Tegnap Falusi Mariann énekelt a Hegedűs zsinagógában, elég szokatlan country-klezmer összeállítást, és összekötőszövegként elmondta, hogy a country él és virul, most éppen egy új kislány énekel egy új slágert, és már huszadik hete vezeti a slágerlistát vele.

És tényleg. Az új kislány Ella Langley, az új dal meg a Choosin’ Texas. Ilyen sikert még nem értek el, csak alkalmi dallal, nevezetesen az All I Want For Christmasszel, szóval az ember örül, hogy na, valami nagy dolgot hall, ha megnyomja a playt.

(A nagy dolgot most aláhúzta a helyesírás-ellenőrző, jelezve, hogy ha egybe írom, akkor mást jelent.)

Nem akarok igazságtalan lenni, de nem hallom a nagyot benne. Azért jó, meg klassz, meg Ella is jó, meg klassz, de ki hinné, hogy ennyi minden van ebben a dalban. Ennyi hét a slágerlistán. Igazából három slágerlistán, hot 100, Hot Country és Country Airplay. Megnéztem a hivatalos videóját, de valahogy túlbonyolítják, túlfilmesítették az egészet. Aztán megtaláltam ezt a koncertfelvételt, százezer ember, legalábbis ránézésre, kicsit odafigyeltem a szövegre, hogy ez a hülye pasi a régi csaját választotta, a texasit, nézem a lelkes közönséget, persze, becsaphat az operatőr és a rendező, de mintha inkább nők énekelnének lelkesen és teli torokból. Lehet, hogy a Choosin’ Texasból valami elhagyott nők indulója lett?  

Nem csodálatos?

Tudjuk, meg mondják is, hogy a késői Beethoven-vonósnégyesek a kamarazene, vagy általában a zene csúcsai, és tényleg. Na de a koraiak!

Azok is. Itt van például a B-dúr, az utolsó az opus 18 sorozatból, annak is az utolsó tétele. Furcsa módon külön címe van, La Malinconia, mélabú, vagy búskomorság. De hát pont az a lényege, hogy nem az. Bármilyen földhözragadt dolog a zenét szavakra fordítani, ez a tétel nagyon adja magát. Lassan és búbánatosan kezdődik el, és amikor egy pillanatra, megáll – váratlanul és előkészítetlenül bejön egy táncoló, kapaszkodó dallam. Fireg-forog, kapaszkodik, de amikor megáll, visszajön az eredeti, csak már nem tud olyan sokáig megmaradni, megint elfireg és elforog, aztán visszajön, de már hiába. Azért is erős maradok, bánat, bánat, de nehéz vagy, nem is cipellek tovább magammal, pricc, pracc, pucc. Persze, Beethoven-szinten. Mintha létezne ilyen, sikeres harc a bipoláris depresszió ellen, nahát, tényleg megnyerhető ez a meccs. Csak Beethovent kell hozzá hallgatni.

Volt régebben (talán még ma is van) egy szörnyű szó: izz lap. Izzadságfogó lap. Arra való, amire gondolja az ember, bevarrták a ruha hónalji részébe, és akkor felfogta az izzadtságot, nem keletkezett nagy és szörnyű térkép a ruhán. Hogy aztán magának az izz lapnak milyen szaga volt, azt inkább nem képzelem el. A lényeg, hogy azt hinné az ember, ez valami modern találmány, aki azelőtt izzadós volt, az így járt, mindenki tudta róla, ehhez kellett valami technikai fejlődés, vagy izzadásellenes közízlés. És akkor jön a váratlan fordulat Casanovától.

Szeretne tüzet gyújtani a fogoly a sötét cellájában, hogy lásson. Tudjon olvasni, vagy éjszaka a szökést előkészíteni, olajlámpa fényénél vájni a padlót, amíg el nem jut egy emelettel lejjebb. Csakhogy a tűzgyújtás nem olyan egyszerű, nem foszforos fapálcika kérdése, hanem kell hozzá acél, kova, és hogy a kipattanó szikrát taplóra lehessen irányítani, ami majd könnyen parázslani kezd. De honnét szerez az ember taplót?

Casanovának az volt a szerencséje, hogy szép ruhát öltött, amikor börtönbe vonult. Meg az is szerencséje volt, hogy viszonylag izzadós volt, ezért megkérte a szabót, hogy a ruhája hónaljába taplót varrjon, ami felszívja az izzadságot. A harmadik szerencséje az volt, hogy a szabó ezt meg is tette, így aztán egyszerűen fölfejtette a ruhát, kivette a taplót, és már csak szikra kellett. Régen minden…

Casanovát olvasom, a Szökés az Ólombörtönbőlt, ami csak részlete az emlékiratoknak, állítólag a legérdekesebb, pedig történtek vele mindenféle dolgok. De tényleg nagyon jó az egész, izgul az ember, reménykedik, erre puff neki. De most már ott tartok, hogy nem lesz puff neki, mert már fent van a tetőn, csak le kell valahogy ereszkedni. A poént meg úgyis elárulja a cím, szóval sikerülni fog.

Nem is ez az érdekes, hanem maga Casanova, akivel könnyű rokonszenvezni, annyira mai figura, és úgy is beszél, mint aki tegnap szökött. Eljut az olvasó úgy a harmincadik oldalig, és arról van szó, hogy amikor elhurcolták, ő szépen felöltözködött, nem sejtve, hogy többet érnének a meleg holmik a csipkés frakknál, elvitték, ő lefeküdt aludni, de negyedóránként fölébredt, hogy vizelnie kell. Tudja, hogy a könyv első kiadásánál néhányan fennakadtak azon, hogy ezt elmeséli, de ha egyszer ez az igazság. Ráadásul lehet, hogy orvosilag ez érdekes lehet, ki tudják mutatni a velencei vagy egyéb doktorok a szorongás és a pisilés közti kapcsolatot. Bár ehhez nem is kell orvosnak lenni.

A mai olvasó bólint, ez lehetett akkor a határ, pisiről még lehetett beszélni, csak nem illett. Kakiról bezzeg. Erre jön az ötvenedik oldal, hogy a letartóztatás után tizenkét napig nem volt Casanovának széklete, akkor viszont egyszerre távozott a majdnem kétheti adag. Még csak nem is magyarázkodik, hogy ezt miért meséli el. Szóval pisiről meg kakiról lehet beszélni, de egyéb testnedvekről… Újabb húsz oldal, közös cellába zárják egy szerelmes ifjúval, aki elcsábította a gazdája leányát, ezért bűnhődik, egyébként megdöbbentően súlyosan, tíz évet kap. Kedves fickó is, meg tiszta is, de Casanova nem ajánlja föl neki az ágyát, mert fél, hogy a szerelmes ifjú szerelmes álmainak következménye lenne éjszaka.

Őrület. Alig várom, hogy valami legyen az orrváladékkal is, de már nincs sok hátra a könyvből.

Nem is tudtam eldönteni, hogy ez most az évad utolsó vagy az évad első koncertje, vagy a két évad közötti utolsó. Nem is tudom, van-e ennek még értelme, vége az évadoknak és a köztük lévő szünetnek, nem pihenünk nyáron sem, vagyis mi pihenünk, ők nem pihennek, a muzsikusok.

Mindenesetre ez azért valami. Az sem nagyon gyakori, hogy valaki jön, és hol harsonázik, hol énekel, de hogy ketten vannak, az már biztosan ritkaság. Még akkor is, ha Csapó Krisztián csak egy dalt énekelt, azt se élményszerűen. De a dal akkor is érdekes volt. Vagyis nem a dal, hanem a szerző, akinek nincs nálunk nagy utóélete, nyilván azért, mert Amerikában halt meg, az ötvenes években, de előtte élt Pesten is. Brodszky Miklósról van szó, aki a Be My Love-ot írta, de ezek szerint a Wonder Whyt is, a Rich Young and Pretty című film betétdalát, Oscarra is jelölték. Jó is volt.

