Nem vagyok nagy rajongója az Over The Rainbow-nak, ami most, hogy a dal nem csak önmagát jelenti, hanem a szivárványos közösség himnusza is lett, eléggé kínos. Vagy mégsem. Biztos nincs olyan, aki azt mondaná, nem szeretem az amerikaiakat, mert olyan sok kérdő mondat van a himnuszukban. Szóval nincs ennek semmi magán túlmutató jelentése, csak annyi, hogy nem nagyon szeretem a dalt. Talán azért, mert már eleve az Ozt se szerettem, amikor anyukám fölolvasta esténként, akkor is egyszerre volt félelmetes és ostoba, egy halom ember járkál kvarcoláshoz való szemüvegben a Smaragdvárosban, és egynek sem jut eszébe, hogy levegye a szemüvegét. Én még az otthoni, kötelező kvarcolásokat, azt a három percet se bírtam ki a zöld szemüvegben, folyton kukucskáltam.

A filmben, persze, Judy Garland nagyon klasszul énekli, meg bírom a beszédhibáját is, de mind kevés, mindig valahogy unom az egészet. Tudom, hogy nem vagyok egyedül vele, a próbavetítések után kivágták a dalt, hogy csak lassítja a cselekményt, és rögtön az elején ellövik, mire jó az. Egy Oscar-díjra azért jó volt, amikor visszatették. Meg világsláger, ami együtt jár a feldolgozások százaival. És ezt is mutatom, egy feldolgozást, ami szinte nem is feldolgozás, Keith Jarrett játssza Tokióban, 1984-ben, és olyan, mintha nem tenne hozzá semmit. Legalábbis eleinte. Szinte csak a dallam szól, és az ember érezni véli a csodák csodáját, hogy mennyire elég ez, vagy mennyire fölösleges volna minden, amit még adni lehetne hozzá, hogy szöveg nélkül mennyivel több tud lenni a zene.

Képzelem, mit éreznék, ha még szeretném is a dalt.

Keith Jarrett bejelentette, hogy… Nem is bejelentette, csak elmondta a New York Timesban egy tegnapelőtt megjelent interjúban, hogy aligha fog már többet pódiumra lépni, mert – na igen, épp ez benne az érdekes. Hogy Jarrett valami olyasmi a jazzben, mint Glenn Gould a klasszikus zenében. Egyrészt mindketten rádúdoltak a zongorahangjukra, és mindketten azt mondták, ez nem a zene része, ezt el kell viselni, belőlük jön, de nem akarják hozzáadni magához a zenéhez, csak az elszálltságuk bizonyítéka, az erőfeszítés jele. Annak ellenére, hogy Jarrettnél kifejezetten zenei élmény a nyögés, és Gouldnál is előfordul, hogy nem a dallamot énekli magában, másoknak, hanem egy újabb szólamot túl azon, amit a két keze elbír.  

Persze, ez csak a felszín. A lényeg mintha az volna, amit a zenében vagy a zene által keresnek, mondjuk úgy, hogy az extázis. Hogy aztán az extázis maga öncsalás-e, nincs ott semmi a zenén túl, csak a hangoknak van valami furcsa hatása az agyunkra, amit a lelkünknek képzelünk, vagy kapaszkodjunk nyugodtan és erősen, mert ez a bizonyíték arra, hogy a világ több annál, mint ami kimondható, arra mindenkinek megvan a saját felelete. Vagy nincs.

Mindenesetre a két zongorista között a hasonlóság egy idő után nekem is feltűnt, a sámlin ülő Gould és a zongoránál álló, ülő, fekvő Jarrett között. És most Jarrett azt mondja, képtelen tovább zongorázni, mert kisebb sztrókot kapott, talán többet is, és a keze nem úgy működik már, ahogy régen.

Glenn Gould 1982 októberében halt meg, agyvérzés következtében.

Azt lehetett tudni, hogy Robert De Niro szülei festők voltak, de nekem ez mindig úgy maradt meg, mint valami hozzávetőlegesen üres életrajzi adat. Festők, festők, de azért nem Picasso és neje.

Pedig majdnem. Az apa Robert De Niro Sr, az anya Virginia Admiral. Ránézésre álompár, az idősebb és az ifjabb De Niro megdöbbentően hasonlít egymásra, és egy vékony, finom, szőke, szemüveges anya… Csak három évig voltak házasok.

