Gondolom, poénnak indult az egész, amikor Annie Leibovitz kitalálta, hogy Pelét így fényképezi le. Csak a lábát, hiszen az az egész ember lényege, azzal rúgta a labdát, azzal kereste a kenyerét, attól lett legenda. Akkora legenda, hogy még az Egyesült Államokban is hallottak róla, ahol akkor még a foci egyáltalán nem volt nagyra becsült sport. A kép meg szép lett, jó lett, az ember megbámulja az elgyötört lábfejeket, annyira nincsenek is elgyötörve, én magamban azt hittem, a kiérdemesült labdarúgók lába sokkal rosszabb állapotban van. Hát, ugye, a köröm az meg van viselődve, meg tyúkszemek is akadnak, de korosztályosan (ámbár nem tudom, Pelé hány éves volt a fénykép készítésekor) lehetne rosszabb is.

Poénnak jó, de nem vagyok biztos benne, hogy igazságos is, nem mintha a poénok arról híresültek volna el, hogy mennyire igazságosak. Mindenesetre bármikor, amikor túlságosan okosnak képzelem magam, leülök egy focimeccs elé, hogy tisztázzam a dolgokat. Ott vannak a labdarúgók, akiket az ember még a sportolók között is meglehetős tulkoknak képzel, aztán mégis: ők látják, amit én nem. Most nem a lesszabályra gondolok, azt fölfogom, de hogy 4-4-2 vagy 5-4-1, azzal már gondjaim vannak, hogy meg kell-e most nyitni a szárnyakat vagy épp ellenkezőleg, átlövésekkel kell próbálkozni, arról fogalmam nincs, és az ilyesmi biztos, hogy nem egyszerűen mesterséges problémák megoldása vagy meg nem oldása, hanem stratégia, csoportlélektan, szervezés. Valaha ettől függött, hogy van-e mit enni, és hogy leölik-e a törzset vagy a törzs öl le másokat. Fényképezhette volna Pelé fejét is Annie Leibovitz. Ahogy róla sem az volna a legszebb portré, ha a fényképezőgépét fényképezik le.  

Szilveszteri és újévi koncertek törnek ránk, aki nem akar megakadni a bécsinél, annak ott van a berlini, megnézhető az interneten vagy az Uránia moziban élőben, Kirill Petrenko vezényli, és Jonas Kaufmann is énekel majd. Berlinben azonban nem ez a legörömtelibb esemény, hanem hogy Daniel Barenboim visszatér. Az ember el volt kámpicsorodva, amikor lemondta egymás után a fellépéseket, nem szokott ez jóra vezetni, aztán váratlanul Barenboim megjelent a Les Vents Francais koncertjén a színfalak mögött, Messi-mezben, nem állítom, hogy mintha mi sem történt volna, de akkor talán nézte a meccseket. Este és holnap Kilencedik szimfónia lesz nála a műsor a Berliner Staatsoperben.

Ki örülne ennek? Persze, mindenki, de Magyarországon ki örülne a legeslegjobban? Alighanem Katona Júlia, valószínűleg ő volt Barenboim legnagyobb hazai rajongója. Megbeszélhetnénk este, holnap este a Müpa újévi koncertjén, ha megbeszélhetnénk még bármit is. Igazán jókat tudtunk koncertek előtt és után társalogni, ő felhánytorgatta a sérelmeit, amelyeket a kritikákkal követtem el, nem elsősorban őellene, de ellene is. Közben, utólag bevallhatom, én azt sem tudtam, hogy neki mi a neve, de ez egyikünket sem akadályozta a társalgásban, csak hát túl sokat beszélgettünk már ahhoz, hogy be lehessen mutatkozni. Azt tudtam, hogy tévés volt, meg hogy Lőrincz Andrea barátnője, meg elszánt barenboimista. Egyszer az édesapját is említette, nem Barenboimét, hanem a sajátját, aki valamelyik híres operaházban csinált valamit, de soha semmit nem kérdeztem meg normálisan, most meg már nincs kitől. Október 30-án halt meg.

