Parma közelében, Fontanellatóban, ha nem is úttalan, de elég szűköcske utakon jut el az ember egy érdekes épülethez. Franco Maria Ricci volt a tulajdonosa, ott is halt meg 2020-ban, szépséges képek, szobrok, ruhák, rajzok, minden között, amiért élni érdemes. Vagy legalábbis amiért ő az életet élni érdemesnek tartotta.

Franco Maria Ricciről azt írja a wikipédia, hogy szerkesztő volt, de feltehetően ennél azért több, alighanem ő maga finanszírozta a szerkesztését, az FMR címet viselő folyóiratot, meg a kiadóját, amelyben leginkább (de nem kizárólag) képzőművészeti tárgyú könyvek jelentek meg. Tulajdonképpen emiatt is érdemes volna őt, vagyis a hagyatékát látogatni, de van az épület környékén egy még nagyobb szenzáció, a labirintus.

Ahogy illik, egy lyukon lehet bebújni és egy lyukon kibújni, azt hinné az ember, hogy ő itt el nem tévedhet, nem azért, mert annyira ügyes, hanem mert épp csak bemegy, benéz, és már fordul is vissza, de az utak annyira hívogatóak, a labirintus rendszere annyira átláthatónak látszik, hogy na, még ezen az úton gyorsan végigmegyek, ott befordulok, és már jövök is vissza…

Aha.

Aki végképp eltéved, és rájön a klausztrofóbia, vagy egyszerűen csak haza akar menni, annak föl kell hívni a jegyen (karszalagon) található számot, megmondani, hogy melyik a legközelebbi piros betű, amit lát, és akkor kinavigálják a munkatársak .

A labirintus egyébként nem kőfalakból áll, hanem különböző bambuszfajtákból, zöld szárú, fekete szárú, sárgás szárú. Most ősszel már peregnek a bambuszlevelek lefelé, talán nem is érdemes megtalálni a kijáratot, el lehet itt lenni, amíg ki nem tavaszodik.

Lehet, hogy ha az a könyv címe, hogy Író és próféta, akkor le sem veszem a polcról, de hirtelen szöget ütött a fejembe, hogy vajon miért mondják azt Tolsztojról, hogy költő. A könyv maga 1978-ban jelent meg, és a hazai sajtó Tolsztojról szóló cikkei vannak benne, szép, hosszabb-rövidebb írások erkölcsről és irodalomról, többnyire nem nagyon érdekesek, vagy nem úgy érdekesek, hogy Tolsztojról tud meg valamit az ember, inkább a szerzőkről, menő fejek, szavak mesterei. Azért van egy kivétel, Pásztor Árpád találkozott is Tolsztojjal, legalábbis ezt írja. Odautazott Jasznaja Poljanába, és bár nem volt előre egyeztetett időpontja, szerencséje volt. A Tolsztoj mellett szolgáló titkár-orvos felvidéki lévén beszélt magyarul, és segített rajta, láthatta a nagy embert, beszélt vele, szemébe nézhetett, megírhatta róla az emlékeit. Azon, persze, Pásztor Árpád is meglepődött, hogy Tolsztoj nagyszakállú muzsikként ül rubáskában az asztalfőn, a fia is foszlott ujjú ingben jár, de azért libériás inasok hozzák az ebédlőbe a fogásokat.

Ez már maga a Tolsztoj-rejtély vagy Tolsztoj-kérdés, hogy mennyire volt valóságos az ő tolsztojánizmusa, igaz-e, amit az ellenségei vagy ellenzői mondanak, hogy mindez csak reklám, érdekeskedés (nyilván nem igaz), de mégis van valami hasadás élet és irodalom között.

Egyelőre megakadtam ott, hogy ki ez a Pásztor Árpád? Soha nem hallottam róla, bár, meglepő módon olvastam róla, mert gyerekként szerepel A Pál utcai fiúkban, nem a filmben, hanem a könyvben, ráadásul saját néven, ő a nagy Pásztor a két Pásztor-testvér közül. 1877-ben született Ungváron (Molnár 1878-ban, szóval neki tényleg nagy Pásztor volt, egy évvel idősebb), Pesten a Szentkirályi utcában lakott. Író, költő, újságíró, Walt Whitman fordítója. Járta a világot, írta a cikkeit és a beszámolóit, a jelek szerint Tolsztojt is látta, és nem kamuzott. Aztán feltehetően megirigyelte Molnár sikerét az ifjúsági irodalomban, mert ő is megírta a maga Pál utcaiját, A Muzi címmel (ma nyilván meg kellene ezt változtatni), a Múzeum kerti fiúkról.  

