Érezhetően javult a Trisztán és Izolda a második előadásra a Müpában, és azért maradt benne így is annyi szenvedés, mármint szenvednivaló, hogy a közönség jó érzéssel álljon föl a felvonások végén: megcsináltuk. Lenyomtuk, kibírtuk, átéltük, túléltük, ledarálódtunk, szerelmileg meghaltunk és mégis itt vagyunk. 

Nincs ok a panaszra, mert közben eszembe jutott a valószínűleg legjobb Trisztán, amit eddig láttam, a bécsi Staatsoper előadása, Christian Thielemann vezényletével, az akkor még betegesen kövér Deborah Voigttal és az azóta is betegesen kövér Thomas Moserrel. Állójegyet vettem, és a jobbik helyre szólt, nem a harmadikra, hanem a földszintre, szemben a színpaddal. De a felvonások azért csak maradtak a wagneri hosszúságnál, egy óra húsz perc körül, a nézők pedig már az állójegyért is hosszan álltak sorba, esetleg egész nap a várost járták, így aztán minden felvonásra jutott két-három ember, aki egyszerűen elájult. Egészen drámai módon, nagy zajjal estek össze, mintha valaki a színpad felől távcsöves puskával lövöldözött volna rájuk. Wagner nyilván műve hatásának minősítette volna az eseményeket, a kellően érzékeny néző összeroskadt a zene és a szöveg lélekre gyakorolt hatása miatt, és nem a keringési rendszer átmeneti hibájának tartotta volna a hatást. 

Nem tudom, ki és mikor találta ki, hogy szívvel szeretünk. Wagner mindenesetre idővel szeret. Te is adj egy percet az életedből, énekelte Presser, és már gyerekként is arra gondoltam, hogy ha mindenki tényleg adhatna egy percet, hiszen az nem olyan sok, szép, hosszú élet jutna az LGT összes tagjának. De Wagner három óra alatt szóba sem áll velünk.  

Ki lesznek borulva a megszállottak, de a hír igaz: három Walkürt fog vezényelni Plácido Domingo Bayreuth-ban. Egyébként is zajlik arrafelé az élet, Roberto Alagna meg Lohengrint énekel majd az ünnepi játékokon, de Domingóról tudni lehet, mit fognak mondani. Azt, hogy a világ nagy és kis operaházai, lemezkiadói már évtizedek óta az ő játszóterei, nálunk már a nyolcvanas évek végén azt mondta Petrovics Emil, hogy próbálják idecsalogatni Domingót vezényelni, hátha akkor énekelni is fog. 

A vicc az, hogy ezt nyilván ő is tudja, már azt, hogy vége az eleve megnyert meccseknek. Amióta bariton, nem tudom, hányszor olvastam mindenféle nagyon szellemes megjegyzéseket arról, hogy majd Fülöp király is lesz, meg Éj királynője, mióta vezényel, humorizálnak azon, hogy mennyivel jobb ebben a szerepben, mint más tenoristák. Sajnos nem tudom máshogy nézni, mint tisztelettel, hogy nem lógázza a lábát, hogy majdnem harminc évvel a  bemutatkozás után visszatér Bayreuth-ba, és már megint róla szól minden. Kellenek a hősök. Amíg vannak. 

Ha nincs semmilyen fordulat, akkor sem lett volna tanulság nélküli az Erkel Színházban tartott Ring-gála. Például, hogy milyen jó ötletnek tűnt, de a közönség mintha mégsem kért volna belőle. Elmaradt idén Az istenek alkonya bemutatója az Operában, mivel azt felújítják, pont nem játsszák a Müpában a Ringet, hát ne szenvedjen a nép, hogy elmúlik az évad, és nem merítkezett meg Wotan kalandjaiban. De a nép a jelek szerint nem szenved a germán istenek nélkül, vagy ennyi nem elég belőlük, röpke két részecske, néhány részlet a négy operából, mert nem volt nagy roham. 

Esetleg valamit tudtak, mert az első tanulság az, mekkora szerencse, hogy nem Kocsár Balázs a Müpa-előadások fővezére. Persze, kereshetjük máshol is a bajt, mert nagy próbafolyamatot nem lehetett érezni, úgy állt ki a zenekar, mintha soha életében nem hallott volna még A Rajna kincse bevezetőjéről, de hát nézzük, mik vannak ide írogatva, aha, aha, azért lassabban, mert nem látom jól a sok légypiszkot. Hű, de nehéz. 

