Kris Kristofferson

Kris Kristofferson

kristofferson.jpg

Valószínűleg egy kicsit korán láttam a Konvoj című filmet, már csak azért is, mert akkor még nem tudtam, mit jelent a konvoj szó. Azt hittem, Cowboy a film címe, ami egyébként nem nagy tévedés, végül is ez egy western, Sam Peckinpah rendezte, csak lovak helyett kamionokkal mennek a prérin, és Kris Kristofferson a főszereplő.

A kérdést némileg bonyolítja, hogy ez egy elég különös film, abból a szempontból, hogy nem a dalt írták a filmhez, hanem a filmet a dalhoz, 1975-ben volt a slágerlistán a Convoy, történetes dal, kamionoslázadás Amerikában, szóval az is lehet, hogy ez már keveredik bennem, csak a dalra hittem Komjáthy György alapján, hogy Cowboy. Mire a filmet bemutatták nálunk, 14 éven aluliaknak nem ajánlva, már emelt fővel mehettem be a moziba – nekem ajánlják.

A dalhoz ugyan nem volt köze, de a film főszerepét Kris Kristofferson játszotta. Ez neki már minimum a második karrierje volt, de inkább a harmadik. Először csak írta a dalokat, aztán énekelte és gitározta, végül filmszínész lett, nem is volt rossz, kemény, viharedzett arc, mélyen ülő kék szemekkel. Abban az időben minden valamirevaló kamionos Gumikacsának képzelte magát, bármilyen hülyén is hangzott magyarra fordítva a Rubber Duck.

Énekesként nyilván szerették a countryzene hazai barátai, de van egy dala, amit tényleg mindenki ismer, a Me And My Bobby McGee, persze leginkább Janis Joplin előadásában. Freedom is just anorher word for nothing left to lose. Nothing but it’s free.

Szeptemberi rumba

Szeptemberi rumba

gershwins1.jpg

Hallgatom a kazettáimat, épp Ella Fitzgerald akadt a kezembe, a Gershwin Songbook, és megint csak ámulatba estem. Nem Fitzgeraldtól, nem is Gershwintől, pontosabban Gershwintől, de nem George-tól, hanem Irától, a szövegektől. Vicces is, zenei is, pontos és derűs, a derűben azért hirtelen elkomolyodó, aminek egy dalszövegnek lennie kell. A kérdés, hogy ő írt olyanokat, amilyennek egy dalszövegnek lennie kell, vagy azért kell olyannak lennie egy dalszövegek, mert Ira Gershwin határozta meg, hogy milyen az igazi, jó dalszöveg.

Ira becenév, Israel a teljes, és az ember szereti azt képzelni, hogy ő a nagy Gershwin öccse, akire annyi fény jutott a bátyja dicsőségéből, hogy még őt is megvilágította. Valójában azonban Ira volt az idősebb, egy ideig közösen nyúzták a családi zongorát, de George-nak több öröme volt benne, Ira inkább írogatott.

Aztán ebből éltek. Az örökösök ebből élnek a mai napig, mert Irának George-dzsal ellentétben viszonylag hosszú élet jutott, 1983-ban halt meg, a szerzői jogok ma is élnek, ezért lehetett csetepatézni az Operaházzal a Porgy and Bess bemutató idején.

A hosszú élet azt is jelentette, hogy el kellett temetnie az öccsét 1938-ban, még befejezte a musicalt, amin éppen dolgoztak, aztán letette a pennát. Két-három évvel később egy másik könnyű vagy könnyebb zenei zseni kedvéért vette föl, Kurt Weill-lel írták együtt a Lady in the Dark című musicalt. És írt később is, nem azzal a lendülettel és inspirációval, mint amikor az öccsel együtt dolgoztak, meg hát pénzre sem volt szüksége, jött az magától.

Nem is ezt akartam mondani, csak amíg a Just Another Rhumba című számot hallgattam, arra gondoltam, hogy azért Ira Gershwint fordítani, az is szép feladat. Nemcsak azért, mert vicces és szóvicces, de mégis egy olyan nyelvből kell dolgoznia a fordítónak, amelyen rímel egymásra a rumba és a szeptember.

