Harmincegy éves, és húszat simán letagadhatna. A Fesztiválzenekarral lépett föl az amerikai hegedűs, Benjamin Beilman, és azóta is azon gondolkodom, hogy vajon jó ötlet volt-e őt Marek Janowskival hozni össze. Janowski a hagyomány, az, amilyennek gyerekkorunkban láttuk a karmestereket, öreg, de energikus tata kopasz fejjel, szép mozdulatokkal mutogat, és a zenekar a lelkét kidolgozza. A Fesztiválzenekar is megszakadt Marek Janowskiért, legalábbis ami a koncert második felét illeti, a Schumann-szimfóniát.

Beilman azonban szólista, azt szeretné, ha érte dolgozná ki a belét a zenekar, vagy inkább azt, hogy megfelelő hátteret nyújtsanak az ő Beethoven-értelmezéséhez. Amivel az a baj, hogy az értelmezés önmagában nem vonzó, a hegedűhang nem varázslatosan szép és tiszta, rögtön azt érzi az ember, hogy jó ez, jó ez, miért is ne, de nem az édenkertből jön hozzá az inspiráció. Aztán jön az első tétel kadenciája.

Eleinte egy kicsit Paganini-ihletettséget hallani, még arra is gondolok, hogy na, ennyit lát, ennyit ért meg a műből, lehet csillogni. Aztán valahogy elkomorodik az egész, jön egy új téma, annyira új, hogy nem is szerepel a darabban, mintha valami énekelnivaló katonadal volna. És megszólal az üstdob. Persze azt a motívumot játssza, amivel a mű kezdődik, de voltaképpen hogy kerül ez a durrogás vagy puffogás most ide, a nagy, szabad szóló közepébe? Nem valami soha nem hallott dolog, az Alfred Schnittke által írott kadenciában is dobolnak, de nem ennyit.

A trükk az, hogy Beethoven közvetett módon mégis írt kadenciát a Hegedűversenyhez, egész pontosan annak a saját maga által készített zongoraváltozatához. Csak hát az volt hozzá a történet, hogy a kadenciát mérgében írta, mert nem volt kedve az átdolgozáshoz, de a kiadó nyúzta. Na jó, ha nyúztok, akkor ezt kapjátok, szokatlant és nehezet és a szólista nem örül neki, mert nem egyedül marad a csúcson, hanem ebből is valami mélyebb, zenei dolog sül ki, ha más nem, akkor is egy új közelítés vagy akár megvilágosodás: ez a ritmus tartja egyben az első tételt. Nem csak szín és komor dörömbölés, hanem maga az ág, amire fölkerülnek a rügyek, levelek, virágok. És a fa tetején ott a hegedűs. Csak le ne essen.  

Ahogy elkezdődött a negyedik Figaro házassága Erwin Schrott vendégfelléptével, rögtön adta magát a tanulság: itt aztán tényleg nem változik semmi. Legalábbis külső hatásra biztosan nem. Ez majdnem rosszabb, mint ahonnét elindultunk. Bizonyos értelemben nem is majdnem: most már a férfiak között is van egy tűrhetetlen produkció, értelmetlen és lelketlen fellépő. Még egy pár fosztóképzős jelzőt szívesen sorolnék, de minek. Mindenesetre Palerdi András Figarójára nincs magyarázat, nem baj, ha rossz, de legalább akarhatna valamit, ha az operairodalom egyik legnagyobb szerepe jutott neki. Vagy fordítva, nem baj, ha nem akar semmit, de legalább énekelhetne.

Annyi haszna van az egésznek, hogy látja az ember: Schrott tényleg más liga, ahogy bejön, ahogy megszólal, az egy másik világból jött üzenet. Hogy is magyarázzam: mint amikor a Nyolcak kiállításon odatesznek a honi festők mellé egy eredeti Cézanne-t. Hiába mondják aztán, hogy nincs is olyan nagy különbség a magyar változatban, mert hogyne volna. Nem tudom, érdemes-e az öngyilkolásra ekkora összegeket fordítani, sajnos így járnak a nemzetközi kifejezésmóddal dolgozó művészek. Az irodalomra lehet mondani, hogy a magyarnak nincs párja, de operában ezt nem veszem be.