A közönség meg mindig a karmestert szidja, pedig neki elvben mégis kifinomultabb a hallása, ha nekem szenvedést okoz, hogy a csellók ennyire, de tényleg ennyire hamisan játszanak, el tudom képzelni, hogy Kocsár mennyit szenvedett. 

Az egyetlen szerencse, hogy voltak énekesek is. Az ember nem nagyon érti, ők miért voltak fölkészülve, ha egyszer nem ez volt az előírás vagy a követelmény, talán egyszerűen rendesebbek a kollégáknál, vagy működik a személyes felelősség, nem megbukni jöttünk ide. Akárhogy is: jött Kovácsházi István, és szépen odatette a Tavaszi dalt, jött Kelemen Zoltán és még mindig vagy már megint olyan hangja van, hogy csak úgy zúg. A második rész végén pedig jött a Zárójelenet Rálik Szilviával, vág a hangja, lebeg is, lehet mindenféle alapos és szőrszálhasogató kifogást támasztani, de ott van az egész történet, szerelmestől  csalódásostól, engesztelhetetlenséggel és megbocsátással. Szokás nyavalyogni, hogy nincsenek a világban jó Wagner-énekesek, de mi mindent fordítva csinálunk: énekeseink még vannak. 

Tudom, a határozott névelő nem épp pontos vagy helyénvaló, nincs "a" paradoxon, csak paradoxon-sorozat, -halmaz, -hegyek. Talán éppen ez vitte előre Wagner alkotói tevékenységét, hogy semmi nem állt össze, amit mondott, amit csinált, amit írt, komponált, mind mintha valami másik emberből, az embernek vagy az agyának másik részéből jött volna elő, mindenesetre A bolygó hollandit nézve megint eszembe jutott valami. Lehet, hogy idegesítő valami, lehet, hogy másnak magától értetődő, én mindenesetre egyáltalán nem fogom föl, hogy van egy szerző, akinek az ideálja a Gesamtkunstwerk, összművészeti alkotás, totális színház, amelyben szöveg és zene, hallható és látható tökéletes egységben van. És ez a szerző érezhetően akkor kap igazán szárnyakat, ha ledobhatja magáról az értelmes szavak terhét, ha csak hohókat meg johókat, hajatohókat meg hajhókat zenésíthet meg. A legjobban megragadó zenéi között csupa olyasmi van, amelynek nincsenek értelmes szavai, heda-hedo, ezzel kezdődik a vihar, amelynek végén az istenek a szivárványhídon a Walhallába vonulnak, aztán a walkürök lovagolnak, aztán Siegfried kovácsdala, hoho-hohei, aztán Hagen ordibálása. És ez nem  valami Ring-specifikus jelenség, Senta balladája is csupa johohoe. Világos, hogy nem a szövegből indult ki Wagner, miközben arról beszél, hogy azt kell zenévé változtatni, vagy annak és a zenének a hatásos és harmonikus együttélése a zeneszerző célja. 

Ha Mozart mondaná, érteném. Ott a Levélkettős a Figaróból, az egyik diktálja, a másik írja, aztán együtt kijavítják a helyesírási hibákat és átolvassák a levelet - ennél tökéletesebb megzenésítést el sem tudok képzelni. De épp Wagner? 

Épp Wagner. Nem panasz és nem bírálat, hajlandó vagyok elhinni, hogy a zene okosabb az embereknél és az emberek szavainál, csak az nem világos, hogy mindez neki magának miért nem tűnik föl. 

Bejárta az internetet David Douglas Duncan halálhíre, nem is csoda, 102 éves volt a fotóművész, és hiába a gép, film, fényérzékeny papír, mégis lenyűgözi az embert, hogy köztünk járt valaki, aki ott volt, látta a saját szemével, megjegyezte a saját fejével. Ott volt, meg itt is volt, például 56-ban, fényképezett, aztán ment tovább. 57-ben a fantasztikus, felfelé nyitható ajtajú Mercedeszével (csak nagyon szögletes zárójelben jegyzem meg: Verus nagybátyámnak is volt olyanja, 300 SL, én, persze, már nem láttam, csak fényképen) ment vidámabb vidékre is. Cannes felé, Picasso villájába, a La Californie-ba. Mellette ült az anyósülésen a Lump nevű kutya, akit nem lehetett otthon, Rómában hagyni, mert rosszban voltak Duncan másik ebével, egy afgán agárral. 