Ez egy metafora

Ez egy metafora

fekete_pont_165132_1_original_1150x645_cover.jpeg

A múlt hétvégén a Fekete pont volt legnézettebb film a moziban, és úgy tűnik, hogy ezen a hétvégén sem teljesíthet rosszul, egészen sokan voltunk a Puskinban.

Furcsa.

Akkor is furcsa, ha lehet, nem pont azért nézik az emberek, amiért a szerző akarta (persze, élő szerzőnél mindig kockázatos találgatni, hogy mit is akart), szóval nem az a lényeg, hogy egyetlen filmben föl legyen sorolva a honi iskolarendszer minden hibája és visszássága. Palkó Berlinből költözött haza, így jobban érzékel minden hibát és visszásságot, de lehet, hogy ha Pestről költözött volna Berlinbe, akkor is találkozott volna néhány hibával és visszássággal. Csak az már legyen a németek gondja.

Szóval jó ezt így is nézni, hülye tanárok, rettenetes állapotok, udvarra kieső ablak, évnyitó alatt ájuldozó gyerekek, de ha így nézzük, akkor talán jogosak a kifogások: miért nincsenek jobban kidolgozva a hátterek és alakok. Miért nem tudjuk, van-e pasija a tanárnőnek, miért nem látjuk Palkó apukáját, anyukáját se sokat, de én azért megismertem: Marozsán Erika. De hát ez olyan, mintha a filmben is említett Petőfi-vers, A természet vadvirága esetén azt kérdezné valaki, jó, jó, de milyen vadvirága. Ha már kérdezni akar valaki, mármint a Petőfi-verssel kapcsolatban, akkor inkább azt kérdezze, milyen vadvirág az, amit hitvány ebek ugatnak és harapnak.

Mit is mond a tanárnő a gyerekeknek? Ez egy metafora.

Az iskola is metafora, vagy világmodell, társadalom-utánzat, bekerülsz, és megtanulsz együttműködni, vagy megtanulsz külön működni, vagy ha nem tanulsz meg, akkor úgy jársz, mint a túl nagyra nőtt fa. Mindenki megcsodálja, aztán jönnek az emberek a motoros fűrésszel.

Jó film, szép film, hajrá Szimler Bálint.

Kulka Velencében

Kulka Velencében

kulka1.JPG

Ümmög az ember, hogy mi lesz ebből, de azért kíváncsian ümmög. Kulka János a színpadon, egyedül, a Halál Velencébennel, Még azt sem lehet eldönteni előre, hogy jó-e a szándék, vagy kegyetlen, hogy a vérszomjunkra alapozták az ötletet, vagy pont Kulkára volt szükségük ehhez az előadáshoz.

Az azért kiderül, hogy pont Kulka kellett hozzá, ő mondja a szöveget, de nem most, hanem hangfelvételről, tizennyolc évvel ezelőttről. És ami a színpadon látható, az nem az események illusztrálása, Aschenbach megy az utcán, és meglát egy idegent, aki felhúzott felsőajakkal kémlel a távolba, ettől megjön a kedve, hogy Velencébe utazzon – ez az utóbbi nem is lett volna könnyű színészi feladat.

Nincs Aschenbach, vagy csak annyira van, amennyire a Visconti-filmben: muzsikus van a szobában. És épp úgy, mint a Visconti-filmben, Mahler 5. szimfóniájának lassú tétele szól. Meg, persze, a Halál Velencében. Egy idő után kiderül, hogy ez a zenész nem komponista, hanem karmester, készül az esti fellépésre, zene jár a fejében, időnként jár a válla, a keze, hogy kell majd vezényelni. Kávét főz, két személyre, ha valaki nagyon bamba színháznéző volna, annak koccint is a másik kávéscsészével, szervusz valaki, aki hiányzik az életemből.  Felöltözik, ha nem is frakkba, de sötét ruhába, telefonál, tudjuk, amit tudunk, úgysem fogják fölvenni a másik oldalon, nem szívesen lövök le poénokat, de ez nem poén.

Hülyítenek? Igen, kicsit hülyítenek, de nagyon nem.