Jó volt az egész koncert, a vendég Aubrey Logan volt, alacsony nő figyelemreméltó izomzattal, harsonával, mikrofonnal. Mindennel jól bánt, szuperül énekelt, még szuperebbül harsogott, néha megnézte az óráját, talán ő is soknak érezte a műsort, tényleg az volt, a végére kipukkant, próbáltam rájönni, miért. Valószínűleg a hang maga nem volt elég izgalmas, elég jellegzetes, de Aubrey Logan tud mindent, amit tudni lehet, vagy amivel születni kell. Szóval akár évadkezdés, akár nyárbúcsúzás, nem volt rosszul eltöltött este.  

Van az a virtuozitás, hogy ide nézzetek, mit tudok, és ez már maga az üzenet. Úgy hegedülök, ahogy senki. Aztán van az a virtuozitás, ami összedolgozik a lényeggel, ezt a darabot csak az tudja jól elhegedülni, aki iszonyatosan tud. Most akkor az Argentin történetek hová tartozik. A főszereplő úgy játszik, ahogy senki. Vagy nagyon kevesen. Guillermo Francella. Az első két szkeccsnél rá sem jöttem, hogy ez ugyanaz. A szemüveges, szakállas értelmiségi a házibuliban, meg a bajuszos, bénácska biztonsági őr. És még tizennégy figura, mindegyiknek saját története, hangja, élete van. Ha nem néznénk olyan közelről, ha a fogsora nem volna elkerülhetetlenül ugyanaz, azt hinném, tizenhat jó argentin színészt kértek föl.

És?  Mennyivel jobb így, mint tizenhat színésszel?

Tizenhat rövidfilm, darabonként pár perc, nem is értem egyébként mindegyiket, mi abban a tanulságos, hogy a sportriporter meghal, amikor a világbajnoki döntőn berúgják a tizenegyest? Mi az egészből a tanulság? Tényleg annyi, hogy Guillermo Francella azzá változik, akivé csak akar?

Mert ha nem, akkor mégis jobb forgatókönyvet kellett volna írni.

Szép kis dalokat hallgatsz, mondta Jolán néni elkínzott idegekkel, mikor már sokadszor kezdődött, hogy „És arra a képre emlékszel, drága”. Miért, mi baj van vele? Hát miket énekelnek. A nyavalyába?

Röhögtünk. Nem a nyavalyába, hanem anya hajába. Hát az öregek már csak ilyenek. Nem értenek semmit, de azért felháborodnak. Aztán egy hét múlva kezdődött az egész elölről, de már nem öregekkel, hanem az osztályban. Mit énekelnek? Hullákat nyomva a nyavalyába Georges hetykén még ott kísért?

Értem, hogy nem értitek, de ennek így mi értelme van? Nagyképűsködtem. Zsorzsettjén még ott kísért az ötvenes évek… De mi az a zsorzsett? Ja, azt én sem tudom.

Valószínűleg ez, az Apa kalapja a legtöbbet félreértett, vagyis inkább rosszul értett Bereményi-szöveg. Még most is ezerszer látom leírva, hogy „az ötvenes évek szűk levegője”. Nagyon kifejező, de Cseh Tamás azt énekli, hogy „szűrt levegője”. Azon persze lehet vitatkozni, hogy a szűrt levegő tud-e kísérteni a zsorzsetten, de számít az közkincseknél?

Meghalt Yayoi Kusama, nem is most, már hetekkel ezelőtt, de mostanra lett hír belőle. 97 éves volt, furcsa, súlyos 97 évvel a háta mögött. Volt benne minden, Japán és Amerika, siker és sikertelenség, hippiélet és műkereskedés. Sok év a pszichiátrián, mert időnként elhatalmasodott rajta a szorongás és a hallucinációk. Azt mondta talán gyerekkori traumák miatt, amelyek a szexualitást félelmetesnek láttatták vele. Úgy küzdött az ellenséggel, mint a viccbéli alkoholista, minél közelebb engedte magához, hogy kiismerje, így egy időben vattával tömött, anyagból készült falloszokat varrt, százával, ezrével, azokat erősítette mindennapi használati tárgyakra.

