Mindjárt (szeptember 5-én) jön a final cut, a végső vágás az Apokalipszis mostból. Rövidebb, mint a rendezői változat, hosszabb, mint ami régen ment a moziban, bár nem nagyon hiszem, hogy észreveszem majd a különbségeket. Nem is az a lényeg, hanem az újból moziban nézés, nem képernyő, nem lehet közben kimenni telefonálni. Lehet, hogy agresszív dolog a film minden rendező részéről, bejössz vagy kint maradsz, de nincs köztes megoldás.

Tegnap valamennyit láttam a filmből, és megint csak az a semmitmondó érzés: ez tényleg jó. Már eleve az, hogy egy film a The Enddel kezdődik. Nem a felirattal, hanem a Doors számával, de akkor is jó a kiindulási pont. Közben ég a napalm, és két Huey Cobra halad a levegőben. Ezt még a régi helikopteres kártyám miatt ismerem föl, mármint a Huey Cobrát, mert az egyik biztos pont volt. Ha az ember hívott, és a Cobra volt a kezében, biztosan ő vitt mindent, mert a Cobráknak volt a legnagyobb a végsebessége, 315 km/h.

Amennyire emlékszem, szinte mindent szeretek az Apokalipszisban (ez így elég furcsán hangzik), leszámítva az alapjelenetet, a mindenki által ismert részt, amikor A walkürök lovaglására lövik a vietnámiakat. Nem azért, mert aki A walkürt hallgatja, az nem lő embertársára, ennek az ellentétét már sikerült bebizonyítani, de valahogy mégis hamis az egész jelenet. Ha másért nem, hát a technikai kivitelezhetőség miatt: nem lehet olyan nagy teljesítményű erősítőt és hangfalakat fölvinni helikopterrel, hogy elnyomja a rotorok és a géppuskák zaját. Legalábbis remélem.   

Az utolsó mohikán most megjelent, teljes változatának utószavában említenek egy képet, amely Jane McCrea-t ábrázolja, akit éppen megskalpolnak a huronok. Hogy ez a történet lett volna Cooper fejében, mint modell a Munro-lányok és Magua kalandjaihoz. Első pillantásra lehetetlennek látszik, hiszen Az utolsó mohikán alcíme az, hogy Elbeszélés 1757-ből, Jane McCrea-t viszont húsz évvel később, 1777-ben ölték meg, egy másik háborúban, nem a hétévesben, hanem a függetlenségiben, de ez tényleg csak az első pillantás. Az utolsó mohikán megjelenésének éve 1826, a cselekmény csak játszódik 1757-ben, nem íródik.

Ami Jane McCrea-t illeti, a tragédia miatt a 18 században ő volt a leghíresebb amerikai nő. Azt persze, nem tudom, hogy a híre Európába is elért-e, én mindenesetre most hallottam róla először. A jövendőbelije várta őt az Edward-erődben (ez az erőd is szerepel Coopernél, onnét várják a William Henry-erődben rekedtek a felmentő sereget, de hasztalan). Indiánok kísérték volna őt, de nem jött, nem jött, aztán egyszer csak fölfedezték a skalpját az egyik indián övén (vagy a skalpfán, ez nem teljesen egyértelmű). Vörösbe játszó színű, hosszú-hosszú haja volt Jane McCrea-nek, nem lehetett összetéveszteni. Az indiánok a halálát nem tagadták, csak azt, hogy ők ölték volna meg. Szerintük rájuk támadtak, és egy eltévedt puskagolyó végzett a nővel, és ha már meghalt, kár lett volna otthagyni a skalpját. Ennél kicsit valószínűbbnek tűnik, hogy összevesztek a jutalmon, azon, hogy ki adja át a nőt a jegyesének, ki vegye át az ellenértéket, és végül ez vezetett Jane McCrea halálához. A közvetlen utókor, a propaganda aztán megcsúnyította a történetet és megszépítette a nőt, hogy igazolja a patriótákat: semmi jót nem várhatnak Angliától, hiszen nem védi meg az ártatlanságot és a szépséget a vademberektől.

Jane McCrea sírját többször is áthelyezték, illetve fölnyitották, kiderült, hogy két csontváz van a sírban, Jane McCrea mellett a társa, az idős Sarah McNeil is ott porladt, az Edward-erőd temetőjében. A két csontvázhoz azonban csak egy fej volt, egy olyan fej, amelyet nem skalpoltak meg. Jane McCrea koponyáját feltehetően ellopták, eladták egy gyűjtőnek még a 19. században. Az élők néha a holtaknál is különösebbek.

