Valamikor a VHS-ről DVD-re való áttérés idején vettem a veszteséglista egyik fő helyére a Szentkuthy-interjút. Azt a bizonyosat, a 14 órás beszélgetést, amelynek a szerkesztett változata is két óra. A riporter Réz Pál, a rendező Jeles András, az operatőr Kardos Sándor. 1986-ban készült, 1990-ben adta a tévé, úgy össze-vissza volt meg, különböző kazetták végén, maradékhelyeken, de megvolt. Aztán lassan kidobódtak a lejátszók, és egy idő után majdnem az összes kazetta is melléjük dobódott, sok értelme nincs olyan adatrögzítőket tárolni, amelyekhez nincs meg a szükséges készülék. Pedig milyen jó volna újranézni a fogatlan oroszlánt, ahogy löki a sódert, mondja, hogy kéjkolbász, nem kell semmi rosszra gondolni, ez valami különleges fűszerezésű puhakolbász, nyilván az egyik vonzereje a puhasága az ínyesmester számára. Meg ahogy meztelenül közlekedik a lakásban (csak meséli, nem mutatja), meg a holdszarvú ganajtúró párzási szokásai. Nézni a foghíjakat,a szép és nagy kezeket, újra megtapasztalni egy nagy és csodálatosan rendetlen elme bukfenceit, szaltóit, bak- és lóugrásait. 

Tegnap a Duna Worldön, nyilván a száztizedik születésnap örömére, újra adták az interjút. Ott ült Szentkuthy, eleinte bíborosnak öltözve, mint egy harcos és túlfűtött barokk szent, utóbb színes ingekben és nyakkendőben, visszapöndörödő gallérokban, és mondta és mondta, és minden úgy van, ahogy emlékeztem... Csak még sincs úgy. A szokásos probléma, vigyázz, mit kívánsz, mert valóra válik, az emlékek akkor is megcsalhatnak, ha nem csalnak meg, ha minden úgy van, úgy maradt ennyi idő múltán is. Az emlékező változik. Ami lenyűgöző szabadság volt, az most zűrzavar, újra megérti az ember, miért nem lelte soha igazi örömét Szentkuthy regényeiben vagy akár hangjátékaiban. Mert mintha mindennek egy tanulsága volna, hogy én, én, én, vagyis ő, ő, ő, minden gondolatmenetet csak ő maga igazol vagy ő maga tesz érdekessé. Réz fárasztó, mert nagyon együtt akar röpülni a film hősével, nagyon akarja jelezni, hogy ha senki más, ő akkor is tudja követni a mestert, partner tud lenni, nem csak érti, de még hozzá is tud tenni mindenhez valamit. 

Csalódás. Csalódás öt percig, csalódás negyedóra múlva, és nem is tudom pontosan, percre megmondani, mikor múlik el a csalódás, mikor változik minden vissza. Még azt se tudom, mi változik vissza, nézőként kapom vissza régi, lelkes önmagamat, vagy Szentkuthy győz le a nagy úthenger-személyiségével, de újra örülök. Még a hülyeségeinek is, amikor azt mondja arra a kérdésre, hogy mikor szeretne élni,hogy el sem tudja mondani, annyiszor és annyi helyen, aztán nagy nehézségek árán, nyögések végén harmadszorra már azt mondja, hogy itt és most, mármint itt és akkor. A bénácska kérdést még bénácskább követi: mit üzensz azoknak, akik száz év múlva nézik ezt a filmet. A válasz viszont csodálatos: ne haragudj, de ilyen marhasággal nem foglalkozom. Nem üzengetek senkinek, hanem csinálom. Ha megmarad, megmarad.  

Hogy pontosan mit tud J.K. Rowling, arra nem jöttem rá. A nyilvánvaló válasz, hogy írni tud, elég egyértelműen nem a megoldás, inkább úgy tűnik, mint aki annyi könyvet megírt már, hogy lassan belejön. De tényleg belejön, vagy legalábbis ez lehet a C.B. Strike, vagyis a Robert Gailbraith álnéven írt krimik tévéváltozatának egyik tanulsága. 

Nem, mégsem ez. A film, vagyis az a fél film, fél történet, a Kakukkszó első része, amit tegnap adtak a Cinemaxon egyáltalán nem valami bonyolult dolog, jön valaki, hogy gyanús neki a húga halála, ettől persze a nézőnek is gyanús lesz, aztán nézzük a jó öreg (vagyis jó fiatal) Cormorant, amint feltűrt gallérja közé húzott nyakkal sétálgat a londoni utcán, mint valami angol James Dean. 

