Megint Stendhalt olvasok, elbeszéléseket, most épp itáliai történeteket, tegnap végeztem a Cencivel. A történet többé-kevésbé ismerős, útikönyvekben is elmesélik, a Cenci-palota, ha jól emlékszem, ott van valahol az Il Gesú közelében, Rómában. Francesco Cenci igazi házizsarnok, még több is annál, kínozza a családot, megerőszakolja legszebbik leányát, Beatricét. A család végül föllázad ellene, bérgyilkosokat fogadnak, megöletik Francescót, de kiderülnek tetteik, tárgyalás után kivégzik a bűnösöket, nem kímélve a tizenhat éves Beatricét sem. A kivégzésen egyébként ott van Caravaggio is, és állítólag abból merít ihletet a Judit levágja Holofernész fejét című festményéhez.

Caravaggio a nagy olasz festőkhöz tartozik, akit mégsem keresztnevén hívunk (hanem születési helyének nevén), de csak azért, mert őt is Michelangelónak hívták.

Stendhal azonban egy igazi Beatrice Cenci-portrét emleget, amit Guido festett. Ezt.

Csak ma már szerintem nem mindenki tudja, ki az a Guido. Ugyanis Guido Reniről van szó, aki nem is az évszázadok során, csak az utóbbi kétszáz évben elveszítette festőfejedelem voltát, megtalálta a köz számára a vezetéknevét. Nem mintha most nagyon sok Guido jutna az eszembe, akitől meg kellene őt különböztetni. Egyszerűen csak nem vagyunk olyan jóban ma már, bocsánat.

Pedig festeni tudott.

Elég gyorsan elment a Wynton Marsalis Trombitaversenyét jelentő talán harmincöt perc a MÁV Szimfonikusok koncertjén, de elég gyorsan eltelt a LOCO is, Bánkövi Gyula körülbelül negyedórás darabja. Ez utóbbi ünnepi zenemű, kétszáz éve 1825 szeptember 27-én indult az első személyszállító vonat Stockton és Darlington között. És nyolcvanéves a MÁV zenekara. A darab ennek megfelelően nagy sihuzás, még nagyobb, mint az önkéntelenül fölvetődő előkép, Honegger Pacific 231-je, bár az is fontos, hogy Honegger alapvetően tagadta a gőzvonat-ihletést, ő csak azt akarta megmutatni, hogyan tud gyorsulni a zene, miközben valójában lassul. Hogy akkor miért egy vonattípus a címe? Haha.  

Bánkövi Gyula nem tagad semmit, tényleg felkérésre készült, tényleg erre a napra. Tényleg több, mint sihu-sihu, néha sci-fi hangokat is hallani. Igazából az egész művön érezni valami filmszerűséget, de ha nem is készült és lehet, hogy nem is készül hozzá mozgókép, akkor is jobb látni, mint csak hallani, annyiféle ütőhangszert szólaltatnak meg, porszívóhoz való gégecső-szerűségeket suhogtatnak az ütősök - ez a leglátványosabb.

Úgy érzem magam, mint az elkényeztetett gyerek. Elkényeztetett közönség vagyunk, az lettünk a 21. századra, amelynek nem az a feladata, hogy próbálja meg utolérni a zeneileg mérhetetlen távolságra járó komponistát, feszítsen erőt, essen kétségbe. Elég, ha élvezzük a zenét, örülünk neki, hozzánk szólnak, nekünk akarnak tetszeni.

Közben azért érzem, hogy olyan vagyok, mint a Dalolva szép az élet című filmben a párttitkár, aki megveti a nyugati, dekadens zenélést, inkább meneteljünk munkásindulókra. Kit szeressünk? Magunkat, vagy akik lenni szeretnénk? 

