Tegnap nekem kétszer is meghalt Werther, délután otthon, a lemezjátszó előtt, tenor változatban, este meg a Müpában, baritonként, és ilyen az önfeláldozó emberek sorsa, mindkétszer nagy örömet okozott halálával és életével egyaránt, de most nem erről szeretnék beszélni. Nem itt és nem most. Csak a zenekarról vagy zenekarokról, hogy volt egy idő, az első évtized második felében, amikor azt érezte az ember, hogy ennél csodásabb dolog nem történhet a honi szimfonikus zene rajongóival. Van két jó zenekarunk, amelyek egymással is vetélkednek, a Fesztiválzenekar alapjában véve egy lépéssel előrébb jár, és egy koncertet kétszer kell és lehet ismételniük, akkora az érdeklődés, de a művészi színvonal, a műsorok különlegessége nem gyengébb a Nemzeti Filharmonikusoknál sem. Jöjjenek hát, és harcoljanak a kegyeinkért, mi pedig mindkettőjük udvarlását örömmel fogadjuk.

Aztán az áldott állapot Kocsis halálával megszűnt, elfújta a szél, mint a gyertyát, és egyáltalán nem látszott, hogy bárki bármit is tehetne ellene. De most, tegnap ez az operaelőadás tisztán zenekarilag is abszolút osztályon felüli volt, szépen szólt, kifejezően játszottak, zene volt. Nyilván nem Vashegyi György fogja folytatni a Kocsis-hagyományokat, arra nem gondolok, hogy majd ahogy ő A csodálatos mandarint vezényli, az lesz csak a nagy élmény. Igaz erre sem gondoltam, hogy majd Massenet-val mekkorát fog menetelni, szóval minden lehet. Csak legyen is minden.

El se hiszem, mit csinálok. Időutazok. A kisujjamat dugom egy műanyag kártyaszerű valami egyik szemébe, és forgatom. Megette a magnó a muzsikát, kihúzódott, próbálom a helyére csévélni a szalagot anélkül, hogy megtekeredne. Persze hivatalosan mindig a ceruzát ajánlották erre a célra, de az túl vékony, tollat kellene ragadni, az megszorul, és mehet a tekerés.

Nem a nosztalgia kedvéért bajlódok, meg mindenhez rögtön jön az idegeskedés, a szalag sérül, pótolhatatlan vagy szinte pótolhatatlan előadások tűnhetnek el a magnó gyomrában, de még az is jobb, mintha örökre ott maradnának a fiókban. Kocsis játszik Perényivel Beethovent, legalább még egyszer hadd halljam.

Állítólag divat most éppen, bár azt nem látom, hogy el volnának árasztva az üzletek, és nem is nagyon szeretem a formátumot. A hangminőség kifogásolható, meg ez a végzetes és végleges hibázási lehetőség is ijesztő kicsit. Amikor igazán ment, akkor az olcsóbbság mellett a hordozhatóság volt a szempont, a lemezjátszót mégsem vihette az ember az utcára. Ott volt még az Eterna lemezek idején a lemezkíméleti szempont. Az Eterna korong ugyanis neve ellenére nem az örökkévalóságnak készült, mai füllel hallgatva néha meglepően jól szól, de gyorsan is kopott, mintha puhább vinilt használtak volna az NDK-ban. Az új lemezt az ember rögtön kazettára másolta, és akkor az nem fáradt  a hallgatások során. Vannak olyan feltételezések, hogy a CD voltaképpen nem is a lemezt váltotta fel (vagy le) hanem a kazettát, hogy az utolsó analóg években az LP eladások már csökkentek, és a kazetta erősödött, nyilván elsősorban a walkman hatására.