Hanem aztán elkezdődik a második felvonás, és kiderül, hogy van értelme a vendégjátéknak. Az értelmet meg ezen az estén úgy hívják: Rost Andrea. Számomra már az is megnyugtató, hogy tisztán énekel, mert azelőtt is tisztán szokott, a legutóbbi bizonytalanság akkor nem vált rendszerré, csak megtörtént. És Rost gond nélkül fölszállt a Schrott-vonatra, énekelt, játszott, vicces volt, átvette Schrott tempóját, reagált, élt, szenvedett, kifejezett. Hirtelen rettenetes kísértést éreztem, hogy ott maradjak az előadás második részére is. Legyűrtem, de csodálatos és ritka érzés volt.

Aki ismeri Siv Wennberget, annak azért kötelező, aki nem ismeri, annak meg azért. A BIDF-en vetítik A díva bosszúja című dokumentumfilmet a svéd szopránról, aki elindult, fölragyogott, kihunyt. Ki sem hunyt.  És el sem hunyt.

Szóval: élvezet. Akkor is élvezet, amikor még azt hittem, hogy csak egy szokásos történetet látok, valakiről, aki nem volt akkora csillag, mint amekkorának képzelte magát, de belekapaszkodott ebbe az álomvilágba, mint egy süteményekkel teletömött Blanche DuBois, és föl tudja építeni, meg tudja őrizni legalább önmagának ezt az álomvilágot. Rózsaszín kabátkában, ocelotmintás kalapban, vastag szemüvegben botorkál az utcákon, romos, poros lakásban üldögél, és nézi a régi tévéfelvételeket önmagáról, hú, de nagy voltam.

Ha csak ennyi, nekem az is jó, mert az ember szereti az ilyen jófajta őrülteket, ők a föld sója, ők azok, akiknek a művészet nem bonyolult és bizonytalan foglalkozás, hanem élet. A művészet nem feltétlenül szereti őket viszont, de hát ettől szép a történetük, a józanság sarokba dobásától. Vannak nagy és bolond és igaz életek, amelyeken nevetnünk kell, hogy kibírjuk a sajátunkat.

Csakhogy ez a történet ennél sokkal több. Egyrészt az ember elkezdi figyelni az éneket: de hát Siv tényleg csodahang. Csodaéneklés. Nem mindig, de hát ott az a bevezető az Otellóból a Fűzfadal. Mikor énekelte ezt el valaki így? És ki volt az, mert ott szeretnék lenni, ha legközelebb valahol föllép. Siv Wennberg már nem fogja, mert 76 éves, ő már a múlt. A múltnak is a múltja.

Eddig is szép volna történet, megható és bölcs, mulatságosan könnyes, könnyesen mulatságos. Csakhogy van tovább is, mert az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha. Már ha Siv Wennbergnek hívják azt az embert. Memoárt ír, dobálja be a vaskos kéziratkötegeket a postaládába, aztán kapja sorra az elutasító leveleket. Ennél már csak az borzalmasabb, amikor nem utasítják el. És tovább és tovább, mint valami őrült kocsis a sors szekerén, muszáj belerohanni a szakadékba, nem mondom el a végét, tényleg meg kell nézni, Budapesten az Arénában, január legvége és február 1. Aki utána sem látja másképp a világot, azon már tényleg nem lehet segíteni.

Nő be a fejünk lágya, nyílik a szívünk és az értelmünk, de arra még ma sincs fölkészülve az ember, hogy egy koncerten nagyobb sikere lehet Aaron Copland művének, mint Bartók Béláénak. Igaz, kell hozzá a zürichi Tonhalle zenekar és főleg Paavo Järvi, akinek nincs túl sok mondanivalója a Táncszvitről, az egész művet amolyan csizmás-bakancsos zeneként értelmezte, legyen zajos, amikor zajos, döngjön a döngölt padló.

Még így sem volt teljesen érdektelen az előadás, a darab második felében (Järvi két részben játszotta a Táncszvitet) feltűnt a Csodálatos mandarin és a Táncszvit hangzásának hasonlósága, ha elfogadjuk, hogy a Mandarin az egyik legnemzetközibb Bartók-zene, akkor lehet, hogy a Táncszvit a másik, ami már csak azért is érdekes jelenség, mert a darab kifejezetten hazai felhasználásra készült, a főváros egyesítésének ötvenedik évfordulójára.

