Teljesen váratlanul ért ez lemez. Már a ténye is. Azt tudtam, hogy Nathalie Stutzmannt kinevezték valamelyik amerikai zenekar élére, de hát Amerika… Messze van, meg szeretnek érdekeseket lépni. Hát ez az, Nathalie Stutzmann szép, férfihangú énekesnőként kezdte a pályát, aztán vezényelt is régihangszeres formációkat, lemezre is vették, főleg, ha énekelt és vezényelt is egyszerre, de most nem énekel. És attól függ, milyen zenét nevezünk réginek, de Dvořák eddig nem számított annak. És az Atlanta Symphony nem számított kiemelkedő amerikai zenekarnak, és még folytathatnám, hogy miért ne legyen ez a lemez, nyilván az Újvilág szimfóniából is van néhány a polcon, padláson, hűtőszekrényben. Most legyen egy új?

Legyen.

Azért próbáltak még egy érvet felhozni mellette az Eratónál, és a szimfónia mellé a ritkán játszott Amerikai szvit is odakerült. Számunkra nem annyira ismeretlen talán ez a darab, mert Doráti Antal vezényli a darab legismertebb lemezén, de nem jön ki a könyökömön.

A lemez nagyon jó, a darab persze, hogy csodálatos, talán túl csodálatos is, nem lehet ennyire jó minden tétel büntetlenül, a zenekar pompázatos, haldoklok a mélyvonósoktól, a felvétel élő, nem csalás és nem ámítás, ezek tényleg így játsszák. És közben még eszembe jutott Leonard Bernstein a Hangverseny fiataloknak sorozatából, amikor arról beszélt, hogy mitől amerikai a zene. Az Újvilág szimfóniát hozza föl példának, amiről mindig elmondják, hogy New Yorkban íródott, és Dvořák eredeti témákat használt föl. Attól amerikai, hogy indián meg afro-amerikai, na jó, ebben is van némi poén, de Bernstein továbbmegy, és a lassú tétel angolkürtdallamára ráénekelte, hogy „Czechoslovakia how I long for thee”. Eltekintve az apró történelmi pontatlanságtól, igazán vicces. Ugyanez van az Amerikai szvittel, amelynek a harmadik tétele Moderato (alla polacca). Nem szólnak a coltok a zenében, de nem mondhatnám, hogy hiányzanak.

Van bennünk ez a hiedelem, hogy utólag rendbe tudjuk tenni a dolgokat, vagy meg tudjuk érteni, hogy mi miért történt, hogy az események menete miért mutat logikus rendet. De időnként szembesülünk azzal, hogy nemcsak a rendet és a szükségszerűséget nem látjuk, de magukat az eseményeket sem tudjuk értékelni.

Ez így most túl-túl-túl, igazából csak azt akarom mondani, mennyire furcsa, hogy Cziffra György emlékére bárzongorista versenyt rendeztek, illetve hogy a verseny győztesei most, novembertől februárig a MOMkult Színháztermében lépnek föl. Azt nyilván már nem teszik hozzá, hogy ezzel megidézik az ötvenes évek hamisítatlan hangulatát, inkább a húszas-harmincas évek pesti éjszakáira hivatkoznak, de az egészben van valami furcsa. A Cziffra-életrajzokban azt szokás mondani, hogy a rendszer üldözöttjeként kénytelen volt a Kedvesben zongorázni a megélhetésért, az ember érteni véli, hogy ez mennyire szörnyű és megalázó. És amikor értjük, akkor róla nevezik el a bárzongorista versenyt? Legközelebb Mohácson tartjuk a török kulturális fesztivált?

Meghalt? De hát, próbál az ember alkudni, most volt hír, hogy odaadta a hegedűjét Pusker Júliának, nyilván nem ajándékba, csak használatra, de hogy újra szól Pauk György hegedűje, az 1714-es Stradivari. Massartnak hívják a hangszert Lambert Massart után, de nem is ő volt a leghíresebb játékosa, hanem Rodolphe Kreutzer, akinek a Beethoven-szonáta ajánlása szól.

Pauk György le tudta vonni a tanulságokat. 1956-ban menekült el Magyarországról, aztán megnyert két nagy versenyt, és ott állt Hollandiában, még felkérések is jöttek, legalábbis egy ideig, csak nem volt hozzá igazi mesterhegedűje. Volt egy Amatija, aztán lett egy Guadagninije, de azok azért nem szólnak úgy. És az is furcsa élmény lehetett, amikor elment egy jobb zenekarhoz fellépésre, és a zenekarban jobb hangszereken játszottak, mint a szólista.

