Annyira könnyen, gyorsan olvasható, hogy az ember gyanút fog: jó ez? Rövid, számozott bekezdések, bármikor abbahagyható és folytatható oldalak, szép helyszínek, Barcelona és Mallorca, pedig nem az a lengyel. Úgy értem, nem Chopin, aki majdnem otthagyta a fogát Mallorcán, azt hitték, hogy az enyhe tél jót tesz majd neki, de a csapadékos idő csak rontott a tüdeje állapotán. Mi hálásak lehetünk, mert az ott lévő kis, vacak zongorán komponálta az Esőcsepp-prelűdöt, de neki majdnem az életébe került.

Nem ő Coetzee: A lengyel című könyvének főhőse, hanem egy lengyel zongorista, aki Chopint (is) játszik, és szerelmes is lesz, és mégsem egy elcsépelt szerelmes történet, de többet nem mondok. Csak hogy ez is igaz, a zenészeknek ez a szóbeli kifejezésbeli korlátoltsága (itt a lengyel nem is beszél nagyon jól angolul), meg az, hogy azt hiszik, mindenki érti, amit játszanak. Emlékszem, Kocsissal hallgattam a Szerelmi álmokat, és mondta, hogy ezen a koncerten Erika (a későbbi felesége) ott ült az első sorban, és ugye, hogy hallatszik.

Azóta persze, hogy hallatszik, de előtte?  

Tony Palmer Richard Burtonről szóló filmjét ajánlotta a Netflix, és nem is álltam ellen. Amúgy is rajongója, vagy valami hasonlója vagyok Tony Palmernek, nem láttam tőle túl sok dolgot, de a Callas-, a Britten- és a Menuhin-filmet igen, mind a három szép is, érdekes is, és sokkal többet mond el, mint amennyit az átlagos művészportrék el szoktak mondani. Egyébként ő rendezte a Wagner-sorozatot is, arról csak halovány elképzeléseim vannak, de úgy emlékszem vissza rá, mint valami nyomasztó idétlenségre, Richard Burtonnel. Magyar gregorianum szólt a stáblista alatt. 

Ennek fényében egy Palmer rendezte Burton-film persze, hogy érdekes, és hiába próbálom levonni a tanulságokat, nem megy. Úgy értem, van egy józan tanulság, hogy a két piás, mármint Burton és Elizabeth Taylor egy mérgező kapcsolatban gyilkolja egymást, és a világ szájtátva nézi őket, mi sem vagyunk normálisak. És van egy másik tanulság, hogy ennek valamiért ez az ára, ebből a gyilkolódásból lesz a Cleopatra és a Nem félünk a farkastól (ha elfogadjuk ezt a címet), meg A makrancos hölgy, valahogy össze kellett keverednie művészetnek és valóságnak, hogy ezek az életek jöjjenek ki belőle.

Nem tudom, igazából nem művészetről és valóságról akarok beszélni, hanem a gyémántokról. Köztudomású, hogy Elizabeth Taylor a gyémántok nagy barátja volt, talán az is, hogy két hatalmas példányt kapott Richard Burtontől. Mindkettő látható egyébként a filmben is. Az egyik (a második) volt a hatalmasabb, nem meglepő módon Taylor-Burton gyémántnak hívják, körte vagy csepp alakú, 69 karátos kő, de nem sokáig volt náluk, második válásuk után Taylor eladta. A másik kő azonban haláláig vele volt, ez a Taylor-Krupp vagy csak Krupp gyémánt. Amikor bemutatják a sajtó képviselőinek, Burton mondja is, hogy voltaképp nem jó előjel, mert Vera Krupp, miután megkapta a gyémántot, nemsokára elhagyta a férjét. Volt vele egyéb baja is, egyszer betörtek hozzá, mármint Krupphoz, és az ujjáról letépték a gyűrűt, ami csak néhány hónap múlva került elő  – nagy gyémántot már akkor sem volt könnyű eladni.