Hanem aztán jött Copland. Nem is ez volt a lényeg, hanem hogy jött Martin Fröst. Svéd klarinétos, annyira szőke és sovány, hogy leginkább Silasra emlékeztet az Angyalok és démonok filmváltozatának fanatikus gyilkosára. Annyira jó…

Annyira jó. A helyzet is csodálatos, mert Martin Fröst ugyan igazi sztárklarinétos, de nálunk nem különösebben ismert név. Majdnem a nulláról indul, és mire lemegy fél perc a Copland Klarinétversenyből, szerintem már mindenki várja a következő találkozást, reméli, hogy szervezők és zenekarok keresgélik a megfelelő telefonszámokat.

Szabálytalanul játszik, nem megáll, kisterpeszben, hogy zavartalanul áramoljon a tüdejéből a levegő, hanem mocorog, táncol, tekeredik, rázza a rongylábat, ő maga válik hangszerré, és nem csak a keze meg a légzőszervei. Ezer szín, mondanám, de talán egy kicsit így alulbecsülöm, lesz az tízezer is, a ráadásban még bele is dünnyög a pikulába, amikor a testvére által írt Klezmer táncokat fújja. Aztán egy, ő azt mondta, spontán zenélés, a Nature Boy című szám körüli improvizáció. Van, akinek a dal Nat King Cole-tól ismerős, van, akinek David Bowie-tól, nekem a Moulin Rouge című filmből. Mindenesetre nem a koncerttermekből. De ott is jó helyen volt.

Ismerős a népi játék, valahányszor valaki díjat kap, mindenki arról kezd el beszélni, hogy miért épp neki nem kellett volna megkapnia, és inkább ki lett volna a díjazandó. A helyzet most annyival érdekesebb, hogy arról lehet vitatkozni, mi a baj magával a díjjal.

Az előzmények talán ismerősek, de ha nem, elmondom. Kukorelly Endre megelégelvén az állami díjak körüli furcsaságokat és politikai megfontolásokat, úgy döntött, hogy itt az ideje föltámasztani a Baumgarten-díjat, amit utoljára 1949-ben osztottak ki, mert aztán jött a kommunizmus és a József Attila-díj.

Nyilván a kiindulás is vitatható, az új díj sem feltétlenül politikamentes, ha egyszer a politikai helyzetre adott válaszként indul, de a gyakorlati megvalósítás még nehézkesebb. Ahhoz, hogy a díj igazán nagy legyen, vagyis igazán jelentős összeggel járjon, igazi vagyon is kell hozzá. Baumgarten esetében ez egy sarokház volt a Sas utca sarkán, ez sajnos nem áll rendelkezésre. Viszont mozgósíthatóak vagyunk, csak nem feltétlenül mozgósulunk. Kukorelly Endre felhívására nagyon szép és becsülendő összeg gyűlt össze (fontos, hogy ezúttal a mozgósító nem szájhős, hanem maga is hozzájárult a saját ötletéhez). Természetesen nem annyi pénzről van szó, hogy abból sarokházat lehessen venni, vagy hogy a kamataiból már nyugodtan lehet másokat támogatni, ha jól értettem a tegnap elhangzottakat, egyelőre magát a tőkét osztják (fogják osztani), a meghirdetett összegeknek csak egy része jut el a díjazottakhoz, a többit, ahogy régebben mondták: felét ha meghalunk, felét ha feltámadunk.

Ha így megy tovább, vagyis ha nem kapnak ihletet a gazdagok, akkor jövőre el kell fogynia a pénznek. Ennek megfelelően a díj neve egyelőre nem is Baumgarten-díj, hanem Baumgarten emlékdíj. Nem csak arról beszélünk, hogy mennyire szép verseket írt valaki, hanem hogy mennyire rendes ember volt Baumgarten Ferenc Ferdinánd. Ami már csak azért is jó, mert legalább azt a kérdést nem kell föltenni, hogy miért Baumgarten-díj, miért nem Kukorelly-díj.