De meg lehet csinálni. Meg is csinálták, van egy fazon, aki érdekes, műlábú nyomozó, ilyen még nem volt, műlábú és szexi, és van egy reménytelen vagy talán nem is olyan reménytelen szerelem titkárnő, ezzel hatvan részen át el lehet játszani, hogy kialakul-e köztük végre valami, úgy értem, valami konkrét, mert vonzalom, az van. Aki olvasta a könyvet, nyilván elsőre panaszkodik, hogy Tom Burke nem olyan, mint írva van, de egy idő után rájön az ember, hogy nem olyan, viszont jobb. Nem kövér, nem göndör, nem brutális, bokszoló férfi, hanem sérülékeny, érzékeny, a műláb mellett látható fogyatékossága vagy testi hibája is van.  

Ennyi a titok, a fazonteremtés. A két nagy pipás detektív meg a szivaros után itt a cigarettázó, a jelek szerint a cigi ma már éppen olyan különös elfoglaltság Angliában, mint a szivarozás volt a hetvenes években Los Angelesben. Viszont nincs elég megfilmesítenivaló, a három regényből éveken át tartó sorozatot nem lehet összehozni, de majd Rowling eldönti, hogy eladja-e a figurát szakembereknek, vagy maradnunk kell a Poirot és Columbo ismétléseknél.  

Vannak ilyen hülye kis kérdések az emberben, amelyek egyáltalán nem foglalkoztatják, de vele vannak akár évtizedekig, néha előkerülnek, aztán megoldatlan állapotban kerülnek vissza a szemeteszsákba, amit agyunk képez. Mi az, hogy beszterce? Több is kell legyen belőle, mert többfelé is előfordul városnevekben. (Azóta tudom.) Mi az, hogy anno dacumál? Mit énekelnek Az udvarbírákról és kulcsárokról című Tinódi Lantos Sebestyén műben? Tudom, mit énekelnek, de kétfélét. Agárdi Gábor azt énekli, hogy Bethlen Farkasnak bonyhai házában készült a vers, Sebő Ferenc pedig azt, hogy bohnyai a ház. 

Ez pont valahogy a felszínen volt, így amikor megláttam a rádióban Sebő Ferencet. Vállalva, hogy "ennek meg nincs más baja?" megszólítottam. 

Kérdezhetek valamit? 

Persze. 

De lehet hogy hülyeség. 

Annál inkább. 

Kis-Küküllő mellett Bethlen Farkasnak...

Bohnyai házánál megíratának. 

Ez biztos? 

Igen. A magyar nyelvben előfordulnak ilyen mássalhangzóváltások. 

Megnyugodtam. Illetve egy kicsit lenyűgöződtem, hogy a Sebő-fejben naprakészek a Tinódi-sorok, aztán megnyugodtam, egészen másnap reggelig, amíg rá nem jöttem, hogy ez volt a tökéletesen értelmetlen kérdés, ha ő egyszer így énekelte, akkor nála nyilvánvalóan ez volt a jó megoldás. Agárdi Gábor, vagy Benkő Dániel, aki azt a régi, históriás énekes lemezt készítette, a másikat mondta volna. De hát föltalálták már az internetet, ma elvben nincs más feladat, mint beírni Bethlen Farkast, és kideríteni, hol állt a háza, Bohnyán vagy Bonyhán. 

Nem növelem az így is tomboló feszültséget: Bonyhán. 

Nincs valami nagy állapotban, de áll. Nyilván már nem az a ház, ahol Sebők deáknak büdös bort adtak, de Bonyha. Sebő, Sebő, te is (csak magamban tegezem), te is ragaszkodsz a régi meggyőződéseidhez. 

Mielőtt még megnyugodtam volna ebben a tanulságban, azért megnéztem a vers szövegét az elektronikus könyvtárban. Bohnya. Többször is Bohnya, nem lehet elírás. Ami még rosszabb, a falu neve románul Bahnea. Nem erről beszélt Sebő Ferenc, amikor azt mondta, hogy megcserélődnek a mássalhangzók? Csak azt hitte, én már egy tudáskörrel beljebb vagyok, nem kell elmagyarázni, mi a mai és tegnapi neve Bonyhának, csak a tegnapelőtti változattal nem voltam tisztában. 

Azt hiszem, így van. A buhnya török szó, a bika kicsinyített formája, aztán helyet cseréltek a hangzók, hogy egyszerűbb legyen a magyaroknak kimondani. Egy rejtéllyel kevesebb. 

Ami meg a régi lemezeket illeti, ilyen is megtörténik: mindenkinek igaza van. 