Tényleg mellékes kérdés, de valamit jelez a két zenekar ötletességéből és vállalkozó szelleméből. Egy héten belül két Kékszakállút játszottak a Müpában, előbb a Fesztiválzenekar, utóbb a Nemzeti Filharmonikusok, ráadásul Judit ugyanaz volt, Láng Dorottya. A Kékszakállúra sokszor mondják, hogy háromszereplős opera, Judit, Kékszakállú és a zenekar, így teljes. De van egy negyedik szereplő is, kétszer-háromszor megszólal a kórus, megszólal a címszereplő, sóhajt egyet a vár, amikor érzi, hogy valami történni fog. Vagy valami történt. Semmiség, azt mondja: Hah. A Fesztiválzenekarnál a kórust a zenekar játssza, sóhajtani szuperül tudnak, megoldottak már sokkal bonyolultabb énekkari feladatokat is. A Nemzeti Filharmonikusoknál az énekkart vonják be, de hát az mégis túlzás volna, hogy két hah!-ért mindenki jöjjön be, öltözzön föl, várja végig az egész koncertet, ezért a sóhajtásokat hangszóróból hallani.

Annyira kár érte. Annyira technikai a megoldás, hogy bármennyire is emberbarát, benne vagyunk egy nagy kalandban, amiből hirtelen kikerülünk, pont azért, mert ezt végig kell gondolni, hogy kórus, meg hangszóró, meg egyebek. Látatlanban is lefogadom, hogy sóhajtásban a Filharmonikusok is első osztályúak lehetnének.  Ahogy ők sóhajtanak, nem sóhajt úgy senki. Maximum a Fesztiválzenekar.

A lényeg azonban ott van, hogy annyira kár. Annyira jó volt az előadás, annyira jól énekeltek a szólisták, annyival jobb választás volt Bretz Gábor, mint Cser Krisztián. Próbálom abbahagyni a két előadás összehasonlítgatását, de annyit még muszáj elmondani, hogy hiába készült úgy az ember, hogy most megnézi még egyszer ugyanazt a Juditot, mert egyáltalán nem ugyanazt látta. Máshogy volt intenzív, szélsőségesebb, az elején mintha szexibbre vette volna a figurát, vagy hogy mondjam, nőiesebbre, érzékibbre, a végén meg hisztérikusabbra, élesebbre. Hú, Kékszakállú, ezt benézted. Nem erre vágytál. Örülj, hogy szabadulsz.

Persze, azért nem örül neki. Én örülök, mert Bretz Gábor most az az énekes, akiről eddig inkább olvastam, de akit ritkán hallottam. Monolit. Közben változik is, végigmegy az úton, tele gyanakvással, aztán lassan megtelik reménnyel, kinyílik, tündököl, bezárul. Volt egy pillanat az előadásban, egy megvilágosító pillanat, Judit azt énekli, add a kulcsot, mert szeretlek, és akkor a Kékszakállú arcán megjelent egy mosoly. Kimondta. Nahát, kimondta. Tessék, itt a kulcs. Amikor rájön az ember, hogy ez nem négy nem három, nem kétszereplős opera. Juditot is Kékszakállú teremti meg. Ezért veszti el.

Ezt a történetet Tarkövi Gábortól hallottam, interjút követő csevegés során. Gondoltam, megtartom magamnak a nehéz időkre, vagy legalábbis addig, amíg valami saját tapasztalatot hozzá tudok adni, de nem annyira egyszerű. Mahlerről van szó, meg a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáról. Akkoriban még mindig csapatostul jártak a nagy karmesterek az őserdőben, de a szupersztárok közül is kiemelkedett két extrasztár, Herbert von Karajan és Leonard Bernstein. Egyszerre voltak hasonlóak és végletesen különbözőek, két őszülő, alacsony maestro. Bernstein az érzelmi viharok mestere, az egész testből zenélő, pódiumon ugráló, izzadó, lelkesedő csodalény, Karajan a mindig fegyelmezett, kevés mozdulattal irányító, lehunyt szemű, koncentrált és fegyelmezett. Az egyik zsidó, a másik a nemzetiszocialista párt tagja. Bernstein ekkor már szabadúszó karmester, Karajan a Berlin Filharmonikusok fejedelme.