Aztán jött a csoda.

De előbb nem a csoda jött, hanem a hideg zuhany. Ha jól rakom össze a történetet, Yehudi Menuhin javasolta neki, hogy Hollandiából költözzék Londonba. Az a zenei világ fővárosa, föl fogják fedezni, beindul a világkarrier, jönnek a mecénások, hónuk alatt a Stradivarikkal és Guarnerikkel, mester, nem lenne szíves ezen játszani? Pauk pedig csomagolt, költözött, aztán nem történt semmi. De annyira semmi sem történt, hogy Menuhinnal sem tudta fölvenni a kapcsolatot. Küszködhetett egyedül.

Megküzdötte a magáét, és amikor Amerikában vendégszerepelt, tényleg megtörtént a csoda, valaki két Stradivarival kopogtatott nála, mi a véleménye róluk. Mindkettő csodálatos. De mégis, melyik a csodálatosabb? Ez. Jól van, akkor játszogasson rajta, aztán meglátjuk. Sok évvel később a hangszer tulajdonosa aztán fölajánlotta a Stradivarit megvételre. Ez a hegedű került most használatra Pusker Júliához. Remélhetőleg nála is maradhat. Úgyhogy, Juli, rajtad a világ szeme. Füle.

Nem ez volt a legszívszorítóbb közönségélményem, hanem amikor a kilencvenes évek elején Barbara Hendricks énekelt az Erkel Színházban. Nagyszabású tévés produkció volt, Prágában énekelt Dvořákot, Pesten Lisztet, valahol még valamit, azt már elfelejtettem, de szép gondolat. Sajnos a közönséget elfelejtették értesíteni erről, így a nézőtér első két sorát sem sikerült megtölteni. Láttam a koncertről készült felvételt, nagyon bűvészkedtek, hogy ne kelljen az óriási, üres nézőteret látni.

Ehhez képest Matthew Polenzani dalestjén legalább a földszinten voltak. Szerencsére az előadók nem nagyon izgatták magukat, oldottan kezdtek, a kísérő, Julius Drake beszélt arról, hogy mit fognak játszani, és hogy ne tapsoljunk, csak a blokkok között, akkor viszont nagyon. Igyekeztünk, mert volt miért.

Schubert az első blokk, nagyon visszafogottan, inkább a hangot ízlelgeti az ember, mint az előadót vagy az előadást, szól is, nem is csúnya, fönt egy kicsit torkossá válik, élesebb is, de biztos. Aztán Gerald Finzire megnyílik a világ. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akinek újak Finzi dalai, de szépek, szomorúak, angolok, csupa finomság és mélabú, vágy az elveszett paradicsom után. Polenzani pedig vagy tudja, hogy ezért az előadónak harcolni illik, a közönség gyanakszik, ha nem ismer valakit, vagy csak az anyanyelvű szövegnél intenzívebb az előadói kedve, mindenesetre nagyon énekel, nagyon szaval, nagyon ott van.

Szünet.

A második részre sejteni véli az ember, hogy mi lesz, ugyanígy visszafogott Schumann, és nagyon megtolt Charles Ives, de mégsem így alakul. Már Schumann is nagyon meg van tolva, mintha túlságosan is, ennyit nem bírnak el a dalok, vagy elbírnak, de nem kívánnak. Aztán az Ives-művek tényleg olyanok, mint a Finzi-dalok, legalábbis előadói szempontból, az ember azt érzi, hogy ezt sokkal jobban nem lehet, de nem is kell.

A ráadás a Marechiare, egy Liszt-dal, a Ha király volnék, sajnos nem magyarul, mondja mosolyogva Polenzani, bár elég nehéz dolga lett volna, ha magyar szövegű Liszt-dalt keresett volna, a végén meg a Danny Boy, varázslatos, hosszan tartott pianóval a végén. Hú, de nagyon szép volt.

Szorongok, hogy ennyire nincs ezekre a dalestekre, vagy sztárestekre közönség, abba fogják hagyni. Jaj, ne tegyék, ne tegyék, még legalább egy évad próbaidőt, hátha megjönnek rá az emberek.