Az ő emlékére (is) hallgattam tegnap Barenboimot és a Chicago Symphonyt, pompásan játszottak Bernsteint, elképesztő zenekari hangzással Ravelt, aztán jól felhúztam magam a Trisztán és Izolda előjátékon és a szerelmi halálon. Volna egy-két szavam, kedves Júlia, ha hallanád.  

Amennyire meg tudom ítélni, épp nagy igazságtalanság történik Vaszary Jánossal, és nem is értem, hogy miért. A történet, persze, szép, és meglehetősen hatásos is, jó sokan vannak a Nemzeti Galériában, többen, mint amennyit a tér elbír, vagy nem is tudom. Már ez is dilettantizmusra utaló jel, a terembejárati ajtónál, a szűk folyosóra helyezték el az első és legfontosabb olvasnivalót. Még ha le is mond valaki arról, hogy a szöveget végigolvassa, akkor is át kell verekednie magát türelmes és érdeklődő embertársain.

A lényeges olvasnivaló meg arról mesél, hogy Vaszary hagyatékából a Nemzeti Galériába került két tekercs, kétszer húsz föltekercselt olajkép, amelyeket soha senki nem látott, soha nem beszéltek róluk, soha nem reprodukálták, de milyen jó, hogy van Liget projekt, milyen jó, hogy egyesült a Galéria meg a Szépművészeti Múzeum, mert most ezek a képek a költözködés során előkerültek, és nincs többé megfosztva a közönség a látványuktól.

Tényleg szép, túl szép is, az ember elgondolkodik, hogy vajon miért is történhetett mindez. Miért fest Vaszary olyan képeket, amelyeket aztán föltekercselve besuvaszt a szekrény mélyére? Mindjárt két megoldás is eszébe jut az embernek. Az egyik, hogy talán nem is ő festette a képeket, ez Vaszarynál megesik, szerintem a kiállításon is látható néhány olyan festmény, amit Vaszary nem hogy nem festett, de nem is látott. Ha valakinek sok korszaka van, akkor könnyen így járhat, jönnek mások, akik tudják utánozni valamelyik korszakát, de hogy olyan kép is kint legyen a falon, amelyik egyik Vaszary-korszakba sem illeszthető, az legalábbis aggályos.

A szép történetnél maradva inkább arra gondolok, hogy mégsem volt Hitchcock, nem tett félre képeket az örökösöknek, akik azokat majd szépen és apránként eladogatják, és boldogan élnek belőle (ha ezt tervezte, az özvegy keresztülhúzta a számításait, amikor a göngyöleget a múzeumnak adományozta), hanem egyszerűen van ilyen, nem sikerült a kép, nem ezt akarta, nem tetszett neki, nem azok lettek a színek. Ha most ezeket a képeket a gondatlan utókor ömlengő szavakkal, táncoló pillangókat és főműveket emlegetve lógatja ki a falra, akkor nemcsak arról van szó, hogy Vaszary szándékai ellen cselekszik, hanem valami rövidtávú érdekért feladja a hivatást, ha ugyan lehet egy múzeumnak hivatása. Ahelyett, hogy rendet teremtene a fejekben, ez is Vaszary, az is Vaszary, ez nagyszerű, ez meg nem sikerült, előfordul az ilyesmi a legnagyobb festőkkel is, együtt állítja ki a nagy alkotásokat a műtermi hulladékkal. Az emberek meg, érthető módon, az ezüst keretbe foglalt, újonnan fölfedezett képeket fényképezik, mert hát az nem volt eddig látható. Otthon majd nézegetik, nézegetik a telefonokat, és arra a következtetésre jutnak, hogy azért ez a Vaszary, biztos jó tanár volt, de mint festő…   

Találtam a dzsumbujban egy Peter Schreier-lemezt, és tényleg semmit, de semmit nem vártam tőle, Schubert dalciklusa, A szép molnárlány. Biztos szép lesz, miért is ne lenne az, még ha a kíséretet egy fortepiano szolgáltatja is, illetve az azon játszó Steven Zehr. Szép, de akkor mi van? 

