Hirtelen megszaporodtak a Mona Lisák, pedig van, akinek az az egy is sok, annak a léte is annyira intenzív, hogy képtelen festményként tekinteni az eredetire, a Leonardóra. Pedig nem lehetetlen, én legalábbis nagyon jól emlékszem, amikor először jártam a Louvre-ban, már akkor is hatalmas volt az érdeklődés, az idegenvezető éppen egy amerikai csoportot látott el a szükséges és szükségtelen információkkal, hogy került a kép Franciaországba, és hogyan ölelte át a király Leonardót a halálos ágyán. A húsz perces monológ végén jött a szokásos befejezés, van-e valakinek kérdése. Az egyik idős úr föltette a kezét: ő csak azt szeretné tudni, ki festette ezt a képet.

Lehet rá friss szemmel nézni, csak addig behunyt szemmel kell járni a világban.

De a lényeg, hogy Magyarországon hirtelen két új Mona Lisa aspiráns is feltűnt. Előbb a Kieselbach Galéria vezette be a decemberi árverése sztárját, Rippl-Rónai Kalitkás nő című képének első változatát azzal, hogy ez volna a magyar Mona Lisa. Nyilván ehhez azért kell némi fantázia, ez profilban van, fehér bőrű, madárleső nő, nekem nem jutna eszembe a Mona Lisához hasonlítani, nem is azért teszik, mert valóban emlékeztet rá, hanem hogy egy kicsit hecceljék vele a pénzes embereket, potom áron tiéd lehet a világ legismertebb festménye. Már ahhoz képest potom, amennyire ismert.

Nehéz volna eldönteni, hogy a Virág Judit Galéria embereinek véletlenül jutott eszébe ugyanez a gondolat, vagy csak a szomszéd üzletét akarják rontani, mindenesetre ők is a magyar Mona Lisával álltak elő. A festő Gulácsy Lajos, és az elnevezés talán indokoltabb, olasz donna hárfával, és ha szörnyű idétlenül, de azért mosolyog, meg a kezét is úgy tartja, mint az eredeti, mégis összeszorul az ember szíve tőle. Tényleg ennyire béna helyre születtünk, hogy ezt nevezik nálunk Mona Lisának?

Valamikor a nyolcvanas években még hosszan vitatkoztak a szakemberek arról, hogy áru-e a kultúra. Úgy tűnik, a kérdés eldőlt.

Mennyire menő városban élünk! Legalábbis zenei szempontból. Két héten belül három Goldberg-változatok koncerten, egy héten belül a három tenor két még élő tagja koncertet ad, egy napon belül két nagy-nagy búcsúkoncert. Carreras az Arénában és Manhattan Transfer a Müpában.

Gyötrődve az utóbbit választottam. Aztán már nem gyötrődtem, bár értelemszerűen fogalmam sincs, mi történt Carreraséknál, de a Manhattan Transfer csodásan búcsúzott. Az első perctől, a Tuxedo Junctiontől az utolsóig, a Birdlandig. Tiszteletreméltó aggok, fehér hajú nők, ritkás hajú férfiak, és nehéz megfejteni a titkukat. A hangok jók, de szólistának nem mennének el – ettől még énekelnek szólókat. Vagy talán annyi a titok, amennyit az elején mondtak: amikor kitalálták, hogy mit akarnak csinálni (ötven évvel ezelőtt) fogtak öt számot (köztük a Tuxedót is), és hónapokon át csak próbáltak és próbáltak. És ötven év múlva is azt éneklik. Meg mindenféle mást is, mert azért volt itt néhány megújulás, brazil album, rap, pop, Chanson d’Amour.

Valamikor biztosan el kellett dönteni, hogy ez személyes együttes, addig énekelünk, amíg vagyunk, vagy intézmény, tagcserékkel, aztán az élet eldöntötte, meghaltak az alapító atyák. Most úgy tűnik, a maradék is visszavonul, szép volt, jó volt, elég volt.

Nem volt elég, de mit lehet tenni?   

Nem is tudom, miben nem bíztam és miért nem. Vikingur Ólafssonban nem bíztam, hogy ő majd olyan Goldberg-variációkat játszik, amit nem felejt az ember. Hogy miért nem? Talán mert túlságosan begombolkozott zongorista, a szó szoros értelmében is, de átvitten is, amolyan jól megfésült tehetséges Mr. Ólafsson. Eljátszik majd minden hangot, de hol lesz a hangok mögötti kozmosz, a jeges űr, amelyben talán mégis fölfedezhető az Isten arca. Vagy legalább Isten arcának hiánya.

