Ez is csak egy velencei átverésnek tűnt. Nem nagyon fájdalmasnak, de azért mégis. Az Accademián szép időszaki kiállítás megy éppen, Corpi moderni a címe, de leginkább a reneszánsz testekkel foglalkozik, és leginkább a saját anyag átrendezése. Azért vendég-Michelangelo rajz is van, meg jó a Giorgionét kényelmesebben megnézni, jó ez, úgy, ahogy van. De a vitruviusi embert is ígérik, azt a Leonardo-vázlatot, amelyben egy hosszú hajú férfi széttárja karját, és így mutatja a tökéletes emberi arányokat. Ha a köldök egybeesik a férfi köré írt négyzet és kör középpontjával, akkor az ember keze vízszintesen épp megérinti a négyzetet, miközben fejjel-lábbal is pont a négyzet két széléhez ér. Ha a karját kicsit feljebb emeli, és terpeszbe teszi a lábát, akkor meg a köré írt körvonalat érinti meg.

Nyilván ez csak agyaskodás, meg az ízlés is változik, egy mai tökéletes alkatú embernek hosszabb a lába, amitől már semmi nem stimmel, de miért is kellene stimmelnie, nem körzővel-vonalzóval készülünk.  

Viszont hol van a rajz? Bent vagyok a rajzos szobában, nagyon szép dolgokat látok, de a vitruviusi embert sehol. Pedig ez is saját, az Accademia gyűjteményében található, de most nem található. Aha, ott egy nagyobb, fehér faldarab, ott lesz vagy ott volt, megértem, ha nincs kint, óvni kell a rajzot a fénytől, ha azt akarjuk, hogy mások is lássák, de miért nem szólnak előre. Meg hát ez egy rajz, nem feltétlenül kell eredetiben látni, egy reprodukció éppen olyan jó, hogy megértsük a mondanivalót. Na, de nézzük, mi is van kiírva.  

Az, hogy itt van. Itt van a fal mögött. Nem is fal, csak egy redőny mögött, a redőny húsz percenként fölmegy, és akkor Leonardo húsz percen át megnézhető, utána újra elbújik. Maximum húsz percet kell várni. Megéri?

Nem tudom. Mert tényleg csak rajz, nem fontosak a színei, de az őr már ott van, nemsokára biztosan nyílik, az emberek is egyre gyülekeznek a fal előtt. A terembe vezető ajtót becsukják, többen nem férnek be. Fényképezni szabad? Szabad. Győzködöm magam, hogy már csak a hülyeség miatt maradok, hogy megnézzem a közönség reakcióit, mennyire könnyen kapják be a horgot, mennyire vonzza őket, ha úgy érzik, meg kell küzdeniük a szépségért, hogy most valami olyat látnak, amit csak kevesen. És mit kezdenek magával a képpel?

Az történik, ami megjósolható. Előbb lökdösődés, hogy engedjenek oda, aztán, amikor odaérnek, tanácstalankodás, hogy mit is kellene érezni, aztán a megoldás fényképezés, vigyük haza Leonardót.

Nem vagyok kivétel, nem úgy mondom. Hanem az meglepő, hogy a húsz perc végére nem marad senki. Mindenki sorra került, majdnem mindenki fényképezett, és mindenki tovább ment. Szó szerint kettesben maradok a vitruviusi emberrel. És mint mindenki, én is láttam a képet ezerszer, plakáton, képeslapon, könyvben, még élőben is, van egy pólóm, amin ő van, csak a nyakába akasztottak egy elektromos gitárt, mégis csak most esik le, hogy mi az, amit látok. Nem az arányok a lényeg, hanem a mozgás, hogy a lábak és karok helyzete két fázist jelöl, mintha az ember mozdulatlan törzzsel megmozdult volna, terpeszbe rakta a lábát, megemelte a karját. Ráadásul a feljebb emelt karnak van valami szárny-jellege is, miközben az egész csak egy aránytanulmány, benne van még egy dolog, ami Leonardót foglalkoztatta, a repülés, hogy milyen az, amikor a test nem béklyózza a lelket, hanem röpíti.