Szóval ott állnak a sajtó képviselői előtt, a fotósok kérik Elizabeth Taylort, hogy mutassa a gyűrűt, ő meg emeli az arca elé a kezét, és közben lenyűgöző közönségességgel azt mondja: remélem, nem piszkos a körmöm.  

Találós kérdéssel kezdve: mi a közös Zámbó Jimmyben és Szittya Emilben?

Nem jó, valószínűleg meg kell magyarázni, hogy ki az a Szittya Emil, bár ezt pontosan mintha senki sem tudná, még Szittya Emil sem. Született Schenk Adolf, az életútját látva kissé érthetetlen, hogy miért Szittyára magyarosított, vagyis hogy miért magyarosított egyáltalán, mert igazi csavargó volt, mászkált a világban, de legalábbis Európában, időnként könyveket és cikkeket írt különféle nyelveken, előadásokat tartott, nézte a világot, nézte a művészetet, maga is festett. Egy időben Kassákkal csavargott, aki köztudomásúan gyalog ment el Pestről Párizsba. Ezen az úton találkoztak Stuttgartban, 1909-ben, és aztán együtt tényleg el is jutottak Párizsba. Kassák viszonylag hamar föladta a kinti nyomorgást, Szittya tovább maradt, végül sokkal tovább, mert ott is halt meg, 1964-ben.

Most csak ez a lényeg, a Kassákkal közös idő, erről forgattak a Buharov-testvérek, ez látható Óbudán a Zichy-kastélyban, ahol röpke 34 évvel ezelőtt Szittya-kiállítás volt. És hogy végre a nyitó kérdésre is meglegyen a válasz: ebben a filmben alakítja Kassákot Olasz Renátó, aki a nem tudom, mennyire nagy sikerű sorozatban az ifjú Zámbó Jimmyt is játszotta.  

Valamit végre kellene kezdenünk Illyés Gyulával, mert ez így nem állapot. Ezt már átéltem, ezt az időt, hogy Illyés volt az ország koszorús költője, ennek megfelelő ellenszólamokkal, hogy talán mégsem, aztán a probléma mintha a halálával megoldódott volna: egyik napról a másikra senki sem beszélt többé róla. Vagy legalábbis nagyon kevesen. Mintha nem lett volna többé szükségünk koszorús költőkre, nem is lett többé ilyen, talán tényleg nem baj, ámbár a koszorút azért szerettük, így aztán koszorús íróink lettek.  

Lehet, hogy így helyes, ami Kazinczyval kezdődött, Petőfivel és Adyval csúcsra ért, hogy a világhoz való hozzáállásunkat vagy a dolgokról való véleményünket a költők befolyásolják, nem volt egészen normális dolog. Az irodalom legyen irodalom, a politika legyen politika, az élet meg legyen élet, mindent jobb a profikra bízni. Ámbár, ha jobban belegondolok, ez se biztos.

Mindegy, a koszorús költőknek vége lett. Azon lehet vitatkozni, hogy Illyés volt-e az utolsó koszorús, vagy már ő sem volt az. De hogy költő volt, azon nehéz. Már a neve is költői találmány, hiszen Illésnek született, és bár mondanak családi okot is, amiért megváltoztatta, szerintem azt akarta elkerülni, hogy az emberek így mondják: Illés Gyulla. El is kerülte.

Költő volt, és hogy milyen költő, azt nyilván nem én fogom megmondani, de idén épp kerek évfordulója volt, negyven éve halt meg, mégsem indult meg semmiféle pezsgés, hogy ezt akkor rakjuk rendbe, foglalkozzunk vele, hiszen magunkkal is foglalkozunk általa. Jaj, akkor ez azt jelenti, hogy mégis koszorús volt?

Nem tudok rá így gondolni, mert mintha mindent túlokoskodott volna, mintha kényszeresen törekedett volna a nagy igazság kimondására, amiből aztán olyan gondolatok származtak, mint hogy nem lenne villany a szobámban, ha Giordano Brunót nem égetik meg. Na, ne már. Vagy a Doleo, ergo sum mennyire szép kis vers, hogy „Nevetem, hogy mint házgazda, a testi kín/ mutatja be vendégeimként a szerveim.” (Talán az az –eim/-eim egy kicsit sok.) De egyébként is elrontja (szerintem), mert itt is valami bölcset mondana, és rossz poén, hogy „népek vezetői, legyetek izzó idegducok!”, de hát 1954 volt, önmagában egész jó gondolat, hogy Rákosi legyen izzó idegduc. Sztálin már nem élt.