Van a Távol Afrikától című filmben egy jelenet, főhős és szerelme a majmoknak egy hordozható gramofont tesz le az erdőben. Mozart Klarinétversenyének lassú tételét játssza a gép, a majmok megbűvölten hallgatják, aztán persze elkezdik piszkálni a szerkezetet, de előtte még azt mondja Finch-Hatton kapitány, hogy mennyire csodálatos, az első hang, amit az emberektől hallanak zene, és Mozart. Nem tudom, hogy 1913-ban, amikor a film játszódik, volt-e egyáltalán lemez a műből, és ha igen, vajon ki játszott rajta, a filmben Jack Brymer a szólista. 

Akárhogy is, ezt az élményt nem fogja átélni az, aki az új Mozart Klarinétverseny-lemezt hallgatja Egri Márton és a Capella Savaria előadásában. Nem azért mondom, mert nagy baj, de nem ezzel a hatással dolgoznak. Hanem egy másikkal.

Amikor életemben először hallottam a Klarinétversenyt lemezről, Rafael Kubelik vezényletével, nekem nem a majmok jutottak eszembe, hanem hogy mekkora zseni volt Mozart, ennyire szép zenét tudott írni ilyen furcsán szóló pikulára is. És ezen a lemezen a pikula még furcsábban szól, mert nem is klarinét, hanem az eredeti hangszer, basszetklarinét. Kicsit mélyebbre is le tud menni, viszont nagyon érezni ezt a csőhangot, előszörre azt akartam humorkodni, hogy nem is klarinéton játsszák, hanem tárogatón.

De Mozart az, rendületlenül Mozart.

A történet szerint Jascha Heifetznek egyszer úgy gratulált valaki, hogy jaj, de gyönyörű hangja van a hegedűjének. Mire Heifetz odatette a hangszert a füléhez, hallgatta egy darabig, aztán azt mondta: érdekes, én nem hallok semmit.

Hivatalosan tehát nincs hangja a hegedűnek. De valami talán mégis lehet, mert Frank Peter Zimmermann hegedűje tényleg gyönyörűen szól, és így volt száz, vagy közel száz évvel ezelőtt is, amikor Fritz Kreisler játszott rajta. És úgy is gyönyörű az élmény, hogy Frank Peter Zimmermann hegedülésében viszonylag kevés az örömöm, egyrészt a mű miatt, másrészt Zimmermann időnként egyáltalán nem tiszta játéka miatt. Zimmermann esetében a kényelmetlenséget csak erősítette a ráadás Schubert Erlkönig Ernst átiratában, egy szál hegedűn, ami pokoli nehéz, annyira nehéz, hogy Zimmermann nem is tudta szépen eljátszani. De akkor meg mi benne a jó?

A mű maga, mármint a nagy mű a Müpa-kocerten, Schumann Hegedűversenye viszont igazi rejtély-darab, bár számomra az alapélmény mindig az, hogy szegény, beteg Schumann várja, hogy eszébe jusson valami, addig is írja, írja a hangjegyeket, a végén nem jut eszébe semmi, de elkészült a Hegedűverseny. Nemcsak én vagyok a darabbal ennyire értetlen, így volt vele a címzett, Joachim József is, aki egyszer eljátszotta, aztán eltette jó mélyre a kottái közé. Schumann meghalt, ők pedig megbeszélték Brahmsszal és Clara Schumann-nal, hogy a Hegedűverseny nem képviseli méltóan Schumann művészetét, feledjük el. Vagy lehet, hogy tényleg a jövő zenéje, vegyék elő száz év múlva.

Végül nem kellett száz évet várni, mert nagy honfitársunk, Arányi Jelly és a nővére spiritiszta szeánszokra járt, és az egyik alkalommal Schumann szellemét sikerült megidézni, aki azt mondta, van neki egy előadatlan, jelentős műve a világban. Egy másik alkalommal pedig Joachim szellemét idézték meg, aki elmondta, hogy melyik könyvtárban található Schumann nagy és (majdnem) előadatlan műve. A partitúrát megtalálták, a hegedűsök összevesztek, hogy ki mutassa be a darabot, Arányi Jelly mellett Yehudi Menuhin volt a másik vállalkozó, végül a harmadik nyert, Georg Kulenkampff, azóta időnként előfordul koncerteken, mert hát nincs olyan sok játszanivalójuk a hegedűművészeknek. Néha mégis azt hiszem, hogy a szellemek csak hülyéskedtek.