Duncan megérkezett, és Lump is megérkezett. Ennyit a legendás kutyahűségről: egy perc alatt rájött a kutya, hogy új otthonra lelt. Picasso körül mindig voltak kutyák, a leghíresebb talán Kazbek, akit Brassai is fényképezett, most is volt egy, nagy és idétlen, de jóravaló boxer, Yan, aki nem cincálta szét a kis tacskót. Egyébként a La Californie-ban volt egy kecske is, Esmeralda, bronzváltozata a leghíresebb késői Picasso-szobrok közé tartozik. Lump mindenesetre pillanatok alatt bejátszotta magát Picasso és Jacqueline Roque kegyeibe, ott is maradt a továbbiakban, Duncan eb nélkül autókázott tovább. Ettől fogva Lump az örökkévalóság szolgálatában állt, modellje lett egy híres egyvonalas rajznak, szerepelt kerámiákon, miatta cserélte Picasso a Las Meninas festményeken az eredeti, Velazquez által megfestett, nagytestű kutyát tacskóra. Aztán Picasso, kíváncsiságból, hogy vajon egy Rómában született, soha nyulat nem látott kutya hogyan reagál egy nyúlszerű teremtményre, dobozból készített neki egy csodálatos zsákmányállatot. Amit a tacskó a benne lévő programnak megfelelően ízekre szedett. Ennyit arról, hogy a művészet örök. 

Ugyanabban az évben haltak meg, mármint Picasso és Lump. A festő 92 éves volt. A kutya 17. 

Utolérte A bolygó hollandit is a nagy fesztivál-előadások sorsa: megszerették. Megszerettük. Megértettük. Ami eleinte nehezen követhetőnek tűnt, az most összeállt, amit sokan esetleg a rendező önkényének éreztek, az most védjegy. Alig várjuk, hogy végre föltűnjenek a mosógépek, a bennük pörgő ruhákkal, a sok, bekötött fejű asszonnyal, hogy megértsük: a megváltás története nem a megváltottról, hanem a megváltóról szól. Nem az a legfontosabb, hogy miért bolyg a hollandi, hanem hogy miért akar meghalni érte egy fiatal lány. 

Amúgy meg sem kell halnia. De most ezzel lelőttem a poént. 

Nem tudom, ha nem volna ennyire jó a rendezés, akkor is klasszikussá vált volna a színrevitel, ha nem lenne ennyire jó, hogy egy ilyen mosógép-gesztus elegendő volna-e a három órára, de ezen tényleg nem kell gondolkodni, minden a helyén van, minden fordulat, döbbenet, nagy pillanat, vagy megfordítva: semmi sem csak a poén vagy a divat kedvéért van a színpadon. Amit az ember talán csak most vesz észre (mások talán korábban), az a csapatmunka, hogy mindenki egy irányba húz, hogy a rendezéshez Horgas Péter bordásfal-háza mennyire illik, még akkor is, ha nézőként is kitör a frász, ha arra gondolok, hogy esetleg nekem kellene a háztetőn ülni, miközben még forgatják is a díszletet. Vagy hogy mennyire jó ez a kislány-Senta, Elisabet Strid, és ez a cro-magnoni fejformával rendelkező Hollandi is elég ebbe a történetbe, nem is elég, hanem ennyi kell most, pont így jó. 

Pont így jó. 

Egy ismerősöm (meg is mondom, melyik ismerősöm: Márok Tamás) mondta egyszer, hogy az a baj az amerikai baritonokkal, hogy mind olyan akar lenni, mint Leonard Warren, csak rosszabbak. Körülbelül ugyanez igaz a finn basszistákra: mindegyik előtt ott egy példakép-óriás, és mind rosszabb, mint Martti Talvela. 