Tudom, ha arra vágyom, hogy Illyés Gyulát helyezzük a helyére, vagy legalább legyen téma, az ő kottájából játszom, épp ez volna az új világ, hogy nem kell senkit sem elhelyezni, döntsük el magunk magunknak, hogy mit gondolunk róla. Igyekszem is.

Nem okosságból, de azért sejtettem, hogy ez ilyen lesz. Az Adom a napom. Már akkor, amikor Geszti Péter elmondta nagy lendülettel a koncepciót, hogy estére közelebb hoz majd egy embert mindannyiunkhoz. Tényleg? Vajon melyik beszélgetőműsor-vezér nem jönne ezzel, hogy akkor ő most közelebb hoz egy embert. És melyik hoz közelebb valóban egy embert? Aztán kezdtek kiderülni, hogy kik is azok az emberek, akiket közelebb fognak hozni, és hogy tényleg ez a Story Magazin-felső, Nők Lapja-alsó kiadás. Olyanok beszélnek, akik már úgyis elég közel vannak hozva, úgy értem, megvan a maguk műsora, amit leadnak.

Nem én buktatom le őket, Stohl András mondta abban a tíz percben, amit láttam, és kétszer kezdte úgy a mondatot, hogy ezt már valahol lenyilatkozta, vagy egy beszélgetős műsorban már mondta. Geszti meg roppant eredeti módon megállapította, hogy Stohlban nagy a szeretetéhség. Igazán? Pedig színész, náluk az ilyesmi nagyon ritka jelenség. Ugyanezen tíz perc alatt Geszti Péter kétszer is úgy reagált Stohlra, hogy elmondta, ez a dolog vele hogyan is szokott lenni, mint aki voltaképpen önmagával szeretne társalogni, akkor talán még nagyobb volna az egyetértés és a stúdióbeli okosság.

Nem tudok másra gondolni, csak a naptárra. Jön a hatvan, és ha nem is tolnak kifelé bennünket a fiatalok, azért meg lehet ijedni, hogy jövőre még hülyébbek és még unalmasabbak leszünk. Vagy fordítva: azt lehet hinni, hogy idén már bölcsek vagyunk, és még nem korrágta, vén krampuszok.

Van egy rossz hírem.

Olyan, persze, nincs, hogy az ember Chopinről, vagy legalábbis egy Chopint játszó lengyel zongoraművészről olvas, és közben nem hallgat Chopint. Csak hát melyik Chopint? Rubinsteint vagy Horowitzot?

Kocsist. Már csak azért is, mert Kocsis Chopin-lemezére egy ideje már úgy gondoltam, mint valami szabadságharcos albumra. Összejött a szerződés egy nagy, nemzetközi kiadóval, a Philips-szel, de azért a nagy, nemzetközi kiadókat sem arra találták ki, hogy a művészeknek jó legyen. Ők is föl akarták építeni Kocsist, ki is ez a furcsa fiatalember, aki igazán jól tud zongorázni, de most már ki kellene találni, hogy mit. Kocsis tudta, Bartókot, Debussyt, Rachmaninovot. A Philips meg más repertoárra gondolt, Bachra, Beethovenre, Chopinre.

Jó, ha Chopin, akkor Chopin, összes keringő, de hát, mint tudjuk, ez nem a zongora ifjú poétájának keringőzése lett a billentyűkön, ra-ta-ta-ta-ta, mondja a zongoragéppuska. Kocsis megőrült, mondták még a hazai hívek is.