A lépcsőházunkban azelőtt az egyik ablakpárkányra jó mélyen bele volt vésve egy dátum: 1919 XI 14. Már gyerekkoromban is foglalkoztatott, hogy vajon ezt a dátumot aznap véste-e bele valaki a márványba, vagy szélhámoskodott, úgy akart tenni, mint aki erre járt már ötven évvel ezelőtt. Mondjuk hogy erre mi oka lett volna, nem tudom, de voltaképpen azt sem, hogy ha az aznapi dátumot véste oda, azt vajon miért tette.  

Nem is ez most a lényeg, hanem hogy ha valaki ma vésné be a napot, akkor nem így tenne, hanem ezt a számomra rideg változatot használná, hogy 1919 11. 14. Amivel rögtön le is bukna, hogy nem hiteles, mert ezt valamikor a nyolcvanas évek elején kezdték el így írni, ráadásul ha egyszámjegyű a hónap, akkor 0-val.

Hová lettek a római számok? Azelőtt közkincsnek számítottak, a keresztrejtvényeben is alkalmazták őket, ma meg számtalanszor látom, hogy egy római számokkal írt év előtt tanácstalanul állnak az. emberek. Pedig nem olyan nehéz a használatuk, össze kell adni az értékeket, legfeljebb az a trükk, hogy az előre írt I-t vagy X-et ki kell vonni az utána jövőből. És mégis valahogy változatossá tette a dátumokat, vagy megbecsülést adott a hónapoknak. Ma meg szörnyű modorosnak tetszik egy XI-nek írt november. Én se merem használni, legfeljebb odáig jutok a tiltakozásban, hogy kiírom betűvel a hónap nevét.

Az az érzésem, hogy kicsit túlutáljuk vagy túl fogjuk utálni az új Gladiátort, szellemes címén Gladiátor II-t. Becsületükre legyen mondva, hogy legalább római számot használnak. Mindenesetre érthetetlennek tartom azt, hogy jó, vagy legalábbis nézhető, de nem olyan jó, mint az első rész volt. Miért, az első olyan jó volt? Azon nem nevetett vagy csóvált fejet, akinek valami történelmi ismerete volt, hogy nahát, ezek a rómaiak már feltalálták a nyomtatást? Nyilván ez ügyben szóltak Ridley Scottnak is, aki az egész történelmi hűség dolgot poénra vette, és az egyik jelenetben a szenátor mintha újságot olvasna a reggeliző asztalánál.

Tekintve, hogy a két Gladiátor majdnem ugyanaz, azt szerintem ki lehet mondani, hogy az első rész jobb egy Russell Crowe-val, de akkor elfelejtjük, hogy Russell Crowe se volt Russell Crowe, azért lett az, mert eljátszotta a Gladiátort. Helyette sajnos ez a focistaszerű színész jön, de talán a közízlés most ezeket szereti, majd kiderül. Amúgy is megjelennek focistahumorok, például huhognak, ahogy a B-közép szokott majmozni, csak most nem az afrikai szereplőknek, hanem épp ellenkezőleg, ők huhognak a majomharapó főhősnek. Igazán dicséretes, ahogy Ridley Scott újrahasznosít, úgy értem, a halottakat nem támasztja föl, de a megtartható színészeket megtartja, még Derek Jacobi is ott szenátorkodik a háttérben. Legalább azt is tudjuk, hogy akiket most elveszítettünk, azok már nem térnek vissza a harmadik részben. Szerencsére. Nem mondhatom meg, hogy kire gondolok, mert súlyos spoiler volna.

Egyik fülemen be. És a másikon is. Ez volt az alapélmény Kelemen Barnabás kamarakoncertjén, már ha alapnak a koncert elejét is lehet nevezni. Mozartot játszottak, G-dúr szonáta Shai Wosnerrel, és az ember nemcsak azon lepődik meg, hogy tényleg játszanak, nem előadnak, de azon is, hogy mennyire másképp játszanak. Vagy ezen nem kell meglepődni, az egyikük hegedül, Shai Wosner meg zongorázik, nekem nem is igen tetszik, ahogy, mert kopog, kopog. Ha nem is úgy, mint a rossz vidéki valcer, de mint valami muzikális november esőcseppjei. Kelemen Barnabás meg csak úgy motyogtatja a hegedűt, úgy értem, nem szól vele nagyot és széleset, csak úgy zizegtet az orra alá, mintha azt mondaná, hogy ő ugyan nem viszi házhoz az üzenetet, csak elmondja, tessék figyelni.