Fent van az interneten, valamikor megpróbálkozok vele.

Szijj Ferenc fordította Werner Herzog regényét (kisregényét) magyarra, ez rögtön látszik a címen, ami versfordítás: Dereng a világ. Szabad, de hasonlít, fontosabb a hangzás, mint az értelem, az eredeti az, hogy Das Dämmerung der Welt. Nem tudom, mennyire volt szükség költőre a magyarításhoz, csak a magyar szöveg ismeretében úgy tűnik, hogy Werner Herzog akkor is rendező, amikor író, mintha csak azért írta volna meg a regényét Onada Hiroóról, a 2. világháború utolsó katonájáról (meg, persze, sokkal többről), mert nem tudta valamilyen okból leforgatni. Mintha ez volna Herzog ereje: képekben gondolkodik, a gondolatmeneteknél erőteljesebbek és emlékezetesebbek a képek, mondjuk a bivalyok, ahogy mozdulatlanul dagonyáznak a vízben, és csak a fülük mozdul időnként. Egy könyvvel több, egy filmmel kevesebb. Ámbár valaki még filmre viheti ezt is.

Mindig is foglalkoztatott, hogy akik azt mondják, K & H Bank, mármint ha úgy mondják, hogy ká end há, azok mit gondolnak, milyen nyelven beszélnek. Mert ha magyarul, akkor miért mondják hogy end (and)? Ha angolul, akkor miért mondják, hogy ká meg há? Gyerekkorom óta hallom azt is, hogy dzsíviszí a JVC-re, pedig, ugye, az is dzséj ví szí volna, ha a betűket eredeti nevükön akarnánk nevezni, más kérdés, hogy egy japán céget angol rövidítéssel kell-e kimondani.

Azóta viszont rájöttem, hogy a legnehezebb betű mégis a w. Legutóbb épp tegnap botlottam a problémába, Stohl András biztatta Kulcsár Edina pasiját, a G.w.M. rövidítésre hallgató férfiút, hogy ugorjék le nyolc méter magasból, valahogy úgy, hogy gyerünk dzsívíem, de az ő neve, ha ragaszkodik, hogy angolosan ejtsük ki, dzsídábljúem volna. Mintha ez visszatérő probléma volna. A BMW esetében még lehet véleményes is a dolog, mégis furcsa volna béemduplavézni, ha egyszer a német autó német neve valóban béemvé. Furcsa módon angolul ez nem probléma, ott bíemdábljú a márka. De a duplavével magyarul sem vagyunk kibékülve, én csak egyetlen embert ismertem, aki az internetes címeket helyesen mondta ki, de ő sem azt mondta a www.-re, hogy duplavé, duplavé, duplavé, hanem hogy vevé, vevé, vevé. Amennyire látom, ez egyébként nemzetközi lustaság, olaszul is vuvuvút mondanak, igaz, nekik ez a betű, mármint a w nincs is benne az ábécéjükben.

Megoldás nincs, ami G.w.M.-et illeti, ugrott és túlélte, és nem gondolkodik azon, hogy őt hogy is hívják.

Nem az, amire gondolhat esetleg bárki, ha a címet olvassa, nem valakik az asztalon, hanem maga a két asztal, a kisebbik égnek fordult lábakkal, fölötte a nagyobbik, és ritmikusan mozognak. Nem csapnak nagy zajt, igazán diszkréten csinálják, de azért örülnek egymásnak. Legalábbis remélem.

Mindjárt bezárnak Szentendrén a múzeumok, november 1-től takarékosság van, addig viszont látható a MűvészetMalomban Pacsika Rudolf kiállítása. Sok rejtélyes tárgy vagy még rejtélyesebb mozdulat, néhány kerekesszék, ha összehajol. Fűvel benőtt emberi agy, öntözhető, nyírható, rendben tartható. Agyam a mű címe, szóval maga Pacsika tartja rendben az agyát, hogy ilyen dolgokat álmodjon. Papírpiszoár, három t betűből összeállított bumeráng, amivel a művész jól tarkón somja magát a videón. Nem mondok el mindent, három szinten Pacsika, aki szerencsés, ott találja a művészt magát, aki szívesen megmagyaráz mindent. De nem is kell szerencse hozzá, csütörtökön tárlatot vezet. És hamarosan a sötétség.

