Szeretném hinni, hogy nem így van, de azért ez a valószínű: a Kék fiú mellett úgy sétáltam volna el, hogy talán észre sem veszem. Most nem lehet nem észrevenni, főszám a londoni National Galleryben, és meg is van az oka. Gainsborough festménye valaha Angliában volt (nyilván), de az 1. világháború után megvette egy amerikai milliomos, bizonyos Huntington. Akkoriban ez volt a világ legdrágább festménye. Mielőtt a kép elindult volna az új hazába, kiállították a National Galleryben, és viszonylag rövid idő alatt kilencvenezren nézték meg a Kék fiút. A galéria akkori igazgatója ceruzával írta a kép hátára: Au revoir.

És most, száz évvel később itt a viszontlátás, a fiú hazalátogatott, május közepéig a galériában látható, különteremben néz farkasszemet a nézőkkel, két van Dyck (az egyik nálunk is volt, a Szépművészetiben) és két Gainsborough lakik még a szobában, és most is jönnek a helyiek meg az idegenek, nagy tisztelettel. Nem tudom, összejön-e a kilencvenezer, de valószínűnek látszik.

Nem tudni, ki van a képen, nem tudni, miért adta rá Gainsborough ezt a kék szaténruhát, miért nyomja így ki a hasát. A póz a mellette lévő van Dyckon is látható, talán hadüzenet a holtnak, ha eddig te voltál a nagy portréfestő, ezentúl vagyok olyan legény, mint te. Valószínűleg igaza van. És lehet játszani, nézi az ember a padról, és ő az, a Kék fiú, a ruha selyem, de ha közelebb lép, akkor nincs fiú, nincs ruha, csak vászon, ecsetvonások, festékpöttyök. Kíváncsi vagyok, ráírta-e a galéria mostani igazgatója a kép hátuljára, hogy welcome back.

Messziről csak annyi látszik, hogy a rakpart rózsaszín egy szakaszon a Temze partján. Közelebbről nézve azt hinné az ember, hogy ez valami Valentin napi őrjöngés, csupa szivecske van a falra festve, és a szívekben nevek, örök szerelmek, az ember tudja miket képzelnek a fiatalok magukról és másokról, de hát tegyék, a szerelmesek hitszegésén Jupiter is kacag. Csak ha még jobban nézi valaki, akkor veszi észre, hogy itt egy név van minden szívbe írva, és a név mellett évszámok vannak. A koronavírus áldozataira emlékeznek így Londonban.

Ki vannak írva a szabályok is, egyik szív sem lehet nagyobb egy felnőtt tenyerénél, ne tessék vetélkedni, hogy kinek nagyobb a vesztesége, és egy ember csak egy szívet kaphat, még ha sokan is gyászolják. Így is száz és száz méteren húzódik a szíves fal.

Majd eljő a hajfodrász, a tavasz, és talán vsszaveszik a szíveket a szerelmesek, elfelejtik, mire is készült ez a falszakasz, újra két név szerepel majd a szívekben, és évszám helyett a forever lesz az eszme. Nem lehet messze az az idő.

• Uram!
• Igen?

A teremőr lép hozzám csöndes léptekkel. Alacsony, kopasz, idősebb férfi. A Courtauld Gyűjteményben vagyunk Londonban, van Gogh önarcképeiből rendeztek kiállítást.

• Jól érzi magát? Nincs segítségre szüksége?
• Nekem? Ja, értem. Dehogy. Csak a képek ilyenek. Hatással vannak az emberre. Köszönöm.

Úgy érzem magam, mint a régi viccben.

• Biztos úr, meg tudná mondani, merre van a Keleti Pályaudvar?
• Mi? Ja… nem vagyok rendőr, csak elbambultam.

Egyáltalán nem csalódás a British Museum Stonehenge-kiállítása, hogyan is lehetne az, tekintve a helyet és a témát, de azt a nagy megrendülést nem érzi az ember. Nyilván ennek is oka van, tekintve a helyet, aki a nagy megrendülést akarja érezni, ne ide jöjjön, hanem egyenest a helyszínre, nincs olyan messze. A múzeum inkább a kort akarja megmutatni, nem azon agyalnak, hogy vajon hogyan tudtak megfelelő gépek nélkül egymásra tenni az emberek ilyen hatalmas köveket, hanem hogy mit csináltak, ha épp nem ilyen hatalmas köveket tettek egymásra. Vadásztak, halásztak, öltek, öleltek, tették, amit kell. Aranyból vertek kalapokat, ki tudja, miért, de nyilván nem a napsütés ellen. Köveket raktak körbe, nemcsak Stonehenge-ben, de szerte Európában.

Érvényes megjegyzés lehet erre, hogy bezzeg Egyiptomban ezalatt sört főztek, adót szedtek, piramist építettek, de mintha épp ez volna a lényeg. A közösségi művészet kezdetei, viszonylag szabályos geometriai formákat helyezni el a tájban. Délen gúlákat, északon köröket.