Azt, persze, már elképzelni sem tudom, hogy a hetvenes évek közepén hogyan kerülhetett hozzánk egy Santana-kazetta. Még magnónk sem volt nagyon, valami arasznyi készüléket nyüstöltünk, remélve, hogy nem csípi be a szalagot. Becsípte, többnyire becsípte, pedig milyen klassz kis összeállításokat készítettünk a Tánczenei koktélból. Nem is fokozom, ez volt a nívó. 

És a nívóban ott volt ez a kazetta, amiről csak annyit lehetett tudni, hogy Santana, az mégis nagymenő. Meg Alice Coltrane, ahol csak a keresztnévvel volt baj. Nem nekem, én így sem tudtam volna, kiről van szó, de az embernek bátyja is van, és ő meg a haverjai már tudták, körülbelül ki az a John Coltrane.  

Olyan komoly kincs volt, hogy soha meg sem hallgattuk a kazettát. Lehet,hogy ez a zeneélvezet legmagasabb foka, nem tudom. Azóta is hallom másoktól, hogy vannak félretett, kicsomagolatlan CD-i, amit valamilyen alkalomra tartogatnak, majd akkor segít, amikor már semmi. 

A mi esetünkben azért ez nem volt kőbe vésve, és amikor egy ismerős fancsali képpel piszkálta a gyűjteményünket, majd megakadt az Illuminations-nél, nem mondtuk, hogy hozzá ne nyúljon. Betette a zsebkészülékbe, és elkezdődött: Ooooooooooo. De hosszan. 

Hemperegtünk a röhögéstől. Santana meg Coltrane. Ezt tiszteltük annyira, mekkora hülyék vagyunk. 

Azért jutott az egész az eszembe, mert néhanap én is mondom jógaóra elején ezt az Oooooooooo-t, úgy, ahogy a kazettán van, csak akkor nem értettem, mit mondanak. Az Om mantrát mondja Shri Chimnoy. És most, amikor mondtam, hirtelen eszembe jutott az egész kaland, és hogy talán ennyit kellett várni, hogy megértsem ezt a zenét, hogy üzen a múlt, elkerekedik, ami szögletes volt. A kazetta nincs meg, de az Illuminations zenéjéhez könnyű hozzájutni, beírni, fölkészülni, meghallgatni. 

És kész. Ennyi a történet, nincs csattanó. Kicsit sem tetszik. Legfeljebb ma már nem röhögök. Ennyi volna negyven év fejlődése. 

Tetszik, ahogy Závadáék elfoglalták májusra a menő pesti színházakat, Péter a Katonában Ithaka, Pál a Radnótiban Kunvadas. Vagy várjunk, Kunvadas nincs is, csak az Egy piaci nap kedvéért találták ki. Csak (Kis)kunhalas van meg Kunmadaras, de Vadas nincs. 

Ebbe a nincsbe kapaszkodok, jó erősen, van ötletem, hogy miért, de az most mellékes. Ehhez ragaszkodnék, hogy hiába a történelem, hiába tartottak Kunmadarason 1946 május 21-én, kedden pogromot, sok zsidót megvertek, hármat megöltek, az más. Az nem színház, csak történelem. A színház ezt nem bírja, hiába fordul elő, hogy egy bírósági tárgyaláson egyszerre öten ordibálnak, az a színpadon olyan, mintha nem lennének kézben az események (igen), mintha nem készült volna el a világítás, csak munkafényben beszélnek, vannak. Nem állítom, hogy Lovas Rozi vagy Sodró Eliza volna a világ két legnagyobb színésznője, de tessék megnézni, milyen rosszak, mintha valami földműves színkörben alakítanának gonosz nőket. (Mondjuk az is igaz, hogy Martinovits Dorináról az ember hajlamos azt hinni, hogy ő olyan szép, hogy igazán fölösleges jónak is lennie, most meg olyan jó, hogy igazán fölösleges szépnek is lennie. És Radnay Csilla, az meg a másik.)  Mit jönnek itt a valósággal Mohácsiék? Tudom, hogy nem jó az ember, nem mindig jó, és van, hogy nem tudja, mit cselekszik. Azért járok színházba, mert ott tudom, ki nem jó, és tudom, hogy van, aki jó, aki felszólal, odaáll a megfelelő ajtó elé, megvédi a bent lévőket vagy elesik harcban, és holtában ránk kacsint, nézőkre: ugye, mennyire jó vagyok? 

Kunvadas mindenütt van, Kunvadas van mindenütt. Csak pont a Radnóti Színházban nincs. 