Minden rokonszenv mellett is az volt a benyomásom tegnap a Gundelban, hogy ez így nem fog menni. Nemcsak azért, mert elfogy a pénz, hanem azért is, mert egy díj bonyolultabb. Hiába kapja meg egy halom rendes ember, mert egyelőre túl nagy a halom. Ha kevés a pénz, nyilván nem sokfelé kellene osztani, csak hogy az irodalomból lehetőleg minden érdemes kapjon, ne csak a költő, de a drámaíró is, ne csak az író, de a fordító is. Az összeg így egyre kisebb lesz, márpedig ez az, amit mindenki ért, ez adja a súlyt (vagy ez sem, mint jelenleg az állami művészeti díjak esetében). Talán nem kell mondanom, hogy minden jót kívánok, csak most úgy érzem, hogy egy olyan asztalra akarnak fölkapaszkodni, amelyiknek hiányzik az egyik lába, és a megmaradt háromból is lötyög az egyik.

De vannak még csodák. Vagy nincsenek?

Némileg, de tényleg csak némileg megfáradt idegekkel vetődtem haza a Dolittle vetítés után, inkább sajnálkozva, mint bosszúsan, hogy nem lehetett megmenteni a felnőtteknek is a filmet, pedig próbálkoztak az eredetiek az állathangokkal. Csupa menő, Emma Thompson, Ralph Fiennes meg Marion Cotillard, de ők, sajnos, nem beszélnek magyarul, így aztán azokat a hangokat hallja az ember, akikről tényleg elhiszi, hogy madarak meg mogyorós pelék, Csifó Dorina meg Czető Roland, akiknek a nevéhez a legtöbbünkben nem kapcsolódik arc.

És akkor a tévében Ránki Dezső zongorázik.

Még egyszer ugyanez a mondat, de most öt felkiáltójellel a végén.  

A Müpában készült a felvétel, Kovács János vezényli a Rádiózenekart, Ránki a Haláltáncot játssza, de úgy, hogy olyan nincs. Szinte elneveti magát az ember, úgy győzi, lazán és könnyedén a leglehetetlenebb vagy legalábbis annak ható futamokat, üti és vágja, de ott üti és vágja, ahol kell, precíz és mégsem virtuóz, mert úgy játssza, hogy mégsem arról szóljon az előadás, mekkora király vagyok.

És látszik, hogy nincs telt ház. Mondhatni, nagyon nincs, az első sor is tele van üres székekkel, pedig ilyen zongorázást nem lehetett hallani azon a napon sehol a világon, csak épp Budapesten. Tekintve, hogy én sem voltam ott, ez nem valami közönséggyalázás, csak ostobaságunk rögzítése. Vagy az ott lévők okosságának rögzítése.

Sajtóhír, kezdeném, de én épp nem a sajtóból, hanem az autórádióból tudtam meg, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar új művészeti vezetője Várdai István.

Miért, ki volt a régi?

Na jó, idétlenkedést félretéve, amíg mondták, azon gondolkodtam, hogy vajon ki mit vár ettől a dologtól. A zenekar magához köt, nem szorosan és nem felbonthatatlanul egy kiváló csellistát. A kiváló csellista elkezdi hangszerfüggetlen életét, vagyis már ez is kérdés, hiszen nyilván a zenekar is azt szeretné, amit a közönség, minél többet hallani Várdai Istvánt. Ez jó. Ha ez történik. Mert végül az is lehet, hogy a művészeti vezetés leginkább telefonálást jelent, ezt kellene eljátszani, ott kellene föllépni.

Szerencsére nagy a dugó, így még hallom Becze Szilvia Várdaival készült interjúját, és a csellista szokása szerint nagyon normális és őszinte, az utóbbi időben talán már túl sokat is játszottam. Végre egy érintett mondja ki, hogy az évről évre közzétett bachtrack lista, hogy ki mennyiszer játszott abban az évben, egyfelől megbízhatatlan, másfelől tökéletesen mellékes adatokat tartalmaz, fölösleges folyton azzal jönni, hogy „ki a legkeresettebb dorombművész”. Várdai meg folytatja, hogy nem elég sokszor előadni a műveket, attól nem lesz mélyebb, értőbb az előadás. Nyilván a maga szintjéről beszél, ott már tényleg nem. Most számára kinyílik, vagy kinyílhat egy új ajtó, más repertoáron gondolkodhat, más művek problémáin kell agyalnia, kicsit utal is rá, hogy időnként beül majd a zenekarba.