1992-ben én már nemigen néztem az olimpiai közvetítéseket, de Derek Redmondról azért hallottam. Négyszázas futóként az esélyesek között emlegették, de a középdöntőben elszakadt a comb hajlító izma, egy lábon ugrándozva, szörnyű fájdalmak között szökdécselt a cél felé. A biztonságiak sorfalát ekkor áttörte egy idősebb, testesebb férfi, és odaszaladt a futó mellé, átkarolta, együtt mentek tovább a hátralévő bő száz méteren. Derek Redmond apja, Jim volt az. A többiek már rég átfutottak a célvonalon, de a fényképészeket természetesen nem érdekelte, ki nyert, ki jutott tovább, végre történik valami. Végre fölébredt az olimpiai szellem, nem a győzelem, hanem a részvétel, és valaki, aki soha nem adja föl. Az olimpia nagy pillanata lett.

Tudom én is, nem biztos, hogy akkora pillanat lett volna, ha Redmond papa nem talpig Nike-ban segíti a fiát, néha kell szerencse is ahhoz, hogy nagy legyen a pillanat. Nem is ez a lényeg most, hanem, ha valaki megnézi a filmet, egyre jönnek az olimpiai segítők és biztonsági emberek, hogy tessék lemenni a pályáról, a verseny véget ért, szeretnénk folytatni a selejtezőket. Redmond papa egyre dühösebben zavarja el a biztonságiakat, kopjanak le, átmegyünk a célvonalon. Át is mennek. Ha nem ennyire határozott, nincs ikonikus pillanat.

Ezzel vigasztalódjék minden népboldogító és egyéb hős: amíg menetel a jó cél felé, biztosan jön néhány biztonsági ember, hogy lezavarja őt a pályáról.  

Nem mondhatnám, hogy különösképpen Hedda Gabler-őrült volnék, ha jól számolom, az utóbbi időben kétszer láttam a darabot, egyszer a kecskeméti Zsótér-rendezést, most meg a Katonában (nahát, a kecskeméti is Katona). De mintha mindkét előadás ugyanattól szenvedne: nincs főszereplőjük. Úgy értem, van, és megteszik, amit megkövetel a haza és Ibsen, mondják, játsszák, mégsem érthető az egész probléma. Van egy nő, aki nem bírja azt a pitiáner életet, amit kínál neki a világ, és hiszi, amit szinte mindannyian hiszünk, hogy van valami jobb, mélyebb, igazibb élet, nemcsak ez a felszínes, érzelemnélküli leélése az éveknek. De ez a hit annyira erős és annyira terméketlen, hogy rombol, gyilkolja a környezetet és végül gyilkolja a hívőt magát is, mintha (spoiler!) nem a reménytelenségbe pusztulna bele, hanem ez az egyetlen igazi tett, amit meg tud tenni. El tud követni.

Valamiért ezt nem látom a mostani színházi előadásokban. Kecskeméten Trokán Nóra szép volt és unatkozott, de nem volt meg benne a pusztító. Pesten Jordán Adél unatkozik és pusztít, de nincs meg benne az a vonzerő, a démon, aki magával rántja a gyengéket. Teljes reménytelenséggel néztem meg az 1976-os Madách Kamara-előadást, leginkább csak azért, hogy megnézzem, kik voltak Almási Éva partnerei. Lengyel György a rendező, meglehetősen fantáziátlan, de alapos munka, látszik, hogy végigelemezték a szerepeket, mikor kinek milyen arcot kell vágnia, milyen hangsúllyal kell megszólalnia. Régi idők színháza, Bálint András szinte dalra fakad, úgy beszél, Haumann eltakarja a szemét, úgy kacag, színházmúzeum. De Almási Éva mégis érthetővé teszi az egész jelenséget, valóságos a szerepben, pedig hát horgolt terítő van a derekára kötve. Akkor is.

Egyáltalán nem hiszem, hogy Almási Éva valaha is jobb színész lett volna, mint a mai Heddák, voltaképpen ezért is vagyok zavarban. Lehet, hogy lejárt Hedda Gabler ideje? A tegnapi színház egy tegnapelőtti darabot játszott, de a mai ezzel már tehetetlen? Vagy mindenről a skandináv krimik tehetnek? Hogy egy norvég nő megöli magát, abban nincs semmi különös, majd akkor szóljanak, ha egy norvég nő nem öli meg magát?  