A második Kocsis-születésnap van ma, a második, amit nem ért már meg. Nagyon kínálja magát a régi születésnapi hangversenyek fölidézése, de mindig eszembe jut, hogy az ember mekkora hülye a kortársaival. Olyan talán nem volt, hogy el sem mentem volna, de olyan biztosan, hogy eljöttem, nem tetszett, nem fogtam föl, nem éreztem meg a nap vagy a pillanat vissza nem térő voltát. És hiába mondanám, hogy na, ezt el ne kövesse senki, mert nem tudom, kivel szemben nem szabad elkövetni. Az ember hülye, tényleg hülye. 

Idén már nem rendeznek emlékkoncertet, nyilván mert ez is olyan volna, mint a Zene Világnapja. Melyik nap nem a Zene Világnapja? Melyik nap nem Kocsis születésnapja? Most már. Biztos, ami biztos, éjfél után elkezdtem hallgatni az emléklemezt, a fekete-ezüst borítósat, Kodály az első szám rajta, erdélyi sirató, Annyi bánat a szívemen. Csárdás obstiné, Rachmaninov, Chopin g-moll ballada, ami most valamiért egészen újnak hatott, pedig biztosan meghallgattam már hatvanhatszor. És eszembe jutott Tóth Ibolya,a zenei rendező, aki azt mondta, mekkora szerencsénk van, hogy Kocsis (Ránki, Jandó) kortársai és országtársai lehettünk. Mert ha Hollandiában élünk, akkor furulyásokat hallgathattunk volna napi rendszerességgel. Annak is megvan a szépsége, de... Szóval, hogy nem búsulni, hanem örülni meg hálát adni. 

Valamit muszáj még elmondanom. Néhány hete háborogtam, hogy a Fesztiválzenekar műsorfüzetében elfeledkeztek Kocsisról, mint alapító atyáról. Azóta új a műsorfüzet, és megint benne van. Nem a sajtó hatalmáról ábrándozom, manapság úgyis nehéz volna, ha valaki valamit nem akar csinálni, nem csinálja. Az egésszel tehát inkább csak azt akarom mondani, hogy a jelek szerint tényleg csak hiba, elírás, feledékenység, egyszerűsítési törekvés, vagy mind együtt. De csak volt, elmúlt, kösz.  

Egy Tinódi Lantos Sebestyén dallammal és szöveggel a fülemben ébredtem: rest udvarbírákon átok nem használ, az ki őt átkozja, kopaszt borotvál. És akkor eszembe jutott, hogy van egy fénykép James Levine-ról, amelyen még Sebő Ferenchez hasonlít. Nagyon szemüveges és nem oly kövér, mint ahová fejlődött, a haja sem ez a zenebohóc-frizura. 

Ki sejtette akkor, hogy mi lesz a történet vége? 

Vagy lehet, hogy nem is ez a vége. Levine épp pereli a Metropolitant bő ötmillió dollárra, mint elmaradt honorárium és talán fájdalomdíj, mire a Metropolitan csöndes válaszként közzétette, mennyit is keresett náluk a zeneigazgató. 400 ezer dollárt évente fixen, továbbá előadásonként 27 ezret. 

Elég elképesztő összeg, és valószínűleg jól játszik a Met-vezetőség: aki az irigységre alapoz, kopaszt borotvál. Ha ugyan a szólás nem azt jelenti, hogy fölöslegesen fáradozik, hanem tényleg azt, hogy teljesen biztos lehet a sikerben. 27 ezer, és akkor hozzáteszik, hogy a legnagyobb énekes sztárok sem kaptak soha többet 20 ezernél esténként, a zenészek az árokban meg havonta sem keresnek meg ekkora összeget. Azt nem teszik hozzá, hogy Levine alatt a Metropolitan zenekara a világ legjobb színházi zenekara lett, azt sem teszik hozzá, hogy ha Levine vezényelt, akkor ez a zenekar sokkal jobban szólt, mint bárki más irányításával, Ilyen a boksz, és egyre kíváncsibb vagyok, mi fog kiderülni az Operett Színházban, ahol magyar keretek között, de mégis ugyanezt a meccset játsszák. 

Ahogy mondani szokás: odaát nem szarral gurigáznak. Inkább vaskos pénzkötegeket vágnak egymás fejéhez. Mert, persze Levine hívei sem mulasztják el megjegyezni, hogy a főellenség, a menedzser Peter Gelb, a világ legszürkébb embere ezzel a nagy szürkeségével jelenleg épp heti 40 ezret keres, pedig feltehető, hogy sokkal kevésbé pozitív a hatása a színházra, mint Levine-é. 

Nem is az az érdekes, hogy hol az igazság. Hanem egy lépéssel újra közelebb érzem a pillanatot, amikor azt mondják a világ gazdagjai, hogy nem vagyunk normálisok. Zenére ezentúl egy fillért se adunk, mert csak kiröhögnek. 