Épp erről van szó, a Berlini Filharmonikusokról. Bernstein egyetlenegyszer vezényelte a zenekart, Mahler 9. szimfóniája volt a műsor. Ez már a hetvenes évek legvége, Mahler föl van fedezve, leginkább Bernsteinnek köszönhetően, a jelentősebb karmesterek mind elkezdik készíteni a maguk Mahler-ciklusait. Kivétel Karajan. Láthatóan nem áll hozzá közel ez a zene, de persze ő sem vonhatja ki magát a piaci vagy közönségi igények alól. Mintha tett is volna ilyen Mahler-ciklusra irányuló kísérletet, a 4., 5., 6. szimfónia hasonló borítóval jelent meg, de elakadt a folyamat. Mahler nem volt Karajan szívügye, szívesen adta át Bernsteinnek.

Legalábbis ennyit lehet hivatalosan tudni-látni, mert itt jön a fordulat. Hiszen van Mahler 9. szimfónia Karajannal, sőt, kettő is van, egy stúdió és egy élő felvétel. És persze van Bernsteinnel két teljes ciklus plusz ez a magányos felvétel a berlini koncertről, 1979 októberében. A történet pedig úgy szól, hogy ez volt Karajan mesterterve, meghívta (meghívatta) Bernsteint, aki szépen bepróbálta a zenekarral a darabot, lementek a koncertek, aztán a társaság, immár Karajan vezérletével stúdióba vonult, és elkészítették a lemezt. Amikor is Karajan mást sem csinált, mint pálcával a kezében hallgatta a Bernstein-interpretációt.

Sajnos nincs meg a lemez, nem tudom a történetet a hangzó anyag alapján igazolni vagy cáfolni. De a számok stimmelnek, a Bernstein-koncertek 1979 őszén voltak, a Karajan-lemez 1980-ban jelent meg. Lehet, hogy furfang volt Karajan részéről, de ennél nagyobb elismerés aligha érhette Bernsteint.

Magyarországi bemutatóra készül a MÁV Szimfonikus Zenekar, Wynton Marsalis Trombitaversenye hangzik el pénteken a Zeneakadémián. A szólista Tarkövi Gábor.