Csak annyira ismerem a Tankcsapdát, mint minden normális ember, leginkább azt az egy számot, a Mennyország Tourist címűt, elégedetlenkedés a világ felborult értékrendje miatt. De még ez a korlátozott ismeret is néha alapvető és élményszerű felfedezésekre vihet.

Tekertem épp fölfelé a dombon, lefelé meg jött egy autó, kicsit félreértettük egymás szándékait, ki merre akar menni tovább, így egy gondolattal hosszabban időztünk el egymás mellett. Épp csak annyival, hogy a lehúzott ablakok mellett hallani lehetett, mit hallgat a sofőr. Tudom, hogy olyan, mintha valami tanmese volna, de tényleg, tényleg, tényleg, épp ott tartott az ádáz hangú és elkeseredett énekes, hogy „meddig bírod feltekerni, a kocsiban a hangerőt, a kocsiban a hangerőt.” Maga az autó ugyan nem volt szörnyen felvágós, de azért belefért abba, hogy „mennyire állat”, egy elektromos kis BMW volt.

És akkor kénytelen voltam arra gondolni, hogy a művészet újra meg újra megtapasztalt hatástalanságának nem az az oka, hogy nem jut el oda, ahová kellene, mert lám, eljut, csak a célszemély egyszerűen nem veszi magára az üzenetet. Szórakozik és nem katarzál.

Apai történet az is, hogy valami régi, nemzetközi konferencián fölállt a magyar küldött, rettenetesen részegen, és jobb ötlet híján elénekelte a Kis kacsa fürdik, fekete tóban, anyjához készül Lengyelországba kezdetű gyermekdalt, majd, mint aki jól végezte a dolgát, befejezte a hozzászólását. A szovjet titkosszolgálat aztán napokig dolgozott azon, hogy megfejtse: vajon mire akartak utalni ezzel a magyar elvtársak.

Tényleg, mire? Amennyire tudom, nincs meg a dalszöveg megnyugtató megfejtése, mi a fekete tó, miért éppen Lengyelországban tartózkodik a kacsaanya. Hogy valami több vagy titkosabb is van a szavakban, arra nekem mindig Radnóti a megerősítés, ő, persze, erotikus irányba viszi a sorokat:

 Fekete tóban kis kácsa fürdik
s fürdik a nagy lány a ruhaáztató,
jó tekenőben s mindene látszik,
ahogyan csattogva mossa magát; már
tudom, utána száradni kifekszik
a napra és engem kiván ő csörgő
fogakkal két énekes combja közé!

Most pedig van egy pici kép a Kieselbach Galéria Nagy István kiállításán, igazából nem is tudom, hogy kell-e gondolni valamire a kácsákkal kapcsolatban. Mert nem kis kacsa, hanem kis kacsák, nem fürdenek, csak úsznak, de a tó, az fekete.

Kedélyes, vidám ember lehetett Nagy István. 

Azt azért nem gondoltam volna, hogy ősz fejjel is James Fenimore Cooper regényét fogom olvasni, és még csak nem is valami ritka kincset, hanem Az utolsó mohikánt, végre teljes valójában, mindenféle, nem túl súlyos világnézeti elmélkedéseivel, amiket a korábbi, ifjúsági változatban erősen megrövidítettek. Már csak azért sem, mert egy családi történet szerint édesapám közértes munkássága alatt kapcsolatba került a szovjet hadsereg egyik élelmezésért felelős tisztjével, és gyakran emlegette az oroszok primitívségére utalva, hogy a tiszt szidalmazta az amerikai imperialistákat, hogyan bánnak el az őslakosokkal. Minderre a példát az orosz egy éppen akkor olvasott könyvéből hozta, a Poszlednyij iz mohikanov címűből.

Nyilván nincs értelme a családi legendákat megkérdőjelezni, de Az utolsó mohikánban nincsenek is igazi imperialisták, a szó szoros értelmében nem is irtják az indiánokat, az angolok és a franciák háborúznak, és közéjük kerülnek a delavárok és az irokézek.