Végül is teljesen mindegy, mit vár az ember előre, ahhoz képest, hogy mit kap. Még a kozmoszt is, hiszen a nagy tapsban ácsorogva úgy hárítja el a művész a ráadáskérést, hogy ezután a naprendszer után nem lehet ráadni, vagy ha van ráadás, az már benne van a darabban, amikor visszatér az ária. Szerintem ugyan nem erről van szó, de ez is teljesen mindegy.

Ami nem mindegy, az maga a koncert, hogy milyen szépen szól a mű, hogy ez is a része a darabnak, a telivér zongorázás, ami már azért is érdekes, mert eredetileg mégis csembalóra íródott a Goldberg. És része a sok ismétlés, amit Vikingur Ólafsson mindig úgy tud eljátszani, mintha nem játszaná el, úgy értem, be van fejezve a variáció, és aztán mégis jön az ismétlés, és amikor rájön az ember, hogy tényleg eljátszik mindent, akkor kiderül, hogy… Hogy tényleg eljátszik mindent. És hogy tényleg ária, és harminc változat, de megőrzi az egyetlen mű érzetét is azzal, hogy a zongorista nem ugrik neki minden változatnak, most jön a tizedik, most jön a tizenegyedik, hanem néha csak átcsúszunk a következő részbe, akkor is, ha azt várja az ember, nagyon megüti most az indulást, mondjuk a 16. változat elején. Megüti majd, de nem az elején, hanem az ismétlésnél.  

Aztán hopp, vége a műnek, ott vagyunk, ahonnét indultunk, az ária visszatér, és ha most az a kérdés, hogy láttuk-e a Jóisten arcát – nem tudom. De valamilyen arcot láttunk, és mosolygott.

Vajon elolvasta valaki a Semmelweis című film forgatókönyvét a forgatás megkezdése előtt? És ha igen, akkor mi lehet az oka annak, hogy Klein doktor a rövid (igazából nagyon hosszú) két óra alatt kétszer is rájön arra, hogy ő maga okozta a leánya halálát?

Többet nem mesélek a történetből, maradjon valami meglepetés is, ami egyébként sincs sok, legfeljebb az, hogy az osztrákok utálják a magyarokat, sőt, az utálatuk a németajkú kisebbségre is kiterjed. Csak így meg azt érzi az ember, hogy valami el van csúszva, igyekszik a filmre koncentrálni, miközben az alkotók érezhetően nem csak a filmre koncentráltak, hanem egyéb szempontjaik is voltak. Látványos legyen, nagy, hosszú, és hazafias. Egyikkel sincs semmi baj, legfeljebb a hosszúval, mert egy viszonylag rövid idő alatt lezajlott dolgot kell elmesélni, nem a teljes Semmelweis életrajzot (ámbár Semmelweis élete nem volt hosszú). Ő már tudja, mi a baj, a többiek meg nem hisznek neki. Ezt dolgozzuk föl viszonylag nehézkesen. És hozzá szerelmi szál.

A film azonban szép, feltűnően szép, barokkban nyomja, mindig bejön a fény valami oldalablakból, mint Vermeernél, és csillognak a szemek. Ilyenkor veszi észre az ember, hogy a legtöbb filmben mennyire nem használják ki a színész szemét.

Vecsei H. Miklós rajongóinak kötelező, Semmelweis Ignác rajongói valószínűleg csak idegesek lesznek tőle, hogy igazából nem is így történt, de hát Petőfi sem a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavalta el a Nemzeti dalt, a mítoszteremtés is szép munka.

A szokottnál egy kicsit most jobban értem, miért vagyunk ennyire kevesen Piotr Beczala koncertjén az Operaházban: a műsor ránézésre nem elég kívánatos. Ez, persze, menő dolog, ha az Operába operát hozna, áriákat és olasz dalokat, akkor talán nem volnának üres székek és üres páholyok, de ő arra használja az ismertségét, amire a hasonló kaliberű énekesnek használnia kell: népnevel. Nemcsak olaszokat és németeket lehet énekelni, de Rachmaninovot és Csajkovszkijt.