Egyébként nem is a hangminőség az idegesítő a kazettában (illetve az egy hipermagnóval valószínűleg megoldható), hanem hogy súg a kazetta, a nagyobb dinamikai váltásokat előre lehet tudni, mert halkan már akkor hallani, amikor még nem érünk oda, a megfelelő részhez. Talán ezt hívják átmágneseződésnek? Nem biztos. Mindenesetre a Solti-vezényelte Pathetique szimfónia első tételekor mindig meg kellett ijedni, ugrott egyet az ember a székben, ha lemezt hallgatott, a kazetta viszont felkészít, mindjárt fortissimo. Udvarias dolog, de olyan, mintha a horrorfilmnél szólna a szomszéd, most ne nézz oda. De ha oda akarok nézni.   

Megmondom én, úgy, ahogy van: amikor azt olvastam Norman Lebrechtnél, hogy az Európa Kulturális Fővárosa-dolgot már egyáltalán nem lehet komolyan venni, hiszen idén olyan ismeretlen helyek nyerték el a címet és a feladatot, mint Veszprém in Hungary, egy kicsit megbántódtam. Mi baja van Veszprémmel. Szép város, régi város, vannak benne lehetséges helyszínek különféle kulturális rendezvények számára. Azért mert ő nem hallott még róla? Nem ez a rendezvény egyik lényege? Menjen Lebrecht a fenébe, mi meg gyerünk, menjünk Veszprémbe.

Jó, egy kicsit furcsa a város közepén ez az akasztott Beethoven, de ki így ünnepel, ki úgy, ez legalább meglepő és a népnek is igen fog tetszeni. Remélem, olcsó is, bár nem annak látszik. Közelebb lépve kiderül, hogy nem is Beethoven, hanem Verancsics Faustus, született Sibenikben, meghalt Velencében, dolgozott Magyarországon, igazi európai figura, humanista és polihisztor, és nem lóg a lámpavason, hanem az ejtőernyővel kísérletezik. Vagy ha nem ő az, akkor valaki más, de az ő ernyőjével. Akár Beethoven.  

Tovább sétálva a Vár felé, majd magában a Várban… Jön egy kedélyes ember, mellén a Nyugalom! Biztonsági és Vagyonvédelmi Kft jelvénye, hát megkérdem tőle, arra kell-e menni tovább. Arra, de nem most, építkezések zajlanak. Hát a templom? A templom az konkrétan szét van most ütve. Azért mennék tovább, de jön egy kollégája, szintén a Nyugalom! Biztonsági és Vagyonvédelmi Kft embere, de ő már magára nézve nem tartja kötelezőnek a cég nevét, mert igencsak emelt hangon közli, hogy itt fényképezni nem lehet. Miért? Mert ez építési terület. Azt ugyan nem értem, hogy ez miért volna magyarázat, de próbálkozok: nem építési terület, hanem közterület. Ő már ordít: Tilos fényképezni, nem érti? Értem. És a turisták? Miféle turisták. Mondom neki, bizonytalanul: Európa kulturális fővárosa. A turisták ide nincsenek fölengedve. Fényképezni meg tilos. Viszontlátásra.

Még egyszer mondom, nem valami titkos helyen jártam, ahol katonai objektumok vannak, vagy az ivóvizet lehet megmérgezni, hanem a veszprémi Vár főutcáján, belépve a Hősök kapuján. Aztán gyorsan ki is lépve onnan.  

Lehet, hogy Veszprém Európa kulturális fővárosa, de, mit is mondjak: nem látszik rajta.

Akkoriban ezt nagy ravaszságnak éreztem, de lehet, hogy nem volt igazam. Pavarotti és barátai, a sorozat talán tíz éven át ment, az ezredforduló környékén, némileg a három tenoron föllelkesedve, hogy lehet azért nagy közönséget összeszedni klasszikus zenéhez is. Csak nem klasszikus zenét kell játszani, hanem popsztárokat hívni, és aztán finoman adagolni az ifjúságnak az operát vagy operaszerűségeket. Aztán vagy megszeretik, vagy sem, de legalább egyszer az életben hallottak egy igazi tenort. Nem is akárkit.

