Mint minden rendes turista, én is igyekeztem a párizsi tartózkodásokat a Louvre - Notre-Dame – Etoile vidékére koncentrálni, de most máshol van a szállásom, a 13. kerületben, újabb vidék, újabb házak. Nem is ez a legfeltűnőbb, hanem hogy az utcák és közterek olyan emberekről vannak elnevezve, akikre még aktív korukból emlékszem: Leonard Bernstein tér, Yitzhak Rabin kert, Francois Mitterrand Könyvtár.

Ez utóbbi a Nemzeti Könyvtár legújabb és legnagyobb épülete, sőt, több épülete, egy téglalap négy sarka, négy torony. Elegáns házikó, egyszerű vonalakkal, enyhén színezett üvegekkel. Rengeteg a fa, kint a padló, a lépcsők, a forgatható belső árnyékolók. Ha közelebb megy az ember, látja, hogy a szigetelés itt sem tökéletes, vannak felázott, repedezett árnyékoló elemek. A tornyok között óriási tér, és nem is tudom, mi az elképzelés. Idővel majd ezek is betelnek? Ötszáz év, és a nyitott térből egyetlen tömb lesz? Ez az, ami a jelenlegi magyar építészetből teljesen hiányzik, aki tervez, aligha gondol arra, hogy az épület évszázadok múlva is állni fog, ki tudja, lesz-e hozzá ember, és ha igen, azok fognak-e könyvtárba vagy bárhová járni, vagy Köbükiként ülnek a saját külön tornyaikban.

Nem tudom, ki a bölcsebb.

Ha következetesek akarnak lenni, annyi biztos, hogy kell a hely, évente 70 ezer könyv érkezik csak kötelespéldányként, azokat valahová tenni kell. Meglátjuk, mi lesz. Mindenesetre én a könyvtárnak drukkolok.

Külön műsort adott a Bécsi Filharmonikusok koncertjén egy jó megjelenésű nő. Eleve azt hittem, hogy zenés szólama lesz, mert annyira hangsúlyosan hozták be neki a széket Thomas Adés Zongoraversenye előtt. Miért ne lehetne a darabban valami énekelt szólam is, amit székben dünnyögnek a zongorista füle mögött, ezek a modern komponisták... De nem, a nő csak a lapozó volt, csinosan és megdöbbentően lelkesen, eszében sem volt meghúzni magát a félárnyékban, fölvette a zene lendületét, a megfelelő pillanatokban odapenderült a kottához, lapozott egyet (vagy kettőt), visszapenderült, vagy maradt, igazítani a lapokat. Egy idő után már az is esemény volt, ha nem lapozott, mert a lassú tételben a szólista, Igor Levitt is el tudta látni ezt a feladatot.

Eszembe jutott egy régi történet, Kocsis Zoltán kérte meg egy ismerősömet, hogy lapozzon neki a koncerten. Nem vállalta, a reflektorfényre hivatkozva. Amikor a Kocsis-szülők is mondták, hogy ugyan, nyugodtan lapozhatna, bevallotta, hogy nemcsak a reflektorfény a probléma, de nem tud kottát olvasni. Na és? Ha bólogat, lapozol, ha szitkozódik, elrontottad. Nem nagy ügy.

Ma van Kocsis születésnapja. 73.

Hát mi lesz ebből? Joyce DiDonato. Eljön egy olyan programmal, amelynek legnépszerűbb darabja Debussy Bilitis-dalai, és úgy, hogy a hónap elején már itt volt, Budapesten. Mi lesz ebből?

Jó koncert. Nagyon jó. Bár a Bilitis-dalok alatt én még lefagyva éreztem magam, szép, sőt nagyon szép, de minden pillanat, minden hangi vagy testi gesztus kiszámított. Pontos és hatásos, de meg van komponálva. Hogyan dobjuk el az agyunkat ezt hallgatva?

Már ha el kell dobni egyáltalán.

A kérdés magától megoldódik, eleinte nem kell eldobni semmit, ez a koncert görög része, Bilitis és Ariadné között, az énekesnő is ennek megfelelően öltözött föl, fél vállán megcsomózott arany ruhába, tamburmajor frizurával. És a két görög között öt dal Alma Mahlertől, jó, hát ez olyan kötelező elem, bocsánatkérés az elfeledett és ki nem bontakozott komponistanőktől. Aztán az első dalról kiderül, hogy azért ezt Gustav Mahler is ismerte, föl is használta a Dal a Földrőlben, szóval nem olyan lényegtelen kis művecske.

Mire Ariadné, már az agy is el van dobva, opera és koncert között félútón, Haydnnal. Ariadné fölébred, nincs sehol Thészeusz. Hová lettél, kedves szerelmem, nincs valami bajod? Ariadné fölmegy egy sziklára, és meglátja a hajót. A hajó orrában Thészeusz. Előle menekülnek, kitették a szigetre, és gyerünk, új kalandok felé. De hát én mentettem meg az életed. Miért nem öltél meg inkább, az is jobb, mint innét bámulni a hajó után A folytatás már tényleg opera, mondjuk Richard Strauss.

A második rész kockázatosabb, kortárs zene, Jake Heggie dalciklusa Camille Claudelről. Eredetileg mezzoszopránra és vonósnégyesre, most csak zongorakíséretre. És nem akkora kockázat, Heggie már elfogadott ember, hallgatható zeneszerző, a Dead Man Walkingot nálunk is játszották. Meg a Metropolitanben is. Tulajdonképpen nincs is kockázat, mert a zene mellett van szöveg, történet, Camille Claudel élete, aki szerelmes volt a maga nagyszakállú Thészeuszába, Rodinbe. És ha ennyi nem volna elég, maradtak szobrai is, nem rengeteg, mert sokat megsemmisített, de egy dalciklusra való feltétlenül. Az utolsó kivetített képen Camille a bolondokházában. Nyugodt, csöndes, mennyi mindent elterveztünk, de nem lett belőle sok. Jól vagyok. Meg akarnak mérgezni, de vigyázok, és magamnak főzök.

Szomorú koncert. A vége azért vidám, Carmen, a Caro mio ben dzsesszesítve, egy Irving Berlin-dal a zongoráról, megfelelően tébolyult kísérettel Craig Terrytől, és az Over The Rainbow.

Várjuk vissza szeretettel.

A koncert előtt volt egy beszélgetés a Müpa előadótermében Fischer Ádámmal Wagnerről, kritikáról, és arról, hogyan lehetne megmenteni az új és még újabb zenét a feledéstől és az eljátszatlanságtól. Aztán jött a hangverseny, mintha illusztrálni akarná az ez ügyben elhangzottakat. Hogy szendvicskoncerteket kellene szervezni, két népszerű mű között bezárni az ajtókat, és eljátszani az újat. Más kérdés, hogy nálunk sem Haydn, sem Janaček nem szörnyen népszerű, vagy nem annyira, hogy ők legyenek a mi is? Buci a sonka körül? Az este végére mindketten szörnyű népszerűek lettek annyira jó műveket játszottak tőlük, A-dúr szimfónia, No. 64 és Tarasz Bulba. Aztán fontos volna, hogy népszerű és vita fölött álló művészek is játsszanak mai zenét, jelezve, hogy ez is érték. Ők beleteszik a munkát, mi is tegyük bele a magunk részét, hallgassuk meg. És tessék, Igor Levitt és a Wiener Philharmoniker játssza, Thomas Ades Zongoraversenyét, vezényel a szerző. Olyan szerző vezényel, aki Haydnt fejből dirigálja, a saját művét kottából.

Elhangzott még egy olyan ötlet is, hogy a komponistáknak kellene egy kicsit hátrébb menni az időben, megkeresni azt a pontot, ahol még minden rendben volt köztük és a közönség között, és újra nekivágni az új zenei kalandoknak. És tessék, Ades Zongoraversenyében ott van Ravel, a Bartók Harmadik, de még Rachmaninov is. Mentünk előre a harmadik tétellel, és egyre biztosabb voltam benne, hogy az lesz a vége, mint a Rach 2.-nak, „nyald meg a sót”, már úgy értem, ez a ritmus, tam-tara-tam.  

Nem ez lett a vége. És nem is ez a tanulság, inkább az, hogy a második rész modernjei, Kurtág és Boulez sokkal sűrűbbnek, mélyebbnek, fontosabbnak hatottak, mint Ades Zongoraversenye. Talán mégsem a komponistáknak kell változniuk. De lehet, hogy harminc év múlva ugyanezt érzem majd Ades Zongoraversenyével, mennyivel szebb ez, mint az új pulyák hangicsálása.

Még mindig Harvey Sachs Schönbergről szóló könyvét olvasom. De már hónapok óta. Már az is hónapokkal ezelőtt volt, hogy elbüszkélkedtem a fordítónak, Rácz Juditnak, hogy olvasom, ő meg azt kérdezte, mi van azon olvasnivaló. Csak elolvasni kell, 230 oldal, de abban már az irodalomjegyzék is benne van, olvasatlanul fölveszi az ember, elolvasva leteszi – ennyi az egész. Igaz, csakhogy szeretnék jó olvasó lenni, ha valami zenéről van szó (márpedig az ilyesmi megesik egy zeneszerző életrajzában), akkor azt igyekszem meg is hallgatni. Ezért is vagyok most megakadva a Mózes és Áronnal, mégis két felvonás.

A lényeg, hogy hat. Hat a szerző is, aki elég finoman játszik, ő nem kampányol Schönberg mellett, nem is tudja, hogy tetszik-e neki, csak leírja, amit tud, aztán döntsön az olvasó. Aztán mégis úgy irányítja, hogy az olvasó Schönberg mellett dönt. És az ébredő rokonszenvből lassan, ha nem is megértés, de elfogadás kerekedik. Úgy értem, hallgatom a Kocsis-féle kislemezt, a B oldalon a Hat kis zongoradarab van. Az A-n Debussy Harangszó a lombokon át. El lehet képzelni, hogy amikor a lemez megjelent, 1980-ben, nem egészen egyforma lemezjátszótű-terhelést kapott a két oldal, a Debussyt ropogósra hallgatta az ember, a Schönberget meg egyszer, aha, ez ilyen. Most meg valahogyan a Debussy-oldal tűnik sokkal nehezebbnek, úgy értem, még az sincs meg, hogy Debussy egy zenei problémát akart megoldani, ami fölé aztán ezt a címet írta, vagy volt egy címe, amit így fogalmazott zenévé. Schönbergnél meg mindig lehetett érezni, hogy nem véletlenszerűen kiválasztott hangok egymásutánja és egyidejűsége, de most úgy hatnak, mint a Bach-prelúdiumok. Csak rövidebbek, egy prelúdiumnyi időbe hat zongoradarab is belefér.

Ki érti, Arnold, miért nem megy jobban a szekér?

Lehet, hogy túlgondolom az egészet, de nekem ez a Végső állomás – Vérvonalak nem annyira szörnyű, mint amilyen szörnyűnek kellene lennie. Horror és víg, ez népszerű műfaj, egyszerre kell szorongani és megkönnyebbülni, az erre fogékony néző úgy jön ki a filmről, hogy na, kiféltem magam, és nem is olyan nagy dolog a halál. Főleg, ha ilyen bonyodalmas, egy mennyezeti ventilátorba kavarodó lánc vége beleakad az orrpiercingbe. Ez, persze, nem volna halálos, csak kellemetlen, de közben kigyullad a ház is. És így tovább, de már ez is tovább van, 25 éve mutatták be a sorozat első darabját, ez a hatodik rész.

Nézi Miklós, nézi, s dehogy veszi észbe, hogy a szeme is fáj az erős nézésbe. A szeme, az semmi, az agya is. Közben mégis akarnak mondani valamit, és nemcsak azt, hogy a halál ott leselkedik minden sarkon, és ott várja minden pénzérme, hogy elgurulhasson, és beszorulhasson a vonat váltójába, de azt is, hogy aki elkezd félni, az elrontja az egész életét, ülhet a négy fal között egy mindenkitől távoli tanyán, és hallgathatja, mit súg a szél. És jön egy nagyon sovány szereplő, és azt mondja, hogy élvezzétek az életet, mert ki tudja, meddig tart.

A stáblistán meg kiírják, hogy Tony Todd emlékére.

Talán elméleti szinten sem eldöntött kérdés, hogy vajon egy színész reklámtevékenysége hozzátartozik-e a szakmai pályafutásához, vagy az valami külön dolog, nem szakma, hanem kenyérkereset, este Hamlet, reggel meg viseljen Aida kebeltartót.

Szerintem hozzátartozik. Stefanovits Angéla története nem teljes a „köszönjük, Emese” nélkül, és, sajnos a Telekom nélkül sem.

De most nem róla van szó, hanem Csuja Imréről.  Aki körül már évek óta megy, hogy mikor lesz már végre Kossuth-díjas, igaz, a díj maga már igazán nem ér sokat, de akkor is, Csuja csak kapja meg, a díjnak is jót tenne ha olyan is átvenné, aki megérdemli, aki igazán színész, igazán népszerű, soha nem okoz csalódást. De valakik nem terjesztik föl, vagy van valaki az odaítélő bizottságban, aki nem szereti, és mindig szorgalmasan lehúzza a listáról, fogalmam sincs. Talán csak a jövőbe látott.

Mert ebben a Suzuki-reklámban, a szunyókafigyelősben tényleg egészen és meglepően béna. A végén föl kell rezzennie álmából, annyira hiteltelen, mint aki soha ilyet nem csinált még, se nem olyan, mint aki alszik, se nem olyan, mint aki felébred. Nem is értem. hogyan ment át a jelenet annyi szűrőn, rendező, art director, megrendelő. Hogy mehetett a végén ez adásba?   

Talán csak azért, hogy legyen érve a bizottságbeli ellenségének. Van vele szemben egy egész pálya, de ez akkor is rossz.