• Te hoztad a művet?
• Igen.
• És nem bántad meg?
• Egyáltalán nem. Egy jó barátom írta...
• Ja, hogy te ismered Wynton Marsalist.
• Még a Berlini Filharmonikusoknál dolgoztam, amikor együtt léptünk föl. A koncert első fele Stravinsky Petruska volt, a második félidőben ment az ő Swing Symphonyja, ahol együtt csücsültunk a pódiumon. Nagyon jóban lettünk, utána is tartottuk a kapcsolatot. Aztán kiderült, hogy írt egy Trombitaversenyt. Ezt már többen játszották, én nem voltam benne az első szólistacsoportban.
• De ő maga nem játszotta, ugye.
• Nem is fogja. Ahhoz ő túl perfekcionista. De játszotta egy clevelandi trombitás, Michael Sachs, aztán Hakan Hardenberger, és Alison Balsom is, nagyon jól...
• Nagyon jól? Balsom játszott Pesten is, a Vigadóban, hát nem az volt életem trombitás élménye.
• A BBC zenekarral játszotta tavaly az Edinburgh-i Fesztiválon, elküldte a felvételt Wynton, és az szép. Nagyon szép. Nagyon muzikálisan állt a darabhoz, és nem technikailag, ami nagyon jót tett a műnek. Bécsben is előadták, ott találkoztam is Wyntonnal, szóval a mű eljátszása nekem nagy vágyam volt.
• És ilyenkor mi a teendő? Végigjárod a magyar zenekarokat: nem érdekel valakit a Marsalis Trombitaverseny?
• Csak egy valakit kérdeztem meg, Farkas Robit. Voltunk egy buliban három éve, rengeteget beszélgettünk. Ő ott tanult, azon az egyetemen, ahol én most tanítok, de nem ismertük egymást a buli előtt. Azt mondta, nagyon szívesen csinálna velem valamit itt, a MÁV zenekarnál. Aztán jött ez a darab, kérdeztem, nincs-e kedve hozzá. Óriási a zenekar, biztosan a kotta is sokba kerül...
• A Haydn Trombitaverseny egyszerűbb lett volna.
• Egyszerűbb, de azt már sokan játszották. Viszont várni kellett, amíg a megrendelői kör mind lejátssza a darabot. Csak tavaly lehetett egyáltalán megtudni, hogy mennyibe kerül a kotta.
• Nagyon nehéz a játszanivaló?
• Zeneileg nagyon sok szín van benne, és ha ezt a sok színt meg tudjuk mutatni, akkor a nehézsége talán nem tűnik föl. Mindenkinek nehéz, végül is trombitás írta, és iszonyatos technikája van Wyntonnak, de őt inkább a zene izgatta, a stílusok, a színek. Nagyon jó a darab, friss, és el lett már többször játszva, de nem mindig nagyon jól. Ami aztán nem tett jót neki, mert a szólisták azt hitték, nem éri meg nekik ezzel foglalkozni.
• Miért nincs a műből lemezfelvétel?
• Még nagyon új.
• Ennél jobban már nem lehet szárnyra bocsátani egy darabot. Wynton Marsalis írta és még trombita is – de akkor lehet, hogy ez sem elég.
• A lemezcégnek is kell akarni, ki kell fizetni a jogdíjakat, ami nem lehet kevés. És eladni a lemezt, az se könnyű.
• Miért nincs a világban több trombitaverseny? A 20. század első felében két hangszer jött divatba, a trombita és a szaxofon. Azt hinné az ember, hogy a zeneszerzők nekiálltak új műveket írni a két divatos instrumentumnak. Ehhez képest... Pont Alison Balsom mondta, hogy kétszáz éve nem írtak ilyen jelentős trombitaversenyt. Hummel után jött egy nagy lyuk, és most Marsalis.
• Voltak azért trombitaversenyek, de nem annyira jelentős zeneszerzők írták, így a nagyközönség nem ismeri őket. A franciák azért kaptak néhány versenyművet, Desenclos, Tomasi, és vannak kamaraművek. Ilyen nagy művet senki nem írt. Mi játsszuk a Ligeti Grand macabre-t, azt az őrült szopránáriát, amit átírt Elgar Howarth Bécsben, mert megbetegedett az énekes. Aztán Kurtág kapott egy felkérést a berliniektől – csak nem írta meg. Akkor lenne egy trombitaversenyünk egy nagyon jó zeneszerzőtől.
• Anyazenekarod, a Berlini Filharmonikusok nem tervezi ezt?
• Onnét én eljöttem, és rögtön elég messze kerül az ember – ez így is van rendjén.
• Miért jöttél el?
• Kaptam egy nagyon jó ajánlatot az egyetemtől, a berlini UdK-tól, de ötvenéves korom előtt alá kellett írnom a szerződést. Pont akkor volt egy nagy változás a zenekarban. Tizenöt évet játszottam Simon Rattle-lel, és akkor jött az új zeneigazgató, Kirill Petrenko. Gondoltam, hogy jó, akkor most én is váltok. Másfél évig dolgoztam mind a két helyen, de az nagyon sok volt. Így aztán fölmondtam a zenekarnál, és most már nagyon örülök neki. Imádok tanítani, van szabadidőm – jobb így.
• Van, hogy az ember már nem akarja elölről kezdeni egy új karmesterrel. Tényleg, te mindenkivel játszottál, aki ma nagynak számít, volt közülük kedvenced? Akire úgy gondolsz most, hogy hú, azért az nagy zenész?
• Többen is. Bernard Haitink...
• Akire kevesen gondolnak nagy tisztelettel.