Nem hiszem, hogy érdemi sikert lehet így elérni, más a tempó, más a kidolgozottság, mást kell figyelni, mást kell meghallani, legfeljebb az tűnik föl, ha valaki popista létére próbál valami nehezebbet énekelni, mert akkor kész a tragédia.

A bevétel jótékony célra ment, gyerekeknek, először csak általában a háború sújtotta vidékek gyerekeinek, aztán már pontosabban is meghatározták a célt, Koszovó, Bosznia, Angola, Afganisztán, Irak. 2003 májusában volt az utolsó koncert Modenában, így ha most az a kérdés, jobb hely lett-e a világ az elmúlt húsz évben – tényleg, létezik még egyáltalán ez a kérdés, vagy úgyis tudja mindenki rá a választ? Pavarotti, ha élne és énekelne, vakarhatná a fejét, most akkor ki legyen a címzett. Ukrajna? Törökország? Szíria? És még csak február van.

Persze, hogy Raquel Welch-ről van szó, és arról, hogy vajon egész életében kereste volna az igazi önmagát. Tejadaból Welch lett, bár ez az asszonyneve, nem valami fölvett név, de az biztos, hogy mindig igazi színésznő akart lenni.

Most meg itt ül az ember, és az egyetlen szerep, ami nagy nehezen eszembe jutott, az A három testőrben d’Artagnan szerelme, Constance. De leginkább az jut eszembe, ahogy a Muppet Show-ban a pókkal táncolt. Igaz, a felvezetőben épp azt mondják, hogy Shakespeare-re készül. De talán viccnek szánják. Vagy az benne a vicc, hogy nem vicc.

Tény, hogy Raquel Welch színházban is föllépett, és, bármilyen nehéz a Muppet Show-ban mutatott teljesítménye után elképzelni, de énekes-táncos szerepekben is, még Julie Andrewst is helyettesítette a Victor/Victoriában. Meg aztán hiába csóválják a fejüket az emberek arra, hogy attól híres, hogy híres, mert szereppel sztárnak lenni könnyű. Úgy értem: viszonylag. Pókkal táncolva sokkal nehezebb.

Mindig úgy gondoltam erre a lemezre, mint sikertelen kísérletre. Nem mintha bármi baj lett volna vele, a művek kiemelkedően fontosak, ha nem is egy út kezdete, de az első, klasszikus és repertoáron maradt hegedű-zongoraszonáták, bár a szó kötőjel utáni része elég kérdéses. Egyrészt a zongora nem feltétlenül zongora, másrészt a szonáta is lehet éppenséggel trió is, Bach maga sem tudta, hogyan fognak funkcionálni a hangszerek együtt, így lehetőséget adott arra, hogy egy viola da gamba is csatlakozzék a pároshoz. Csaba Péterre még a nyolcvanas évek elejéről emlékszem, akkor még, nyilván a román fél kérésére, Petru Csabának kellett írni őt a plakáton, és pompás szonátaesteket adtak a Zeneakadémián Kocsissal, végre van egy méltó hegedűs Kocsis mellett, bocs, ha valakit megbántottam, nem volt szándékom ellenére. Aztán elkészültek a lemezek, a Bach-szonáták mellett egy Kreisler-album, az ember meghallgatta, eltette, elfelejtette őket, vagy így járt, mint én, tudomásul vette, hogy nem sikerülhet minden.  

Nyilván más is úgy van vele, hogy ha valamiről nagyon határozott véleménye van, az gyanús neki, és itt nem csak a lemezről alkotott vélemény gyanús, hanem az általános érzet is, hogy a fiatal Kocsis Bach-játékával az a baj, hogy gouldabb a Gouldnál, ha Gould acélos, akkor Kocsis betonos, üti-vágja azt a szerencsétlen hangszert. Újrahallgatva az LP-t, nem is ez tűnik föl annyira, hanem, bár ettől talán nem függetlenül, a társas magány, mintha két külön szobában játszanák egyszerre ugyanazt a művet, amíg el nem jutunk a sorrendben utolsó, vagyis a hatodik szonáta közepéig, na, itt aztán Zoltán elemében van. Persze, mert ez egy különleges tétel, a hegedű egy hangot sem játszik. Szilárdan áll a régi elképzelés, sikertelen a lemez, Kocsis és Csaba Péter között nincs igazi összhang, bárcsak lett volna rá lehetőség, hogy megismételjék a felvételt később, Kelemen Barnabással, esetleg még Perényivel. Vagy akár most készíthetnének egy trió-változatot, Baráti Kristóffal, és Várdaival. Álmodik a nyomor.  