Én is így emlékeztem a lemezre, hogy az, de nem az, hogy minden meg van magyarázva és indokolva, és biztosan igaza van, de azért na ne… Ez biztosan nem keringő, legfeljebb neurotikus haláltánc, biztosan nem Chopin, legfeljebb egészséges pimaszkodás. El tudnám játszani úgy is, ahogy ti akarnátok, de annak mi értelme volna. Különben is: nekem így tetszik. Döntsük már el, hogy a művész viszi a fáklyát vagy a hallgatóság.

Hová lesznek ezek a régi meggyőződések? Mert hallgatom a Chopin-lemezt, gyors, persze, kíméletlen talán, nem lehet rá keringőzni, meg szerelmesen suttogni az alkonyi félhomályban, de zene. Interpretáció és nem provokáció. Vannak ilyen zenészek, akiknek fontosabb a mű, mint az alkonyi félhomály. Nem gyakoriak, de vannak.

Hú, ez jó lesz. Vagy legalábbis remélem, John Maxwell Coetzee új (magyarul még újabb) regénye, A lengyel. Van benne Chopin, hogy hogyan is kell játszani a műveit, érzelmesen vagy inkább Bachhoz közelítve (igen, igen!), még benne van a levélszekrényemben a meghívás, októberben Varsóban ezt a kérdést élesben tárgyalják, lesz egy verseny Real Chopin címmel, és vagy korabeli hangszereken vagy a Paul McNulty által készített kópiákon játszanak. A könyv vagy regény, kis könyv és kisregény nyilván nem erről a kérdésről szól majd, mert van benne Beatriz nevű szereplő is, és az ilyesmi az irodalomban soha nem véletlen.

Még csak a tizedik oldalon tartok, az nem is valahol tartás, csak épp a könyv kinyitása, épp ott, hogy a Bachhoz közelítő zongorista és Beatriz találkoznak, és kettesben lesznek, mert Beatriz kolléganője, Margarita lebetegedett. Ez egy érdekes szó. Húsz évvel ezelőtt, ha egyáltalán használta valaki, akkor a lebetegedett azt jelentette volna, hogy megkezdődött a szülés. Ma meg semmi köze a lebetegedésnek az új élethez, aki lebetegedik, az voltaképpen megbetegedik, talán annyival más a le- mint a meg-, hogy viszonylag gyorsan zajlik, és feltehetően, de nem biztosan ágyban fekvő a beteg. A szemünk láttára változik a nyelv, és jönnek a generációs különbségek, engem soha nem visz rá a lélek, hogy egy férfi lebetegedéséről beszéljek, másokat meg láthatóan egyáltalán nem zavar a szó régi jelentése, szerintem az olvasókat sem. Fordította Borbély Judit Bernadett.

Vannak az egyslágeres emberek, akik talán még rejtélyesebbek, mint a sokslágeresek. Mert az utóbbinál sem érthető minden, leginkább a kimerülés nem. Miért tud valaki tíz éven át azonnal megmaradó, fülbemászó, emlékezetes, esetleg generációknak fontos dalokat írni, és aztán miért veszíti el ezt a képességét? És aki csak egy slágert írt, azzal mi történik? Lehet véletlenül is eltalálni a korszellemet és a közönségigényeket?

Így gondoltam mindig Toto Cutugnóra is. Nekem rettenetes volt a nagy slágere, a Lasciatemi cantare, de valamit nyilván eltalált, az olasz büszkeséget, meg annak a nemzetközi lenyomatát. A dallam meglehetősen egyszerű, a szöveg meg olyan, mintha paródiának szánták volna, rakjunk egymás után olyan olasz szavakat, amelyeket mindenki ismer: Buon giorno, Italia, spaghetti al dente. Úgy beszél, mint az utcánkban a becsalogató ember, megkérdezi a remélt klienstől, hogy honnét jött, aztán elkezdi mondani az adott ország futballcsapatainak nevét. Egyszer még indulni fog az Eurovízió Dalfesztiválon.