• A zenészek imádták. Én is. Ő is minket. Elegánsan dirigált. Aztán Mariss Jansons, aki a Berliniek előtt a Bajor Rádió Zenekaránál volt a főnököm. Vele volt egy ilyen kelet-európai kapcsolatom. Amikor Berlinbe jött, mindig mondta, hogy jöjjön, beszélgessünk kicsit. Berlinben az a szokás, hogy a fellépő művészekkel időnként interjút készítenek a zenekari művészek. Mikor Jansonst kérdezték, hogy kivel beszélgetne, akkor mondta, hogy a Gáborral. De miről beszélgessünk? A darabokról? Sosztakovics és Bartók volt műsoron. Nem, nem, azt majd elolvassák a Wikipedián. A végén tényleg jót beszélgettünk a honvágyról. Mert mondtam neki, hogy ha Bartókot játszunk, akkor annyira elfog engem a honvágy, annyira a magaménak érzem a zenét, és hogy ő is ezt érzi-e valakivel kapcsolatban. Érdekeseket mondott a gyerekkoráról is, mert ő a rigai gettóban volt másfél évig. A beszélgetés végén Jansons azt mondta, hogy ha majd nem tudok trombitálni, elmehetek riporternek.
• Mondtad, hogy Rattle-lel is jóban voltál.
• Jókat tudtam vele játszani. A trombita az mégis olyan hangos hangszer, hogy ha az ember rosszul érzi magát egy karmesterrel, sok mindent tönkre tehet. Nagy szerencsém volt Simonnal, mert hagyott minket zenélni, ha nagyon kilógtunk a sorból, akkor szólt, hogy ezt mégse. De jó főnököm volt Lorin Maazel is, akit úgy csodáltam, hogy az első próbán alig tudtam belefújni a hangszerbe, mert remegtem az izgalomtól.
• Téged voltaképpen mi taszajtott a trombitához?
• A család. Egy sváb faluból származom, Csolnokról, a nagypapám zenetanár volt, aki mindent tanított. Összegyűjtötte a falu gyerekeit, megénekeltette őket, aztán kiválasztotta, hogy ki lesz dobos, ki felső szárnykürtös – ez volt a két véglet. Édesapám is trombitált, a bátyám is, volt egy családi lagzizenekarunk. Tizenkét éves voltam, amikor először játszottam a tsz-bálban Máriahalmon. Aztán nem vettek föl a konziba, Győrbe jártam, és onnét sem a Zeneakadémián folytattam, hanem a Tanárképzőben. Ami végül nagyon jó hely volt, mert Geiger György volt a tanárom. Vele nagyon jól jártam. Hatalmas példakép a mai napig.
• Akkor nem is kérdezem, mi taszajtott Németország felé, biztos az is a család, a sváb hagyományok.
• Annak idején, amikor végeztem, nem volt állás Magyarországon. Elmentem a Deák térnél a Zenei Könyvtárba, ott volt egy olyan újság, hogy Das Orchester, és abban benne voltak az álláshirdetések. Kiírtam az összes címet, ahol trombitást kerestek. Akkor is jelentkeztem már a Bajor Rádióba, nem mintha tudtam volna teljesíteni az ottani követelményeket, viszont jött egy meghívás Reutlingenből. Azt az állást elnyertem. Akkorra már fölvettek a Zeneakadémiára, negyedikbe. Ötödikben már kint dolgoztam, bár nagy honvágyam volt. Reutlingennel együtt négy német zenekarnál dolgoztam. A Berlini Szimfonikusoknál, a Bajor Rádióban, és aztán Berlini Filharmonikusoknál.
• Mentél szépen fölfelé.
• Gyakoroltam, és szerencsém is volt. Nagyon jó kollégákkal dolgoztam az összes zenekarban.
• Akkor hát minden megvan? Amikor elindultál a pályán, azt mondtad, ide szeretnék eljutni, meg oda, és aztán mind valóra vált?
• Nem voltak nagy igényeim. A feleségemmel együtt vagyunk 19 éves korunk óta, és mi mindig valami kedélyes, jó életet akartunk élni. De ahhoz, hogy kedélyes, jó élete legyen egy trombitásnak, rengeteget kell gyakorolni. A trombita nagyon hangos, aki rosszul kezd el trombitálni egy zenekarban, annak nincs jó élete.
• Hálátlan hangszer, mindenki észreveszi a gikszert.
• Gyakorolni kell. És ez a szorgalom kinyitott olyan kapukat, amilyenekről huszonegy évesen nem is álmodtam. Így kerültem Berlinbe is. Egyébként van ott egy másik, nagyon jó magyar trombitás, Velenczei Tamás. Ő még nem is volt ott, amikor hívtak kisegíteni, összebarátkoztam a többiekkel, amikor próbajátékot hirdettek. De én pont akkor kaptam meg a müncheni állást, el sem mentem a próbajátékra, amit akkor Velenczei Tamás nyert meg. Amikor a következő üresedés volt, mondták, hogy most már gyere, próbáld meg. Huszonöt jelentkező volt, szóval azért kellett teljesíteni. Eleinte nem is voltam annyira boldog, mikor elnyertem az állást, micsoda stressz lesz ez, de már többeket ismertem, és azok mondták, hogy nyugi. A kotta ugyanaz. Majd meglátod.
• És tényleg.
• Néha, amikor kimentünk, mondjuk a Waldbühnére, akkor azért éreztem, hogy szívesebben lennék máshol, de hát most itt a helyem, itt kell teljesíteni.
• Még egy kérdés a Marsalis-darabról: hogyan látod a jövőjét? Játszani fogják ötven év múlva, amikor a nagy és köztiszteletben álló Wynton Marsalis már nem lesz mögötte?
• Akkor fogják játszani, ha a fiatalok fölkarolják. Mi nagyon ritkán vagyunk abban a helyzetben, hogy megmondjuk, mit akarunk előadni. Ha a világ efelé tendál, akkor nem lesz sokat játszott darab, de nem lehet tudni. Ez nem olyan, mint a Wolfgang Rihm vagy Harrison Birtwistle-darabok, amelyeket nagyon nehéz eljátszani, és aztán csak ámul a közönség, hogy ezt most hogy rakja össze.
• Ismerem az érzést.
• Ehhez képest a Wynton darabja, mondjuk az a gyönyörű második tétel – meg lehet hallgatni. Persze, olyan kritikát is hallottam, hogy na, azért ez túl egyszerű. Szerintem, ha jól játsszuk, akkor könnyen befogadható, nagyszerű darab, ami mindenkihez szól. Ha jönnek a falumbeliek Csolnokról, nekik is tetszik majd.

