Szeretek moziban az első sorban ülni. Nem tudok pontosan számot adni arról, hogy miért, talán közelebb érzi magát így az ember, vagy csak kamaszkori érdekeskedés, hogy én ott ülök, ahol senki nem szeret, aztán addig játssza az ember a hülyét, amíg úgy marad. Néha kérdezik, hogy nem zavar-e, de mi zavarna? Hát hogy nagyon csak a vászon közepét nézed, és nem érzed, ami a kép külső ötven centis szegélyén történik. De hát mi az, ami egy filmben a kép külső, ötven centis szegélyén történik? Legfeljebb ott lóg be a mikrofon, de mostanában már az sem szokott.

A nagy Cezanne-kiállításon a Szépművészetiben viszont úgy érzem időnként magam, mint a kérdezők. A világítás. Magasról jön a fény, éles szögből, így sokszor a képek keretét is éri, és az árnyékot vet magára a képre is. Ha cirádás a keret, akkor elég nagy árnyékot, meg az árnyék odavetül a kép alá is, van egy furcsa árnyékminta a kép alatt, ami zavaróan hat. De a képnek tényleg elvész egy sávja, nem szörnyen sok, mondjuk, úgy egy százalék.

A kérdés tehát az, hogy vajon van-e valami a kép felső két vagy öt centijében, amitől Cezanne-abb lesz Cezanne. Remélem, nincs.

Biztosan ez még valami újságíró-reflex, a kistestvér bámulja a nagyot, utánozza, amennyire bírja, de nem nagyon megy, szóval reflex, de még mindig úgy gondolom, hogy a könyv, az más. Az több, nagyobb, fontosabb, véglegesebb, mint a nyavalyás újságcikk, ami másnapra elmúlik. Amennyire látom, bevallva vagy bevallatlanul így vannak ezzel azok az újságírók is, akik megpróbálnak könyvet írni, a napi pongyola helyett megpróbálnak ünneplő ruhás mondatokat írni, tudva, hogy amit lapokra vágva, kötve vagy fűzve megjelentetnek, az már ott van az idők végezetéig, ezer év múlva is bemehet valaki a Széchényibe, és kikéri magának. A szó mindkét értelmében. Nem mintha az újságokat nem őriznék meg valahol és valakik, szóval ennek sincs sok értelme így.

A hetvenes-nyolcvanas években azt mondták, hogy van magyar folyóiratkultúra. Vagy hogy a magyar irodalom az folyóiratkultúra, ott jelennek meg a lényeges dolgok, aztán egyszer majd könyvvé változnak, de annak már soha nincs olyan hatása, mint újkorában volt.

Csak azt akarom mondani, hogy hiányoznak a folyóiratok, az is, ami megszűnt, az is, ami megvan. Mert elolvastam Puskás Panni novelláit (A rezervátum visszafoglalása), és eleinte csak azon gondolkodtam, miért is megy ez nekem ennyire nehezen. Olvasmányos, friss, időnként vicces, de legrosszabb pillanataiban is igyekszik vicces vagy legalább váratlan lenni, száz oldal az egész, mégis napokig tartott, mire a végére értem. Kettőnél vagy háromnál többet soha nem bírtam egyszerre elolvasni.

Először azt hittem, hogy talán ezek versek, novellának öltözött versek, aligcselekménnyel, a verseket sem úgy olvassa az ember, hogy az elsőtől a századik oldalig, hagy magának holnapra meg holnaputánra is. De lehet, hogy csak a formával van bajom. Nem a rózsaszín borítóval (ha ez egyáltalán rózsaszín, mert ilyen színű rózsát még soha nem láttam), hanem a könyvformával, a véglegességgel. Miközben ezek a novellák nem is akarnak véglegesnek látszani, dumálások, előszó, ha felolvasná, talán a szerző is mást mondana időnként, itt elvenne, ott hozzátenne. Ezt fel se olvasná, azt meg kétszer is.