De mielőtt elteszem a vinilt, azért még egyszer meghallgatom az f-moll szonátát, hogy is van ez, pont olyan béna helyen van, fele a harmadik lemezoldal végén, a másik fele a negyedik elején. És másodszorra élni kezd a darab. Nem is élni, szólni. Arról szólni, ami a hibájának tűnt, hogy két nem összecsiszolódott koncepció egymás mellett, párhuzamosan létezik, hogy van egy kérlelhetetlen, rendíthetetlen zongoraszólam, megy és visz magával, és van egy halk, csendes, abszolút nem diadalittas hegedűszólam, amely ekörül lépked, néha táncol, néha rogyadozik, és a hallgató úgy érzi magát tőle, mint… Hát igen, mint egy ember. Akit szorongat az idő, pedig azért várna egy kicsit, örülne a pillanatnak, de a pillanatnak épp ez a lényege, nincs kiterjedése, már ott se vagyunk. Mintha Orfeusz nem Eurüdikéért könyörögne, hanem saját magáért, ha már meghalt a szép hitvesem, legalább én hadd éljek egy picit.

Nyilván meg se hallják.

Jövő héten megint lehet moziban nézni a Dögkeselyűt, és valami előttem is homályos okból elmentem a vetítésre. Talán a vászon szeretete miatt, hiszen a film nem olyan régen ment a tévében is, Cserhalmi kezét-lábát szétdobálva, ballonkabátban sétált a Margit-hídon… - már kapcsoltam is tovább.

De a film érdekes, filmként is, a világról való pillanatképként is. A feladat lehetetlensége, krimit forgatni a szocialista Magyarországon, ahol szervezett bűnözés nem létezik, és nem szervezett is csak alig. Amennyit át kellett hozni a múltból, hogy a zsebtolvajok 1956-ban elhagyták az országot. Igaz, aztán álnéven visszajöttek, mert itt jobban lehet zseblopni. Vagy férjhez menni, nem is tudom. Azt hinné az ember, hogy huszonöt év alatt csak összefutnak valakivel, aki korábbról ismerte őket, de nem.

Szóval marhaság, de azért érdekes látni, hogy az értékvesztés, amit sokan a rendszerváltás utáni időkre tesznek, az már bőven itt volt hét évvel korábban is, mégis olyan a történet, hogy egyetlen pozitív szereplője sincs. Miközben Simon, a taxisofőr kínosan vigyáz arra, hogy a fia öröksége csak annyi legyen, amennyit az ő törökugratói telke ér, és inkább bent hagyja a maradék hétszázezret egy taxiban, azért gond nélkül üzletel egy orgazdával, elrabol ifjú nőket, eltöri egy tacskó gerincét, és ki tudja, mi mindenre képes még kamerán kívül. Ja, és minden utasa 42 forintot fizet. Mégiscsak taxis. Dögkeselyű. Ma Hiéna volna film címe, lehet, hogy valaki már gondolkodik a folytatáson, mi lesz Simon gyerekéből, akit háromszázezer forintból nevelt föl az anyja.   

De hát a régi Pest! És Buda! A helikopter árnyéka a légifelvételeken, a Vár, amikor még nem ragyogtak a piros cserepek, az Isolabella, ma is megvan, a Rózsadomb, az Anker-ház belülről, az Astoria, akkor még beépítetlen sarokkal. Az ember hátradől, és azt kérdezi: szép, szép, de hol laknak itt a rendes emberek?