Attól, persze még jók vagy nagyon jók, vagy nincs is náluk jobb a piacon, és Matti Salminen időnként... Most van épp az időnként, hogy nálunk énekel két Marke királyt, és látja az ember, hogy nincs benne talán a szíve meg a lelke, de sebaj. A hangja benne van. A kora is benne van, hiszen hetven fölötti hangszín, jól szól, de mégis koros orgánum, pont amire szükség van. Talvela ennyi idősen már réges régen nem élt. Őt várjuk a sok szempontból csalódást keltő Trisztán és Izoldában, ami tökéletesen rossz attitűd egy ezerórás operában, különösen a Trisztánnál, ahol esetleg az Előjáték alatt az ember már a Szerelmi halálra készül, pedig az csak öt óra múlva következik be. 

Mindegy, az biztos, hogy Salminen nem csalódás, még csak nem is olyan modoros a hangképzése, mint lenni szokott, és amit utánozni könnyebb, mint írásba foglalni, nincs az a beő-beő a szavak kezdetén. Nincs Marke király se, vagy legalábbis az első előadáson nem volt. Salminen van. Lehet, hogy nem róla írta Wagner az operát, de az is lehet, hogy már megszületett az a komponista, aki majd igenis róla ír három hosszú felvonást. 

Csak tudnám, ki fogja eljátszani.  

Mondjuk, hogy változó sikerrel abszolválta Horgas Eszter a Zsidó Művészeti Napok keretében Simon and Garfunkel műsorát. Mondjuk, hogy nem csak ő tehet róla, ezek a dalok néha meglepően ellenállóak, nem igénylik a feldolgozást, a szépségük sokszor az egyszerűségükben van, és minél többet küszködnek velük, annál reménytelenebb a végeredmény. Egyébként is: a jelen helyzetben, és nem is tudom, hogy a helyzet az Uránia hangosítására vonatkozik, vagy a zenekar eszközeire vagy általános a tanulság, mindenesetre a fuvola erősített hangja egyszerűen idegtépő. Mintha szalmaszállal piszkálnák a hallgató fülét. Így is voltak épkézláb feldolgozások, és olyanok is, amelyek nagy erőfeszítések árán érték csak el a csámpás, vendéglátózó hatást.

De van itt azért más baj is. Ez a hihetetlen önimádat, amelynek büszke heverőjére a bejátszott kisfilmekben ráhever Horgas Eszter. Akkor most legyen úgy, hogy én színleg elszenderedek, és az utolsó számnál színleg fölébredek. És tényleg úgy is van. Akkor most tegyetek be egy képet rólam, ahogy bájosan a kamerába nézek. Beteszik. Ne már.

Tudom, tudom, ahhoz hogy az ember kiálljon fuvolázni meg tekeregni, ahhoz minimum békében kell lennie önmagával. De ez az önszerelem biztosan nem egészséges. Vagy mondhatjuk úgy is: hagyni kell, hogy a közönség is szeresse az embert. Így egyszerűen nem férnek hozzá a szeretetükkel a művésznőhöz.   

A magam részéről gond nélkül elfeledkeztem volna Grieg 175. születésnapjáról (15.-én lesz), ami nem nagy ügy. Az valamivel jobban zavar, hogy magáról Griegről is sokszor megfeledkezem, biztosan vannak hónapok az életemben, amikor szándékosan egyetlen Grieg-művet sem hallgatok meg, ami azért mégiscsak túlzás. De hát épp ezt mesélem: nem vagyok a magam részén, nem hagytak nem hallgatni vagy nem gondolni rá, a Márványteremben emlékezett meg a norvég komponistáról Kolonits Klára és Dinyés Dániel.  

Illetve ez talán nem is ennyire egyszerű, eredetileg lett volna velük egy kürtművész is, aki végül nem lett, így teljes és valóságos dalest lett az eseményből, de teljes Grieg-műsort az előadók nem vállaltak, így jócskán benne jártunk már a szünet utáni részben, és még mindig nyoma sem volt az ünnepeltnek. Nem panasz: Clara Schumann, Robert Schumann, Mendelssohn, Csajkovszkij jelentették a kontextust. Ha van panasz, az leginkább a dalestek pesti ritkaságát illeti, hogy még ilyen szinten sem egyértelmű, hogyan is kell ezt énekelni, mennyi energiát, kifejezést lehet egy-egy dalba üzemanyagként fecskendezni. Hogy bizonytalankodunk, miért is vagyunk itt: együtt unatkozni vagy együtt repülni, hol a határ, amikor még nem nevetséges és már nem üresen múltidéző a közös kaland. 

