Golo az Állatkert ezüsthátú hímje, negyvenvalahány éves gorilla, családfő, számos gyermek atyja, de hát nem is róla akarok beszélni. Nem is Thomas Mann történész fiáról, akit eredetileg Gottlieb Angelusnak hívtak, és, gondolom, gyermekkori nevét vitte tovább a komoly és szigorú felnőttkorba. Furcsa módon Maeterlinck Golaud-ját németül Golónak írják, nem jöttem rá, hogy miért, de most ő a gondolatmenet hőse.

Hogy milyen Golaud-nak lenni? Vacak. Ahhoz épp elég esze van, hogy rájöjjön, mennyire rossz szerepet írtak neki, hogy nem ő a darab és az opera hőse, hogy a neve nem is illik a címbe, nem lehetne Golaud és Mélisande az opera, csak az, hogy Pelléas és Mélisande. Az gyönyörűen hangzik, a másik meg sután. Azt is tudja, hogy ettől még ő az opera hőse, csak senki nem akar vele azonosulni – nyilván azért, mert így is túl sokan azonosulnak vele, mondhatni, akaratuk ellenére. Mert ezek a szépek és karcsúak csak szaladgálnak az erdőben, nézik a fényt, szeretik egymást, olyan vidéken járnak, amely azonnal elkomorul, ha Golaud arra jár a vaskos lépteivel. Nemcsak arról van szó, hogy kicsoda Golaud a történetben, hanem hogy ő az opera és a közönség is egyben, közönsége annak az operának, amelyben ő énekel. Úgy értem, mi vagyunk az oszloplábúak, akik csak nézik a művet, nézik, és legjobb esetben odáig jutnak el, hogy de nagyon szép ez, hogy felébred bennünk a vágyakozás, szeretnénk ebben a történetben élni, mint ismeretlen negyedik, aki tisztást talál a sötét erdőben. De még ez sem biztos, mindenki úgy jó és ott jó, ahol van. Szóval mi vagyunk Golaud, aki nem ért az egészből semmit, csak látja és hallja a muzsikusokat, látja, hogy ők otthon vannak abban, amit mi az ablaküvegen keresztül nézünk és hallunk. Rólunk szól a darab. De kár.  

Valamiért mindig azt érzem, hogy ki kell tartani Kenneth Branagh mellett. Mert ott volt az Othello, meg ott volt még egyéb Shakespeare, milyen egyszerű színész volt benne. Meg ott vannak a Poirot-k, amik nem nagyszerűek, de mintha nem rajta múlna. De hát akkor kin? Főszerepeli és rendezi is a mozikat, de kicsit vagy nagyon, mind félremennek. Ez a mostani, a Szeánsz Velencében nagyon. És akkor jöhetne egy hosszas-hosszas fölsorolás, hogy miért is, mert hiába színészközpontú a film, azért leginkább Branagh-központú, hogy teljesen értelmetlen volt áttenni a történetet Velencébe, mert akkor erőszakot kell tenni mindenen, és úgy tenni, mintha 1947-ben Velencében nagyszabású felfordulás lett volna halloweenkor, pedig még most sincs. Hiába Velence, hiába a paloták, ha az operatőr minden képi tehetsége ellenére is sablonos gondolkodású, és csak annyit fényképez a városból, amit mindenki, akinek fényképezőgép lóg a nyakában, ferde síkok, vízen tükröződő tornyok.

Nem, nem, már megint nem.

El vagyok keseredve, főleg a bajusz miatt. Mindig reménykedek, hogy jön végre egy új Poirot, akinek nem ez a mini-bociszarv bajusza van az orra alatt, amit David Suchet visel. Mert Agatha Christie ugyan írja, hogy Poirot viaszkolja a bajuszát, de azért azt is mondja, hogy maga a bajusz impozáns. Kenneth Branagh duplabajusza nem viaszkolt, de impozáns. De ebből így nem lesz Poirot.