Ha ez magyarázat a privát Panni-problémára, akkor meg vagyok nyugodva.

Amikor divatba jöttek ezek a megfordított musicalek, amelyekben nem a történethez írnak dalokat, hanem a dalokhoz történeteket, az ember bólintott. Várható volt. Minek kínlódni azzal, hogy aztán vagy eljut a sláger a közönséghez, vagy sem, amikor vannak kész slágerek is. Felismeri és szereti a darabot a néző még akkor is, amikor először hallja. Jöttek is egymás után az ilyen jellegű zenés játékok, még azt sem lehet mondani, hogy mind rossz volna, a legismertebb, a Mamma mia! például kifejezetten ötletes a dalválogatást illetően, és a történet sem rossz – még ha erősen emlékeztet is a Jó estét, Mrs Campbell! című filmre. (És mindkettő címében van felkiáltójel!)  

Egyvalamiben azért biztos voltam. Bob Dylanből nem lesz musical. Nem olyan. Főleg a szöveget illetően nem olyan, de az egész ember valahogy idegennek tűnik a Broadwayn. Ahogy abban is biztos voltam, hogy Bob Dylan nem fog karácsonyi lemezt készíteni. Aztán készített. Aztán musical is lett belőle.

Nem tudom, milyen lehet a Girl From The North Country, de megnézném. Sajnos nincs lehetőségem rá, tulajdonképpen csak ezt akartam elmondani. Nem megy jelenleg New Yorkban sem, mert a járvány annyira elvette az emberek kedvét a színházba járástól, hogy elég sok darabot levettek a műsorról. Van, amit végleg, a Girl From The North Countryt hivatalosan csak pihentetik, megvárják, amíg a közönség visszaszivárog (ha egyáltalán), és akkor újra játsszák. Azt, persze, nem tudom, hogyan szivároghatna vissza a közönség egy olyan darabra, amit nem játszanak, de ez már az ő gondjuk.

Vannak ezek a kivételes pillanatok, amelyeknél az ember még csak azt sem érzi, hogy kivételesek volnának. Természetesnek tűnnek. Jön a karmester, fölemeli a pálcát, a zenekar egy nagy nyögéssel indítja Schumann Negyedik szimfóniáját, mert ennek a műnek valahogy így kell kezdődnie, a semmiből egy kis (nem is kicsi) szülési vagy születési fájdalommal. És utána is végig azt érezni, hogy ennek így kell lennie. 

Pedig bonyodalmas a darab, úgy értem, még azon is lehet vitatkozni, hogy mi is a mű maga, van ősváltozata, van Schumann által átdolgozott változata (ettől Negyedik szimfónia, különben Második volna), amitől aztán sokan feljogosítva érzik magukat, hogy véleményezzék a hangszerelést, túl vaskos vagy nem az érvényesül, aminek érvényesülnie kellene, mit tudhatta azt a nyomorult szerző, hogy mit akar. És van ilyen előadás, ahol nem is lehet érteni, hogy miről vitatkoznak, ez a Schumann Negyedik, így kell szólnia. Így is szólt. 

Nincs karmesterkedés, nagy érzelmek, amelyektől jókat lehet zabálni, tornaóra, arctorna-óra, társalgás az égiekkel, a szerző szelleme, amint a Müpa nézőtere fölött lebeg, mégis azt érzi az ember, hogy Schumann viszont tényleg társalgott az égiekkel, és a szelleme valószínűleg lebeg valahol a hegedűsök és a fúvósok között. Hogy ez az, amivé a szimfóniának, magának a műfajnak fejlődnie kellett, négy tétel, de mégis egy anyag. A karmester kar is, mester is, úgy értem, szinte csak a karját, kezét használja, nem táncol , nem szenved, és mégis annyira pompázatos minden, olyan tökéletesek a gyorsulások, megállások, annyira az, amit hallunk, mint amit hallanunk kell... 