És még csak azt sem mondanám, hogy ez a közös unatkozás olyan szörnyű volna. Kolonits Klára mégiscsak jó énekes, komoly rajongói táborral az operai kifinomultak köréből, ha elénekli az Asszonyszerelem, asszonysors dalciklust, lehet, hogy nem fakadunk könnyekre a végén a sors kegytelenségén, de a hangok a helyükön vannak, az szól, aminek szólnia kell. Dinyés Dániel nem a világ legcsodálatosabb zongorakísérője, de nyilván kettejük dalok fölötti együtt gondolkodása pótolni tudja az esetleges hiányérzetet. A zongora tetejét nagyra nyitották, ettől egy kicsit zajosnak lehetett érzékelni az előadást, de nyilván megvolt az oka, a hangosztály így talán jobban tudta keverni az eredményt, és ez mégiscsak rádiókoncert a Márványteremben, jó itt lenni, de a hallgatók a célközönség. 

Jó ez, körülbelül ez a tanulság, titokban azért úgy érzi magát az ember, mint a gyerekek a Keménykalap és krumpliorrban, amikor a kövér néni nem hagyja abba a Schubert-dalokat, de ezt nem kell feltétlenül bevallani még magunknak sem. 

Aztán mégis, mert Kolonits Klára a három Csajkovszkij-dalt úgy énekli, mintha megcsípték volna, bátran, nyíltan, vagányul, és élni kezd az egész koncert. Mondhatni, a legjobbkor, mert ezután jöttek a Grieg-dalok, szám szerint kilencen, és ennél jobbat nem tudok elképzelni Grieg-ügyben: főhajtás helyett élet. Nem a halálba menők üdvözlik a holtat, hanem az élők az élőt. Szevasz, Edvard, hogy te mekkora zseni vagy, őrület. 

Az ötlet kifejezetten jó. Itt van a Kékszakállú, az emberiség közös öröksége, de valami mindig kell mellé, egy felvonás, ötven perc, és arról ugyan nincs szó, hogy ne adna egész estés élményt, de ha nyolcra vége, akkor rengeteg embernek nincs megoldva az estéje, mehet haza tévézni. Pedig pont ezt akarta elkerülni. Szerintem ugyan a darab ma már minden párosítást elbír, mindent, ami elég erős ahhoz, hogy ne verje agyon, Puccini is megél mellette, vagy akár Leoncavallo, vagy mondhatjuk fordítva is, megél Puccini és Leoncavallo mellett is, de miért ne lehetne saját anyagból kiegészíteni? Ha jól értettem, az Opera ötlete volt, hogy a saját anyag legyen a Prológ, amit úgyis egyre többször mondanak el, pedig annyira nem elmés szöveg, hol a színpad, kint-e vagy bent, tudjuk, hogy hol, nem kell győzködni senkit. 

Nincs más hátra, mint meg is csinálni. Nincs más hátra, mint Bartókhoz méltó zeneszerzőt találni, ez, mint kiderült, elég húzós dolog, mert Madarász Iván igazán nagy mesterségbeli tudással bír, amíg a zenekari árokban viselt dolgokról van szó, de a szöveggel nem tud mit kezdeni, az egész valójában parodisztikusan hat. Van Kékszakállú és van Judit, ők részleteket énekelnek a saját szövegükből, már ez sincs pont a helyén, hiszen elmondják a maguk történetét, akkor mi lesz utána, de mindezt súlyosbítja Balczó Péter, aki egy iPadből nyekergi a regősséget, ismételgeti a sorokat. Az egész nagyon súlyosan színpadellenes, és végeredményében teljesen fölösleges, ahhoz nem elég hosszú, hogy teljes estét képezzen, úgy is vége lett az estnek kilenc előtt, hogy Medveczky Ádám csigatempóra kényszerítette Bartókot, és hogy az igazgató úr hosszan és kimerítően beszélt a páholyából, és még Trianon emléknap volt, az Este a székelyeknélt is eljátszották. Nem nagy ügy, de azért figyelmesebben is olvashatták volna Balázs Bélát, a szöveg szerint hallgatjuk és csodálkozzuk, itt viszont azt éneklik, hallgatjuk és csodálkozunk. Nem tévesztés, a színpad fölötti feliratban is így jelenik meg. 

Ilyenkor szokás azt mondani, szép tőlük, hogy legalább megpróbálták. De igazából tőlünk szép, hogy végighallgattuk.