A magyar Wikipedia azt írja a Pelléas és Mélisande kapcsán, hogy nem volt nagy egyetértés a szövegíró és a zeneszerző között, Maeterlinck kifejezett ellendrukkere volt a darabnak, de hát nincs ebben semmi csodálatos, a drámaírók sokszor nem örülnek, ha megzenésítik a műveiket. Victor Hugót emlegetik, és a Rigolettót, de említhetnék Molnár Ferencet is, aki nem járult hozzá, hogy Puccini megzenésítse a Liliomot – a magam részéről nem bocsátom meg neki.

Maeterlinck és Debussy kapcsolata azonban ennél bonyolultabb volt. Debussy évekkel a Pelléas előtt harcba szállt egy másik Maeterlinck-dráma, a Maleine hercegnő megzenésítéséért, de Maeterlinck végül nem neki adta el a jogokat, hanem az akkoriban operaszerzőként feltétlenül nagyobb hírű (Debussy addig nem írt még operát) Vincent d'Indynek. D’Indy végül nem készült el a darabbal, így amikor a Pelléas megzenésítésére Debussy ismét  jelentkezett, Maeterlinck úgy érezte, érezhette, hogy tartozik Debussynek. Vagy maga sem tudta, mert saját bevallása szerint egyáltalán nem értett a zenéhez. Az egész dolog annyira nem érdekelte, hogy amikor Debussy elkészült a Pelléas első változatával, el sem ment meghallgatni azt, inkább elküldte egy barátját, nézze meg, mi lett az egészből, és hozzájáruljon-e az operához. A barát lelkendezett, Maeterlinck hozzájárult, sőt, azt is kitalálta, hogy az első Mélisande a szerelmese, Georgette Leblanc legyen. Nyilván nem egyedül jutott erre a gondolatra. Debussy nem tiltakozott, állítólag már próbálták is a szerepet, amikor a párizsi Opéra-Comique igazgatója azt mondta: szó sem lehet róla. Az első Mélisande Mary Garden (az opera Sarah Bernhard-ja!) lesz.

Debussy sem volt a saját műve ellensége, tudta, hogy egy jobb énekesnő többet hoz ki a szerepből. Arra azonban nem volt felkészülve, hogy a kékmadár-lelkű, az emberi érintkezések során szégyenlős Maeterlinck asszonya ügyében félreteszi szégyenlősségét, és botjával esik a zeneszerzőnek. Maeterlinck állítólag a földre vitte a komponistát, és csak Madame Debussy közbelépésére hagyta abba az ütlegelést.

Tény, hogy ezek után nem Maeterlinck volt az opera legnagyobb rajongója, meg is fogadta, hogy soha nem nézi meg a darabot, és csak Debussy halála után szegte meg a fogadalmát. Akkor viszont írt egy levelet Mary Gardennek: Önnek köszönhetem, hogy végre megértettem a saját darabomat.  

Mondtam, hogy menjünk haza, sóhajtotta valaki az 5. felvonás előtti sötétségbe a Pelléas és Mélisande alatt, ami, persze, egyáltalán nem jogos sóhaj, akár a darab fontosságát, akár a magyarországi viszonylagos ismeretlenségét, akár az előadás színvonalát tekintjük. Vagyis, hogy nemcsak fontos, de szép is volt az este, és főleg úgy volt nemcsak szép, de fontos, hogy épp mi nem ismerjük a darabot. Épp mi, akiknek a Kékszakállú herceg vára a nemzeti büszkeségünk, ami jogos büszkeség, de tudni kell hozzá, hogy Balázs Béla Maeterlinckből, Bartók pedig Debussyből dolgozott. Néha valósággal zavarba ejtő a hasonlóság, a darab kezdetén, vagy amikor a hideg és sötét várat emlegetik. Jó volna tudni, Bartók vajon mennyire volt tisztában azzal, hogy a Pelléas kisebb testvérét vagy nagyobb gyermekét írja a Kékszakállúval.  

