincs is annál jobb, hogy nem lehet. Az ember abból épül, hogy konfrontálódik egy másik logikával.
• Épül? Nagyon más az a viszony, hogy játszom a zenét, vagy hallgatom a zenét. Az ember hallgatóként várja azt, hogy épül. Vagy nem is tudom. Szórakozást nem várok, nem azért megyek egy koncertre. Pláne Kurtág-koncertre.
• Ez nagyon érdekes, mert a próba után a fellegekben jártam. Valószínűleg itt van az egésznek a nyitja. Úgy csinálunk, mintha a hallgatói zeneszeretet valami egészen más dolog volna, közben meg nem. Az, hogy ott ülhetek egy zongoránál, és közben a világ legjobb dalénekese... nem a státuszra gondolok, csak hogy az előadás színvonala valamilyen relációban van a művek színvonalával, az annyira hátborzongató élmény, olyan, csak még annál is felemelőbb, mint hallgatni egy nagy előadást. Vagy az én zenéhez való viszonyulásomban van egy hallgatói elem is. Annyira, hogy ha valamiért elmaradna a koncert...
• Akkor is a pénzednél vagy?
• Mindenképpen. Eksztatikus állapotban csináltam végig a próbát, annyira felvillanyozott az élmény, hogy aludni sem tudtam.

Most akkor jogos vagy nem jogos? Helyes vagy nem helyes. Arra gondolok, hogy Handel Julius Caesar című operájának előadását úgy hirdette a Müpa, hogy Jakub Józef Orlinski és az Il Pomo d’Oro hangversenye. Nemcsak arról van szó, hogy előbb volt Händel, mint Jakub, hanem hogy ez egy teljes opera volt. Akármekkora sztár is volt, nem emlékszem rá, hogy Luciano Pavarotti és a Magyar Állami Operaház zenekarának hangversenye, műsoron Puccini: Bohémélet lett volna kiírva.

Vagy ez legyen az ő ügyük, az előadóké. Mert tény, hogy Orlinski a húzónév, biztosan jöttek csak miatta is, csinos, elegáns, ír, olvas, beszél, kész főnyeremény. De tényleg, melyik régizenésznek volt rá lehetősége, hogy a párizsi olimpia megnyitó ünnepségén szerepeljen? Igaz, ehhez kellett az ő kettős tudása, kontratenor és breaktáncos. És úgy néz ki, mint egy lengyel szabadsághős Mickiewicz korából. Vagy egy kicsit jobban.  

Orlinskista vagyok, de azért számomra csak a harmadik énekes volt az esten. Ott volt mellette Beth Taxlor, mint Cornelia, az ő dús és erőteljes hangjával, ami önmagában megmagyarázta, miért is veszkődik érte a férfinép (leszámítva az öreg Juliust), és főleg ott volt Sabine Devieilhe, aki annyira színes és változatos volt… Annyira, amennyire csak lehetett, mert a hangereje meglepően kicsi, ez persze nem derül ki a lemezekről és közvetítésekből, de a koncert már csak ilyen, igazságok pillanata.

Csak nyafogok és nyifegek, mert nagyon-nagyon jó előadás volt. A kürtszóló ellenére. De tényleg, száguldott, megállt, újra száguldott, és közben megértettem még valamit a darabról. Mert az egy örök probléma, hogy Cornelia jeleneteinél mindig egy kicsit meghal a darab, megy az izgalmas történet, szerelem, nagy emberek szerelme, meg kevésbé nagyoké is, és jön Cornelia, szépséges, lassú áriákat énekel, közben meg azt érzi az ember, hogy jól van, de haladjunk már.

De hát pont ez vagy ez is a történet. Zajlik az élet, és a nagy zajlást megállítja a gyász. Túl kell lépni, mondja a környezet, szép, hogy ennyire odavagy az elhunyt férjedért, de most már döntsd el, kihez akarsz hozzámenni, nem érünk rá. Ez már akkor is így ment?

Balra egy régi karlsbadi pohár, 1908-ból. (Vagy legalábbis ez van ráírva, és ugyan miért akarnának becsapni.) Jobbra a mostani, amit vettem egy kínai üzletben. A probléma talán érzékelhető, a forrásokból nagyon meleg víz jön, és azért, hogy minél előbb iható legyen, a régiek csak a porcelán vastagságával küzdöttek, a vékony anyag gyors hűlést tesz lehetővé. A mostaniban a porcelán, ha egyáltalán az, nem valami finom munka, viszont a pohár füle üreges, egyszerre fül és szívóka vagy szopóka, vagy minek mondják, amíg abban halad a víz, és odakint fagy, szinte sietni kell vele. Plusz a modernebb pohár lapos, zsebben hordható, nem reped, és nem törik olyan könnyen.

Még mondja valaki, hogy nincs fejlődés a világban. Vagy mondja valaki, hogy van.

Nem azt mondom, hogy bosszantott, de Keleti Éva képeinek határozott jellemzőjének tartottam a megrendültség hiányát. Illetve ez így nem igaz. De kétféle Keleti-művészfénykép létezett. A színpadiak, amelyek a színpadi fényt használták, tényleg jelezték, hogy ott valami nagy dolog történik. Nem is feltétlenül az Extázisra gondolok, amelynek sikeréhez hozzátartozott, hogy a képet a férfinép amolyan erotikus fényképnek tartotta. Tényleg ilyesmik vannak a táncesteken? Nehogy elmenjek én is legközelebb. És voltak a civil művészportrék, amelyek valóban civilek voltak, nem éreztem bennük a szunnyadó vulkánt, ezek most itt állnak, ülnek, de este kötélen táncolnak a Niagara fölött. Jó napot kívánok, kiküldtek az újságtól, csináljak képeket, tessék elviselni, ez a munkám.

Azóta rájöttem, hogy ez volt az üzenet. Épp olyanok, mint mi. Csak este kötélen táncolnak a Niagara fölött. És néha le is esnek.

Itt ez a híres kettős portré, Ruttkai és Latinovits, kezükben Ruttkai és Latinovits. Ilyenek voltunk, ilyenek lettünk. Beültek az ablakba, nem egy nagy fotósöröm, ellenfény, az arcuk kevéssé látszik, a kezükben tartott kép meg kevésbé, de azon is ők vannak a Romeo és Júliából. Latinovits zűrösnek tűnik, Ruttkai meg kétségbeesettnek, de nem is ez az érdekes a képben, hanem a pillanat. Az a pillanat, amikor pont nem legendások. Pedig tegnap is azok voltak, holnap is azok lesznek. De ma pont nem. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág.