Ha engem kérdeznek, mindenkit lebeszéltem volna arról, hogy nagyszabású filmet forgasson Robert Oppenheimer életéről. Nincs benne anyag, úgy értem, filmes anyag, föl lehet robbantani benne egy (vagy két) atombombát, de egyébként más sem történik, mint szürke öltönyös emberek állnak a krétával teleírt tábla előtt, és magyaráznak. (Azt sem tudom, hogy ilyenkor a táblát valóságos számításokkal írják-e tele, vagy csak úgy odaírogatnak számokat és görög betűket.) Különben is: készült ebből sorozat, halványan dereng, hogy láttam is a nyolcvan évek elején.

Halványan dereng, hogy Christopher Nolan is látta a sorozatot, van egy jelenet, amikor a fizikusok rájönnek, hogy „egy bomba”, mármint hogy a maghasadás megvalósításának ez a legijesztőbb és legfontosabb folyománya, az eléggé hasonlít a két filmben.

Milyen jó, hogy nem kérdeztek engem, mert ez sikerfilm, az Oppenheimer, csak az a kérdés, mennyire siker, hány az Oscar. És nagy és hosszú, és igazán különös, hogy a világ egy fizikusokról szóló háromórás filmet néz, és még érteni is véli, bár én még azt sem értettem a film alatt, hogy mi az az engedély, ami körül a bizottsági meghallgatás zajlik a történet második felében. (Azóta megnéztem a Wikipedián.)  

Drukkolok erősen. Közben meg leghíresebb iskolatársamra, Teller Edére gondolok, mindketten a Trefortban érettségiztünk, még ha nem is egy évben – bár néha úgy tűnik. Teller akkor elsumákolt tanulója volt a gimnáziumnak, a húgom idejében már nem titkolták, de az osztályfőnöke azt mondta: ez iskolánk legnagyobb szégyene.

Azóta változott a megítélés.

Lehet, hogy nem is Mozart utca, hanem Köchel utca volna a helyes cím. Mert ez a 19/a igaziból nem házszám, hanem jegyzékszám, egy szimfóniát jelöl. Csak a mű maga el volt veszve, épp csak a létezéséről lehetett tudni, és arról, hogyan kezdődnek a tételei. Az fel volt írva, de a partitúra nem volt sehol. Elég gyanús, hogy ha valaminek a kezdetét lehet tudni, akkor előbb vagy utóbb meg fogják találni az egészet, úgy értem, jön valami tréfamester, aki megírja Mozart helyett az elveszett szimfóniát, és kacag a világon, ami bedőlt a névnek, meg a vágynak, hogy új Mozart-művet fedezzenek föl.

Valószínűleg nem ez történt. Az F-dúr szimfóniát 1980-ban találták meg, nem teljes változatban, csak a szólamokat, Leopold Mozart keze írásával, és a tudomány elég fejlett volt ahhoz, hogy vízjelekből meg nem is tudom milyen vizsgálatokból meg tudja állapítani a lapok hitelességét. Ha igaz, Mozart kilenc éves volt, Londonban turnéztak, akkor írta a három tételt. Nem a főműve, de hát ritkán írnak az emberek kilenc évesen főművet. Mondhatni: soha. Viszont szép. Úgy is kezdtem el hallgatni, hogy egyfelől nem biztos, hogy eredeti. Ha eredeti, sem biztos, hogy Mozart írta, végül is írhatta az apja is. Ha mégis ő írta, nem ismerem a többi negyvenegy szimfóniáét sem olyan mélységben, hogy ne tudnék élni a negyvenkettedik nélkül. De ha már szól, mégis szépen szól. Legalább előadóművészetileg megmenthető, lehet belőle izgalmas darabot kreálni. Azon a felvételen, amelyen hallgattam, a második tétel meglehetősen konvencionális dallama alatt mégis különös, lantszerű kíséret hallható, mintha egy frissen nyitott pezsgősüvegben szaladgálnának fölfelé a buborékok. Rossz hasonlat, kiskorú a szerző.

Ja, igen, a 19/a jegyzékszám arra utal, hogy amikor Köchel a teljes Mozart műjegyzéket készítette, volt K. 19 és volt K. 20, de ez a szimfónia nem volt meg. Mivel a jegyzék az időrendet is igyekszik követni, csak így lehetett beszuszakolni az F-dúr szimfóniát. Maradt hely egy esetleges 19/b-nek.

Benkő Dánielről mesélték, hogy fénykorában (úgy értem, művészi fénykorában, nem ismertségi fénykorában) úgy csajozott, hogy mindig volt nála egy-két lemeze. Ha meglátott egy vonzó nőt, beszédbe elegyedett vele, aztán elkezdte mondani, hogy jaj, épp most küldték a lemezgyárból az új Bakfark-albumot, nem jössz föl meghallgatni?

Hogy fölment-e vagy sem, az majdnem mindegy (nekem), de eleve a feltételezés, hogy a reneszánsz lantzene olyan hatással van a másik nemre, hogy abból még bármi összejöhet, mutatja, hogy nagyon más kulturális környezetben nőttem föl, mint amilyenben jelenleg élek.

Serge Gainsbourg másképp csajozott, igaz, más kaliberű nőket is célzott meg. Ő a stúdióba vitte a szép lányokat, hogy énekeljék föl együtt az új számát. És sikerült! Először Brigitte Bardot-val adták elő a Je t’aime-et, aztán Jane Birkinnel. Körülbelül a két legkívánatosabb nőnek számítottak akkoriban Párizsban. Nemcsak szépek, de hangjuk sincs, illetve Bardot-nak volt hangja, csak énekelni nem tudott, Birkinnek nem volt hangja, és énekelni sem tudott. Gainsbourg azért nem állt le, később megpróbálkozott Mireille Darc-kal és Marianne Faithfull-lal, azt hiszem velük nem járt akkora sikerrel. Legalábbis lemez nem lett belőle.

Mindig voltak kételyeim a Je t’aime-et illetően, hogy azt betiltotta volna a Vatikán, kiközösítették a forgalmazót, meg hogy Gainsbourg szerint a pápa az ő leghatásosabb reklámozójuk. Elképzelem VI. Pált, ahogy a Mindszenty-kérdést próbálja megoldani, aztán leteszi a tollat, és elkezdi hallgatni a legújabb slágereket, na nem, ezt nem engedélyezem. Hol nem engedélyezi? Mert a Vatikáni Rádió, gondolom, amúgy sem tűzte volna műsorára a dalt. Fölhívja a BBC-t, hogy kérem, ez egy szexuálisan elég explicit szám, azt mondják benne, hogy jönnék-mennék a veséid között. Halljuk mi is, de mintha az a magyar költő, Attila Joseph is írt volna a buzgó vesék forró kútjairól. Különben is: mi anglikánok vagyunk.

Ha így történt, kár, hogy leszoktak róla, ma egy egész komoly ügyosztály dolgozhatna a slágerek engedélyezésén.

Van az az Örkény-egyperces a pöcökről, ami ott van a fürdőszoba polcon. Ki kellene dobni, hiszen évek óta ott van, és senki nem tudja, hogy mire való, de mégsem dobják ki, mert hátha egyszer szükség lesz rá, kiderül, hogy valami mindennap használatos gépnek a nélkülözhetetlen alkatrésze. Túlélsz, pöcök! – ez a novella utolsó mondata.

Most valami hasonló játszódik le, persze nagyban, nem pöcökkel, hanem táskával, nem Örkénnyel, hanem Birkinnel. Mert hogy ez az egyik leghíresebb, legtöbbet gyűjtött, a tulajdonosáról, illetve annak anyagi helyzetéről a legtöbbet elmondó táska, az Hermés Birkin nevű modellje. Kellett hozzá Jane Birkin, aki Párizsban élt, szép volt, és Serge Gainsbourg csaja, kellett hozzá, hogy az akkor legnépszerűbb Hermés táskamodell, a Kelly számára túl kicsi legyen. Megállapodtak, elkészítették a modellt, szép is, időtálló forma. Annyira időtálló, hogy használtan sem veszít az értékéből, az ember csak néz, micsoda árcédulák jelennek meg az interneten, nekem feljött egy 72 milliós modell is. A csúcs, ha jól tudom, egy krokodilbőr változat volt, 400 ezer dollárért kelt el árverésen. De újonnan is meglehetősek az árak, 17 ezer euró a struccbőrből készült. És a lényeg, hogy nemcsak pénzkérdés, nem lehet bemenni a Herméshez, és kérni egyet, mert nincs, rendelni kell, várni rá, régóta kell gazdagnak lenni, egy új Birkinhez nem elég a lottónyeremény.

Túlélte a tatyó.  

Néha elcsodálkozom, hogy egy ország zenei megjeleníthetősége és a benne élő nagy zeneszerzők száma mennyire nincs arányban. Például Spanyolország. Ha a spanyolságot megjelenítő komponistákra gondolunk, jönnek a nevek: Glinka, Rimszkij-Korszakov, Chabrier, Bizet, Ravel, Debussy. Közülük Glinka, Chabrier, Bizet és Debussy nem is járt Spanyolországban. És ha ők megvannak, csak utánuk jön de Falla, Albéniz, Granados, aztán zenei műveltségtől függően Turina és Tarrega. Pedig micsoda alakok.

Albéniz például Pesten is előfordult. Igaz, még nem nagy zeneszerző volt, hanem ígéretes, vagy annál is több zongorista, azért jött, hogy Liszt Ferencnél tanuljon. Csak Liszt épp nem volt Pesten. Addigra már Albéniz bejárta a fél világot, méghozzá a felénk ismeretlenebb felét, Dél-Amerikában turnézott, a legenda szerint egyedül, elszökött otthonról, és úgy járta a világot tizenhárom évesen, bár valószínűleg ez tényleg csak mese, az apja vele volt. Mivel a koncertjein a nagyok mellett saját műveket is játszott, és a siker hasonló volt, egy idő után elhatározta, hogy akkor inkább zeneszerző lesz. Furcsa módon az ismertebb műveit (leginkább az Asturiast) ma gitáron játsszák, de azok átiratok, eredetileg zongoraművek voltak.

Sokat élt, de keveset, úgy értem, az idő nem volt sok, negyvennyolc évesen halt meg vesebetegségben. A gyermekei valamelyest örökölték apjuk kalandor természetét, a lánya festő lett, a fia a Real Madridban játszott, majd diplomata lett belőle. A dédunokája pedig Nicolas Sárközy első felesége volt.

Meghalt André Watts, az egyik első színes bőrű klasszikus zenei sztár, nem mintha ma annyira-annyira könnyű volna afrikai zongoristát vagy hegedűst mondani. A múlt héten még könnyebb volt, mert élt André Watts. Akinek ráadásul csak az apja volt afro-amerikai, az anyja magyar volt, Guzmits Márta. Németországban ismerkedtek meg, aztán együtt költöztek haza Amerikába. A szülők elváltak, André Watts a zongorázgató mamával maradt, és persze, zongorázgatott ő is, jól és egyre jobban, de lehet, hogy soha nem tör be a világhírűek közé, ha nincs Leonard Bernstein. De volt, meghívta a tizenhat éves fiút az egyik Hangverseny fiataloknak koncertre, ami tévéközvetítést és országos-világos-folyós-hegyes ismertséget jelentett, aztán néhány héttel később őt hívta, amikor a meghirdetett zongorista lemondta a koncertfellépést. A meghirdetett zongorista Glenn Gould volt. Kíváncsi volnék, mit szólt a közönség, amikor a zongora mellett éneklő, dudorászó, nyögdécselő Gould helyett megkapta az éneklő, dudorászó, nyögdécselő André Wattsot. Aki még afro-amerikai is.

Megkapták, megszerették, Watts pedig befejezte a tanulmányait, és megkezdte a koncertezést, lemezkészítést, Bernsteinnel is van közös albumuk, talán több is, nekem, ha jól emlékszem, csak a Csajkovszkij b-moll zongoraverseny van meg. Aztán Watts egy időre eltűnt a lemezboltokból, a nyolcvanas évek közepén majd újraindult egy-két szólóalbummal, de nem ez volt az ő igazi világa, hanem a koncert, a kommunikáció, a változás, keretek közötti improvizáció. Gyötörték betegségek is, a bal keze leállt, nem esett kétségbe, átírta a Ravel Balkezes zongoraversenyt jobb kézre. Előadni már nem tudta, de játszott, tanított, tisztelték, szerették. Gyászoljuk. 

Odavagyok a Carmen-nyitányért. Igazából mind a négy felvonás előjátékáért vagy bevezetőjéért, de az elsőért nagyon. Nem is vagyok vele egyedül, azt, például szerintem kevesen tudják, és még kevesebben tartják elképzelhetőnek, de Kocsis Zoltán élete legelső (azt hiszem legelső) elvezényelt koncertjén a ráadás Bizet volt és a Carmen. Az, persze, egy más viszonyulás a zenéhez, én beérem azzal, hogy valószínűleg ez azon ritka zenekari művek közé tartozik, amelyben egy fontos szólamot el tudnék játszani. Úgy is szoktam hallgatni, mintha cintányér volna a kezemben, és a megfelelő pillanatokban a megfelelő erősséggel összecsapom az eszközt. Ez még otthon csak elmegy, operában, hangversenyen elég idegesítő lehet a környezet számára. Még jó, hogy a Carmen viszonylag ritka koncertszám.

Na de hiába a nagy készülés, lámpaláz és siker a fotelben, ha a lemezt Claudio Abbado vezényli, mert ő annyira visszafogja a cinrobbanásokat, amennyire lehet. Ott vannak, de éppen csak. Mintha ez Abbado egyik jellegzetessége lett volna, a harsány hatásoktól való irtózás, emlékszem, amikor magyar ütőse volt az Európai Kamarazenekarnak, ő mesélte, hogy Abbado egyre csak azt mondta, hogy halkabban, halkabban, amíg el nem jutottak odáig, hogy már a dobok fölött játszottak, egyáltalán nem érintették a bőrhöz a verőket. Most jó, mondta Abbado.

Mintha egy ideig ez jellemezte volna a teljes klasszikus zenei interpretációt. Csak nem túlozni. Az ember esetleg elolvasta előre, hogy mitől is „Üstdob” a Haydn G-dúr szimfónia, aha, a szundikáló közönséget egy hatalmas üstdobütéssel ébreszti fel a kópé szerző, aztán hiába várja a koncerten vagy lemezen a hatalmas üstdobütést, a karmesterek igyekeztek a dolgot puhítani, finomítani, normalizálni.

Aztán, szerencsére, jöttek az autentikus hangszereken játszók a maguk fa dobverőivel, és kicsit megint meg lehet ijedni. Aki tudja a poént, annak már késő.

Zenével a fülemben vagy a fejemben ébredtem, méghozzá Bizet Az arles-i lány című kísérőzenéjének menüettjével. Már csak azért is öröm, mert ébren sokszor összekeveredik bennem két zene, ez és a Carmen harmadik felvonásának előjátéka, nem véletlenül, mindkettő hárfa kísérettel indul, és fuvola játssza a szépséges dallamot. Ámbár Az arles-i lányban szaxofon is megszólal.

Nem tudom, mi lett volna, ha Bizet nem hal meg az első nagy sikere után, mert hát, a példa is mutatja, az első nagy siker előtt írt nulladik és mínusz egyedik nagy sikereket. Emlékszem még Thomas Zehetmair egyik koncertjére a Zeneakadémián, a ráadás után mindenki megrohanta a zenetudós Virány Gábort, aki minden zenét ismert és felismert, és aki kérdés nélkül is mondta a felé közelítőknek, hogy Bizet C-dúr szimfónia, harmadik tétel. A Carmen mindenesetre folytatás nélkül maradt, Bizet meg csak harmincnyolc évet élt, az opera a 20. században elhagyta a Földközi-tenger vidékét, borús műfajjá vált. De nem hagyta el magát a Carment, ezt az „annyira szeretem, hogy megölöm” életérzést. Mintha mégsem erről szólna a Carmen, hanem a napfényről, szélről, életről. Meg a harmadik felvonás előjátékáról. Amikor még az Erkel Színházban játszották, mindig a jobb oldalon világosító lány (vagy asszony) indította az előjáték után a tapsot. Azt gondoltam, ő megtalálta magának a tökéletes munkahelyet. Nem tudom, most vajon mivel foglalkozik.

Hallgattam egy lemezt, Folksongs a címe, de nem teljesen az, mint aminek tűnik, igazából népdalfeldolgozásokat ad elő a Collegium Vocale Köln. Szerintem ma már nem létező együttes, valamikor amolyan ellen-King’s Singersnek indult, de nőket is alkalmaztak, viszont a madrigálok mellett ők is énekeltek kortárs zenét. Erről is a leghíresebbek, Stockhausen Stimmungjáról, bár az sem tegnap készült. 1968-ban, hogy pontos legyek.

A Folksongs húsz évvel későbbi album, és az ember reméli, hogy magyar népdal is lesz a nemzetközi összeállításban, nem is kell csalódni, Kodálytól a Katalinka. Mindenki ismeri, bár fogalmam sincs, hogyan és meddig élnek tovább a gyermekdalok, Jamie Lee Curtis nemrég elámította a világot, amikor elkezdte énekelni, hogy Mókuska, mókuska. (Jól hallom, hogy Návai Anikó kérdezi, ugye?) Igaz, nem mókuskával, hanem katicával, ez most pont kapóra jön, a katicákkal mindenféle szörnyűség történik, aki megússza a törököket az leesik a fáról. Akárhogy is, döbbenetes, mennyire mélyen rögzülnek ezek a dalok. És mennyire régiek, hiszen a Katalinka is a törökökkel ijesztgeti a bogarat, szállj el, mert különben mindenféle kínzásoknak leszel alávetve, sós kútba, aztán kerék alá tesznek, és slusszpoénként még agyon is verik (vagy lövik) szegény bogarat. Meg nyilván mindenki mást is, sőt főleg azokat, akik nem tudnak elszállni.

Nem is ez a furcsa (igazából ez nem is furcsa), hanem a dal és a szöveg egysége. Mindig azt mondjuk, hogy a magyar népdal a magyar beszéd hangsúlyait követi, hogy elöl hangsúlyosak a szavaink, és ez határozza meg a dalainkat is, de itt van például a Katalinka, ahol jönnek a töRŐkök, vagy KoSÚT LaJÓS aaazt üZENte. Ez hogy lehet? Megvolt a nóta, és aztán találtak rá szöveget, ami nem jött ki, de sebaj? Kossuth-nál még értem, de a Katalinka dallamának önmagában semmi jelentősége nincs. Biztosan van valami egyszerű magyarázat, de nem tudom, mi az.

Csütörtöktől Mission: Impossible, ez lesz a hetedik rész, és mivel ez a történetnek csak az első fele, így biztosan lesz nyolcadik rész, nyilván viszonylag hamar, hogy a közönség még emlékezzen rá, mi történt a hetedikben. Bár az sem biztos, hogy emlékszik rá, olyan gyorsasággal és lendülettel követik egymást az események három órán át, hogy ember legyen a talpán, aki az összes értelmetlenséget és logikátlanságot fejben tudja tartani, de hát ez is a Mission: Impossible filmek hagyományaihoz tartozik, úgy értem, a logikátlanság. Nem is panaszkodok, nincs is mire, ez ilyen a legelső epizód óta. Bár azt nem tudnám most megmondani, hogy ha a főgonosz az Orient Expressre fölszállva első ténykedésként megöli a masinisztát és a fűtőt, akkor vajon mitől megy előre a vonat. Azt már nem is kérdem, miért gőzmozdony húzza a kocsikat. Teljesen mindegy, jó a film. És Rómában játszódik, meg Velencében. És az olasz rendőrség a film kedvéért lecserélte az Alfa Romeókat BMW-re.

Nemcsak jó, de valahogy megható is a film, leginkább Tom Cruise miatt, akiért kitalálták ezt az új-James Bondot, és akit valószínűleg nem is lehet majd lecserélni, addig van Mission, amíg van Tom Cruise, és Tom Cruise talán örökké lesz, olyan hősiesen küzd az öregedés ellen. Voltaképpen csodálatos, hogy ez a valaha Patkány Etusnak csúfolt (családi körben) ember hogyan lett egy generáció képviselője, hőse, biztatója: nem vagy még öreg, még futsz, ugrasz, pofozol. És fut, ugrik, pofoz, és megtesz mindent az öröklétért, persze reménytelenül. Nincs egy ránc sem a szeme alatt, de az ő bendője is megnőtt valahogy az évek során. És a haja? Azt egyáltalán nem is értem, néha mintha paróka volna, pedig van haja, vagy nincs? Nem ilyen színű, mert ez valahogy nagyon béna, miért nem mondták neki, hogy inkább világosítani kellene, az még mindig jobban hat, mint ez a mélybarna, a fülénél körbevágott gyeptégla. És a füle? Az nagy kiszúrás, mert nála sem hagyta abba a növekedést az évek során, de azt mégsem vállalhatta, hogy kozmetikai fülkisebbítésen vesz részt. Majdnem mindent vállalt így is, hogy egy sereg, a tükörbe nézve elszomorodó, boldogtalan embernek azt mondhassa, sose halunk meg. Imposszibilis a missziója, de le vagyok nyűgözve tőle.