Nem muszáj szeretni az ehavi Kenneth Branagh-filmeket, nem is könnyű, legalábbis nekem nem, de mindkettő meglepő zenei élményt hozott. A Halál a Níluson Sister Rosetta Tharpe művészetét, a Belfast pedig azt a különös pillanatot, hogy az ír család moziba megy, a Csodakocsi című filmet nézik meg, amelyben váratlanul a régi magyar időjárásjelentés zenéjét kezdik el énekelni.

Chitty Chitty Bang Bang. Ez egyébként a Csodakocsi eredeti címe, valahogy az autó működése közben kiadott zajokra utal. Nem néz ki nagyon elmés alkotásnak, de legalább ez tisztázódott gyerekkoromból. Hogy mi is az a vidám ciripelés, miközben a vicces rajzokon jósolnak derűs napokat (ahogy Aigner Szilárd mondotta mindig). Ajándék meglepetés, hogy a film alapjául szolgáló könyvet Ian Fleming írta, aki azért James Bonddal maradandóbb nyomot hagyott a filmtörténeten.

Mindig irigyeltem azokat az országokat, amelyekben a közlekedési táblák különlegesek. Nyilván nekik nem különlegesek, nem azért közlekedési táblák, hogy hüledezzenek rajtuk az emberek, de azért az idegen hüledezik rajtuk. És aztán hazahozza matrica-formában, felragasztja a kocsijára, én itt is jártam. Leginkább Svédországban, ahol az állatveszély (Vigyázat, kísérő nélküli állatok!) táblán nem ugró őzbika látható, hanem hosszú lábú jávorszarvas. (Sokan azt hiszik, rénszarvas, de ez bizony jávor.) Vagy Ausztráliában, ahol a sárga négyszögben kenguru is lehet meg koala.  Milyen szerencsések, bár lehet, hogy ők meg rólunk gondolják ugyanezt, mit nem adnának egy tehenes tábláért.

Mintha erre a bizniszre, mármint az őzes vagy tehenes táblamatricákra még nem feküdt volna rá senki.

No de Egerben, tegnap! Ezt találtam a várban. Ha egyedül kellett volna megfejtenem a rejtvényt, azt mondtam volna, hogy törökök lőnek az emberre, amit az egri csillagok szerintem maguktól is észrevettek. Szerencsére a kiegészítő tábla megmagyarázza, hogy a turbánosok csak hangosak, de nem gyilkosok. Ilyet sem láttam a szuvenír boltban, pedig volna benne fantázia.

Megint virágzik a mandulafácska, merészen a télben, tavaly ezen már hüledeztem, de akkor március volt, most meg még mindig csak február. Megint eszembe jut Janus Pannonius, és hogy ez is milyen igazságtalanság volt tőle. Úgy értem, ha a fordítások jól mutatják be életművét, akkor neki leginkább két igazán fontos és máig szóló témája volt, az egyik az egészségi állapota, a másik az, hogy itt kell élni ezen a hideg és barbár földön, bezzeg Itáliában. Nem láthatott előre, de annál nagyobb szerencséje nem is lehetett volna, mint hogy ezen a hideg és barbár földön élt, mert emiatt él egyáltalán az emléke. A hideg barbárok néha nagyon büszkék tudnak lenni a szülötteikre, főleg, ha nemzetközi karriert csinál.

Persze nem tudom, mekkora nemzetközi karriert is csinált Janus Pannonius, hiszen rajta kívül egyetlen más latinul verselő humanistát nem ismerek, de épp erről beszélek. Valószínűleg az átlag olasz sem ismer egyetlen latinul verselő humanistát, az olaszul írók tettek jó lóra, belőlük lett legenda.

Hogy egy távolinak látszó hasonlóságot mondjak: Zágrábban múzeuma van Dražen Petrovićnak, aki valóban nagyszerű kosárlabdázó volt, annyira nagyszerű, hogy az NBA-ben játszott, de huszonnyolc évesen közlekedési balesetben elhunyt. Nyilván és érthető módon Horvátországban nemzeti hős volt (nem tudom, ma is annak számít-e), de ha Amerikában születik, aligha emlékeznének meg róla ezen a szinten, vonogatnák a vállukat, ez az élet, szomorú, ámde igaz.

Ha az utókort nézzük, nagy szerencséje volt velünk a mi Jánosunknak.  