Aki szokott lemezeket hallgatni, az biztosan ismeri ezt az érzést, hogy szeretne egy-egy hangot, megoldást, tételt, művet megmutatni a másiknak. Gyere be, fiam, ezt hallgasd meg. És akkor hallgatják együtt, és teljesen megváltozik az élmény, aki mutatja, izgul, hogy vajon jó lesz-e most is, tetszeni fog-e, akinek mutatják, izgul, hogy most mi legyen a reakciója. Mindegy is min, együtt hallgatni valamit, az más. És bár az én számomra teljesen mellékes, hogy mi történik a színpadon, mégsem ugyanaz csukott szemmel az előadás, mert ott az van, aki mondja a szöveget. Mutatja is, nyilván izgul is, hogy vajon tetszeni fog-e, meg hát együtt vagyunk a Jurányiban, egymást, ha nem is figyeljük, de érzékeljük, ez már másodszor köhintett, ez sóhajtott, ez néma, tán le van nyűgözve. Van mitől, ez a Halál Velencében, Lányi Viktor fordításában. Húzva van a szöveg, de két szóval mégis hosszabb. Hogy melyik két szóval, azt nem árulom el, tessék megnézni.

Reggeli kérdés

Reggeli kérdés

p9130118.JPG

Szerencsére nem vagyok költő, nem kell olyan kérdéseket föltennem, hogy miért nő a fű, hogyha majd leszárad. De azért vannak nekem is örök kérdéseim. Olyan ez, mint a rögzített kupak az üdítős palackokon, csak régebb óta tart, és valószínűleg tovább is marad velünk. Úgy értem, senki sem érti, miért van, és mindenki utálja, bár a rögzített kupak esetben már egészen vad összeesküvés elméleteket is hallottam. A kupak igazából a Coca-Cola marketingfogása, mindenkit rávesznek a használatára, kötelezővé teszik Európában, aztán majd egy merész húzással eltüntetik a termékekről, és a lassan reagáló konkurenciát kikacagva az egekbe emelik az eladásokat.

Egy ilyen elméletet kitalálni szerintem nagyobb szellemi teljesítmény, mint a rögzített kupakok kötelezővé tétele.

De amit mondani akarok, az régi problémakör, nem tudom, mikori, de amióta kávézok, biztosan megvan: mire való ez a kis szalvétaszerű papír, amit a nagyobb kávéforgalmazó cégek adnak a kávé mellé? Vékony, műanyagszerű, impregnált papírlapok, fényesek és kemények, arra semmiképpen nem alkalmasak, hogy valaki letörölje velük a kávébajszát, amennyire látom, semmire sem jók, nem is igen használják, csak ott van a kisasztalokon, mint valami önálló reklámhordozó, aminek színleg van valami haszna. Néha kivesz valaki egyet a tartóból, és aztán bosszankodik, és ugyanezt a kérdést teszi föl: mire való?  

Kocsis tovább szolgál

Kocsis tovább szolgál

kocsis_zoltan_03_huszti_istvan_masolat.jpg

Előítélet nélkül nem megy. Legfeljebb a ember nem mondja, de attól még gondolja. Nem is a saját előítéletemet mondom, éppen csak hallottam a Nemzeti Filharmonikusok idei évadnyitó koncertje előtt, hogy „úgysem fogjuk úgy hallani, ahogy Kocsis vezényelte”. Ami még csak azt sem jelenti, hogy Kocsis előadása végleges vagy egyetlen megoldása volna a műnek, csak az mégis valami kerek, következetes, logikus egész volt, voltaképpen már az is szép, hogy Vashegyi György egyáltalán nekifut a feladatnak, mert az ilyen összehasonlításokat aligha lehet elkerülni. 

De már itt is van, a koncert második része, emeli a pálcát, ja nem, nincs pálca a kezében, mindjárt kezdődik a fúga, andante és tranquillo, nyugodt séta a tempó… És nem. Nyugtalan és gyors, ha nem is rohanás, de lendületes járás. Ez Kocsis tempója.

Ők is gondolnak rá. Hát persze.

Mellékhatás, mellékszerep

Mellékhatás, mellékszerep

lesznek_tibor.jpg

Nem tudom úgy megnézni a Játék a kastélybant, hogy egy bizonyos pillanatban eszembe ne jusson Lesznek Tibor, aki lassan már húsz éve halott.