Száztíz éve üldögél a tér közepén, télen mint valami hóhér a védőlepel alatt, gyerekként mindig féltem tőle. Annyira megszoktuk, hogy ott van, nem is csodálkozunk. Nem tudjuk, ki faragta (Kallós Ede és Telcs Ede, ha úgy van, ahogy képzelem, hogy az egyik a mészkő talapzatot, a másik a márvány főalakot, akkor Telcs), de jól is van így. A nemzet annyi mindent köszönhet neki, a versein kívül például a szivar szót is, ami zseniálisan egyszerű húzás volt, egyszerűen kicserélte a szó közepi g-t v-re, és teljesen magyar és magyarnak ható szót alkotott. Csoda, hogy a mintát a cigaretta nem követte, nem lett belőle szivaretta. Mellesleg Vörösmarty szivarokat is alkotott, és megajándékozta vele az ismerősöket, Podmaniczky emlékiratai szerint szörnyű ajándékok voltak. 

De most csak a szoborról akarom mondani, hogy mennyire szörnyen fekete. Pedig carrarai márvány, ragyognia kellene, de a város közepén hiába nincs a közvetlen közelében autóforgalom, mégis fekete. Valamikor a leplet is rágyújtották, nyilván az sem tett jót neki. Tudom, hogy ő sem bánná, nem voltak faji előítéletei, épp ellenkezőleg, éles szavakkal szólt a dicsőkről, akik az Isten fekete képmását szíjjal ostorozzák. De ha már itt ül, miért nincs valami felelősségérzet az illetékesekben, miért nem jönnek vízsugarakkal, hogy tudja szegény: nem felejtettük el. 

Még mindig sokkal egyszerűbb, mint elolvasni a Zalán futását. 

Nagyon szép az előadás. Olyan szép, hogy majdnem mindenről megfeledkezik az ember, a melegről, a zsúfoltságról az Örkény Stúdióban, hogy nem biztos a boldogtalanságra való kiéhezettségében, miközben tudja, más dolga sincs, mint kérdezni a vén kacért, hová tevé boldogtalan lányait. 

Majdnem mindenről meg lehet feledkezni, ha valaki azt mondja, ez egy csodálatos előadás, nem állok oda vitatkozni vele. Nekem nem az, de el tudom képzelni, hogy akár ma estére is azzá váljon. Mert Zsigmond Emőkét éreztem kevésnek, felszínesnek, nyugtalannak. Minden oka megvan a nyugtalanságra, óriási mennyiségű szöveget tanult meg, mondja és mondja, de rögtön a kezdetekkor azt érzem, hogy nincs meg. Siet egy kicsit, talán fél is, hogy nem tud lekötni ennyi embert a nyomorával, Plath nyomorával, közös nyomorunkkal. Szép, nagy szöveg, és el is mondja. Valaki, aki hasonlít is Sylvia Plath-re, és ez a hasonlóság, egyszerűbben mondva szépség valóban még érthetetlenebbé teszi a történteket. Az élet nem az érzékenyeké. Az irodalom viszont...

Nem is tudom, van-e ilyen a világban. Hogy egy költő erőteljesen legyen benne egy másik ország kultúrájában, miközben gyakorlatilag semmit sem tudunk róla, és az életművét csak néhány sor képviseli. Egy mottó egy regény elején: senki sem sziget. A regény az Akiért a harang szól, a költő John Donne, és, nem tehetek róla, csak ő jutott először az eszembe, amikor Fehér Elephánt halálhírét olvastam. 

Az utóbbiról, persze, azt sem tudom, hogy kicsoda. Tudom (most már), hogy Alfréd, tudom, hogy mászkált, komoran nézve a városban, ment valami kulturális intézmény felé, megírta az élményeit. Vagyis: voltak élményei, hitt abban, amiben ma már egyre kevesebben, hogy az élet szépségéhez, értelmességéhez, teljességéhez ezek a dolgok, színház, zene nem pusztán hozzátartoznak, hanem ezek azok, ezek maguk, erről van szó, amikor életről beszélünk. Gombhoz a kabátot, nyaklánchoz az egész embert, mondanák erre ma, már hogy van az élet, és van hozzá a művészet, hogy este ne kelljen otthon ülni, hogy legyen miről beszélgetni. Alap meg felépítmény, lét és tudat. Anyagelvűbb a világ, mint valaha, és ez ellen már nem is lehet művészettel lázadni, mint egykoron. 

Egy göröngyöt most elmosott a tenger.