Letelt a húsz perc. Az őr elmosolyodik, és leereszti a redőnyt.

Az emberben néha fölébred a vágy, hogy ő nyerjen. Nem igazságos, mert mindig ő nyer, ha Velencében jár, de mindig megfizeti az árát. Aki ezt nem viseli el, ne menjen Velencébe. És mégis, néha jó volna nem azt átélni, hogy tényleg mindenért fizetni kell, kétszeresen, négyszeresen. Hogy a Florian Kávéházban külön négy eurót fölszámolnak a zenéért, miközben legfőbb vágyam az volna, hogy ne zenéljenek már. A parkolási díj. A vaporettón a menetjegy. És így tovább.

Hogyan tovább? Mestrében, a szállodában elmondják, hogy ha igazolom, hogy Mestrében lakom, az Velencének számít, nem kell belépti díjat fizetni. Haha. Hogyan igazoljam, hogy Mestrében lakom? Itt ez a QR-kód, elvisz egy oldalra, ott ki kell tölteni mindenféle rubrikákat, utána küldenek egy e-mailt, az abban lévő kódot visszaküldöm, és várok, akkor kapok valamit, amit be lehet mutatni belépésnél, és szembekacaghatom a végzet egyenruhás végrehajtóit. Nekem megéri, végigcsinálom a procedúrát (kétszer, mert elsőre nem sikerül), és alig várom, hogy szembesüljenek velem, de nem szembesülnek. Most sem szedik a belépti díjat. Vagy nem ott szedik, ahol beléptem a városba.

A kézenfekvő módja a csalásnak a bliccelés volna, annyi ellenőr nem lehet, hogy mindenkire jusson, de míg ezen morfondírozok, épp három ember száll le a buszról, egy férfi és két nő. A férfi épp ott tart, hogy sorry madam, I didn’t know… Nem tudom, mi lehetett volna a mondat vége, az ellenőrt meg nem érdekli, csak annyit mond: documenti. Megyek tovább, a távolból hallom, hogy még vitatkoznak, az egyik nő hisztérikusan sír. Kinőttem a bliccelésből.

Jönnek a szokásos panaszok, a vaporettóra szóló napi bérlet 25 euró, és már belépéskor át kell limbóznom a csapóajtó alatt, mert nem működik. A Dózse-palotán nagy plakát. L’oro dipinto, a festett arany, Velence és Kréta kapcsolata az évszázadok során. Hát, jó, magamtól nem mennék be a palotába, már láttam néhányszor, nem elégszer, de akkor is, viszont így talán mégis. 30 euró. Mi 30? Tényleg az a válasz, hogy mi mennyi, mert a 30 az csak az általános belépő, a kiállítás kapujában egy kedves kisasszony még elkér további kettőt. Nyilván kikísérletezték, mi a pszichikai határ, ha már ott vagyok, nem fogok két euró miatt megfutni.

Hogyan álljak bosszút?

Ekkor látom meg, hogy a kiállításon nem szabad fényképezni. Amikor az őr kicsit arrébb megy, orvul lefényképezem Szent Efrém kalandjait. Nem tudom, a képen melyikük Szent Efrém, aki csókol, vagy akit csókolnak, de az biztos, hogy csíkos póló volt rajtam aznap.  

Más helyeken maratont vagy félmaratont szerveznek. És bár valószínűleg Velencében is össze lehetne ügyeskedni valahogy egy negyvenkét kilométeres futást, megmaradnak a kézenfekvőnél: eveznek és eveztetnek. Vogalonga, idén ez már a negyvenkilencedik volt, pünkösdre jött nyolcezer evezős csónakokkal, becsordogáltak a Szent Márk térre, ahol ágyúlövéssel indították útnak őket, Burano, Murano és vissza a városba. Gondolom, aki végigcsinálja, soha nem feledi.