Nem példátlan, amit tesz, Anna Netrebko is hasonló programmal jött, de ő a jelek szerint a vonal fölött van, mindegy, csak ő legyen. Beczala meg nem mindegy, ha jól látom.  

Peches, aki nem hallgatta meg. Persze, az emberben dolgozik a képmutatás, bevallja, hogy ő is jobban örült volna valami népszerűbb programnak, vagy játssza azt, hogy én már annyiszor hallottam mindenféle Levéláriát, hogy sokkal szívesebben hallgatok egy csokor Karlowicz-dalt. Azt se tudom, ki az a Karlowicz, pedig egyébként nagyon érdekes figura, talán az egyetlen zeneszerző, aki síelés közben halt meg, eltemette egy lavina.

Igazából aztán nincsen semmi belső lelki tusára szükség, tényleg szívesebben hallgatom a Karlowicz-dalokat, mint a Levéláriát, nem a dalirodalom gyöngyszemei, de ez csak akkor derül ki, amikor Beczala Dvořákra vált: ez tényleg más kategória, izgalmasabb zongoraszólam, súlyosabb szöveg, vagy legalábbis súlyosabbnak tűnik, ha ezt kell énekelni hozzá. De Piotr Beczala lelkesedéssel és odaadással énekli Karlowiczot is, Moniuszkót is, pedig ott a szöveg… „Anyám, árván hagytál, amikor meghaltál.” Ez majdnem olyan, mint Troppauer Hümér verse: Anyám, te vagy árva fiad csillaga.

Egyébként is: ki jár azért dalestre, hogy a szöveget figyelje?

Még van min lelkendezni, a második rész Csajkovszkij- és Rachmaninov-románcain, meg azon, mennyire másképp énekel Beczala operát, mint dalokat, mert azért becsúszik egy Anyegin-ária, egy Ruszalka, a ráadásban meg a Carmen, hogy mennyire szép és jó állapotban van a hangja, mennyire vigyáz a hangképzésre, rakosgatja a torkában a megszólaló magasságokat, de szépen és tisztán szól minden. Szép az este és nagyszerű az énekes, és ha van kifogás, csak ezen túl kezdődik, hogy miért nem elsöprő a zenei személyiség, miért ennyire visszafogott – de mintha ez volna a Beczala-jelenség lényege. Hogy nem jelenség, hanem énekes. Első osztály. De inkább szuperior.   

Senki nem tudja pontosan, mi a jó reklám és mi a rossz, illetve van ezer szempont, mi az, amit szeret a néző, mi az, amit jó elkészíteni, mi az, ami hat is. A három nem feltétlenül esik egybe. De azon néha elgondolkodom, hogy tényleg nagyon meg kell-e fizetni a reklámban szereplő színészt, amikor ő esetleg nem csak azt kapja a fellépéséért, hogy ég a nagyvilág előtt, vagy „pénzért mindent” és „van annyi, amennyiért korpásodik a hajam” hírbe hozza magát, hanem valódi és széleskörű ismertségre tesz szert. Mindenki tudta, aki szerette a jó színházat, mekkora kincs Stefanovics Angéla, de a legszélesebb közönséghez az arca meg a hangja csak a Budapest Bank hirdetésével jutott el. Aki esetleg elfeledte volna, ő volt „köszönjük, Emese”, aki szerelmes volt a banki alkalmazott Zoltánba. Ott voltam az egyik bankfiókban, amikor az ügyfél odament az ügyintézőhöz, és melegen gratulált neki a hirdetéshez, mintha bármi köze is lett volna a pult mögött ülőnek Emeséhez.  

Igazából most az foglalkoztat, hogy ez az egész visszafelé is működik-e. Tönkreteheti-e a színészi pályát egy rosszul megválasztott reklám. Mert most éppen ez megy a tévében, Telekom (ugye?) Stefanovics Angélával és egyebekkel, a magam részéről sokszor nem is nagyon értem, miről van szó, mert nézni kellene hozzá a Marsra, magyar című sorozatot, tudod, ki. Az abban lévő karakterek tűnnek föl, elég utálatos népség, és köztük van Stefanovics Angéla is, hogy csapjon már valaki az asztalra, meg ötkilós telefon, és ehhez hasonló jól megírt sorok. Borzadok, borzadok, de egyébként is, Stefanovics Angéla különlegesen rosszul mondja a magáét, nem tudom, hogy így tiltakozik-e a világ ellen, amely ilyen munkákra kényszeríti, vagy valami elállítódott benne. Mindenesetre érdekel, hogy van-e innét visszaút.   