Igazából nem is ezt akartam elmesélni, hanem hogy délután ment A gyilkos a házban van a Magyar Mozi TV-n, ez se jöhetett volna létre Agatha Christie nélkül, de nagyon jó munkát végzett a számomra egyébként ismeretlen Csizmarek Mátyás. Hogy mást ne mondjak, ezt mondja benne a Koós Jánoshoz érkező zongorahangoló, Peti Sándor: valaha Bartókkal együtt kezdtem a Zeneakadémián, de hiába, akinek nincs protekciója…

Kezembe akadt Kentner Lajos egy lemeze… - nem az a bizonyos, ami egy időben szinte minden magyar háztartásban megtalálható volt, a Für Elise, borítóján ábrándos nő zongorára könyökölve rózsát szagolgat. Ez egy kicsit izgalmasabb műsort tartalmazott, Mozart A-dúr zongoraversenyét, a kis A-dúr-t, K. 414, nem kimagasló a felvétel, de legalább eszembe jutott róla Kentner Lajos.

Valaha Gerald Moore könyvében olvastam, hogy mennyi örömmel kísérte Yehudi Menuhint, de aztán reménytelenné vált a helyzet, annyi zongorista lett a Menuhin-családban. Annyi? Én csak Hephzibah-ról hallottam, meg Jeremyről, az egyik, a nővére az ifjú Menuhint kísérte, a másik, a fia az időset. Ja, igen, volt közben Fou Ts’ong is, a veje, és, tényleg, Kentner Lajos is, Louis Kentner, ő már csak a tágabb értelemben vett családba fért be, Kentner második felesége és Menuhin második felesége testvérek voltak. Akkor az mi is? Sógorok. Másodfokú sógorok? Mindenesetre Gerald Moore-nak nem volt esélye.

Kentner a szélesebb érdeklődést 1933-ban vívta ki magának, az első Liszt Ferenc Zongoraverseny alkalmával, nemcsak a játékával, de a lázadásával is: ő tiltakozott leginkább Fischer Annie első díja ellen. A verseny már eleve nem indult zökkenőmentesen, a döntő előtt kilépett a zsűriből Emil von Sauer, aki Liszt tanítvány volt, arra hivatkozva, hogy Liszt szelleme nem érvényesül a versenyen, és mert lepontozták a tanítványát. Aztán kihirdették a győztest, Fischer Annie-t, akiről nehéz volna azt mondani, hogy a későbbiekben ne igazolta volna a zsűri döntését, de hát, érveltek a tiltakozók már akkor is, nem a későbbiekről van szó, hanem a pillanatról. Fischer Annie a középdöntőben nagyszerűen játszotta a h-moll szonátát, de a döntőben nem remekelt az Esz-dúr zongoraversennyel, és, legalábbis elvben, a döntővel újrakezdődött a verseny, annak kellett volna számítania, ami ott elhangzott. Kentner mégis csak harmadik lett, és hogy a második helyezett Tarasz Mikisával mi lett, azt egyáltalán nem tudom.

Nyilván nem függetlenül a verseny eredményétől, és még kevésbé függetlenül a világ állásától 1935-ben Kentner Londonba költözött, ahol szép karriert futott zongoristaként és utóbb tanárként. Hogy miért pont őt kérték föl a Für Elise lemezre itthon, azt elképzelni sem tudom, érdekelnének a számok, hogy vajon hány példányt adtak el akkoriban egy ilyen lemezből, de hogy rengeteget, az biztos.

Évekkel ezelőtt kérdezte valaki, hogy ismerek-e egy híres szerb operaénekest. Valami Milka. Vagy Milka Valami. Hehe, mondtam egy kissé lekezelően, agyadra ment a sok csoki. Az nem Milka, hanem Zinka, Zinka Milanov. És nem szerb, hanem horvát.

El is felejtettem az egészet, amíg a napokban be nem futott Milka Stojanović halálhíre. Hogy tényleg volt, és nagy, nemzetközi sztár volt, leginkább a Metropolitan-beli fellépéseit szokták emlegetni, Gioconda, Boccanegra, Aida. Erős, teherbíró, meleg hang, nem mondom, hogy frissen hangzott volna már akkor is, vagy hogy ne lettek volna időnként intonációs problémák, de ott volt, sztár volt. Annyiban volt csak igazam a Milanov-emlegetéssel, hogy Amerikában ők összebarátkoztak, és énekeltek együtt, mármint egymásnak.