Kétségtelen, hogy a Cooper-könyvek, már amelyik még aktív, a túlélésnek azt a módját választotta, hogy az olvasói korlétrán finoman aláereszkedett, ifjúsági könyv lett belőle. Nem annak indult. Schubert a halálos ágyán levélben kér a barátaitól újabb Cooper regényeket, mert Az utolsó mohikánt már kiolvasta. (Egyébként a barátok dolga sem könnyű, a Bőrharisnya történetekből még csak három van kész 1828-ban, a Vadölő és a Nyomkereső még sehol.) A magam részéről nem nagyon kételkedem Schubert irodalmi ízlésében, ahhoz túl jó verseket zenésített meg, (persze, hogy rosszakat is, de azok dalszövegnek így is beváltak), ám ha ő esetleg nem elég meggyőző, akkor ott van Victor Hugo, aki szerint Cooper a legjobb író Franciaországon kívül (és vajon ki a legjobb Franciaországon belül?), D.H Lawrence szerint pedig a Vadölő egy gyöngyszem. Mark Twain röhögött rajtuk, mármint a Cooper-könyveken, de neki szabad, Tom Sawyer tényleg örök barátunk, és így is erős a gyanúm, hogy nem hülyeség újraolvasni Unkasz, vagyis most Uncas kalandjait. Legalább látjuk, kik nem lettünk, pedig szerettünk volna lenni.     

Elég különös, vagy legalábbis zeneszerző számára különös halál jutott Julien Gauthier-nak: széttépte egy medve. Azon gondolkodom, van-e még olyan komponista, akinek ilyesmi jutott osztályrészül, a szokott ágyban, párnák közt helyett, de nem jut eszembe senki. Jean-Baptiste Lully talán, aki a Napkirálynak írt Te Deumja alkalmával rácsapott a lábára a karmesteri bottal. Seb keletkezett, elfertőződött, halált okozott, de legalább ágyban. Anton Webern a 2. világháború legvégén (igazából már a háború után, szeptember 15-én), kijárási tilalom alatt kiment az utcára, hogy rágyújtson egy szivarra. Az amerikai katona a fényt torkolattűznek képzelte, lőtt, talált.

Csak azért mondom, mert ennek alapján egyáltalán nem biztos, hogy Julien Gauthier kizárólag a halála miatt kerül az újságokba.  

Mocsári Károly mondta, hogy szerinte ki nem találom, hogyan kell kimondani a zongorista Stephen Hough nevét. Sztíven… kezdtem ravaszul, jól tudva, hogy nem ez a kérdés. Aff – fejezte be Mocsári, szóval, hogy ezt a betűhalmazt így kell hangra változtatni. Annyit mindenesetre elért, hogy azóta sem mondtam ki Stephen Hough nevét. Lehet így élni.

Pont ez történik az indián könyvekben, vagy legalábbis a Cooper-regényekben. Magyarul az indiánok szorgalmasan mondják, hogy uff, uff, a meglepetés jeleként, vagy csak azért, mert uff, ők beszéltek, de hiába keresné az ember ezt a három betűt Az utolsó mohikán eredetijében, ott azt mondják, hugh, mint a színészek között Grant vagy Jackman keresztnevében. Mondjuk, ha kiderülne, hogy azt meg úgy kell mondani, hogy Uff Grent…

Igazából nem csak a kiejtés, az írás is bizonytalan (nem beszélve most a jelentésről) a franciák ugh-nak írják, a németek hugh-nak, hough-nak, angolul how-nak vagy howgh-nak, ennek alapján az ember azt gondolná, hogy mindennek lehet mondani, csak épp uffnak nem. Amennyire meg lehet állapítani, eredetileg nem arra használják, hogy „ich habe gesprochen”, hanem inkább üdvözlésként, de hát melyikünknek van egy igazi, dakota ismerőse, hogy mindezt tisztázhatná?

Biztosan készül már valahol egy vagy több könyv a komolyzenei szexuális visszaélésekről, Mozarttól napjainkig, de amíg ez nem jelenik meg, addig van egy látszólag egyszerű kérdés: miért nem érdeklődnek az érintetteknél. Itt a Domingo-ügy, vannak csinos magyar énekesnők, akik kapcsolatba kerültek a tenorral, miért nem kérdezik meg Miklósa Erikát vagy Keszei Borit, hogy mi volt? Amennyire tudom, nem volt semmi, de ez is információ ilyen helyzetben.

Aztán leesik, hogy őszinte és meggyőző válaszokat nem nagyon lehet kapni. Ha sikeres pályáról van szó, azért, ha sikertelenről, akkor meg azért. Közben, persze, érdemes elmozogni a világsztároktól, le a föld felé, a próbatermekig. Vajon fogdossa-e a csinosabb lányokat a rendezőasszisztens, mikor épp beállít egy jelenetet? Vajon elvárható-e hogy panaszra megy ezzel egy nagy operaház igazgatójához a pályakezdő, vagy dupla melltartót vesz föl, és elviseli? És ha, tegyük föl, lefekszik valaki egy menő karmesterrel, az mire elég? Attól még el kell énekelni a következő évadban a Toscát, és a közönség minden tagjával nem lehet lefeküdni, hogy nekik is tetsszen. Mintha az operai szakmai szex csak olyan volna, mint a doppingszer, önmagában nem működik.  Lance Armstrong lenyelte a tablettákat, és cserébe még többet edzhetett, hegyre föl, hegyről le, és csak utána jött a Tour de France befutója.

És arról még nem is beszéltünk, hogy mi van akkor, ha valaki tényleg beleszeret a karmesterbe.  

A homály ugyan egyre csak sűrűsödik, hogy mi is volt a Domingo-féle zaklatási ügy, mindenki eltűnt, nem szól, csak a Domingót védők emelték föl a hangjukat, legtöbben azért egy kis ráhagyással, nehogy valami bajuk legyen belőle. Nem látni, ki volt mögötte, ha volt valaki, mi volt a cél, viszont van egy pont, ami elég szilárd maradt. A csodálkozás elmaradása. Mintha a szívünk mélyén, vagy máshol, agyunk józanabbik felében, nem tudom, de azért sejtettük volna, hogy valami van, az nem létezik, hogy Domingo és a felesége, ez a szemüveges asszonyka, holtodiglan, holtáiglan. Ahogy Pavarottinál is minimum gyanús volt az annak idején Pesten is föllépett tanítvány és titkárnő, Madelyn Renée, mert ugye az énekesnő tehetsége egyáltalán nem indokolt semmit. Azóta az Otello producere is elmondta, hogy látogatta Pavarottit, család, feleség, lányok, szerető.

Nem ez most az érdekes számomra, hanem a harmadik tenor. Abban is biztos valahogy az ember: José Carrerasnak nincsenek ilyen ügyei. Mert belőle éppen az hiányzik, ami a két kövérebbikben megvan: a hódítás képessége. A szuperférfi. Hogy nem a hangjukkal énekelnek, vagyis nem csak azzal, de egész lényükkel, és ez az egész lény minden gyengesége ellenére is győztes – ahogy egy tenornak lennie kell. Szigorúan véve Carreras soha nem volt a harmadik tenor, vagy mindig csak a harmadik tenor volt, zárkózott, szorongó férfi volt, akinek erőt kellett vennie magán ahhoz, hogy kiálljon, és megmutassa magát a világnak. A két hódító mellett elfért valaki, aki nem hódított, akit inkább félteni kellett, a törékeny, aki megmutatta, hogy mennyire nagy a két másik, akiről senkinek eszébe nem jutott, hogy mintha ez volna a tenorlét esszenciája.

Ez most nem minőségi különbség… Ha jobban belegondolok, de, az. De a lényeg mégis az, hogy nem a hangjával énekel az ember, hanem – ki ne mondd.  

Azt mondja Alain Delon, még agyvérzés előtt, hogy igen, lehet, hogy megütött nőt, de a maga részéről bizton állíthatja, hogy nem zaklatott senkit. 

Te hülye, mondom én, téged biztosan nem is vádolt meg senki. Más a helyzet egy beteg lelkű, hatalmaskodó emberrel, és más valakivel, akiről késsel sem lehet levakarni az önként vállalkozókat. Van ez a híres fénykép:

Mick Jagger és Delon között Marianne Faithfull, aki láthatóan ügyet sem vet Jagger szexisen felemás zoknijára, szűziesen lesütött szemére, még arra sem, hogy ő hivatalosan a Rolling Stones kíséretéhez tartozik, hanem némi kábulattal hallgatja a fényes cipős franciát. 

Elhiszem, hogy Delon nem zaklatott senkit szexuálisan. Legfeljebb megverte őket. Az mégis más.