Ez lesz a decemberi intellektuális mozik sorsa és főtémája: a műorr. Vagy hogy mondják:  orrprotézis?  A Bernstein-filmben (Maestro) Bradley Cooper visel műnózit, a Golda Meir-filmben (Golda) Helen Mirren. Mirren egyébként pechesebb, neki mindenféle egyebet is a fejére meg a testére szereltek, álpofazacskót, pulykanyakat, csípőtágulatot és oszloplábakat, hogy hasonlítson a volt izraeli miniszterelnökre. Tényleg eljut az ember addig, hogy ha ennyire sokat kell dolgozni a sminkeseknek, akkor nem lett volna egyszerűbb egy született vastaglábút alkalmazni? Judi Dench?

Lehet, hogy megkeresték őt is, csak neki jobb volt a szimata. Mert a Golda nem jó film, valószínűleg politikai szempontból sem, de nézői szempontból semmiképpen. A szerep nagy benne, de a színésznő folyton takarásban van, a sok műtestrész mellett még állandóan cigarettázik is, nem függetlenül a megformált alaktól és a megformált korszaktól. Szinte csak a szeme játszik, a szeme él – az persze tényleg él. De a film igazi izgalmai a stáblistával kezdődnek. Mert hogy megnéztük, drukkoltunk, minden össze is jött, megértük Camp Davidet, és akkor azt írják ki, hogy Golda Meir megmentette a népét, de megítélése hazájában ellentmondásos. Az hogy lehet? Mi az, ami nincs benne a filmben? Mi az, amit nem tudunk?

Semmit. Rendben van, de néha azért megyünk moziba, hogy ezen változtassunk.

Levelet kaptam, igazit, postán, ami már eleve annyira ritka dolog, hogy érdemes megemlékezni róla. De a lényeg nem ez, hanem ami benne van, egy kedves olvasó írta, és egy Bernstein-történetet mesél el benne. Akinek továbbadtam, mind nevetett rajta, így arra gondoltam, közkinccsé teszem. 

Bernsteinről köztudott, hogy amolyan csókos huszár volt, akit lehetett, átölelt és megcsókolt és majdnem mindenkit lehetett, megvolt neki Jacqueline Kennedy (elnökné korában), és Grace Kelly is. Az angol királynő nem, nagyon figyeltek rá. Így aztán, amikor a pápánál volt audiencián, egy tréfás kedvű barátja táviratot küldött neki a fogadás reggelén. Remember: the ring, not the lips. A gyűrűt, ne a száját. Amit egyébként, a fénykép tanúsága szerint Bernstein be is tartott.  

A pápa VI. Pál volt. Bernstein meg Bernstein. 

Jó nagy csend van a vetítés végén, a nézők egymás után mennek ki, nem nevetgélnek, nem is beszélnek, törik a fejüket, nyilván azon, hogy mi a tanulság, meg velük hogy történne, ők vajon túlélnék-e, amit nem szokás túlélni, száz emberből öt. Vagy ha ez így túl szép arány, húsz emberből egy.

Épp ezt az egyet látjuk, Einspach Gábort, de hát ő sem tudta, a filmesek sem, hogy ő lesz az egy. Rosszabbul is végződhetett volna.

A Nem halok meg mégsem egyszerű rákos film, amelynek a végén vagy meghal vagy életben marad a hős, nem is erre megy ki a történet, már úgy a kétharmadánál van egy csodálatos jelenet, amikor a beteg összecsomagolja a cuccot, beteszi a szemeteszsákba a hányós tálat, és kidobja az egészet a szemétbe, és a néző, ha tehetné, égbe lökné a két karját, hogy igen, igen, nem hal meg. Akkor még ő, mármint Einspach sem tudja, még hátra van a kontrollvizsgálat. De hát címe is van a filmnek, ami jelzi, hogy nem csak ennyit akartak mondani.

Akkor hát szerelmesfilm, hogy a szerelem mentével megjön a rák, és ha a szerelem visszajön, elmegy a rák. Igen, kicsit tényleg ez, amiről tudjuk, hogy nem teljesen igaz, lehet találni szerelmetlen ráktalanokat és szerelmes rákosokat is a világban. Még ők is találnak, van egy telefonbeszélgetés a filmben, egy asszony hívja a már gyógyult Einspach Gábort, hogy a férjének hasonló a baja, de van áttéte is, és igaz-e, hogy Heidelbergben… Nem, akinek áttéte van, azt Heidelbergben sem operálják.