Nem magamat mentegetem, csak volt ez a régi világ, nemcsak klasszikusoknál, de a popzenében is, hogy akinek nincs lemeze, az nincsen. Ez sokat változott, amióta közvetítik az előadásokat, most akit nem közvetítenek, az nincsen, de szerencsére sokat közvetítenek.  

Ismerjük őt. Nemcsak úgy, ahogy azelőtt a nemzetközi hírű tenorokat ismertük, hanem járt nálunk többször is, a Wagner-napokon. Stephen Gould. Éneklő emberhegy, Tannhäusert énekelt, és Siegfriedet. Majdnem nem ismertük, mert majdnem nem énekelt, kereste a hangját, baritonból ment föl tenornak, aztán el is ment az egész, vagyis csak annyi maradt belőle, hogy Az operaház fantomjában énekelt éveken át. Aztán kezdte elölről, új tanárral, és Bayreuth-ig vitte. Meg Budapestig. Idén is Bayreuthban lett volna dolga, de egészségügyi okokból lemondta.

Most, hogy vége a nyárnak és a fesztiválnak, elmondta, mik az egészségügyi okok. Daganat az epehólyag vezetékben. A hátralévő idő jó esetben tíz hónap. Gyógymód nincs. Köszön mindent.

Vannak ilyen emberek, akik addig éneklik a hősöket, amíg maguk is hősökké nem válnak. Nincs egy Wagner, aki operává írná a történetét, pedig énekelhetne benne Wagnert (meg Andrew Lloyd Webbert is), ez csak az élet, nem opera. Nem tudom, melyik a fontosabb.

Egy időben reménykedtem, hogy valaki a homlokára csap a kulturális vezetők között: biztosan nagyon jó országreklám és városreklám az atlétikai világbajnokság vagy az autóverseny, de talán másik közönséget és tartósabban lehetne megcélozni azzal, ha idecsábítanák Woody Allent egy Budapest-film erejéig. Nem Budapestről szólna, csak itt játszódna, és szerepelne benne valahogy Kern András is. Hiszen már volt itt, többször, de valamikor, a pályája korai szakaszában forgatott is. Legalábbis erre utal, hogy azt nyilatkozta, a filmforgatás gyötrelem, korán kell kelni, egész nap ordibálni, és még olyan Isten háta mögötti helyre is el kell utazni, mint Magyarország.

Azt hiszem, erről lemaradtunk. Allen 87, tüntetnek ellene a Velencei Fesztiválon, az életmű is valahogy gyanúsan kerek, ötven film, és az első, ami nem angol nyelvű. Ha el is készülne az a film, lehet, hogy nem volna nemzetközi forgalmazója, vagy nem nézné meg senki. Minket leszámítva, de mi meg pontosan tudjuk, mi újság az Isten háta mögött.

A katonaságnál politikai foglalkozáson egy törzsőrmester adott felvilágosítást az imperialista hírszerzésről, ő mondta, hogy jön a fibi meg a cia. Már hogy az FBI meg a CIA. Röhögtük, hogy micsoda bunkó. Most meg a Védelmező 3 című filmben azt mondják a Camorra tagjai, hogy vigyázni kell, mert itt a febíi meg a csia. Visszamenőleg is elnézést kérek az altiszttől, ez tényleg csak szokás kérdése. Amúgy nem vagyok megbántódva a Védelmező 3 után, anélkül, hogy láttam volna a Védelmező1-et és 2-t, körülbelül tudtam, mire lehet számítani, de hát Dél-Olaszországot ígérik benne, mármint hogy Denzel Washington ott tesz majd igazságot. Legyen hát ez városnézés, amely során megölnek néhány embert, különös kegyetlenséggel.