Édesapám egyszer együtt repült Papp Lacival, és utána nem győzött csodálkozni, hogy ez az ember, akinek az ellenfelei véres szemöldökkel és lila monoklival fejezik be a háromszor három percet, retteg a repüléstől, sápadt arccal szorítja a karfát, számolja perceket, mennyi van még hátra. Onnét jutott az egész az eszembe, hogy fent van a YouTube-on ez a kis gyöngyszem, Vlagyimir Putyin énekli Fats Domino slágerét, a Blueberry Hillt. Oroszos lágysággal, bljuberi hillnek mondva a szavakat. De nem is ez az érdekes, hanem Putyin elfogódottsága és zavara a mikrofonnál. Hogy az az ember, aki, ha nem is a világ ura, de azért több százmillió ember életét teheti könnyebbé vagy nehezebbé, láthatóan nem tud mit kezdeni magával, tudja, hogy most valamiféle igazság pillanata következik, meg kell nyilatkoznia, és nincs hová bújni, a mikrofon nem ment meg.

És vannak emberek, akik mindennap ezt teszik! Mégis az énekes a világon a legbátrabb. Meg a stewardess.

Tudom, hogy a díjaknak semmi értelmük és értékük sincs, sem itthon, sem a nagyvilágban, mégis… Még mindig mondják valakire, hogy Kossuth-díjas művész, még mindig ajánlanak úgy filmet, hogy hét Oscar-díjra jelölve. Nemcsak mondják, de meg is hallgatják, én is meghallgatom, hét Oscarért már valamire számítok, ami kicsit más, mint amit a Belfast című film ajánlani tud.

Pedig Oscar-díjra jelölték Kenneth Branagh forgatókönyvét is, egy olyan alkotást, amelyben az észak-ír proletárok Shakespeare-t idéző monológokban mondják el, mi a véleményük a világról, amelyben élnek. Legjobb filmnek és rendezésnek jelölnek valamit, amiben a szőke kisfiú gyerekszínész úgy mórikálja magát, hogy az ember szíve szerint kiosztana neki egy tockost, hagyd már abba, édes gyermek a majomkodást, mert úgy maradsz. És akkor te leszel Kenneth Branagh. A filmbéli utolsó mondatot sajnos nem mondhatom el, de a nézőt elfutja tőle a pulykaméreg: tényleg emiatt ültük végig a két órácskát?

Van a filmben egy jelenet, a család moziba megy. 1969-et írunk, de ők a jelek szerint most vannak először filmszínházban (otthon, persze, van tévéjük, ez nem szochaza), mert hajolgatnak meg huhognak, meg fékeznek, amikor megy a kocsi, meg együtt énekelnek a vászonnal. Az a baj, hogy 1969-ben én is éltem, és határozottan állítom a szüleim és nagyszüleim védelmében: nem voltak gyengeelméjűek.   

Ma ötvenéves Rolando Villazón, aki éppenséggel tanmese is lehetne: tessék vigyázni az ember adottságaira, különben a fél életét azzal kell töltenie, hogy a tücsök és a hangya történetét mesélik neki. Szóval Villazón kiénekelte magát, viszonylag hamar. Szépen és gyorsan indult a karrierje, Domingo-versenyen lett második, aztán jött a 2005-ös Traviata Salzburgban, és a világ opera iránt érdeklődő részének nem volt más témája, mint ez az előadás, illetve a két főszereplő, Anna Netrebko és ő. Azt azért lehetett hallani, hogy Villazón nem épp makulátlan technikával énekel, de ez ilyenkor még csak arra jó, hogy aggódva csóválják a szakértők a fejüket: ebből még baj lesz.

Viszonylag hamar baj lett belőle, a hangszálakon ciszta jelent meg, Villazónt megoperálták, és utána már nem volt a régi. Ma is énekel, jövő héten például a Müpában, de nem Verdit. Leginkább Mozartot (nálunk nem), az mégis kímélő kúra a férfihangoknak, vagy régebbi zenét, ahol nem is szabad nagyon kiereszteni a hangot, ne üvöltsön már az operaénekesek gyöngye.

Rendben van, tanmese. De biztosan az? Mi lett volna, ha nem megy el Villazón hangja? Ötvenévesen is Alfredót meg Rodolfót énekli, tisztes őszes halántékkal is rendületlenül megszakad a szerelemtől? Akkor nem ő a tanmese a kétszerepes vagy tízszerepes tenorról? Ráadásul Villazón igazi multitalentum, rajzol, könyvet írt, zsűrizett az angol kereskedelmi tévé tehetségkutatójában, új repertoárt tanult. És tud három labdával zsonglőrködni – nekem már ez is felfoghatatlan ügyesség, ő meg még énekel is közben a régi Szerelmi bájital videóban.

Okosok mindig vannak. Hogy csak az itt szereplő énekeseket érintsük, Netrebkót ma azért szidják, mert volt bátorsága otthagyni a koloratúr szerepkört, és drámai szopránná erősítette magát. Domingóval az a baj, hogy miért nem hagyja abba. Én csak azt látom, hogy mindhárman klasszul csinálják, végigélik az életüket, ki így, ki úgy. Ehhez meg az is hozzátartozik, hogy a fejüket csóválják azok, akiknek a fejcsóválás az életük.