Eterna kiadás az NDK Centrumból, hogy tovább hervasszam magam. A nyolcvanas évekből, amikor már Schreier túl volt a csúcson. Nem mondom tovább, mert nem volt túl a csúcson, gyönyörűen énekel, gyönyörűen és okosan, kifejezően, aprólékosan, de mégsem veszik el a részletekben, megvannak a nagyobb és még nagyobb ívek is, miközben egy strofikus dalt annyi színnel és változatossággal énekel, a szövegnek megfelelően, hogy bárcsak tovább tartana. Olyan szomorú lesz a dalciklus végére az ember, amilyennek soha nem képzelte volna magát, hiszen örülni kell, hogy így énekel valaki, és meg is marad annak a nyoma.   

Persze Schreier szerencsés énekes volt, bőségesen hagyott nyomot maga után, Fritz Wunderlich halála után ő örökölte a német lírai tenorságot, pedig bizonyára gondot okozott neki a DDR-ség, de engedték nyugatra menni, és ő visszatért Drezda és vidékére, ott született, Meissenben, ott is halt meg, Drezdában, három éve, karácsonykor. Annyira bőven hagyott maga után nyomot, hogy azon ritka énekművészek közé tartozik, akinek még a mutálás előtti hangját is lemezre vették, Schreier alt szólista volt a híres Kreuzchorban, mert ez is meglepő tény, a tenorok többnyire altok fiúként, míg a baritonok inkább szopránok. Hozzá hasonló, mármint olyan, aki mutálás előtt és után is lemezre énekelt, nem sok jut eszembe, csak még a bariton Simon Keenlyside, aki valóban szoprán volt Cambridge-ben, és a Good King Wenceslast elképesztő angyalhangon danolja az egyik lemezen.  

A szép molnárlánynál maradva, az ember persze szeretne rájönni, hogy mitől is van úgy oda, mi az, amit Peter Schreier annyira tud, ami más, mint a megszokott utazás az erdőből a folyó fenekére. Talán a tenor hanggal van összefüggésben, mert a dalciklust, ha nem is kizárólag, de inkább baritonokkal szoktam hallgatni, akik nagy, érzékeny medvebocsok, hullik a könnyük, mint a záporeső, de tudja az ember, hogy ez csak valami mimózaság. Abba is bele lehet halni, de mintha a halál csak fenyegetés maradna, félelmetes és titokzatos. Schreiernél meg mintha egyenesen arra mennénk, mint valami lemming, minden dal a következő lépés az úton, és nincs is másik út, egy pillanatra sem lehet azt hinni, hogy a molnárlányka a bozontos szakállú vadász helyett ezt a kis szemüveges nyüzügét is választhatná. Mintha a majdnem szerelemnél csak ez lehetne nyomasztóbb: a lehetőség teljes hiánya. Vesztettél, legény, kár volt fölvenni a lapokat, de ha már megtörtént, dobd be. Ennyi jutott, húsz dal. Másnak ennyi sincs.

Több benne a szellem, mint amenyinek látszik. Nem a kísértetről beszélek, hanem az elmeélről, Danny Robins tudja, hogyan kell drámát írni, mitől jó egy párbeszéd, mikor ismer magára a néző, hogy ez én is lehetnék, ez meg a Józsi. De emellett még vannak benne tényleg szellemek is, ha más nem, hát Alexa, a számítógép intelligenciája, aki lecsavarja a világítást kérésre. És még válaszol is. Meg elhangzik az a kérdés is, hogy ha vannak szellemek, akkor miért nem meztelenek. Végül is a ruhájuk nem hal meg velük együtt. Megjegyzem, ezt a problémát régebben is érzékelték, azért öltöztek lepedőbe a kísértetalakok.

A probléma a Centrál Színház előadásával a szokásos: megnéznek valamit Londonban, de jó kis előadás, ezt kellene idehozni. 2.22 a címe, legalább ezt sem kell lefordítani. Idetalál a darab, de valahogy nem lesz belőle jó kis előadás, mert bizonyos dolgokat mégsem lehet importálni. Főleg a színészeket nem. Nem veti le őket a hátáról a színpad, de azért Ágoston Katalinnak furcsa elképzelései vannak arról, hogyan kell természetesen beszélni a közönség előtt. A rendezés is olyan, hogy mindenben hasonlít az igazira, de a feszültség bizony nem gyűlik és gyűlik, hogy aztán egyetlen sikoltásban egyesüljön színpad és nézőtér. Vagy ez valami nézőkímélet, ahogy a Szentivánéji mesteremberei is kímélik a közönséget, ez, kérem, nem oroszlán, csak úgy tesz? Ez, kérem, nem kísértet történet, de legalább úgy tesz.  