Ezt a történetet ajándékba kaptam valakitől, amikor arról volt szó, hogy az emberek sokszor nem tudják, mit is énekelnek.

Szomorú történet a mosolygó nővérről. Vagy az éneklő apácáról. Akit úgy hívtak, Jeanne-Paule Marie Deckers, és domonkos rendi apáca volt. Szép hangja volt, szeretett énekelni, gitáron kísérte magát, és szinte véletlenül írt egy akkoriban nagy slágert, a Dominique címűt. Dominique a rendalapító Szent Domonkos, aki csak ment az úton, szegényen, énekelve, és ha megállt, a Jóistenről prédikált. A dala slágerlistán első lett Amerikában. A franciául tudók meg röhögtek, hogy Dominique–nique-nique, mert a nique dugást jelent.

A különös siker szomorúan folytatódott, az éneklő apáca meghasonlott, kilépett a rendből, összeköltözött egy barátnőjével, bár hangsúlyozták, hogy kapcsolatuk nem szexuális jellegű, nehezen éltek, nélkülöztek, végül közösen öngyilkosságot követtek el 1985-ben.

Gyorsan megnéztem, mi van a mi időnk éneklő nővérével, Suor Cristinával, aki az olasz The Voice-ban tűnt föl. Ő is kilépett azóta a rendből. Remélem, itt megáll.