Nem is tudom. Valószínűleg azért nehéz bármi értelmeset mondani a koncertről (vagyis annak második feléről), mert nem nagyon kapcsolódik az élethez. Nincsenek kérdések csak válaszok. Benne élünk egy szimfóniában, aztán annak vége lesz, és már nem élünk benne. Ott jobb volt. 

A Fesztiválzenekar játszott, Marek Janowski vezényelt.  

Nem a filmről akarok beszélni, bár annyit muszáj mondani, hogy végre azt érzi az ember, megérte a jegy árát, jó ott lenni a moziban, nem valami kínos kötelesség, hogy addig se kell mosogatni, vagy bármi hasonló. A világ legrosszabb embere a film címe, és van benne egy jelenet, amelyben az egyik főszereplő arról beszél az abszolút főszereplőnek, hogy tulajdonképpen már rég elrontotta a dolgát az élettel. Rég föladta, ezt mondja, de nem is a föladásról van szó, hanem az otthonosságról. Olyasmiről, amit mindannyian érzünk vagy érezni fogunk, a dolgok nem nekünk készülnek, nem vagyunk első számú célközönség, nem ismerjük azokat, akikről a hírekben beszélnek. Azt mondja ez az Aksel nevű filmhős (a színész neve Anders Danielsen Lie), hogy ő abban a világban nőtt föl, amelyben a kultúra tárgyakat jelentett. Emlékszik az antikváriumra, ahol a képregényeket vette, a könyveket egy másikban, minden héten bementek a lemezboltba. Birtokolni lehetett a kultúrát, megvenni, hazavinni, együtt lenni ezekkel a tárgyakkal. És ennek most már vége és ő voltaképpen erre az új világra már nem tudott átszokni.

Ismerős, nem? Ezt éljük át, amikor mégis megvesszük a lemezt, pedig van Spotify, mikor elolvasás után nem dobjuk ki a könyvet, pedig nem fogjuk újraolvasni, de akkor is érték. Vagy egyáltalán, amikor arról beszélünk, hogy az elektromos könyv kibírhatatlan, mert nincs neki súlya, szaga, vastagsága. Nyilván mondani is fölösleges, hogy ez is egy nagy átverés volt, elhittük, hogy a birtoklással meg is úszhatjuk a művészetért vagy kultúráért folytatandó munkát, a lemezek a polcon maradtak benejlonozva, majd meghallgatom, ha lesz rá időm, a könyvek csak gyűltek, majd elolvasom őket, ha okosabb leszek, ha majd jobban értem, ha jön a nyár, vagy ha nyugdíjba megyek. De attól, hogy átverés volt, még hiányozhat.

Régen befejeztem már Szőllősy Klára útikönyvét a Szovjetunióról, érdekes is, bravúros is, és nyilván sem oka, sem esélye nincs annak, hogy valaha is újra kiadják, hol van már a tavalyelőtti hó. Pedig az épületek, amelyekről ír, remélhetőleg a helyükön vannak, és akikről ír, azok már akkor is a sírban porladtak. Például Praszkovja Kovaljova Zsemcsugova, akinek az élete kész regény, bár én még nem találkoztam a regényes feldolgozásával. De kész Netflix sorozat is ez az élet: van egy kislány, akiről észreveszik, hogy de szépen énekel. Jobbágylány, föl kell karolni, de erre volt hajlama a földesúrnak, Pjotr Seremetyevnek, aki jobbágyszínházat működtetett Kuszkovóban. Praszkovja Kovaljova tehát énekelni tanult, aztán föllépett, előbb kis szerepben, ahogy ma is intéznék a gondos menedzserek és igazgatók (ha vannak még egyáltalán ilyenek), de hamarosan jöttek a főszerepek. Ekkor választotta művésznévnek a Zsemcsugovát, a zsemcsug gyöngyöt jelent. Siker, egyre nagyobb siker, uralkodók mennek a Seremetyev-birtokra, hogy hallják a gyöngyszemet. Időközben meghalt Pjotr gróf, a színház vezetését átvette a fia, Nyikolaj, aki annak rendje és módja szerint beleszeretett a primadonnába. Annak rendje és módja szerint a nő a gróf szeretője lett, miközben rendületlenül fellépett, amíg a tüdőbaj le nem parancsolta a színpadról.