Én nem csináltam végig, el se kezdtem, csak az élvezet jutott. Nézni a különböző hajókat, mert ez nem igazi verseny, sőt, egyáltalán nem verseny, a végén mindenki aranyérmet kap, addig meg együtt mennek gondolák és versenykajakok, kenuk, sárkányhajók, (Les Dragon Ladies de Paris), SUP-ok (azokat nem is értem, hogy bírják), meg evezős boatok. Lényeg a kézi erővel hajtás. Bár, mintha lett volna vízibicikli is. Ez is jó, meg az is, hogy a város kiürül, sokakat elijeszt, hogy leállítják a vaporettókat, így látogathatók a múzeumok. A végén meg csak ottfelejti magát az ember a napon, a part mentén, nézi a világ sok színét. Vannak, akik egyenruhában, vannak akik szedett-vedetten húznak, vannak, akik kiteszik a zászlót, mások nem kötik a nézők orrára, honnét jöttek. A franciák énekelnek Edith Piafot és az Aux Champs-Elysées-t, a skótok lengetnek. A legjobban a magyarok örülnek maguknak és egymásnak, tapsolják és ria-ria-hungáriázzák a többieket. Csoda, milyen összetartó náció.   

Valamiért mindig tartottam Mestrétől. Azt is tudom, miért: Fajth Tibor Velence-könyvében írja, hogy csúf, ipari város. Hát, oda nem megyünk. Olyan van otthon is. Nem is mentem évtizedeken át, de most igen, és persze, hogy se nem csúf, se nem érzékelhetően ipari. Kicsinek kicsi, és persze többnyire nem magáról szól, hanem a szomszédos Velencéről, de ez csak nem bűn. És ilyenkor Mestre tud valamit, amit Velence nem: csodálatos könnyű, édes illat leng a városban, hárs vagy akác, vagy mindkettő egyszerre. Megáll az ember egy-egy sarkon, és arra gondol, hogy ha volna ilyen otthon is, nehezen mozdulna el onnét.

De hát Fajth Tibor szellemi gyermeke vagyok, legalábbis Velence-ügyben, az ő könyvét olvastam először a városról. Miatta nem megyek át ma sem a Szent Márk téren a két oszlop között, mert azt írta, hogy ott voltak valaha a kivégzések, balszerencsét hoz ott átmenni. Az emberek nagy többségének erről fogalma sincs, vígan mászkál az oszlopok között – bár lehet, hogy aztán balszerencséjük lesz, csak nem tudják, mitől.

Rendületlenül és megrendülten is a Mérimée-összest olvasom, bár néha azt érzem, hogy többet viszem magammal a világban a kötetet, mint amennyit forgatom, de azért jókat találok benne. Például a Lelkek a Purgatóriumban című kisregényt, ami don Juan-történet, bár Mérimée hangsúlyozza, hogy ez nem az a don Juan, nem don Juan Tenorio, hanem don Juan Marana. Mindenesetre ez is Sevillában játszódik, de nem az a történet vége, nem jön el a kővendég a megátalkodottért, hanem a csábító jó útra tér, szerzetesnek áll... Egy pillanat. Ez is opera, ez is Sevilla, de egy másik opera vége, A végzet hatalmáé. Tényleg. Eljön az elcsábított nő testvére a monostorba, hogy számonkérje a húga becsületét és apjuk halálát. Don Juan békíti, akármit követtem el, megbántam, és kérlek, te is bocsáss meg. Dehogy bocsátok. Térden állva kérlek. Te gyáva, ehhez értesz, könyörögsz az életedért. Két kardot hoztam, válassz, mert nem akarlak megölni, nehogy a mennyekbe juss. (Ez meg a Hamlet.) Szerzetes vagyok, nem párbajozok. Akkor nesze, egy pofon.

Aztán, ahogy A végzet hatalmában, a szerzetes kardot ragad, és megöli provokátorát. Csak a befejezés nem ugyanaz. Verdinél van egy korai változat, hogy Alvaro (nála így hívják) a szikláról a mélybe veti magát, és van a végleges befejezés, hogy életben marad, ezt is el kell viselnie. Mérimée történetében don Juan életben marad, folytatja jótékony életét, de hogy ne hevüljön a vére olyan könnyen, minden pofonra, az elöljárója elrendeli, hogy minden nap jelentkezzen a konyhán egy pofonért. De tényleg, a konyhás testvér minden nap kioszt neki egy taslit. Mondjuk ezt is érdekes lett volna megzenésíteni, bár volna némi vígoperai hatása.