Az ember néha megittasul a saját szavaitól, velem is ez történt, amikor tegnap nagy bosszúsan leírtam, hogy Szűcs Mártára nem olyan könnyű emlékezni, a hangzó hagyaték nem elég gazdag, és hiába mondjuk, hogy emléke szívünkben él, mert a szívünk sem megbízható vitrin, előbb vagy utóbb összetörik. Előkerestem hát egy régi rádióhangverseny felvételét, a műfaj maga is érdekes, élő koncert (vannak benne hibák is), de közönség nincs, két operai kettős Patkó József kíséretével a Traviata és a Lammermoori Lucia, a bariton Kovács Pál. Elvben össze nem illő pár, Szűcs Márta szép, tiszta, könnyű hangja mellett Kovács Pálé szép, de egyáltalán nem sima, zörgős, nyers, kimunkálatlan, és nem is mindig tiszta. De az operai jelenetek szempontjából mégis jó így, pont erről szól mindkét kettős, hogy a törékeny nőt megtöri a határozott, céljaival tisztában lévő férfi, együtt érzek, virágom, de most már tedd, amit tenned kell.

Arra gondoltam, lehet, hogy ez a felvétel egyedül nekem van meg a nagyvilágon, azt sem tudom, archiválták-e annak idején, közben a Rádió is elköltözött, az sem tesz jót az archívumoknak. A felvétel ideje egyébként 1992 december 21.

De nem is ezt akartam elmondani, hanem csak egy pillanatot a Traviata kettősből. Az idősb Germont azt mondja, hogy két gyermekem ügyében jöttem önhöz, Violetta meg visszakérdez: kettő? Di due figli? Igen, igen, nemcsak Alfrédről van szó, de a húgát sem tudom rendesen férjhez adni, amíg maguk itt boldogok. (Gondolom, ez már akkor sem volt igaz, bár ki tudja.) Az énekesnők elsöprő hányada úgy kérdez vissza, hogy di due FIGLI, holott a lényeg nem a gyermeken van, hanem hogy kettőről van szó: di DUE figli. Szűcs Márta meg jól kérdezett.

Apróság, persze, hogy apróság, de ezekből állnak össze a pályák, sorsok, életek.

Tegnap temették el Szűcs Mártát, nem mentem el, senki művésznek nem megyek el a temetésére, nem akarok úgy tenni, mintha közöm volna (lehetne) hozzájuk magánemberként is. Egy kivétel volt, Kabos Gyula, neki megsimogattam a koporsóját. Kocsis Zoltánt sem néztem, amikor földbe helyezték. Hátha nem is halt meg.

De Szűcs Márta más eset, őt nem olyan könnyű fölidézni filmről, lemezről, két felvétele van a Hungarotonnál, kevéssé ismert művek, azt hiszem, egyiket sem hallgattam még végig, bár a Cimarosa Párizsi festőre készülök. Van egy fél kazettám, rádiókoncert, zongorakísérettel a Traviata-kettős. Inkább csak az emlékek, mennyire tökélesen tudta az operai alaptípust, a megbántott nőt, akivel igazságtalanságok történnek, de elviseli. Úgy viseli, hogy belehal, Gilda, Violetta. Nem tudom, ilyen volt-e az életben is, nem értette, miért nem kap több szerepet, több publicitást. Későn kezdett, de látványosan, hamar nagyon jó helyeken énekelt, Edinburgh, Bécs, itt meg, hát, ami jutott. Amikor türelmetlen lett, létrehozott egy alapítványt, hogy belcanto-operákat játszanak többet, de én csak a Puritánok koncertszerű előadására emlékszem. Az, persze szép volt, de nem lehetett vele világot rengetni. Aztán elment az idő, elment talán a kedv is. Elment ő is. Tegnap eltemették. Nem feledjük, az igaz, de ki kíváncsi ránk?

Nagyon kevés idézhető mondat maradt Czimra Gyula után, úgy tűnik, soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy interjút készítsen vele, vagy csak nem merték megközelíteni, mindenesetre a kevés hitelesen tőle származó mondat kint van most a Nemzeti Galéria falán. Az egyik körülbelül így szól: fél életemben önmagamat kerestem. Persze, az ember soha nem tudja, mikor tart a fél életénél, és lehet, hogy Czimra is azt hitte, hogy simán eléldegél 120 éves koráig, végül is, amikor nem önmagát kereste, akkor a kertjében pepecselt, kelő nappal ő is kelt, de így utókorilag elmondható, hogy nagyon úgy tűnik, Czimra Gyula egész életében önmagát kereste. Időnként megtalálta, de most nagyon nehéz egy festővé összerakni azt a sokat, aki ő volt. Hol nagyon rajzos, hol nagyon festő, hol gauguinista, hol vangoghista, hol kifestőkönyv stílusban alkot. Az egyetlen, ami majdnem megbízható támpontnak látszik, hogy önarcképet többnyire fejfedőben készített. Ha valakinek van otthon egy képe, amely kalapos férfit ábrázol, vigyázzon rá, hátha egy Czimrája van.