Ugye, hogy aktuális.  

Néha küldözgetünk egymásnak a barátaimmal mindenféle sajtó-gyöngyszemeket, régebben sem volt nehéz találni nyomtatott hülyeségeket, ma még könnyebb, mert kevesebb kézen fut át a szöveg. Csak ritkábban nyomtatják ki. Leginkább az tart vissza az ezeken való élcelődéstől, hogy tudom, ha legyintgetve szóvá tenném, hogy ezek a mai újságírók, se írni, se gondolkodni nem tudnak, másnap rögtön írnék egy akkora ostobaságot, amiből rögtön kiderül, hogy a tegnapi újságírók se tudtak. Így aztán nem is ezen akarok sápadozni, nem ezért idézem a tegnapi küldeményt: „K. Zoltán már a nyomozati szakban beismerte bűnösségét, és képszakadásra hivatkozott”. Mire hivatkozott? Hogy elszaladt a kép? Az meg vajon mire mentség? Az újságíró nyilván a filmszakadásra gondolt, hogy K. Zoltán életéből elveszett a folyamatosság, mint amikor elszakad a moziban a film, kiesett egy bizonyos idő az életéből, nem tudja, mit cselekedett, nem volt ura önmagának. Csak hát hol van már a film, a képkockák sora, a képeket hordozó szalag, amely elszakadhat? Nem is tudom, mit kellene ma korszerűen mondani, piszok került a DVD-re? Nem, ez is elmúlt már. Megszakadt a stream? Bizonytalanná vált az internet? Az meg egyelőre túlságosan azt jelenti, amit, ez nem mentség más megölésére.

Ott vagyunk a régi problémánál, amikor a haldokló előtt lepereg élete filmje. Értem, de azok a haldoklók mit láttak, akik még a film feltalálása előtt haldokoltak? És mit látnak ötven év múlva?

Khm-khm. Nem illik mondani, de azért a Tár nem igazi, jó film. Nem is a lényege bánt, bár az is biztosan fontos, Marin Alsop, aki a három legismertebb karmesternő,. vagy nőkarmester (ezzel a problémával a filmben is foglalkoznak, lehet-e, kell-e azt mondani, hogy maestra) egyike, szóval Alsop azt mondja, hogy egyszerre három minőségben érzi magát sértve a filmet látva: mint karmester, mint zenész és mint leszbikus. Alsop érvei elég világosak, tényleg léteznek vagy léteztek szexuális visszaélések a klasszikus zene világában, de azt, amennyire eddig követni lehetett az eseményeket, nem nők követték el. Végre készül egy film egy karmesternő kalandjairól, és azzal foglalkozik, hogy ez a némber miként manipulálja a környezetét, hogy él vissza a hatalmával és a befolyásával, hogyan (kar)mesterkedik azon, hogy a neki tetsző csellistanőt elindítsa a pályán.  

Nemcsak erről van szó a filmben, de Alsopnak ez nem tetszik.

Egy kicsit úgy érzem magam, mint ha kiderülne, hogy Törökország tiltakozik, amiért az Egri csillagokban a törököket félszemű gyermekrablóknak tüntetik föl. Sajnos ez a történet alapszabálya, ha Lydia Tár egy rendes, becsületes karmesternő volna, akkor nem készülne film az életéről.

 Miket beszélek, Lydia Tár természetesen nem létező személy, több karmesterből van összegyúrva az alakja, az egyik anyag épp Marin Alsop, akit név szerint is megemlítenek a filmben, de Tár megjelenését illetően jobban emlékeztet Mirga Grazinyté-Tylára vagy Keri-Lynn Wilsonra. Amennyire tudom, ők nem is a saját nemükhöz vonzódnak, ami, természetesen magánügy, de akár ők is tiltakozhatnának, a film úgy tesz, mintha a karmesternőség bizonyos férfiasságot igényelne.

