Azt hiszem A fehér folt című Rejtőben van az a részlet, hogy „nem hiába mondja a nóta is: Párizs, Párizs, csak te egyedül. (Wien, Wien, nur du allein)” Ezt én valamiért annyira viccesnek találom, hogy valósággal terrorizálom vele a környezetemet. Ha elhangzik az a szó, hogy Párizs, mindig idézem. Ők meg soha nem nevetnek, és nem tudom, hogy azért, mert nem ismerik a dalt, vagy egyszerűen csak nem találják humorosnak.  

A dalt most elénekelte Jonas Kaufmann is, ebben a nagyon kétrészes bécsi estjében, és szép sikere volt vele. Ámbár nem tudom, mit kellene neki tennie ahhoz, hogy ne legyen szép sikere, most például elfelejtette az egyik dal szövegét is, fejéhez kapkodott és leállította a zenekart, mégis nagyon tapsolták. Tapsoltuk. Pedig ez sem először fordult elő vele, az Italia mia műsorában a Nessun dormánál lett rövidzárlata, az sem gyakori.  

Megbízunk egymásban, még azt is hozzátenném, hogy tudjuk, mit lehet várni a másiktól, de azért ez nem teljesen igaz. A koncert elő része nem volt épp diadalmenet, Kaufmann elég bágyadt hangon kezdett, szorgalmasan köhögött is, lassan hozta föl a hangverseny frakkos (Johann Strauss) részét elfogadható sikerűre. A zenekara gyöngécske volt, viszont úgy tett, mintha a Bécsi Filharmonikusok lett volna, poénokkal próbálta földobni a produkciót, tik-takoltak a Tik-tak polka alatt. Ha elfogadhatóbb tempóban és tisztasággal játszottak volna, nagyobb lett volna az örömünk.

A második részre Kaufmann a frakk helyett sötét ruhát öltött, lógó formátumú nyakkendővel, és mikrofonba énekelt, sőt, még fütyült is, mint Mása. Meglepő módon ez volt az érvényesebb, itt játszott többet. Játszott az arcával, játszott a szöveggel és a hamisítatlan (persze: hamisított) bécsi kiejtéssel. Nem nagy hangi élmény, arról szó sincs, de azért báj meg kellem, meg Wien. Végül is ezt hirdették meg, nem a Parsifalt, ti fanyalgók. Ezt magamnak is mondogatom.

Az van a plakát aljára írva, hogy minden jegy elfogyott. Még szép. Visconti rendezés, Mehta vezénylés, Marton éneklés. És az éppen ma 85 éves Sherrill Milnes énekli Luna grófot Milnes nem csak távoli hangélmény, közvetítésekből és lemezekről, hanem volt szerencsém néhányszor valóban látni és hallani őt. A legfurcsább valami Aida próba volt a Vörösmarty téren, az azóta már elbontott ház próbatermében, késő éjszaka, amikor az ember elhitte, hogy van Budapestnek egy titkos élete is, összegyűlnek a világ híres énekesi, és az Aidát próbálják. Persze, volt belőle előadás is a Kongresszusi Központban, de az csak jó volt, nem annyira hihetetlen, mint a próba, ami mintha a Macskáknak lett volna valami különkiadása és operai változata.

Milnes volt a világ egyik legfontosabb baritonja, a másik két legfontosabbnak sincs szégyenkeznivalója, Bruson és Cappuccilli, de Amerikában Milnes volt a nagyobb sztár, nyilván nem teljesen függetlenül a megjelenésétől, a termetétől, az egész operai légkörtől, ami körülvette. Pedig nem a színpadi rózsabokorban jött a világra, a szülei tehénfarmot vezettek Illinois-ban, ő meg gyerekként operaáriákat énekelt az állatoknak. Állítólag a traktor tetején állva próbálgatta a sátáni kacajt. Elég jól begyakorolta, mert az Otello Credójában ő a legelvetemültebb kacagó. És Don Giovanniként sem volt kevésbé elvetemült. A Rigolettóban viszont magas C-t énekel (ez nem biztos), amikor Gildát keresi, ki is esünk a hangulatból, de megéri.