Így válik a pénz művészetté, ha nem fegyverré: Párizsban a Börze épületébe költözött a Pinault Gyűjtemény. Kör az alaprajz, és látszik, hogy nem erre a célra találták ki az épületet, de megoldják. Most épp Testek és lelkek címmel megy egy kiállítás, ott találtam ezt a képet. Nem ismertem, de ráismertem: Miles Davis keze. Hát persze, fekete, bár nem értem, hogy a tenyere miért fekete, a világítás olyan, vagy bekenték? Megismertem a dobverőujjakat amikor a köröm elkezdi beborítani az utolsó ujjpercet. Meg hát a mozdulat maga, épp csak a trombita hiányzik a képről, de könnyű odaképzelni. Irving Penn készítette a fotót, aki divatképein kívül csendéleteiről és portréiról híres, és itt mintha kombinált volna két műfajt, a kép portrénak és csendéletnek is beválik. Vajon hogyan készítette a képet? Volt egy modellje, akivel végigpróbálgatta a fényt, az ujjakat, a hátteret, aztán mondta neki, hogy mehetsz, mert senki sem kíváncsi a te kezedre, csak Mileséra? Az ember ájuldozik a fényképészi zsenialitáson, hogy találta ki, hogy épp ezt az ujjat kell behajlítani, ettől lesz az egészben egyszerre feszültség és könnyedség, hajlékonyság és szilárdság.

Ha kiájuldoztuk magunkat, akkor persze egy kicsit kiábrándító, hogy több kép is készült, több szögből, és nem mindig a gyűrűsujj van behajlítva. Penn sem tudhatott mindent előre.

Egy kicsit nehezen értettem meg, hogy mi az, amit látok, mert azt hittem, hogy a Saint-Sever-i Beatus egy ember neve. De idővel fölfogtam, hogy ez egy illusztrált vagy illuminált könyv, amely egy Beatus nevű szerzetes kommentárjait tartalmazza a Jelenések könyvéhez. A könyv is elég régi, a 11. század közepéről való, de Beatus kommentárjai még régebbiek, 8. századiak. Azt lehet tudni, hogy az eredeti kommentárok is illusztrált könyvben jelentek meg, ez valamiért Beatusnak fontos volt, hogy ne csak leírja, ne csak elmagyarázza, de le is rajzolja, hogyan kell elképzelni a Jelenéseket, az viszont, érthető módon nem maradt fönn. Ez meg kissé érthetetlen ódon fennmaradt.

A könyv most a Mitterand Könyvtárban látható, ahol Apokalipszis-kiállítás van, nagyban gondolkodnak, mondjuk ezer évben, inkább többen, hogy mégis mikor mit jelentett és hogyan képzelték el az emberek, nem, nem is feltétlenül a végítéletet, hanem a Jelenéseket. A Saint-Sever-i Beatust persze nem lapozható, üveg alatt van, nem is tudom, valaki időnként lapoz-e benne, hogy ne ugyanaz az oldal legyen kitéve a mérsékelt fénynek, viszont mellette a falra vetítenek részleteket az illusztrációkból. Illetve van egy még ötletesebb megoldás, nagy, lapozható, fehér oldalak, amelyekre felülről rávetítenek néhányat a könyvlapokból. Szöveget, képet, és még azt is megteszik, hogy a képeket megmozdítják, lovasok jönnek, angyal verdes a szárnyával, kardot lóbálnak. Ha az olvasást kellene népszerűsíteni, ez biztos módszer volna. Bár nem épp a legkönnyebb olvasmány.  