Nem lebeszélő, nincs is nagyon kit lebeszélni a filmről, hatalmas teremben néztük összesen öten a Mágikus, merész, meseszép utazást. Az eredeti cím egyébként nem idézi a Beatlest és a Magical Mystery Tourt, Big, Bold, Beautiful Journey. B-vel nem sikerült alliterálni, nem Babits volt a fordító.

Szóval olyan, amilyen, de legalább megpróbáltak valahogy másképp sikerfilmet forgatni, ötlettel, mondanivalóval. Csak az ötlet önmagában kevés, a mondanivaló meg lapos, közhelyes, ostobácska – van ilyen. A férfi autót kölcsönöz, de valami furcsa körülmények között, nem is lehet tudni, hogy ez most kölcsönzés, vagy casting, az asztal mögött Kevin Kline, akit meg sem ismertem a pihés, ősz hajával. Az autó megvan, a főhős beül, elindul, hallgatja a magnót és énekel. De mit?

Nem vagyok benne biztos, hogy mindenki (mind az öten) felismerték: A Chorus Line. Ötven éve mutatták be a musicalt, akkora siker volt, hogy háttérbe szorította a Chicagót. Aztán megfonnyadt az idők során, míg a Chicago beérett, az A Chorus Line nem tudott átjönni Európába, Magyarországra végképp nem, akkor szerintem nem is tudtuk még, hogy mi az a casting, nagymenő színészeknek is próbát kell énekelni-táncolni? Nem attól nagymenők, hogy erre semmi szükségük nincsen?

Ötven éves az A Chorus Line, volt nagy ünnepi előadás, az összes főszereplő bepipiskedett a színpadra. Előtte volt persze nagy próba, nagyon vicces, ahogy megvastagodott, visszavonult táncosok tornagatyában emelgetik a lábukat, billegtetik a kalapjukat – már akinek van.

 https://www.tiktok.com/@nypl/video/7535871174568316173

Voltaképpen tetszik az új Capella Savaria lemez, már csak azért is, mert ránézésre olyan, mintha ennél fölöslegesebb dolgot kitalálni sem lehetne. Bach zenekari szvitek, de nem is az összes, hanem amennyi egy CD-re ráfér: a négyből három. Miért ne?

Miért igen? Mérhetetlen mennyiségű felvétel készült a művekből az elmúlt száz évben, korhűen és korhűtelenül, félig korhűen, és egészen elszálltan. Nem lehet mit kitalálni velük kapcsolatban. Egy halom zenekar többször is fölvette, és, mondjuk a St. Martin in the Fields úgy, hogy el sem hinné az ember, ugyanaz a zenekar játszik, ugyanazzal a karmesterrel.

Aztán az elmélet gyakorlattá válik, fölteszi az ember a lemezt, és az igazolja magát. Nem talál ki semmit, nincs új megvilágítás, soha nem hallott megoldás, mégis ismerős az egész. Mondjuk, hogy magunkra ismerünk. A kísérőszöveg, Szabó Balázs kifejezetten jó munkája, idézi Goethét, aki a D-dúr szvitet zongorázó Mendelssohnt hallván azt mondta: valósággal maga előtt látja a fényesen öltözött rokokó társaságot, amint egy széles lépcsősoron lépdel lefelé. Jó, hát Goethének sem lehetett könnyű, mindig mondani kellett valami bölcsességet. A borító tervezőjét is mintha ez fogta volna meg, csak sajnos nem talált rokokó jelenetet, így 19. századi táncosok illegetik magukat a képen. Az viszont jó, hogy zenekar és a kísérőfüzet írója sem egyeztetett, ami a lemezen van, az olyan, mintha váratlan földrengés rázta volna meg a széles lépcsősort, morajlik az üstdob, szanaszét szalad a fényes társaság. És utána az Air, szemérmesen, nehogy túlságosan kimutassuk az érzelmeket, szép ez a dallam, sőt, nagyon szép, de mennyivel izgalmasabb az, ami a kíséretben pönög.