A bizonyos pillanat a harmadik felvonás, zajlik a próba, Turai súg, Almády és Annie mondják a szerepet, „Mert férfi vagy tetőtől talpig. Ki tudja, ha én nem?” Turai szerint ezt ki kell húzni, túl nyilvánvaló szexuális utalás. Lesznek fiatal lányok a koncerten?

Lesznek - mondta Lesznek Tibor, és a régi Madách Színházi előadásban kicsit meghajolt a közönségnek. Az eredetiben az van egyébként, hogy „hogyne”, szóval csak kis játék a Játékban színház a színházban a színházban, buta poén, de úgyis annyira nevetett a közönség, hogy igazán elment.

És tessék, itt maradt. Megmaradt.

Nem a Keresztapa

Nem a Keresztapa

coppola_1.jpg

Nem a Keresztapa, ami jó is, rossz is, attól függően, hogy hányadik Keresztapára gondolunk. De ez más, Francis Ford Coppola utolsó, de legalábbis legutóbbi filmje, Megalopolis, régi terve, amire rá kellett jönnie, hogy nem fog megvalósulni, hacsak kezébe nem veszi a dolgokat.

Dolgokon elsősorban a finanszírozást értve.

Ebben nincs pénz, csak álom, nyilván leginkább az álma, hogy összevetni a világot, leginkább Amerikát, még inkább New Yorkot, és Rómát, nem is a hanyatlásvégit, csak a köztársaságvégit. Cicero, Catilina, Caesar. Még ha most Caesar és Catilina egy szereplő is. Nem mondhatnám, hogy nagyon eredeti megfigyelés, néhányan már forgattak erről filmet, de ha az ember ezt álmodja, és már nyolcvanöt éves, akkor nincs mire várnia. Vagy leforgatja (nem teljesen) saját pénzből, vagy ez mindig benne marad az életrajzában: akart egy filmet erről is készíteni, de Hollywood erre nem adott már pénzt.

Az ember azt érzi, hogy ha a filmet művészetnek tekinti, és állandóan az a baja, hogy más nem tekinti annak, akkor itt van végre egy szerzői film, hiába Adam Driver a főszereplő, azért azt mondják rá, hogy Coppola-film, muszáj megnézni és muszáj örülni neki, nagyrabecsülését kifejezi az életmű és az alkotó előtt. Be vagyunk szorítva a saját elveink dobozába.

Inkább nem is mondom, hogy elég unalmas. Elég hosszú. Állítólag volt olyan elképzelés is, hogy négy estén át tartson, mint a Ring. Ehhez képest egész jól megúsztuk, csak egy Puccini-ária hangzik el benne. Vannak benne vigasz-színészek, Dustin Hoffman meg Talia Shire. Igaz, mindkét szerep olyan, hogy ha kimaradt volna, kicsit talán feszesebb lett volna a film. A nagy tanulságot meg Pasolini mondta ki a Dekameron legvégén: minek műveket létrehozni, amikor olyan szép megálmodni őket.

Zavar a kastélyban

Zavar a kastélyban

p9220002.JPG

Hát ez meg vajon mitől ilyen rossz?

Ez az alapélmény a Centrál Színházban a Játék a kastélyban első része után. Nem úgy van tehát, hogy a darab annyira szellemes, annyira laza és feszes egyszerre, annyira kényelmes a néző számára, hogy semmit sem kell vele csinálni, csak felolvasni a szöveget, három szmokingos ember egy szép, olasz kastélyban – nem kell kitalálni semmit.

De azért eljátszani el kell. Ez is tanulság, miközben az az érzésem, hogy az itt jelenlévő színművészek valami óriási repülőgéphangárban próbálhattak, mert mindegyik olyan messzehangzón beszél, tagoltan és hangosan, hogy az utolsó sorban is hallják.

Halljuk, halljuk. De tényleg ennyire kényelmetlenül érzitek magatokat? László Zsolt biztosan. Ez nem az ő szerepköre, dobálni föl a labdákat, hogy majd jön Alföldi, és lecsapja. Alföldi biztosan. Láttam az Átriumban az Egy, kettő, háromban, ott azzal volt elfoglalva, hogy Márkus Lászlót utánozta. Most azzal van elfoglalva, hogy csak nehogy Márkus Lászlót utánozza, ami egyébként sikerül is neki, de valahogy koncepciónak kevés, nem látom a színműírót, Molnár Ferenc fél-önvallomását, itt állok pénzkereset és önzetlen segítség között, és próbálom a lelkiismeretemet felébreszteni, de nem tudom, mert annyira jól érzem magam a bőrömben. Zseni vagyok, na. Ezt Molnár mondja, nem Alföldi. Ő nem is mond magáról, Molnárról, szerepről nagyon sokat, inkább messzehangzik.