Tudom, hogy figyelembe kellene venni az alkotók érzékenységét, szegények dolgoztak, és biztos a jó szándék vezette őket, de az új Koncz Zsuzsa-lemez egyszerűen borzalmas. Értem, vagy érteni vélem a célt, ezek a dalok jók, és rájuk fér egy ráncfelvarrás – de nem fér rájuk. Vagy nem ilyen plasztika, buta effektek, harsány és közhelyes hangszerelési megoldások, állandó ismételgetések, ötlettelenség. Végül is egy sikertelen plasztikai műtétbe bele is lehet halni, úgyhogy maradjunk ennyiben: a beteg él. És nem beteg. Vagy ha beteg, hát máshogy, így nem lehet segíteni rajta. Hogy megmaradnak-e ezek a dalok, csak akkor derül ki, ha elhagyja az árnyékvilágot az a generáció, amelyik ezt hallgatta gyerekkorában, de amelyik ezt hallgatta, annak ezek a fajsúlyos gitárszólók nem kellenek. Ez a „modern, mai hangszerelés” pont olyan, mint amikor a reklámban Niro jön trendi, mai külsővel, szűk nadrágban, szemüveggel. De az viccnek van szánva, ez meg komoly.

Hogy jót is mondjak: én nem tudtam, hogy Koncz Zsuzsa is lemezre énekelte a Te szeress legalábbot, és amiből a klip lett (ha klipnek lehet mondani azt, hogy gyere le a parkba, és illegessed magad), a Valaki kell, hogy szeressen még mindig a legjobban sikerült feldolgozás, de az mintha épp Koncz Zsuzsa ellenére lett volna jó, Jordán Adél énekel meglepően életteli módon. Ez viszont a klipre nem vonatkozik, mondok egy jó trükköt, hogy a filmen is úgy nézzen ki, mintha igazán énekelne: igazán énekeljen.

Békésen nyammogok a tea mellé adott baiocchi nevű süteményen, nem is süti ez igaziból, hanem az olasz pilótakeksz, két korong között egy kis mogyorókrém, amikor eszembe jut, hogy tényleg vannak ezek a süteménynevű emberek. Nem Dobos Józsefre gondolok, a dobostorta névadójára, hanem mintha volnának olyanok is, akiknek Dobostorta József a nevük. Például Katia Ricciarelli, akinek a neve egy sienai süteményt is jelent, mandulás keksz, mellé édes vin santót szokás inni. A süteményt állítólag a keresztes háborúból vitte haza egy Ricciardello della Gherardesca nevű páncélos vitéz, szerintem ez körülbelül olyan etimológia, mint Gávavencsellő nevében a folyóparti párbajozók, előbb Gáva lőtt, aztán Vencsel lőtt, gondolom, az utóbbi talált. Aztán ott van Settembrini úr A varázshegyből, akinek a neve szintén sütemény, fügelekvárral töltött tészta, aligha függetlenül attól, hogy a füge szeptemberben érik. Bár, ki tudja. Vezetéknévként mindenesetre gyanúsak, de amint találkozom egy Gesztenyepüré úrral, megnyugszom.

Azon gondolkodom Angela Lansbury kapcsán, hogy vajon létezik-e olyan, hogy ideális kor. Régebben ezen nem gondolkodott senki, létezik, ezért is egyidősek, mondjuk, Luca Signorelli feltámadásos freskóján, Orvietóban az életre kelők. Jézus 33 évig élt, legyen hát 33 az emberi csúcs. Aki nem éri meg azt a kort, sajnáljuk, nem való freskókra.

De itt van Angela Lansbury, mindenkinek ismerős, ha máshonnét nem, a Gyilkos sorokból. Közben meg olyan klasszikusokban is szerepelt, mint a Gázláng, nemcsak szerepelt, de Oscar-díjra is jelölték. 1952-ben aztán mégis otthagyta Hollywoodot, mintha feladta volna a reményt, hogy ott babér terem neki, nem kapott igazi főszerepeket igazi, nagy filmekben, mindig idősebb nőket kellett játszani, például ő volt Elvis mamája a Blue Hawaiiban, pedig ha valóban ő szülte volna Elvist, akkor már tízévesen anyává vált volna. Akkor hát színház, hol West End, hol Broadway, a legnagyobb szerepek, egy halom Sondheim-musical, ő volt Mrs Lovett a Sweeney Toddban, ő énekelte az A Little Night Musicban a legismertebb Sondheim-dalt, a Send In The Clowns-t, nem szívesen írom ide a magyar címét, mert az, hogy Bohócok, hé.  Tényleg.

A végén meg utolérte nem is a világhír, nem is a siker, hanem valami nagymamának járó közszeretet. Ő játszotta Mrs Potts-ot, a teáskannát A szépség és a szörnyetegben. Nem is az volt a lényeg, ahogy játszott, hiszen animációs film, csak hang, hanem ahogy énekelte, mert azért leesett egy Oscar. Mindent tudott, amit nem, azt megtanulta, lírai szoprán hangja volt, de azt mondták, a musicalhez dögös hang kell. Hát megtanult dögösnek lenni, rekeszteni. Ahogy A király beszédében mondja a király (nem az a király, hanem az apakirály): easy, when you know how.