Sablonos történetben a további események kitalálhatóak volnának, színpad nélkül Zsemcsugova elveszítette volna a ragyogását, az idő is halad előre, Seremetyev gróf mással kereste volna a boldogságot, de az élet ennél sokkal bonyolultabb. A gróf elvette feleségül a jobbágylányt, és hogy ezt megtehesse, lengyel nemesi ősöket hamisítottak neki, de még így is titokban tartották, hogy törvényesen hitvestársak. Zsemcsugova visszavonulása után Seremetyev gróf bezárta a színházat, és cári hívásra Szentpétervárra költözött. Praszkovját is vitte magával, és mindenki a fejét csóválta, hogy vadházasságban él egy jobbággyal. Nem tudták, hogy egész más miatt kellene csóválni a fejüket, ezek tényleg házasok. Praszkovja Kovaljova Zsemcsugova Seremtyeva 1803-ban fiúnak adott életet, de tuberkulózistól legyöngült szervezete nem sokkal a szülés után végképp felmondta a szolgálatot. Halála előtt Seremetyev grófnak még sikerült beszélnie a cárral, aki „megbocsátott”, és érvényesnek mondta a házasságot, így a kisfiúnak jutott a nagy vagyon.

Itt egy kicsit elveszítettem a fonalat. A gyereket természetesen meg akarták ölni, mégpedig Seremetyev gróf unokaöccsei, akik elestek az örökségtől: a Razumovszkij-testvérek. De hogy a testvéreket hogy hívták, hogy az egyikük vajon Andrej volt-e, aki aztán Bécsben Beethovent pártfogolta, azt, sajnos nem tudom. Mindenesetre a vagyon csökkent valamicskét, Seremetyev gróf ugyanis megtartotta a felesége halálos ágyánál tett ígéretét, és szegényházat nyitott Szentpéterváron, amely egészen 1917-ig működött. Akkor, mint tudjuk, megszűnt a szegénység arrafelé.

Szőllősy Klára még arról is írt mennyire érdekes volna, ha Zsemcsugova megírta volna az emlékezéseit, mennyire elolvasná, milyen egy ilyen élet „belülről”, de hát még azt sem tudja, hogy egyáltalán tudott-e írni. Én ezt tudom, a Wikipedia alapján. Tudott. És beszélt olaszul meg franciául is.

Ahogy a zenészhumor mondja: Mahler 9. szimfóniája annyira bonyolult, hogy azt már maga Mahler sem értette. Vicces, vicces, de voltaképpen a poént meg én nem értettem, hiszen a 9. pont nagyon is világos fogódzót ad a hallgatónak, legalábbis ami az utolsó tételt illeti. Elindulunk egy négytételes, nagy, szimfonikus művel, és mire a végére érkezünk, egyre kevesebben és egyre halkabban játszanak, egyre inkább kihagy a zene, elindul, megáll, ahogy a nem jól működő szív pumpálja még a vért az agyba. Bánat, búcsú, eliramlik az élet. Egy szimfonikus így búcsúzik az élettől, megírja, hogy mi fog vele történni, legalábbis addig, amíg beláthatóak a dolgok.

Közönségként mindig azt éreztem, hogy nincs más dolgunk a művel, mint hogy ne használjuk el, ne ez szóljon az autórádióból, ja, már megint meghalt Mahler, de rossz neki. Mostanra viszont úgy gondolom, hogy koncerten elég régen hallottam a darabot, ha jól emlékszem, Daniel Barenboimmal, miért is ne vágnék bele Kovács Jánossal és a Nemzeti Filharmonikusokkal. Haljon meg újra Mahler.