Balla Eszter sem érzi jól magát színpadon és színpadon kívül, de azt értem, vagy érteni vélem, ő valahogy félre van rendezve, hogy jaj, az a színésznő, aki mindig színésznő, sőt, mindig rossz színésznő, mindig játszik, és ebben a játékban soha nincs benne önmaga. Számomra ez darabellenes elképzelés, ha tovább kell gondolni a történetet, mind úgy képzeljük, hogy a primadonna és az ifjú zeneszerző majd elválik, de itt még igazán és szívből szeretik egymást. Akkor is, ha az egyik civilen szerelmes, a másik meg színházasan.

Azzal a furcsa érzéssel vonulok a félidei pihenőre, hogy ez a legrosszabb Játék a kastélyban, amit valaha láttam. Attól még a Játék marad, nevethető, érdekes, aki nem ismeri, azt érdekli, hogy mi fog történni, aki ismeri, alig várja, hogy újranevethesse, de csikorog.

Nem marad így. A második rész, a játék a játékban vidám és bohó, él, és az embert az első rész megtanította, hogy ezt az életet értékelni tudja. Nem kacagó megkönnyebbülés, hogy a végén minden rendbe jön, mert itt jelentkezik a rendezői koncepció: vannak vesztesek is. Leginkább Almádi, a hősbariton, szerelmes színész, aki fölött eljár az idő. A hátrahagyott asszonnyal és a négy gyerekkel szeretne még mindig hódítani, előrehozni a szép nők hangját, és nevetséges, vén hülyévé válik darabban és darabbéli darabban egyaránt. Sír, és az ember azt veszi észre magán, hogy egyáltalán nem örül a fiatalok boldogságának. Vagy az idősebbek boldogságának sem. Nem ez az egyetlen dolog, amiben a Játék a kastélyban különbözik egy átlag-vígjátéktól, de ez legalább világosan érezhető és átélhető.

Meg az is, hogy Schmied Zoltán jó színész.

Halvány remény

Halvány remény

szinetar_1.jpg

Egy napig rágódtam, hogy meséljem, ne meséljem, mert hát félreérthető, olyan, mintha veregetni akarnám az idősebbek vállát, pedig eszemben sincs.

Mindenesetre elmesélem. Mezey Béla Ferencsik Jánosról szóló könyvének bemutatóján voltam a Rózsavölgyiben. A könyv is érdekes, de mivel valamelyest közreműködtem az elkészítésében, talán jobb, ha nem értékelem. Hanem ott volt Szinetár Miklós is, és elképesztő volt. Úgy, ahogy volt, az összeszedettségével, a tempójával, a történeteivel, az új szemüvegével (nem az, ami a képen látható), de annyira, hogy amikor hazamentem, még egyszer megnéztem a születési évét: 1932.

 Igen, ez ugyanaz az ember, aki a Csárdáskirálynőt rendezte Honthy Hannával a főszerepben.  Nem az életművéért lelkesedek, ő rendezte a Rózsa Sándor sorozatot is, és nyilván vannak még egyéb mélypontok is a pályáján. De hogy van erre példa is az életben, hogy az ember egy bizonyos kor fölött sem megy egy bizonyos szint alá, nem lesz feltétlenül múltban élő teszetosza. Beszéltünk az operaházi bemutatókról, jobban képben volt, mint én, jobban föl is bosszantotta magát, mint én, és persze voltak sztorijai mindenkiről, Honthy Hannáról is, de tegnapi és mai művészetközeli lényekről is, és tényleg látszik, hogy nem muszáj feltétlenül elmeszesedni, elbutulni, beszorulni a saját világunkba, és onnét nézni ki ellenségesen a környezetünkre.

Van remény. Vagy van feladat. Vagy a kettő talán ugyanaz.

süti beállítások módosítása