Boldog születésnapot, Sherrill bátyó, de mielőtt megmutatnám, hogy énekelte a Prológot (eléggé olyan, mintha nem Milnes méretű énekest képzelt volna oda a rendező Franco Zeffirelli, de a vége, a vége!), még el kell mesélnem egy nem is zenei élményemet. A Giocondát vették föl az Olasz Intézetben, Domingo-Marton-Milnes vezető hármassal, de aztán Domingo nem tudta vállalni a felvételt családi okok miatt, így Giorgio Lamberti lett a tenor. Énekelték az Enzo-Barnaba kettőst, ármány és butaság, én nagy csöndben fölöttük álltam a karzaton, és néztem őket. Az egyik olasz, a másik amerikai, az egyik óriás a másik jóindulattal átlagos termetű. Álltak ketten a mikrofon előtt, mindkettőn világos, nyári pulóver, mindkettő csuklóján aranylánc, mindkettőnek óriási aranygyűrű a kezén, nagy színes kővel, Milnesé, a keze méretének és az ujja vastagságának megfelelően akkora, hogy akár színpadi gyűrű is lehetett volna, vagy igazi dózse igazi kezén a hatalom jelképe. Szóval egybemosódott minden, opera, színház, való élet és elképzelt való élet, és akkor azt éreztem, hogy sok van, mi csodálatos, de az operánál nincs semmi csodálatosabb.    

Varga Imre decemberi halálakor jutott eszembe, hogy hiszen mi leveleztünk. Nem közvetlenül, és viszonylag egyoldalúan, de mégis, valahol a dossziékban van egy levelem tőle. Még a keltezését is meg lehet tippelni, 2010 decembere után. Akkor sikerült egy szellemesnek szánt szösszenetet írni arról, hogy amikor a szobrász az Erkel domborművet készítette a gyulai emlékház falára, akkor feltehetően félrelapozott a Nagy zeneszerzők arcképcsarnoka című könyvben, és véletlenül Verdit formázta meg Erkel helyett.

Egy olvasó elküldte Varga Imrének a cikket, és ő válaszolt rá. Nem nekem, szóval nem is dicsekszem tovább a pen friendséggel, de az olvasónak megírta, hogy csacsiságokkal nem szokott foglalkozni, és ez csacsiság. Annyira tetszik ez a szó, annyira múlt századi, és közben elegáns, hogy ilyenkor tényleg azt érzem: érdemes híres szobrászokkal pimaszkodni. És még van is egy levelem Varga Imrétől.

Van Zongoristák Világnapja, bár nyilván még a zongoristákat sem nagyon érdekli, nem élnek máshogy november 8-án, nem kapnak gratulációkat, engedd meg, hogy a Piano Day alkalmából ezzel a szerény csokorral.... . Talán a dátumot rosszul választották meg. Ha engem kérdeztek volna, január 5 volna a dátum, mert ezen a napon született három világhírű zongorista is. Arturo Benedetti Michelangeli (éppen száz éve), Alfred Brendel (1931-ben) és Maurizio Pollini (1942-ben). Aki figyel, észreveheti, hogy a jelek szerint 11 évente január 5-én születik egy jelentős pianista. A kérdés csak az, hogy akkor hol van az 1953-as emberünk? És hol vannak a többiek?

Még karácsony előtt kóvályogtam az élelmiszerboltban, amikor Dévényi Tibor műsorában megszólalt a 100 Folk Celsius, és a Paff, a bűvös sárkány. De hiszen ezt ismerem. Mármint nem a dalt, azt mindenki, hanem a szerzőt. Nem az eredeti szerzőt, Peter Yarrow-t az ötletes nevű Peter, Paul and Mary együttesből, hanem a magyar szöveg íróját, Muzsay Andrást.