Nem így marad meg az emlékezetben, hanem mint a pöttyös nő, pöttyös felületeket hozott lére, annak is volt valami furcsa, hallucinogén hatása. A fehér alapon piros pöttyöket nálunk, sajnos, kisajátította a Túró Rudi, de a dísztököket és a végtelen szobát én is láttam Dallasban. Az emberek türelmesen sorban álltak, hogy bejuthassanak a múzeumban felállított fehér házikóba. Odabent félhomály, minden falon, mennyezeten tükrök, sárga alapon fekete pöttyök, tényleg varázslatos világ. Mit csinál a modern ember, amikor menekülni akar az élmény elöl? Hát persze, szelfizik.

Egy kicsit ismertem. Tényleg csak kicsit, édesanyám fogorvos, és Nádas Péter egy ideig a betege volt, járt nálunk a lakásban, hallgatta a fogorvosi várói zenét, néha megkérdezte, mi ez a mű. Dvořák f-moll románc. Így aztán édesanyám is szerepel az egyik Nádas-könyvben, nem is akármelyikben, a Saját halálban, ő a fogorvos, akinek a sárga szemébe néz, miközben egyre bizonytalanabbul érzi magát, és csak azt érzi, hogy indokolatlanul izzad. 1993 április végén kapta Nádas az infarktust, és került a klinikai halál állapotába. Az én apám május 12-én halt meg, és a lábadozó Nádas vette a fáradságot, kondoleáló levelet írt anyámnak, elmondta a saját halál közeli élményét. Hogy mi lett a levéllel, sajnos sejtelmem sincs, ahogy édesanyámat ismerem, megválaszolta, és kidobta, nincs nagy érzéke az ereklyegyűjtéshez. Nem tudom pontosan idézni a levelet, csak egy félmondatot belőle, lehet, hogy ez volt a lényege, de az is lehet, hogy nem. A félmondat pedig így hangzik: „nincs benne semmi félelmetes”.

Ő tudja.

Lassan ötven éve (negyvenkilenc) hogy elindították a két Voyager űrszondát, hogy vizsgálják meg a Naprendszer külső bolygóit, és ha már úgyis arra járnak, eredjenek tovább, bele a világűrbe, hátha valaki befogja őket, és elcsodálkozik: van élet rajtunk kívül? Az esélyek minimálisak, a számok is megdöbbentőek, itt lesz a Voyager-1 75 ezer év múlva, amott meg háromszázezer év múlva. Ha befogják, ha nem – nem mindegy?

Mindkét Voyager fedélzetén van egy-egy aranylemez, használati utasítással, hogyan is kell lejátszani. Azért megnézném a földönkívülieket, amikor forgatják a lemezt, épp olyan tanácstalanul, mint egy mai fiatal, mihez kezdjen ezzel a fekete koronggal. Az űrbe kilőtt legalább nem fekete, aranyból van. Hangok a Föld nevű bolygóról, Jimmy Carter szól, madárcsicsergés, Chuck Berry játssza a Johnny B. Goode-ot. Glenn Gould meg a C-dúr prelúdiumot és fúgát.

Éppen ezt? Pont ezt a vitatott interpretációt, amire azt mondják, túl lassú, túl staccato, efölé nem lehetne odaénekelni az Ave Mariát, így nem játssza senki, senki más, csak Glenn Gould. Vagy pont ez benne a szép, a szélsőséges individualizmus, Glenn Gould évezredekre bezárva egy űrszondába, csak megy és megy, és hasztalan várja, hogy valaki meghallgassa.

Jobb itt, a Földön.