Paparam-papaparara.
Minek ment oda? Ezt most magamtól kérdezem, mert tényleg minek, olyan nagy csodára nem számítottam, a Katona József Színházat ünneplik, ünnepli magát, negyvenedik születésnapját egy Csinibaba – Táncdalfesztivál műsorral a Budapest parkban. Lehet ez jó?
Lehet ez rossz?
Végül is lehet. Nem annyira könnyű a feladat, amilyennek látszik, hogy hülyülünk egy jót, és közben elénekeljük a régi slágereket, az is jól jár, aki énekelni akar, az is, aki a színművészetet szereti, amikor alászáll a magaslatokból. Mert hogy épp ezt kell kitalálni, meddig kell alászállni, mennyit kell emelkedni. A közönség jelentős része élesben hallgatja a dalokat, nem a poént keresi, hanem teli torokból akarja énekelni, hogy Ádám, hol vagy. A másik fele meg talán a múltjáról és jelenéről akar valamit megtudni, mennyire érdekes, már megint államilag támogatják és rostálják a popzenét, változott itt valami az elmúlt évtizedekben?
Akárhol is találkozott volna a mély és magas művészet, az biztos, hogy nem a Budapest Parkban volt. Ehhez azért sokkal jobban ki kellett volna találni, hogy mi legyen és hogyan. Egy ideig még ment, menegetett, a dalok elvitték a balhét, néha vicces volt a feldolgozás, a Gedeon bácsin lehetett röhögni, amikor Bezerédi Zoltán a paróka alatt rázta magát. Nem akarok a gondolataiban olvasni, de lehet, hogy ő nem érezte ennyire jól magát, mert még ki sem ért a pódiumról, és már lekapta a fejéről a parókát.
Aztán csak megérkezett a nagy és sötét unalom, elhagytuk a Táncdalfesztiválok idejét. Fullajtár Andrea és Mészáros Béla minden magyarázat és humor nélkül a Bésame muchót adta elő, Thuróczy Szabolcs pedig, ha rám hallgat, megszakít minden kapcsolatot azzal az emberrel, aki azt javasolta neki, hogy énekeljen csak nyugodtan. Nem a barátja, higgye el nekem.
Még így is összejött egy érdekes csúcspont, megjött Szinetár Miklós a zsűri elnöke, csodálatos ovációt kapott, és emelkedtek a telefonok, és az ember rájött, hogy a népszerűség titka valószínűleg ugyanaz, mint a hosszú életé.