Olyan, persze, nincs, hogy az ember Chopinről, vagy legalábbis egy Chopint játszó lengyel zongoraművészről olvas, és közben nem hallgat Chopint. Csak hát melyik Chopint? Rubinsteint vagy Horowitzot?
Kocsist. Már csak azért is, mert Kocsis Chopin-lemezére egy ideje már úgy gondoltam, mint valami szabadságharcos albumra. Összejött a szerződés egy nagy, nemzetközi kiadóval, a Philips-szel, de azért a nagy, nemzetközi kiadókat sem arra találták ki, hogy a művészeknek jó legyen. Ők is föl akarták építeni Kocsist, ki is ez a furcsa fiatalember, aki igazán jól tud zongorázni, de most már ki kellene találni, hogy mit. Kocsis tudta, Bartókot, Debussyt, Rachmaninovot. A Philips meg más repertoárra gondolt, Bachra, Beethovenre, Chopinre.
Jó, ha Chopin, akkor Chopin, összes keringő, de hát, mint tudjuk, ez nem a zongora ifjú poétájának keringőzése lett a billentyűkön, ra-ta-ta-ta-ta, mondja a zongoragéppuska. Kocsis megőrült, mondták még a hazai hívek is.
Én is így emlékeztem a lemezre, hogy az, de nem az, hogy minden meg van magyarázva és indokolva, és biztosan igaza van, de azért na ne… Ez biztosan nem keringő, legfeljebb neurotikus haláltánc, biztosan nem Chopin, legfeljebb egészséges pimaszkodás. El tudnám játszani úgy is, ahogy ti akarnátok, de annak mi értelme volna. Különben is: nekem így tetszik. Döntsük már el, hogy a művész viszi a fáklyát vagy a hallgatóság.
Hová lesznek ezek a régi meggyőződések? Mert hallgatom a Chopin-lemezt, gyors, persze, kíméletlen talán, nem lehet rá keringőzni, meg szerelmesen suttogni az alkonyi félhomályban, de zene. Interpretáció és nem provokáció. Vannak ilyen zenészek, akiknek fontosabb a mű, mint az alkonyi félhomály. Nem gyakoriak, de vannak.