A YouTube azt hiszi, kiismert bennünket, és furcsa módon minden oka megvan rá, hogy ezt higgye. Tényleg olyan dolgokat ajánl megnézésre, amelyeknek még a létezéséről sem tudtam, legutóbb például Arthur Rubinstein jeruzsálemi mesterkurzusát. Rubinstein ősöreg, nagyon pompásan tarja magát a ballonkabátjában, és hihetetlen kitartással hallgatja a fiatalokat, akik gyilkolják a hangszert és a komponistákat. Aztán, amikor odaül a mester a zongorához, kiderül, hogy alig hall, és szinte semmit sem lát, úgy közelít a billentyűkhöz, ahogy a gyengén látó emberek a kisebb betűkkel írt szöveghez szoktak. Közel hajol, ez az, akkor játszom rajta.
Megható. És közben tudja az ember, hogy megható és fölösleges, annyira merev és nehézkes a növendék, nem létezik, hogy valaha is megállja a helyét a pályán. Azért megnézem a nevét: Ilan Rechtman. Annyira megállta a helyét, hogy nemcsak zongorista, de zeneszerző is lett, utána lehet nézni, hol is játszották a műveit, kik is rendeltek tőle darabot, Mehta és Maazel is vezényelték.
Nem is ez a lényeg, hanem Rubinstein. Ülteti a diófát, amiről tudja, hogy nem neki terem majd. Sőt, az se biztos, hogy terem majd egyáltalán. De az érdekelje az utókort. Ami meg a múltba néz, hogy volt egyszer egy Rubinstein. De hol van a jelen?