Toto Cutugno egyébként elindult, meg is nyerte a versenyt 1990-ben, de nem a L’italianóval. Ezzel együtt vagy ennek ellenére mégsem egyslágeres szerző. Van egy másik, ugyanilyen híres száma, csak azt nem ő vitte világhírre, de attól még ő írta: az Indián nyár. Eredeti szövege szerint ugyan Africa a szám, de kapott francia sorokat, jött Joe Dassin, és igaz, hogy a dal kicsit gátlástalanul lopja Domenico Modugnót, és a Távollétet, de attól még sláger. Szóval van egy ilyen, még rejtélyesebb jelenség is, a kétslágeres szerző.

Mint azt körülbelül mindenki tudja, aki követi a klasszikus zenei eseményeket, talán az is, aki nem, Sir John Eliot Gardiner Berlioz A trójaiak című operájának első felvonása után megpofozta a színfalak mögött az egyik énekest, mert az rossz oldalon ment ki a pódiumról. Hogy ebből még pontosan mi lesz, nem lehet tudni, Gardiner lemondta a többi előadást, és a közeljövőbeni fellépéseit, azonnal elhagyta Franciaországot, hogy fölkeresse az orvosát, és beszélgessenek az új gyógyszerekről, amelyeket szedni kell. Az egész történet elég kiábrándító. Én, sajnos, megértem Gardinert, úgy értem, A trójaiak nagy csata, hosszú, a közönség annyira nem szereti, ő évtizedek óta harcol Berlioz ügyéért, és akkor egy fiatal énekes annyira beletojik az egészbe, hogy még azt sem jegyzi meg, merre kell kimenni a pódiumról.

Pofozni azért nem kellene.

Azért az ilyesmi nem egyedülálló a galamblelkű muzsikusok között sem, ha jól tudom, Sir Georg Solti egyszer lendületből gyomorba vágta Pertorini Rezsőt, amikor a csellista próbaszünetben, bizalmasan megkockáztatta a feltevést, hogy Solti esetleg rosszul értelmez egy részt a partitúrában. Utána megbeszélték a dolgot, Solti még azt is elfogadta, hogy a csellistának igaza lehet (bár az interpretációját nem változtatta meg), de a gyomrost nem lehet visszavonni. Mekkora ügyet lehetne ma ebből kreálni.

De minek? Senki nem jár jól a lemondott előadással, amit el lehetett volna intézni egy bocsánatkéréssel, azt most már nem lehet sehogy sem elintézni. Gardinerről csak a jó ég tudja, mikor lép föl legközelebb, pedig már nyolcvanéves. A trójaiak megy tovább, az asszisztens karmester vezényletével, de közben kilépett a produkcióból négy táncos, akiknek a núbiai rabszolgák táncát kellett volna előadniuk. Az énekeseknek erről nem szólt senki, csak ültek, és hallgatták zenét, de Beth Taylornak helyén volt a szíve, és akkorát rázott Berliozra, hogy ma már róla szólnak a híradások.

Hogy valami eredetit is mondjak: the show must go on.

Van egy Galla Miklós vagy GM 49-dal az újhullám hajnaláról, Bár lennék súlylökő a címe. Akkoriban ez a fapofával furcsa dolgokat énekelek szuper viccesnek számított, de mindig vártam, hogy mondani fogják: téves benne a szóhasználat. A súlylökővel kapcsolatban azt énekli Galla Miklós, hogy „jaj, úgy szeretem a nehézatletikát” De hát a súlylökés az könnyűatlétika. Úgy értem, a súlylökő többnyire tényleg nehéz, meg egy hétkilós golyóbist eldobni huszonegy méterre szintén nagyon nehéz, de ettől még a kifejezés mást jelent.

Utánanéztem az interneten, és megoszlanak a bejövő oldalak, sokszor az atlétikai dobószámokat mondják nehézatlétikának, de valójában a nehézatlétika a birkózás, cselgáncs, ökölvívás, súlyemelés. Talán azóta az egyéb küzdősportok is ideszámítanak, azt nem tudom, ahogy azt sem, ki az, aki mindezt meghatározta vagy meghatározza. Az is elképzelhető, hogy Galla Miklós csak azt akarta mondani, hogy szereti a nehézatlétikát, és ettől szinte függetlenül akart súlylökő lenni. Agyamra ment a VB.