Nem a legábrándosabb, nem a legszebb felvétel. De igaz.

Valószínűleg a petrezselyem iránti mélyről jövő, és most már változhatatlannak tetsző ellenszenvem az oka. Nem szeretem se a föld alatti, se a föld fölötti részét, és emlékszem, micsoda boldogságot jelentett, amikor Muriel, a nálunk lakó francia cseregyerek elkerekedett szemmel kérdezte: ti megeszitek a fehérrépát? Miért, ti nem? Mi a nyulaknak adjuk.

Éljenek a franciák.

Szóval a fehérrépa az oka, de már előbb is gyanút fogtam. Picasso verseit akartam megismerni, de az ajánlás is olyan érdekes. Nem Picasso, hanem a kötet szerkesztője írja a fordító szerint, hogy „szívből köszönöm… a szerkesztőmnek, Mireille Paolininek, hogy neki köszönhetően megszülethetett a kötet…”

Most ő fogalmaz ilyen furcsán, vagy a fordító? És ha a fordító, melyik az, mert hárman vannak.

Mindegy, nézzük a verseket. Valószínűleg tényleg nézni kellene, mert szépek, de nyomtatva nehezebb jóban lenni velük. A fehérrépa miatt. Az 1935 november 8-án írt vers például azt írja, hogy „elkápráztatja a rossz lőrét jóféle petrezselyemgyökér- és hideg répavérrel”. Hát, ez a petrezselyemgyökérvér nem valami szép szó. Nem találtam meg az eredeti szöveget, csak valaki elmondja a verset a párizsi Picasso Múzeum oldalán, a mester a navet szót használja.

Franciául könnyebb verset írni, mint magyarul.

Amikor figyelmesebben kezdtem zenét hallgatni, azt mondták, öt nagy Mozart-opera van, Szöktetés, Figaro, Don Giovanni, Cosi fan tutte, Varázsfuvola. Aztán ehhez jött az idők során a Titus kegyelme, de mintha mégis öt nagy Mozart-opera maradt volna. Hová lett a Szöktetés? Nem tűnt el, de átalakult, a vitathatatlan darabok közül a problémásak közé került. Mert hogy a történet mégis olyan kellemetlen, hiába nagy lélek Szelim basa, azért elég erőszakos, nem beszélve Ozminról, aki nem nagy lélek, mégis erőszakos. Szóval előítéletes a cselekmény, ráadásul a gyakorlatban is problémás a színrevitel, ma már rendes operaház nem játszik, csak eredeti nyelven, de akkor kellene egy német színész, és a magyar operaénekeseket is meg kellene tanítani valami németszerű kiejtésre.

Persze ugyanez elmondható A varázsfuvoláról is, az mégis őrzi a helyét. Vannak ilyen darabok, minden zenei értékük ellenére kimennek a divatból. Együtt nőttünk föl, és ők valahogy elkeveredtek útközben. Tegnap eszembe jutott egy másik, a Parasztkantáta. Lehet, hogy a furulyázni tanuló gyermekeknek még el kell fújniuk a nyitó kettőst, de nem is emlékszem, hogy az elmúlt időkben koncerten játszották volna a darabot. Jó, a szövege ennek sem túl elmés, a magyar szöveg meg még kevésbé, te jó szántóvető, és viruló rózsatő. Az eredetiben a parasztok kitűnő földesurukat, bizonyos Dieskaut ünneplik, ezért is szórakoztató, amikor Dietrich Fischer-Dieskau a basszus szólam, ő saját magát köszöntheti, es lebe Dieskau und sein Haus, ellentétben az adószedővel, aki nyúzza a földművest.  Ez is milyen régi trükk, már Tinódi is az udvarbírát szerette a kulcsárok ellenében. Tény, hogy a Parasztkantáta nem épp a legégetőbb társadalmi problémákat dolgozza föl zenés változatban, de azért hiányzik. És, ahogy nézem, hiányozni is fog egy ideig