Meghalt. Sajnálatos módon nem a szimfónia végén, hanem már az elején is. Nem pont erre számítottam. Ami persze teljesen mindegy is volna, ha valamit kaptam volna helyette, de mintha rossz volna Kovács János koncepciója. Ha jól értem, ő abból indult ki, hogy hagyjuk a körítést, ez a mű, mint neve is mondja, szimfónia, nem világértelmezés, hanem zenemű, ha valami lelki fölindulásra vágyik a hallgató, azt majd megteremtik a hangszerek és a szólamok. El kell játszani, a többi a közönség dolga.

Csakhogy úgy azért nincs eljátszva, ahogy ehhez játszani kellene, a rendetlenséget érzem, a rendet pont nem, szól ez is, szól az is, időnként összecsapják a cintányért, megint szól ez is, megint az is, a harmadik tételben dinamikai csúcsra érünk, aztán jöjjön a… – nem a nagyszerű halál, hanem a negyedik. Viszont a negyedik így és ilyen előzmények után érzelgőssé válik. Nem mindegy, hogy ki az, aki búcsúzik a földtől. Talán Mahler még meg is tudta fordítani a dolgot, nem ő búcsúzott a világtól, hanem a világ tőle.

Ez a szó motoszkált bennem: giccs. Nagyon a magunk hatása alá kerültünk.

Ha ez olyan, mintha valami nagyon rossz hírt mondtam volna, akkor sem az. Egyrészt azért, mert jó egy műnek a nem kellemes arcát is látni, másrészt meg valahogy aggódva néztem, hogy Kovács János mintha a bakancslistájáról húzná ki a műveket. Ezt is el akartam vezényelni, meg azt is, múltkor a Bruckner Kilencediket, most a Mahler Kilencediket. Ezzel a koncerttel ezt még nem pipálhatja ki.

Valamikor réges-régen készítettem a televízió számára egy interjút Gregor Józseffel, én voltam a kérdező, ő a válaszoló, élvezet volt. Ahogy beszélgettünk arról, hogy kikkel is lépett föl a nagyvilágban, megemlítette Maria Ewingot. Ismerem? Persze. Csodálatos színésznő és énekesnő, és mennyire gyönyörű, egzotikusan szép. Az a titka, hogy ő egy „albínó néger”.  

Ekkor léptek közbe a szerkesztők, állj, állj, állj. Nem a politikai korrektséget és a szóhasználatot kérték számon, talán akkor még ebből nem is volt gond, csak legyünk szívesek, ne olyanokról beszéljünk, akiket nem ismer a közönség, ne forgassunk le olyasmit, ami úgysem kerülhet adásba.

Elkenődtem, de csak kicsit. Nem ismerik Maria Ewingot? Cherubino volt a Ponnelle rendezte Figaro házasságában, olyan szereposztásban ragyogott, aminél jobbat ma sem tudok mondani, Hermann Prey, Fischer-Dieskau, Kiri Te Kanawa, Mirella Freni. És ő. Később szopránná küzdötte föl magát, Salomét énekelt pucéran Los Angelesben, a világ ámult, hogy van ilyen énekesnő az operában, játszik, énekel, táncol és még pucér is.  

Most pont nem illik erről beszélni, hiszen meghalt.

De hát tényleg csodálatos énekesnő volt, és a családja sem épp mindennapi, férje volt az angol rendező, Peter Hall, a lánya pedig Rebecca Hall, színésznő, a barna hajú csaj a Vicky Christina Barcelonából. Ami az albínó négerséget illeti, meglepő módon még a lánya sem tudta biztosan, hogy mi is van emögött, Maria Ewing néha őslakosi, néha afro-amerikai ősökről beszélt. A kérdés eldöntését végül Rebecca Hall DNS vizsgálatra bízta, ahol azt állapították meg, hogy a nagyapja afro-amerikai volt.