Ez is lett, és az ember fölismerheti Rómát, Nápolyt és Positanót, tenger és lépcsők, ez az utóbbira vonatkozik elsősorban. Valamiért az egész Amalfi-partot komorra (Camorra) és sötétre fényképezték, ahová a szervezett bűnözés beteszi a lábát, ott már a nap sem süt, de jön egy kalapos hős… - még mondja valaki, hogy a western halott. Ilyenkor sajnálja az ember, hogy Magyarország nem filmes nagyhatalom, ha annyi mozit készítenénk, mint az amerikaiak, lehetnének ilyen alkotások is, ott élnek ezek a nyomorú olaszok a bűn árnyékában, míg el nem jön egy kósza magyar titkos ügynök, és elmondja, mi a teendő. Ellent kell állni, pupákok. Ehelyett a magyarok a külföldiekkel szemben többnyire a rövidet húzzák. Vagy Bujtor István, bár mai szemmel az sem megnyugtató, hogy Ötvös Csöpi titokban más emberek kocsijában házkutat. De hagyományosan mégis úgy állunk, és már a kezdetek óta, hogy nekünk mutatják meg, mit kellene csinálni. Már az 1935-ös A címzett ismeretlen című filmben is jön egy undok, német kölyök, mindenkiről feljegyzéseket készít, aztán mindenkin bosszút áll. És ez még vidám filmnek volt szánva.

Más kérdés, hogy a kis náci-fiókát Ernst Haeussermann játszotta, akinek az Anschluss után menekülnie kellett Ausztriából. A filmélet nem mindig igazságos.  

Valami okosat szerettem volna mondani Keith Jarrettről és Glenn Gouldról, mert párhuzamosan hallgattam őket, és mindig meglep, hogy ezek az éneklő zongoristák milyen különösek. Nem azért, mert énekelnek, hanem mert soha nem tudom pontosan, miért énekelnek. Nem tudnak bizonyos dolgokat eljátszani? Vagy csak jelzés a hallgatónak arról, amit egyébként is sejtünk: valahogy itt többről van szó, sokkal mélyebbről jön az igazi zenélés, esélyünk sincs, hogy egy szép napon majd beleláthassunk a lelkükbe. Vagy legalább a saját lelkünkbe. Vagy legalábbis nem a zene útján. Zenét azért hallgatunk, hogy viszonylag nyugodt körülmények között ébredjünk rá csekély voltunkra.

Hiába vág Jarrett elkínzott arcot, nekünk kellene elkínzódnunk.

Valami ilyesmin törtem a fejem, de aztán rájöttem, hogy ezt egyszer már meg is írtam, meg ki tudja, mennyire igaz, viszont maradt a párhuzamos hallgatás, és aztán eljött a Wohltemperiertes Klavier, furcsa módon azt Gould is, Jarrett is játszotta. (Gould nem furcsa módon.) Jarrett nekem sokszor alig elviselhető a tempóingadozásai miatt, nekilódul, elakad, megteheti, de nekem olyan, mintha egy kezdő sofőr mellett ülnék az autópályán, beletapos, lefékez, nekem meg háborognak a belső szerveim. És akkor eljutunk az első kötet utolsó prelúdiumához. Nem tudom, hogy ez mennyire köztudomású, az én figyelmemet Balassa Péter hívta föl rá, nem személyesen, nekem címezve, hanem egy nagyobb társaságban, hogy ez a prelúdium olyan, mint A varázsfuvolában a két őr jelenete. Amúgy is furcsa a szerep, nem nélkülözhetetlen a pillanat, de ott állnak, ők vezetik be az opera végkifejletét, a próbákat, és közben (szinte) Bachot játszanak. Vagy inkább hallgatnak. Érdekes módon sem Gould, sem Jarrett nem énekli rá a maga játszotta prelúdiumra, ámbár az is igaz, hogy Jarrett nem énekel Bach közben, néha talán sóhajt, de ez minden. Mindenesetre körülbelül föl lehet énekelni az őrök dallamát a Bach-prelúdiumra, amit Mozart egyébként ismert, addigra már megmutatta neki van Swieten báró a Wohltemperiertes Klaviert, és ez talán a legközvetlenebb felhasználás nála, a beavatás vagy a beavatottság zenéje.

Amikor Balassa Péter ezt mondta, akkor azt képzeltem, félig már beavatott vagyok, mert a sok irodalmi ember között én legalább értem, hogy egyáltalán miről beszél. Még egy kis idő, aztán szólok, hogy megnyithatják nekem a Schreckenspforten, a rémségek kapuit, úgy sétálok át tűzön-vizen, ahogy csak kell.

Ne feszegessük.