Eredetileg Puff a bűvös sárkány, és ez a puffogás vagy pöfékelés beindította a hallgatói fantáziát, amely szerint ez titkos marihuána induló volna, hiszen a kisfiút Jackie Papernek hívják, márpedig a marihuánát papírba szokták csomagolni, a tenger, ahol a sárkány él, angolul sea, vagyis C, ami a kokain első betűje volna. A szerzők tiltakoztak, és így leírva tényleg marhaságnak tűnik az egész. A fordító Muzsay mindenesetre kikerült minden lehetséges félreértést, Paff lett Puffból, és nem Pöff, Jackie Paper is egyszerűen Jani, nincs mit félreérteni.  

Ott a közértben sárkányok és kisfiúk helyett Muzsayra gondoltam, aki igazi mesei figura lett öregkorára, nagyszakállú, melegítős, botos bácsi volt, aki ennek ellenére délelőtti sajtóvetítésekre járt. Az emberek kérdezgették, hogy ki ez, annyira nem illett a környezetébe. De mintha csak azt mondta volna, annál rosszabb a világnak, ha rajtam csodálkozik, ha én nem illek bele.

Örökké él a sárkány, nem úgy a kisfiú, éneklik. Azt kell csak eldöntenünk, Muzsay melyik volt. Inkább a sárkány.

Ha jól emlékszem, Závodszky Zoltán, tenor és műfordító vetette föl a problémát, hogy van A vándor éji dalának ezer (na jó, nem ezer, de hat) magyar fordítása, de hiába, egyiket sem lehet használnia annak, aki Schubert dalára szeretné alkalmazni valamelyik magyar költő sorait, hiába minden szöveg- és formahűség, egyszerűen nem jön ki a Schubert zenére a magyar líra.

Ugyanez volt a probléma a nyolcvanas évek elején, amikor a Macskákat bemutatták a Madách Színházban, léteztek magyar fordítások Eliot verseire, csak használni nem lehetett őket, túl bonyolultak vagy túl szabadok, túl hűek, vagy túl mások voltak, újra kellett fordíttatni a szöveget, és ki mással, mint Romhányival, a rímhányóval. Aztán lehetett ezen is szörnyülködni, de a szöveget el lehetett, ma is el lehet énekelni. Szörnyülködni? Az talán túlzás, bár, mondjuk, amikor Elvis Trén lesz Skimbleshanksből, az még csak-csak rendben van. De hogy váltóőr???? Pont az a lényeg, hogy ez a macska a vonaton él, nem a váltót őrzi, hanem állandóan utazik.

Romhányi csodálatos, Eliot az, aki fordíthatatlan. Pláne énekelhetetlen. Nemes Nagy Ágnes Makár Vikit csinált Macavity-ből, mondván, hogy az hasonlít. Csakhogy még a bűnöző macska neme is megváltozik így, az olvasó először lánymacskára gondol. Romhányinál ugyanez Sam Mitsegél, az legalább fiú, bár, amikor először láttam a Macskákat Pesten, végig azt hittem, hogy azt éneklik, Szendvicsegér, és beindultak a Tom and Jerry reflexek, szegény, csak el ne kapja valamelyik macska.

Jobb az egészet angolul hagyni, mondanám, de a mostani filmváltozat arról szól, hogy az sem feltétlenül jó.