Nem ez a lényeg, hanem a festészet. Megy a mozikban, ha még elcsíphető, a Peggy Guggenheim, a művészet megszállottja című film, nagyon élvezetes. Elsősorban nyilván Peggy Guggenheimről szól, és érdemes is róla beszélni, mert nem nagyon tudjuk róla, hogy ki volt. Én legalábbis nem tudtam, csak hogy jaj, nyilván valami gazdag amerikai, aki összevásárolta a fél világot, betette a képeket egy-két nevét viselő házikóba, megvette az örökkévalóságot magának. A helyzet ennél sokkal bonyolultabb, Peggy Guggenheim eleve nem volt nagyon gazdag Guggenheim, mert az apja elszórta a pénzt, 40.000 dollárból vette a múzeum induló anyagát, 125 képet, el is csodálkozik a filmen, hogy nahát, ebből ma már egy képet sem tudna venni. A 125-ből pedig az egyik Virginia Admiralé volt, ott lógott (remélem, ma is ott lóg) a velencei Guggenheim Múzeumban. Amikor a 18 éves Robert De Niro stoppal körbeutazta Európát, Velencében megnézte az anyja festményét is. Ott lógott a bejárattól balra.

Nem tudom, mikor vették föl azt a szokást a katonák és egyéb fegyveres emberek, hogy képzőművészeti jellegű tárgyakra lövöldözzenek. Akármikor kezdték, máig nem hagyták abba, nálunk is lóg a falon egy szakállas úriember, akit szíven lőttek az oroszok. A lyukat, természetesen restaurálták, de ha súroló fény éri a képet, most is látszik. Persze, csekélység ahhoz képest, amit 1499-ben tettek a francia íjászok, amikor célba lőttek Leonardo lovára Milánóban. Nem tudják, mit pusztítottak el, de nagyobb baj, hogy mi sem tudjuk, nem jártak arra fényképészek és ügyes kezű rajzolók, hogy megmutassák a késő utódoknak a nagy lovat.

Ami a szokást illeti, a Ludwig Múzeumban látható most, az Egyensúlyban kiállításon három, a valóságnak megfelelő méretű, majdnem egyforma akt. Három színben, valami furcsa anyagból. Aztán kiderül, hogy az anyagban semmi furcsa nincsen, nagyon is hétköznapi dolog: szappan. A művésznek, Maria Kulikovskának az volt az ötlete, hogy háromféle szappanból kiönti önmagát, kicsit antik módra, karok nélkül. A szobrokat nem nagyon védett helyre teszi, aztán megnézi, hogyan változnak, hogyan öregednek, fakulnak, száradnak, fogynak el a víztől, széltől, napsütéstől. Nem sikerült, legalábbis elsőre nem. Közben létrejött a Donyecki Köztársaság, és a katonák szétlőtték a szappanszobrokat. Ami ma látható, az csak másolat.

Nyilván fölösleges a tanulságokat levonni.

Önellenőrzési céllal megnéztem az István, a király filmet, a lényeget tekintve tényleg jó, a nem lényeget tekintve elég rémes a sok timárpéterezés benne, fölösleges filmtrükkök. Vagy lehet, hogy nem fölöslegesek, ezzel próbálták javítani a szájszinkron problémákat talán. De nem is ez a szíven ütő benne, hanem a szerzők. Hogy mennyire-mennyire fiatalok, színes hajjal, már úgy értem, a természetes szín, amit akkor hordtak, nem a szürke ötven árnyalata volt, hanem a barnáé.

Bennem a hiba, tudom, de amikor a darab új volt, az ember azt érezte, hogy a két legény ezzel összegez, megöregedtek, és egy hazafias musicallel lépnek le a pályáról. Elértek mindent, amit lehet.

Miért léptek volna le? Szörényi Levente még negyven éves sem volt. De akkor már olyan régen volt benne az ember életében, mondhatni két karrierrel, Illés-tagként és Fonográf-tagként, hogy hülye és ostoba fejjel az ember azt kérdezte: mit akarhatna még az élettől. Ahogy három évvel korábban sem azt éreztem, hogy szörnyű tragédia, Lennont negyvenévesen agyonlőtte egy őrült. Persze, tragédia, de hát Lennon elvégezte a munkát, betöltötte a hivatását. Jobb volna, ha nyolcvan évig élne (most járt volna le a nyolcvan év), de amikor kitalálták a popzenét, még nem találták ki, hogy mi legyen az idős popzenészekkel. When they are 64.

Ugyanez volt még három évvel korábban, amikor Elvis Presley meghalt. Jó, nem volt öreg, apám idősebb volt nála, de ő nem is énekelt a kék antilopcipőiről. Nem is volt neki olyan. Elvis akkor az ötvenes éveket jelentette, és nem fogta föl az ember, hogy milyen csöppnyi idő alatt lett ő is meg Lennon is utcanév. Az ifjúság öregít. Egyrészt az ifjú mindenkit öregnek lát, másrészt maguk az ifjak, a fiatalságukban hatásosak hamar az út végére érnek. Talán nem független ettől, hogy az István, a királyt végül is és egyelőre nem sikerült folytatni. Szegény a forgandó, tündér szerencse.     

