Ahogy mindenki, én is megnéztem Törőcsik Mari halálának estéjén a Körhintát, ahogy mindenki, én se bírtam se elkapcsolni, se el nem ragadtatva lenni tőle, de azért az egész mégis szörnyűséges, nem? A gonosz paraszt, aki ki akar lépni a téeszből, és még baltát is dob, hajszál híján el is találja vele a leányát. Ezt amúgy mindig csodáltam, mert szerintem elég nehéz úgy eldobni a baltát, hogy bele is álljon a fába, nekem ifjú Winnetouként százból ha egyszer sikerült. De akkor sem indulatból. És a fiatalok győznek, de könnyű úgy győzni, ha a teljes kommunista berendezkedés támogatja őket.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy rendes ember 1955-ben nem készít ilyen filmet. Szerepelni benne, az egészen más, és így szerepelni tényleg más, vagy legalábbis arra jó, hogy ne kelljen tudomást venni a világról. Marad a szédület, a közelség, hiszen Hegyi Barnabás kamerája annyira közel megy az arcokhoz, hogy már nem is fókuszál a kamera, ahogy a szem se mutat éles képet, ha elég közel megyünk a másikhoz. Lehet, hogy ettől jó ma a film, egyszerre kell utálni, és egyszerre lehetetlen nem szeretni, úgy érzi magát az ember, mint valami Swann, aki méltatlanba szeret, van jobbik esze, amelyik azt mondja, kapcsold ki, meg van a még jobbik, amelyik nem engedi.