Jaj, nagyon jó. És nagyon jó a folytatás is, Beethoven Esz-dúr trió, Perényi Miklóssal kiegészülve. Furcsa, de most is leválasztottnak érzem a zongorát, vagy mondjuk úgy, hogy az mindennek az alapja, de csak az alapja, ami igazán érdekes, az a két vonós között történik. Kelemen Barnabás most nagyon jelen van, a visszafogottságot Perényi képviseli, két eltérő korú, intenzitású művész mondja el ugyanazt a művet, figyelve egymásra, mégis egészen másképp. Egyikük sem tökéleteskedik, Perényit néha hamisnak hallom, Kelemen Barnabás meg nem fél a csúnya hangoktól, az is jelent valamit.

A második rész Brahms, c-moll zongoranégyes, ezt nem volna jó úgy játszani, hogy négyen négyféleképpen  - de nem is úgy játsszák, egyszerre együttes és a tagok különvéleménye, nagyon kiegyensúlyozott a különállás is, Kokas Katalin csatlakozik az előzőekhez, brácsán játszik. Végre érti az ember, hogy a Brahms-elképzelés nem az volt, hogy három zenész plusz a brácsás, hanem hogy pont, tényleg pont egyformán fontos minden hangszer külön-külön. Vagy talán Kokas Katalin volna most a meghatározó elem? Talán, mert valahogy most a játékosságot nem hallom, csak a nagy és szent komolyságot, felhők fölött járunk, ritka levegőben. Nem tudsz velünk jönni, de nézhetsz.

Szeretni kell, ennyi az egész. És nem lehet nehéz szereti, az egész világnak sikerül, Elina Garanča a legnépszerűbb operaénekesek között van, és nem is csoda, szép a hang, szép a nő, elegáns, és a természetessége ellenére is egy kicsit titokzatos, amit az ember egy nagy énekestől elvár, azt megkapja. Akkor miért ülök úgy, mint valami gyanakvó hülye, miért azt számolom, hogy három (3) ária az első részben? Ennél kevesebbet nem is lehet énekelni, mert fölháborodik a közönség.

Azért fönt kezdünk, már ha túléltük a Filharmónia Társaság és Karel Mark Chichon Rákóczi-indulóját. De túl lehet élni, és akkor jöhet valami szép és ritka ária, Gounod Sappho. Úgy állították össze a műsort, hogy a két ritka Gounod közé odafért a Csókária a Sámson és Delilából, és közben Chichonné (mármint Garanča) tolja, tolja előre Karel Mark Chichont, hosszúak a zenekari közjátékok, van még a Bacchanália, meg a Meditáció a Thaisból. Az utóbbi álmomban se jöjjön elő, koncertmesteri hegedűszólóval, csúnya is, hamis is, hogyan is szólhatna jól a Filharmóniai Társaság, ha így játszik a legjobb hegedűs a zenekarból?

Nem is szól jól. Ebbe egy kicsit belehal a Csókária, a titokzatos, erotikus rebbenések helyett azt figyeli az ember, hogy vajon megtalálják-e végre egymást a hegedűsök, és sikerül-e a tempót illetően közös álláspontra jutni az énekessel. A végére igen.

Az a furcsa, hogy az első résszel a koncert operai része véget is ér. A második részben mintha valami háromtenor koncerten volnánk, zarzuelák és nápolyi dalok követik egymást, az utóbbiak Chichon hangszerelésében. A Marechiarát mintha túlhangszerelte volna a mester, eléggé elnyomja a zenekar Garanča hangját, a másik kettő rendben van. Minden rendben van, a koncertnek ez a fele élőbb, Garanča egyre felszabadultabb, ezt még ő is észreveszi, amikor az első ráadásszám után azt mondja, hogy ezt a dalt nagyon szeretem, és ez talán látszik is. Így futunk bele az utolsó ráadásba, a Carmenbe, ami hiába agyonjátszott és agyonénekelt mű, most újnak hat, érdekes és szép és eredeti, miközben mégis hagyományos. Csodálatos.

Most ez egy tanulság? Hogy Elina Garanča tényleg jó énekesnő? Nevetséges, de nekem az.