Idén bezár a Pompidou Központ nagyobb renováció miatt. Erre szokás bánatosan vagy műbánatosan sóhajtani, ajjaj, én még arra is emlékszem, amikor kinyitott. Arra is emlékszem, amikor azt hittem a Balatonon, hogy a szomszéd kakasa reggelente azt kiabálja: pom-pi-dúúúú-ú-ú-ú. Akkoriban tele volt a rádió ismeretlen és érthetetlen nevekkel: Pompidou, Urho Kekkonen, Miki Takeo.

Ehhez képest talán nem ismeretlen, de nem is nagyon ismerős név Suzanne Valadon, aki eredetileg nem is Suzanne volt, hanem Marie. Toulouse-Lautrectől kapta a Suzanne nevet, mert ő is, mint a bibliai Zsuzsanna, meztelenül mutatkozott a vének előtt, vagyis idős festőknek állt modellt. Amíg modellkedett...

Alapvetés, hogy ha az ember elmegy a Louvre-ba, akkor megfogadja, hogy legközelebb nem megy el. A tömeg egyre nagyobb, ami, persze, örvendetes, ha jól tudom, évi kilencmillió most a látogató, és emelkedik a szám. De a kilencmillió mintha egyszerre akarná megnézni ugyanazt a néhány műtárgyat, nézni és főleg fényképezni, és nincs mese, én is az egyik vagyok, állok, fényképezek, tovább megyek. Csapda.

Csak hát most esély sem volt, hogy ne lépjek bele a csapdába, hiszen ezért jöttem, már otthon megvettem a jegyet a Cimabue-kiállításra. Mégis olyan festő, akiről már Dante is írt, igaz, mint a divatból kiment művészről, azelőtt mindenki Cimabuéért volt oda, ma meg már Giotto a festők fejedelme, és a másik...

Van ez a népi játék, ki bír ki többet a Louvre-ban. Mintha a ráfordított idő valahogy arányban lehetne az elmélyüléssel, megértéssel, befogadással. Persze, az ember úgyis elvérzik menet közben, azt veszi észre, hogy szinte elfordított fejjel megy el a Raffaellók mellett, nem érek rá, oda se nézek, mert sietek a hová is? Nyilván nem a Mona Lisához, oda nem érdemes sietni, mostanra esélytelenné vált a közelébe kerülés. A legbeszédesebb talán egy felirat a kép közelében: kérjük ne gorombáskodjanak a munkatársainkkal. Ezek szerint rengeteg a szóváltás, beutaztam a fél világot, hogy itt állhassak a kép előtt, maga meg itt arra kér, hogy menjek, menjek, menjek...

Azt csinálom, amit minden rendes turista Párizsban: megnézem a Notre-Dame-ot, legfeljebb annyi különbséggel, hogy mint rendes magyar turista, eggyel előbb szállok le a metróról, hogy Szent Mihály útján ballaghassak a Szajna felé. De aztán ott vagyok, először az újranyitás óta, és persze, hogy elkap az örvény. Szó szerint örvény, ott a kapu, ott várnak az emberek, nem is olyan sokan... Dehogynem. A sornak valahogy nincs is meg a vége, bekanyarodik, és megy körbe és körbe a téren, többszörösen tekeredik, beálltam egy ponton, de nem vagyok biztos benne, hogy az volt a vége. Haladni lehet, mert kellemes meglepetésre nincs belépti díj, csak biztonsági ellenőrzés, tudják, hogy majd úgyis leadózzuk. És tényleg, én sem álltam ellen, vettem egy újranyitási emlékérmét, majdnem pontosan olyan, mint a nem újranyitási emlékérme, csak drágább.  ...

Temető mellett lakom. Nem állandóan, csak itt és most, Párizsban, és nem a híres Pére-Lachaise közelében, hanem a Montparnasse-nál. De hát ez jeles személyekben és holtakban gazdag város, ide is jutott, egyet kiválasztottam, Baudelaire-t.

Neki mindjárt két síremléke is van ugyanabban a temetőben, az egyikben vannak a csontjai (vagy hamvai), de csak azért, hogy a család még holtában is kiszúrhasson vele, egy helyre temették az anyjával és hőn utált mostohaapjával. Az utókor aztán huszonöt évvel a halála után kitalálta, hogy ez nem állapot, és pályázatot hirdettek egy másik síremlékre, egy kenotáfiumra. A kenotáfium alapesetben olyan sír, amelyben nincs benne a holttest, mert vagy föl nem...

Újra kell majd menni, az biztos. Mert az első benyomás az finoman szólva is vegyes. M.S. mester a Szépművészetiben, illetve nemcsak ő, hanem a kora is, Jagellók és Selmecbánya, ami összeszedhető volt a szárnyasoltárról, még Lille-ből is a Háromkirályok. Fontos dolgok, és a csodálatos ötévszázados átívelés, ők is ott éltek, ahol mi, ezek az atmoszférikus nyomás alatt meghajló lábszárcsontok, ezek a girbe-görbe-gurba ujjak, a préselt növények a kertben, a kemény és merev köpenyek és drapériák.

Hogy tud ez a végére így ellapulni. Talán mert valami eredményt is föl kellett mutatni? Megválaszolni a kérdést, hogy ki is M.S. mester...

Volt időnk megszokni, nem először, nem másodszor, nem tizedszer volt itt Grigorij Szokolov, tudtuk, mi lesz, sötétség éjjel, úgy értem, a lehetséges minimumára világított Müpa. Még azt is el tudom képzelni, hogy egyszer majd alvós szemkötőket osztanak ki, ne egymást, ne is a művészt tessék bámulni, sőt, semmit se tessék bámulni, a fülekhez szólnak.

Amikor az ember azt sem tudja, hogy minden éppen így igaz, vagy mindenben van még egy csavar, annyira és úgy közönségbarát, hogy úgy tesz, mintha egyáltalán nem volna közönségbarát...