Mielőtt még elfelejtem: Rebecca Hall első rendezését novemberben mutatták be. A Passing, amennyire tudom, olyan afro-amerikai nőről szól, aki világosabb bőrűként inkább leplezte a származását, szőke hajjal, kozmetikumokkal. Meg fogom nézni.

Pocsék hírem van azoknak, akik Deák Kristóf Oscar-díjának hírére a magyar film támadását, feltámadását vagy bármi egyebét várták. Nem. Nem most.

Megnéztem Az unoka című filmet, és mást nem tudok a javára írni, mint hogy dicséretes az a szociális érzék és együttérzési képesség, amellyel a rendező-forgatókönyvíró rendelkezik. Mondhatni, ezt el is várta tőle az ember a Mindenki után. Ha még nagyon-nagyon keresgélek a pozitívumok után, akkor azt még érdekesnek lehet nevezni, hogy Jordán Tamás, ha szerencsétlen arcot akar vágni, mennyire hasonlít Bánó Andrásra.

Itt el is akadtam. Az unoka olyan, mint valaha a Dögkeselyű volt, a kisember kezébe veszi az igazságszolgáltatást, de nincs olyan karizmatikus hőse, mint a régi filmnek volt, mondhatni, épp ellenkezőleg, van egy kedves mulya, akinek az a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy rossz színész. Van benne szanaszét játszó színészcsapat, amelyben az öregek úgy tesznek, mintha épp valami televíziós természetrajzi film narrációját mondanák, a fiatalok meg úgy tesznek, mintha segélyt kérnének: ezt a papírszerű szöveget nem lehet jobban elmondani. És vannak a bűnözők, akik közül a férfiak vagy kopaszok, vagy előzékenyen kopaszra nyírják a fejüket. Bár ennyire egyszerű volna a tájékozódás az életben.

Network bemutatóra készül a Centrál Színház, a filmből készült színdarab, meglátjuk, mit tudnak. Nem lesz könnyű dolguk, ámbár… lehet, hogy a filmet elfelejtettük az idők során. Én biztosan elfelejtettem, bár még emlékszem arra, hogy amikor gimnazistaként megnéztem, még hüledeztem azon egy kicsit, hogy Amerikában azt is figyelik, hányan néznek meg egy-egy tévéadást, és ha nincsenek elegen, akkor a műsor leállítják. Nahát, ilyen van? És vajon ez jó?

Az akkor A hálózat címet viselő filmért kapta William Holden a harmadik Oscar-jelölését, a díjat nem ő kapta, hanem Peter Finch, de ugyanezért a filmért, és a vert mezőnyben volt Robert De Niro is a Taxisofőrrel. Azt hiszem William Holdent tényleg elfelejtettük, én legalábbis soha nem hallom emlegetni, pedig már csak az irigység miatt is megérdemelné, elég menő csajokból áll a viszonzott szerelmeinek listája: Audrey Hepburn, Grace Kelly és Capucine. Na meg sokan mások. Holden maga igazi főnix volt, folyton újra tudta kezdeni a karrierjét, A hálózat már a második feltámadása volt, ami azért is figyelemre méltó dolog, mert közben folyamatosan küzdött az alkoholizmussal. Folyamatosan veszített is, végül végleg, mert az alkohol okozta a halálát, elesett otthon, beverte a fejét, és nem mérte föl, mennyire súlyos az állapota, lassan elvérzett a lakásban, napokkal később találták meg. Mindez 1981-ben történt, amikor a fiatal Suzanne Vega a Tom’s Diner című dalát írta. A dalban meg is említi, hogy az újságban egy színészről írnak, aki meghalt, amikor ivott. Soha nem hallottam róla, mondja a dal, vagyis ha mi esetleg nem felejtettük volna el William Holdent, Suzanne Vega biztosan.