Valaki nyilván jó ötletnek gondolta, hogy mielőtt még teljesen elhalványodik Judy Garland emléke, és nem marad belőle más, mint az Over The Rainbow, illene vagy kellene egy filmet csinálni a szomorú történetből. Csak Judy Garland nem hagyja magát. Teljes lenyűgöződéssel néztem (na jó, csak elalvásig), hogy Renée Zellweger milyen elszántsággal görbül és totyog, és tényleg nem hasonlít önmagára a film alatt (legalábbis addig, amíg a saját mosolyok fölül nem írják a Judy-arcvágásokat). Igazi Oscar-díjas alakítás, úgy értem, mást sem érezni az egész film alatt, mint a bírák puhítását, ezt tessék jutalmazni. De mit? Igaz, hogy Zellweger nem hasonlít önmagára, de attól még Judy Garlandra sem. Igaz, hogy szomorú a történet, de nem szomorúbb, mint a Wikipedia szócikk, gyerekként rászoktatták a gyógyszerekre, hogy ne hízzon el, aztán felnőttként nem foglalkoztak túl sokat vele, elszegényedett, megalázó vagy megalázónak mondott munkákat kellett elvállalnia, délutáni előadásokban énekelni rongyos dollárokért. Aztán jött még egy utolsó fellángolás, a londoni kaland, és hamarosan a nyugtatók. Rettenetes, de nyilván nem fog megakadályozni egyetlen gyereksztár anyukát sem, hogy erre az útra küldje a gyermekét. Magát Judyt sem akadályozta, pedig Liza Minnelli élete sem nagy csoda.

Arról legalább nem Renée Zellweger főszereplésével készül majd el a film.

Nem szeretnék igazságtalan lenni Zellwegerrel sem, tényleg dolgozik, ahogy elmondta egy interjúban, minden YouTube videót megnézett, és igazán ügyeskedik. Meg jól is énekel, bár akkor már kicsit sem hasonlít a megjelenítendőre, de az már tényleg túlzás is volna. A film attól még unalmas, minden mozzanata és fordulata tudható és sejthető, ami meg nem az, abba nem mennek bele, egy kicsit utalnak arra, hogy Louis B. Mayer mintha pedofil lett volna, de ez túl kockázatos állítás, így aztán annyiban is hagyják.

Az ember hazamegy, és nem tehet mást, mint megnézi Judy Garlandot. Hogy tényleg annyira idejétmúlt és béna-e, mint a róla készült film. És dehogy, dehogy.    

Mondanám, hogy az életemet mentette meg Varga Bálint András, de ez azért túlzás volna. Valamit mindenesetre megmentett a kamasz lelkesültségből, miközben a zalaegerszegi laktanya eldugott részein a könyveit olvastam. Két kötete is megvolt a könyvtárban, az egyik a Zenészekkel – zenéről, a másik a Muzsikusportrék címet viselte. Mindkettő interjúkötet. Ezekben olvastam először, mondjuk Cathy Berberianról vagy Nadia Boulanger-ról. Persze, az nem olyan zenei világ volt, mint a mai, ha az ember olvasott róluk, nem volt feltétlenül folytatás, internet és zenei szolgáltatás, jött a tévéújság böngészése, hogy lesz-e valami tőlük. Berberianre viszonylag hamar sor került, adta a Bartók Rádió (nem is tudom, úgy hívták-e már) a pesti koncertet, Monteverdit meg a Stripsodyt.

Sokszor nem is az interjú maga volt az érdekes, hanem a bevezető néhány sor, ahogy Földes Andor rácsodálkozik a technikára, Rubinstein bodorított haja és kihúzott szemöldöke. És Arturo Benedetti Michelangeli, ahogy idegesen várja a tolmács szavait, és közben felfújja az arcát, hangosan ereszti ki a levegőt. Sokszor többet értett meg az ember ezekből, mint a kérdésekből és válaszokból. (Mi a véleménye arról, hogy sokan második Liszt Ferencet látják önben?)

Jó, nem életmentő volt, de világmentő, nyomatékosította, hogy azért az van a világban, ami akkor és azóta is fontos, hogy lehet a zenéről beszélni, hogy a zenészek tényleg a világ legnagyobb hősei. Máig nem sikerült ebből kiábrándulnom.