Ha nem válik be, majd összevesznek. Ez nem olyan, mint a házasság, hogy csak nagy lelki törések árán lehet elválni, és a baj is lehet tanulságos. Remény, remény.  

Mindig és újra elcsodálkozom Wagner eredetiségén, amikor a Trisztán és Izoldáról van szó. Van egy történet tele fordulattal és kalanddal, Trisztán átkel Írországba, megöli Izolda vőlegényét, de megsebesül, Izoldához fordul, hogy gyógyítsa meg, és így tovább, tovább. És akkor jön Wagner, a nagy színpadkirály, és ezt az egészet félresöpri, mindaz, amiből nagy drámai jelenet lehetne, az őt nem érdekli, a történetnek mindjárt vége van, és ő akkor kezd bele. Nincs kardok csattogása, csak két elborult lélek üzenget egymásnak a hajó fedélzetén, másfél órán át. És ez csak az első felvonás.

Olyan idétlenség, hogy Wagner kell hozzá.  

Vagyis azt gondoltam, amíg rá nem jöttem, hogy azért van erre példa korábbról is. Az idei év nagy nyertese lehet egy korai Händel-opera, az Agrippina, lesz belőle Metropolitan- közvetítés, játsszák majd Szegeden, most jelenik meg az új lemez belőle, belehallgattam. Lehet, hogy ez az lesz, Joyce DiDonato nagyon klasszul énekli az Ogni vento kezdetű áriát, hátha a többiek is bírják a színvonalat. Már csak azért is fontos, mert amióta először hallottam az Agrippinát, vágyom rá, hogy legyen belőle egy jó lemez, és nem lett. Voltak nagy csalódások is, leginkább a John Eliot Gardiner vezetésével készült CD. Legtöbbször a Nicolas McGegan vezényelte változatot szeretem hallgatni, de jó volna már valami más. Ez meg most valami más, ha minden jól megy.

Wagnerhez visszatérve: Agrippina története is tele van nagy, megrázó pillanatokkal. Az anyjára vadászó Néróval, aki mindenféle nyakatekert módon próbálja megöletni az őt trónra ültető mamát. Aztán rájön, hogy nincs értelme bonyolítani a dolgokat, beküld hozzá két gyilkost. Agrippina meg fölrántja a ruháját, és azt kiabálja: ide szúrjatok, ahonnét Néró kijött.

Lehet, hogy operában ez túl szörnyű, nem azért járunk, hogy ilyesmiket hallgassunk. Vagy nem is lehet ezt barokk eszközökkel a kellő hatással érzékeltetni. Az biztos, hogy a jelenetet Händel, illetve a szövegírója, Vincenzo Grimani kihagyta, náluk a cselekmény ott ér véget, hogy deus ex machina után Néró trónra lép. Mindenki vidáman énekel a zárójelenetben, pedig mindenki, aki ott áll, hamarosan Néró áldozata lesz (leszámítva a közbeavatkozó Junót, ő megússza). Hogy ehhez miért kellett közbeavatkoznia az istennőnek?

Egy ideig reménytelennek látszott a Figaro házassága. Mintha az egész előadást az elkeserítési szándék váltotta volna ki, ennyire futja a társulattól. Többre tényleg nem, Rost Andrea a grófné, hamisan, Kálnay Zsófia énekli Cherubinót, ő már annyira hamisan hogy egy ideig azt hittem, direkt csinálja, ezzel is ki akar fejezni valamit. Volna rá példa, jaj, szegény Cherubino annyira elfogult, hogy nem jön ki hang a torkán, de amikor észreveszi, hogy hat a dal, vagy egyszerűen önmaga hatása alá kerül, akkor azért beindul a hangadás. A honi változatban azonban nem indul be a hangadás, és így az egész nem nagy poén, tisztára olyan, mintha csak úgy mellé mennének a hangok. Rácz Rita rendben való Susanna, Molnár Levente pedig mintha valamit kitalált volna az új testalkatához, ugrabugrál, meg szárnyal, meg hisztériás, ami vicces is lehetne. Egy jobb egészségi állapotú előadásban.   