Akkor hát életmód-film, változtatás-film, azt mondja, hogy a rák jelzés, és ha észrevesszük a jelzést, és cselekszünk, akkor talán nem késő. Ezzel a résszel vagyok a leginkább zavarban, mert hát Einspach Gábor nem festékgyári alkalmazott, nem szövőnő, nem éjjeliőr és még csak nem is banki alkalmazott, hanem galériatulajdonos, igazságügyi szakértő, folyóirat-alapító, járja a nagyvilágot. Változtatni kell? Mégis mire? Nyilván minden életet lehet javítani, igazságosabbá, szebbé, hasznosabbá, gazdagabbá tenni, de Einspach onnét indul, ahová mások változtatnának. Körbeveszi szépség és minőség, még a hányós tálja sem egyszerű lavór vagy műanyag vödör, valaki biztos ki is kukázta. Lehet, hogy a sportkocsit előbb kellett volna megvennie magának, nem akkor, amikor már a kórházba megy vele, de ez a nagy életmódváltási vonal, legalábbis a film alapján, nem áll meg a lábán.  

Mindegy. A lényeg, hogy ő maga megáll a lábán.  

Az a baj a Goldberg-variációkkal, hogy mindenki azt hiszi, itt végre lehet egy kicsit őrültnek lenni. Vagy talán ez is a közönség elvárása: tessék megőrülni. Ez egy ilyen darab, sokáig senki nem hallott róla, aztán 1955-ben az ifjú Glenn Gould elkészítette az első lemezét, és programnak pont a Goldberget választotta. Utóbb az idős (majdnem ötvenéves) Glenn Gould elkészítette a majdnem utolsó lemezét, és szintén a Goldberget választotta, és mindkét felvételen legalábbis furcsa, ahogy játszik, és nemcsak játszik, de dúdol is. Azóta, ha nem is mindenki, de sokan gouldabbak szeretnének lenni Gouldnál, még furcsábban játszanak, és lehetőleg dúdolnak is, meg kitalálnak még néhány érdekességet, néhány éve David Fray folyton a kezét törölgette a variációk között, most meg Fazil Say…

Nem is tudom. Furcsának furcsa, dúdolni is dúdol, meg vezényli is magát Gould stílusában. És jelzi, hogy ez nem valami elvarázsolt mű, hanem igenis közönségbarát, Fazil Say folyton kommunikál, balra fordul, jobbra fordul, mutatja a mindkét oldalán ülőknek, hogy ez hogy is van.

Nem tudom, hogy is van, de nem így. Egy ideig az ember azt érzi, hogy miért is ne, legyen ilyen, furcsa hangsúllyal, táncos jelleggel, harsányan, mivel kísérletezzen egy zongorista, ha nem a Goldberggel. Vagy ne kísérletezzen? Játssza el, szépen, tisztán, okosan?

Eljátszani nehéz, időnként nagyon nehéz, és ez elég vicces következményekkel jár. Amikor nagyon firkás részekhez érünk, akkor Fazil Sayban is alábbhagy a kommunikációs kedv, örül, ha el tudja pöntyögni, és nem ér rá pofákat vágni hozzá. De ahogy haladunk előre a műben, egyre hervasztóbb lesz minden, hiába érdekeskedik a művész, valahogy minden egyformának hat, megkönnyebbülés a 16. variációnál, hogy most már kifelé megyünk a Goldberg-erdőből, aztán eljön a quodlibet, hála néked, Szent Johann Sebastian, most már csak a téma, újra a téma, és mehetünk.   

Nem mehetünk. A nagy sikerre (tényleg) való tekintettel Say ráadást is ad, saját művét, ballal benyúl a hangszerbe, lefogja a húrokat, jobbal meg pengeti, pengeti sírván. Ha Havasi Balázs látná, azonnal fölvenné a darabot a repertoárjába. És ez a ráadás a Goldberg után?

Goldberg-napokat élünk, jövő kedden ugyanitt, a Müpában Vikingur Olafsson fogja játszani a darabot, december 5-én meg a Zeneakadémián Jevgenyij Koroljov. Szívből remélem, hogy ez volt a leggyengébb kísérlet.