Repül a kő a pocsolya felé, ami szép dolog. Ettől még a Tár nem lesz se jobb, se rosszabb.

Ez a jóság vagy rosszság majdnem mellékes, mert benne van a munka, és ezt nagyon nehéz volna nem értékelni. Benne van a valóság is, mindenkinek olyan neve van, mintha igazi volna, és szerepelnek az igaziak is, Leonard Bernstein, Claudio Abbado, meg a Berlini Filharmonikusok (nem az igaziak, de egy szimfonikus zenekar, amit a filmben a Berlini Filharmonikusokként azonosítanak, és a Filharmóniában lépnek föl. És van egy hosszú-hosszú snitt, amelyben Tár, vagyis Cate Blanchett mesterkurzust tart, és perceken át beszél értelmes dolgokat a zenéről, és nincs benne vágás. Akár megtanulta, akár rögtönzi, bravó.  

A karmesterség egyébként is színészlebuktató a filmeken, nem is emlékszem olyanra, hogy valaki, színész létére úgy vezényel, mintha valóban irányítana egy zenekart. Nem mondom, hogy Cate Blanchettnek elhiszem az eksztázist, de nem rettenetes, amit csinál. A csellista másik eset, Sophie Kauer tényleg maga csellózik a filmben, és arra nem emlékszem, hogy egy hangszeres zenész ennyire jó legyen egy filmszerepben.

Persze, leginkább az zavar, amikor Tár komponál, dúr akkord, moll akkord, és azt mondja, hogy „change from major to minor”, és tudom, hogy ez valami, de nem jut eszembe, hogy mi. Ettől kezdve az agyi kapacitásom jelentős része ezzel foglalkozik a film közben, hogy rájöjjek, miből van az idézet, de közben megy a film is, zenélnek is benne, szóval erőlködni kell. Aztán lassan eszembe jut, hogyan is van a sor, how strange the change from major to minor, és úgy félóra elteltével megvan: egy Cole Porter-dal, Everytime We Say Goodbye.

A végén ki  is írják, szóval teljesen fölösleges volt ezen agyalni.

Nem misztifikálok, és nem is tulajdonítok a dolognak valami különös jelentőséget, de tényleg így történt: Zeffirelli századik születésnapján találtam egy sárga színű BASF kazettát. Nem lehetett elolvasni, mi van rajta, betettem a szerkezetbe, és süvített rajta a szél, talán holló is károgott, aztán elkezdett énekelni Donovan. Emlékszem, mikor vettem föl, a Filmmúzeumba mentem, össze is futottam egy osztálytársammal, ő is másodjára nézte meg a Napfivér, holdnővért. Kinyitotta a kabátját, és a belső zsebében ott volt egy magnó. Mire én is kinyitottam a kabátom, és ha nem is a belső zsebében, ahhoz túl nagy volt a szerkezet, de a kabát alatt ott volt az én lóbálhatós rádiós magnóm.

Azóta tudom, hogy ez még csak nem is a szocialista Magyarország nyomora volt, hogy a filmzenét csak ilyen házi módszerekkel lehetett rögzíteni, nem jelent meg az eredeti filmzene lemezen a nagyvilágban sem. Azóta annyit változott a helyzet, hogy Donovan 2004-ben újraénekelte a dalokat, elhagyva a zenekari kíséretet, de azt hiszem, ez sincs, csak Apple Musicon. Tulajdonképpen elég érthetetlen, hogy sem a lemezt nem adták ki eredeti formájában, sem musicalt nem írtak Szent Ferenc történetéből, a Donovan-dalok alapján.

Egyébként az eredeti Zeffirelli-terv az volt, hogy Leonard Bernstein írja meg a filmzenét, valahogy gyanús, hogy mindannyiunk szerencséjére ez nem jött össze. Zeffirelli halott. Bernstein halott, de mi van Donovannel? 2021-ben jelent meg új dala, az I Am the Shaman, David Lynch rendezte hozzá a videoklipet. Ő sem lett fiatalabb.