Figaro a vendég, Erwin Schrott. Ma Figaro, hamarosan gróf lesz, és nem véletlenül világsztár, bár a különbség azért nem ég és föld közte és, mondjuk Molnár Levente között. Szép hang, de neki is meg kell nyomnia magasságokat. A lényeg mintha abban mutatkozna, ahogy viseli magát és a szép hangját, kicsit korlátoltnak érződő magabiztossággal. Az ok azonban nem számít, csak az eredmény: Schrott tempóérzéke a magabiztosságtól kiváló, az énekes belefészkeli magát a szerepbe, mindenre van ideje, a poénok poénnak hatnak, és a közönség hálás is érte.

Ahogy nézem az egyébként egyre javuló előadást, mégis megérint az opera örök igazságtalansága: mindig az énekesekkel van baja az embernek. Pedig a gyenge láncszem Vashegyi György, miatta halódik mindenki, nyitánytól fináléig, neki nincs – majdnem azt mondtam, humorérzéke, de inkább színpadi érzéke, esetleg szóérzéke, tökéletesen hidegen hagyja, hogy mit énekelnek, mi a szituáció, szeretnek vagy utálnak, színlelnek vagy perzselődnek. Vashegyi rátette a fedelet a befőttes üvegre, rátette, rácsavarta, és biztos, ami biztos, rá is ült, nem lesz itt énekes kultusz. Talán ennek is van mélyebb értelme vagy magasabb szempontja, de nem jöttem rá, mi az.

Sok okból szeretek fogorvoshoz járni, de leginkább azért, mert néha van egy kis csúszás, és beleolvashatok a pácienseknek kitett Téli berekbe. Tudjuk, amit tudunk, Fekete István, a Tüskevár folytatása, téli változata, és körülbelül ugyanolyan értetlen vagyok vele, mint a két évvel korábbi könyvvel: ifjúsági regényként tartjuk számon, pedig nem az. Mintha nem lehetne vele mit csinálni, ahogy Fekete István is egyszerre megkerülhetetlen és megkerülendő, furcsa irodalom, határmenti mondatok, a legegyszerűbb, ha leküldjük a gyerekek közé az egészet, ők majd tudják, mit kezdjenek vele.

Ha tudják, mert nem tudom, szeretik-e még, úgy, ahogy azok szerették, akik Bánhidi Lászlót nézték a Szünidei matinéban, és aztán el akarták olvasni, hogy is történt mindez valójában.  

Mindig meglep, hogy ifjúsági írósága ellenére Fekete István mennyire nem ismeri a gyerekek világát, mennyire csak a felnőttek által elképzelt jóravaló diákok lakják a lapokat, mennyire nem reális, vagy nekem nem annak tűnik, hogy két tizenkevés éves ember előbb magázza egymást, és csak az ismeretség közelebbivé válásával kezdenek el tegeződni. Nem hiszem, hogy 1959-ben ez így zajlott volna.

Közben meg ott van az író Fekete István, a szépen megfogalmazott bekezdések, amelyekben annyi öröm van, még ha a fogorvosnál üldögél is az ember, nem nagyon bonyolult megoldások, de mégis állandóan ámulni kell tőle. Hogy a Téli berek esetében ne mozduljak el a legelső nyomtatott laptól: nehezen indul a reggel. A legjobban ezt úgy lehet elmondani, hogy nehezen kezdődik a könyv, négy nekirugaszkodós bekezdéssel. Mindegyik végén egy-egy hasonlat. Mindegyik tökéletesen elég volna önmagában is, a kamasz olvasónak még ez is túl sok a leírásból, a felnőtt, akiről nem is tudom, olvas-e még ilyeneket, először csak azt érzi, hogy hú, de utálja Fekete István a szürke várost, zörögnek a villamosok a mocskos vályúban, de aztán ott van ez a bekezdés is:

Nem volt csattanó kiáltás ezen a reggelen, nem volt árny, és nem volt fény; nem lehetett észrevenni, hogy a villanylámpák mikor aludtak el, vagy égtek-e egyáltalán. Nem csillantak az ablaküvegek, amelyek nyirkosak voltak, mint a hüllők háta, és a város ébredésének zaja olyan tétovázó tápászkodás volt, mint a betegé, aki csak azért kel fel, hogy a doktorhoz menjen, de még ezen is gondolkozik.

Belenyújtózik az ember, és gyorsan visszafekszik. Már ha nem épp a fogorvosnál üldögél.