Louis Vuittonhoz menni, az a világ legtöbb nagyvárosában azt jelenti, hogy táskát vagy valami ehhez hasonló luxus divatcikket fogok venni (nézni). Kivétel Párizs, Vuittonék őshazája, mert itt azt jelenti, elmegyek a múzeumba, ami nemcsak a belbecs miatt érdekes, de a külcsín is vonzó, Frank Gehry tervezése. És folytonos a csodálkozás, hogy mennyire jó ez a szélfútta épület, meg hátulról mintha egy, a kikötőből kifutó háromárbócos után nézne az ember. Még víz is van hozzá, lépcsőről lépcsőre hömpölyög a hajó után.

Most végre úgy érzem, megfejtettem az értelmét ennek a szárazföldi hajókázásnak. Tiszteletadás az alapító Louis Vuitton előtt, aki 1854-ben hozta létre a táskákat, koffereket, hajóbőröndöket gyártó céget.

Már csak azt kellene kitalálni, hogy a Walt Disney Concert Hallt miért fújja a szél Los Angelesben.

Ez most a fő képzőművészeti esemény Párizsban, David Hockney 25. Mi 25? Huszonöt éves elmúlt, az biztos, nem is 25 éve fest és még az sem igaz, hogy az utóbbi 25 év képei volnának a falon. Bár azok is. De hogy megértsük az egész történetet, van kép 1956-ból is, az, ha jól számolom, 69 éves. Hockney már akkor is érett festő. Meg azóta is.

Meg se próbálom összefoglalni, először azt hittem, 25 teremnyi kép lesz tőle a Fondation Louis Vuittonban, de csak 11. Az viszont négy emeleten. Aki tervezi, hogy elmegy, váltson előre jegyet, mert ha még ehhez hozzájön egy óra sorban állás az utcán, belepusztul, meggyűlöli, vagy csak zúgó fejjel, zombitekintettel megy végig az emeleteken.

Hockney pedig egyre csak fest, állítólag napi négy órát. Ez az önarckép, ami előtt ül, idei, látszik, hogy elég ramaty állapotban van, de rendületlen. A képen a jelvény olvasható, az van ráírva, hogy END BOSSINESS SOON. A főnökösködésnek mindjárt vége.

Nem akarok beszállni abba a játékba, hogy ki volt Párizsban olyan múzeumban, ahová senki épeszű nem jár, de azért most ezzel a teljesítménnyel biztosan helyezett vagyok. Cirkuszosok vagy vásárosok, vagy vidámparkosok múzeuma. Megláttam a feliratot, és pont jött ki az előző turnus. Be szabad menni? Á, dehogy, előzetes foglalás nélkül senkinek. Jó, de mindjárt haza kell mennem… Az más, jöjjön. 18 euró. (Felkiáltójelek.) Érdekel ez engem annyira? De hát visszaút már nem volt, és jó is, hogy nem volt, mert ha hosszú is volt, érdekes. Egy helyi Liliom vezette a társaságot, régi termek, régi játékok, régi élmények, amikor utazni még nem lehetett akárkinek, de Velencét mindenki látni akarta. Nézhetett csodák palotáját, maszkokat, tükröket, mindazt, amit akkor Velencének gondoltak.

 A nagy varázsolásban az ember megérteni véli a Liliomot, mármint Molnár Ferencet, hogy ki is az a csíkos trikós hintáslegény, és mennyire a titkok tudója a Julikák szemében. Tényleg kötelező tanulmányi út lehetne a színházi rendezőknek. Musée des Arts Forains.

Minden szép, és sok dolog működik is. Van egy csodálatos lóversenyjáték, a versenyzők egy rex biliárd-szerű asztalba gurítják a golyókat, és attól függően, hogy melyik lyukba találnak, a lovuk annyi lépést megy nagy bólogatva-galoppozva előre. Hihetetlen visítást csapnak a játszó gyerekek. Van három körhinta, mindháromra föl lehet ülni, és nemcsak az ötven kiló alattiaknak, mégis megy körbe. Az egyiken biciklik vannak, nem hintók és lovak, ott hajtani is kell. Álom az egész, elmúlik, mint a gyerekkor. Vagy nem.