Beleakadt a világhálóba egy Fischer Annie-felvétel. Nem most, már egy éve, Mozartot játszik, vagyis épp ez a lényeg, hogy nem játszik, hanem próbál, egyébként a karmester is ismerős, Vásáry Tamás. Elképesztő, csodálatos, élő, könnyed, mégis súlyos. Fischer Annie lesülve, menő tevés pólóban, minden póztalansága ellenére is félelmetesen. Pedig még cigarettázik is. Hetvennyolc éves, de úgy játszik, mintha most fedezné föl magának Mozartot. Úgy játszik, ahogy talán a kortársak megtapasztalhatták egy-egy koncerten, de hiába hallgatom a felvételeit, ilyen pillanatok nem születtek vele a stúdióban.

Nem érdemes most az élő és a rögzített zene különbségein elmélkedni, vagy ha érdemes is volna, most nem az jön. Hanem hogy van ez a filmfelvétel, szinte véletlen, hogy fennmaradt, szinte véletlen, hogy találkozhat vele az ember. Hogy talán a nagy pillanatok is mind ilyen véletlenül megtapasztalhatóak. Vannak a koncertek, a maguk ezer hátrányával és kétségtelen előnyeivel, de lehet, hogy minden koncerten csak a sápadt visszhangokat halljuk, egészen mást, mint ami a zenészben van, amit ő gondol, vagy amit átadni szeretne. Igaz, vannak muzsikusok, akik annyira fantasztikusak, hogy még a visszhangjuk is fantasztikus. De hogy mennyire azok igazából, arról sejtelmünk sem lehet.

Nem sikerült operásítani az István, a királyt, hogy miért nem, azt nem itt és nem most, mert itt és most az a kérdés, hogy vajon baj-e. Nem baj. Meg azt is mondanám, hogy egy próbát megért, és az operaváltozatnál érdekesebb az, hogy a darab attól még van. Megmarad musicalnek, és valószínűleg még mindig az eredeti, bemutatói változatban a legjobb, ott van meg az egyensúly a stílus és az előadók, vagy egyáltalán az énekesek hangszíne és karaktere között.

Lehet, hogy avul a mű, de leginkább azt érzem, hogy változik, az idővel és velünk együtt. Mostanra a hangsúlyok is máshová esnek. Volt benne az az egy kínos, umcacca dal, a Jaj, de unom a politikát, és tessék, most az hirtelen mást jelent, és ahogy megzendül a nézőtéren, az oldalpáholyokba ültetett kórustagok ajakán, helyettünk is beszélnek az énekesek. És hangsúlyosabb a győzelem utáni kiábrándulás, mint a harc vagy a győzelem maga, pedig amikor a darab készült, azt se lehetett tudni, hogy harc lesz vagy győzelem. És mintha ez lenne a lényeg ebben a pillanatban, az a régi pillanat, amikor a mű keletkezett, hogy a történelem vagy a történelem sejtelme hívott elő valamit a szerzőkből, akik most ott ülnek a nézőtéren maszkban, integetnek, a közönség meg tapsol nekik. Hogy a megfelelő pillanat úgy viszi, tolja, löki előre a darabot, hogy lassan negyven év után is, egy újabb ezredforduló után is mondja a magáét.

Van az a Fonográf-dal, az Útközben, amelyben azt énekli Szörényi Levente Bródy szövegére, hogy „jó lenne, ha érezném, hogy túlél engem néhány dal”.

Nem is kérdés.   

Nem tudom, másnak is mindennapi tapasztalat-e, hogy a látvány mennyire segíti a zenét. Talán igen, talán már passzé az a feltételezés, hogy lehunyt szemmel kell élvezni a zenét, lehetőleg kizárva minden egyéb érzék közbekotyogását: nem iszunk, nem eszünk, nem dohányzunk – zenét hallgatunk. Zenét nézünk. Én még a CD-játszót is úgy helyeztem el otthon, hogy zenehallgatáskor lássam a számlálóját, együtt fut a világidő és a zeneidő, és néha nagyon messzire kerülnek egymástól.

Ez a helyzet azonban nem ennyire bonyolult, csak megnéztem, hogy közvetítés van a Zeneakadémiáról, a Concerto Budapest Hőskoncertjét adják, és katt, és ott van Kelemen Barnabás, és akkora a szakálla, mint egy negyvennyolcas honvédtábornoknak. Nem is értem, hogy fér el ennyi haj- és szőrszál egyetlen fejen, remélem, nem az irigység beszél belőlem. Mert amúgy nagyon jól néz ki most a jelenség.