Mindig vártam, hogy újrakezdi az interjúzást, jönnek új könyvek, de talán a kedve ment el, vagy a műfaj sem annyira izgalmas már. Most meg már nincs is mire várni.

Azt képzelem, hogy nálam elszántabb rajongója nincs is Cecilia Bartolinak, amit csinál, azt mindig sokra tartom, fontos, megindító, megrázó. Szerencsére ezt a portréfilmet nem ő csinálta, csak róla szólt. Cecilia Bartoli és barátai a címe, és az M5 adta le valamelyik este. Hát, szörnyű. Végigjárták Európát, és megkérték a hírességeket, mondjanak valami szépet róla, ők meg mondják, hogy ilyen zseniális meg olyan nagyszerű. Igazuk van, de azért egy kissé egyoldalú program. A magyar változatot még súlyosbítja, hogy a karmesterek mind rendezőnek nevezik magukat, ennek azért illett volna utánanézni, nem mintha olyan nagy ügy volna. Az egyetlen, ami nekem érdekes volt, egy rövid találkozás Anne-Sophie Mutterrel, aki épp a Bartoli által művészeti vezetett salzburgi Pünkösdi Fesztiválon gyakorol. Elvileg Daniil Trifonovval, de az orosz zongorista épp elmegy, mire a stáb megérkezik, így ő kimarad a lelkendezésből. Mutter viszont azt mondja, hogy jaj, negyven éve léptem föl itt először, (ezek szerint ezt a részt 2017-ben forgatták), egy dinoszaurusz vagyok.

Eszembe jutott, hogy amikor Anne-Sophie Mutterről készítettek portréfilmet (egy kicsit ennél árnyaltabbat), Herbert von Karajan is beszélt róla, és azt mondta, hogy bejött ez kislány a hegedűjével, és úgy éreztem, hogy egy elefánt vagyok.

Nincs nagy tanulság, csak annyi, hogy az idő múlik.

Amennyire tudom, a Fischer testvérek közül csak Iván volt közvetlen kapcsolatban Nikolaus Harnoncourttal, asszisztense volt a zürichi operánál, az újévi Teremtés valahogy mégis harnoncourtiánus előadás volt. Egyrészt azért, mert a három énekes szólista közül a legjobban, sőt, sőt, általában véve is kimagaslóan teljesítő Baráth Emőke is jól ismerte az osztrák karmestert. (A magam részéről Harnoncourt vezényelte előadásban hallottam először Baráth Emőkét énekelni, Bécsben volt Susanna, egy mindösszesen nem nagyon jól sikerült Figaró házasságában.) Másrészt a zenekar. A Concentus musicus Wien játszott Fischer Ádám keze alatt, és voltaképpen azt kellene eldönteni, hogy létezik-e, vagy ott volt-e ilyen formában is Harnoncourt szelleme, mert sokszor mintha az ő zenei elképzeléseit hallotta volna az ember, vagy ez az egész csak játék, Fischer Ádám tisztelgése a másik muzsikus előtt.

Ha játék, hát jó játék. Azért vagyok benne biztos, mert elszállt az idő, A teremtés hat napja szünet nélkül, de szellőszárnyakon telt el, nagyon szórakoztató volt a koncert. Csupa gesztus és hangfestés, ordító oroszlán és csics-csics-csicsergő madárkák, zümmögő legyek és fölkelő nap. A beszédszerű zene, ahogy Harnoncourt mondta volna, és ebben a beszédszerűségben vagy határozott drámaiságban az énekesek is együttműködtek – ahogy tudtak. És együttműködtek a zenekari szólisták, még akkor is, ha a kürtök vaskos gikszereit kellett beépíteni a történet elmesélésébe.

A történet meg régi is, régi is meg ősi is, ősi és mai, még az idézőjeleket is ki tudták tenni, midőn arról énekeltek, hogy az asszony legfőbb kötelessége a férfi követése. Az ember csak nyújtózik, mint a jóllakott macska: ez az év is jól kezdődik.