És, te jó ég, hogy hegedül. Mert ez a lényeg, odakapcsoltam, és ott maradtam, hogy jól látok, aztán már örülök, hogy jól hallok. Beethoven Hegedűverseny, ahogy soha nem hallottam, pedig mindig szerettem volna hallani. Pont nincs is jó helyen, mert nem hősi, ahogy Kelemen Barnabás értelmezi a darabot, hanem egyszerűen csak zene. Friss, és minden pontossága és kigyakoroltsága ellenére is van benne valami rögtönzésszerű, együtt indulunk el fölfedezni a művet, és nem valami kék jelzésen csámborgunk, hogy ilyen szokott lenni, nahát, most is ilyen. Közben meg olyan, talán a második tételben alkalmazott kadenciától eltekintve, de új, és mintha a zenekarban is szárnyakat kapnának a fúvósok. Lehet, hogy a többiek is, de az a számítógéphangból nehezebben megítélhető. A klarinétosnak fülig ér a szája, a fagottos úgy társalog a hegedűvel, mintha éppenséggel cserélhetnének is, ő állhatna a zenekar előtt, a hegedű meg mehetne a többiek közé.

És a mosoly, amely néha megjelenik, átjárja Kelemen Barabás minden vonását (már ami látszik belőle). Az ember zavarba jön, mint valami lelkiismeretes kukkoló, aki tudja, hogy nem volna szabad néznie, de nézi, és azt hiszi, hogy érti, mit is akar mondani neki ez a Ludwig van.

Martonvásáron látható egy fürt Beethoven hajából. Elég kis fürt, úgy tűnik, féltette a frizuráját, mindenesetre a fürtnek papírja van róla, hogy Beethoven fején volt, és hacsak azóta pajkos diákok vagy még pajkosabb múzeumi dolgozók nem követtek el valamit, akkor Beethoven DNS-e ott van egy medalionban.

Gyanakodni, persze, szabad. Világosnak látszik a haj, nem olyan sötét üstökből valónak, amilyet Beethoven fejére szeretünk képzelni. (Ez is lehetne valamilyen tanulmány része, Beethoven haja a századok fényében, mikor ábrázolták őt inkább női frizurával, és mikor volt vadember, rendezetlen és bősz, talán többet megértenénk a Beethoven-elképzelésekből és –interpretációkból is.) Mindenesetre, ha a DNS az övé, akkor valami Jurassic Park módszerrel föl lehetne őt támasztani, aztán csak bámulnánk, hogy mit is cselekedne a mai világban, filmzenét írna Hollywoodban, vagy dalokat Oláh Ibolyának, megírná az Európai Unió himnuszát, (tudom, a mostanit is ő írta, de így nem megoldás), vagy mindenki számára fölfoghatatlan vonósnégyeseket alkotna. Vagy egyiket sem.

Most látom, ez egy filmötlet, jövőre beadom Káel Csabának.

Harminc éve halt meg Leonard Bernstein, és ez most leírva is túl nagy számnak látszik, nem lehet, ahhoz túlságosan is jelen van. Túl sokszor jut eszembe, túl sokszor érzem azt, hogy még mindig nem tudom kimondani a végső szót vele kapcsolatban, nincs meg a fiókja, ahová be lehetne tenni, érezze jól magát, akárki is ott a társaság, Beethoven vagy John Lennon. Hacsak Lennon és Beethoven nincs már eleve egy közös fiókban.

Most mindenesetre egy másik lehetséges társaságot ajánlanék neki. Tudom, ez egészen félre is mehet, úgy értem, az egyik ember nem tudja megkülönböztetni Matt Damont és Leonardo di Capriót (tényleg ismerek ilyet) a másik meg semmi hasonlót nem talál bennük, engem azonban újra és újra meglep az öreg Liszt és az öreg Bernstein hasonlósága. Persze, Lisztet a végén nagyon elcsúfították a szemölcsök, Bernsteinnek meg nem maradt annyi haja, de a száj, az orr szinte ugyanaz. Plusz a dohány- és alkohol iránti rajongás is, bár Liszt szivarozott, Bernstein cigarettázott, Liszt konyakot ivott (elsősorban) Bernstein meg whiskyt (szintén elsősorban).

Nem állítom, hogy nagyon messzire vezetne a gondolat. Mindketten zongoráztak, komponáltak, vezényeltek, de voltaképpen semmi különös vonzalmat nem lehet fölfedezni Bernsteinben Liszt iránt, legfeljebb azt, hogy a Faust-szimfóniát kétszer is lemezre vette. Gondolom, mindketten inkább Beethovennel barátkoztak volna, de az nehéz ügy.