Hogy én nem tudok sokat Clemens non Papáról, az rendben van, de a jelek szerint a világ sem áll lényegesen jobban nálam. A születési évét is csak ötévnyi pontossággal tudják megmondani, és hogy miért van ilyen fura neve, azt egyáltalán nem. Kelemen, aki nem a pápa. Miért volna a pápa? VII. Kelemen 1534-ben meghalt, és, amennyire tudom, nem foglalkozott zeneszerzéssel. A mi Kelemenünk, Jacobus Clemens akkor körülbelül húsz-huszonnégy éves volt, nyilván nem találkoztak. Ha ez az egész pápázás valami középkori flamand humor, akkor nyugodtan mondhatom, hogy nem értem a tréfát.

Végül is mindegy, nem Clemens neve miatt akadtam meg ennél a lemeznél, hanem, ha valami zenén kívüli okot kell mondani, akkor a Hugo van der Goes-festmény miatt, A pásztorok imádása két ütődött, vagy legalábbis szellemi javakkal nem nagyon bőven ellátott mellékalakja miatt, meg a rajta lévő mise miatt, amelynek az a címe, hogy Missa Pastrores quidnam vidistis. Nyilván karácsonyi cucc. Illetve ez egyáltalán nem biztos, de a motetta, amely alapján a mise íródott, már tényleg karácsonyi, a szövege szerint pásztorok, mit láttatok, amire ők készségesen válaszolnak is, újszülött fiút láttak és az angyalok karát, amely épp azt énekelte, hogy dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek.  

A Gimell Records adta ki a korongot még 1987-ben, ebből már tudható, hogy a Tallis Scholars énekel Peter Phillips vezényletével. Amikor az együttes itt lépett föl, a Mátyás templomban megkérdeztem Peter Phillipset, hogy őt nem zavarja-e a digitális technika, nem lesznek-e tőle műhangúak a lemezek, de azt mondta, hogy ő épp fordítva van vele, szerinte az új hanghordozókon jobban kirajzolódnak az egyes szólamok, szépen lehet hallani az énekesek egymás mellettiségét. Ez utólag csak azért furcsa, mert ez a lemez (és talán a többi is) meglehetősen szopránbarát, az alt és a tenor szólam mintha csak színezne, vagy inkább mintha csak a zene testét adná, de a lényeget a szoprán mondja.

Mindegy, nincs másik dobásunk, Clemens non Papa sem kifejezett slágerszerző, és ebből a miséből, amennyire tudom, nincs is másik felvétel. Tulajdonképpen az a furcsa, hogy a zene mennyire keveset árul el az alkotójáról. Az ember azt hinné, hogy ha karácsonyi a zene, vagy legalábbis a feldolgozott zene benne, akkor a kifejezés szempontjából erőteljesebb lesz az „et incarnatus est”, a megtestesülésről szóló rész, és amikor belenyugszunk, hogy ez valami személytelen zenei indázás, akkor a mise vége, a Benedictus és az Agnus Dei váratlanul személyes lesz. Ahogy a hangok lecsengenek a mise végén, az ember rájön, hogy valami egészen nagyot és különlegeset hallott, és szentül fogadja, hogy jövőre folytatja. Ha lesz karácsony.

A Bohémélet ment tegnap a tévében, mindegy, milyen színvonalon, mindenkinek olyan hangja van, amilyet a Jóisten adott neki, vagy már olyan sincs, mert hároméves előadást adtak le. Nem is az elejétől láttam, csak a harmadik felvonástól, de így is meg tudtak döbbenteni. Áll Szegedi Csaba mint Marcello, a szexi festő, és villog az ujján a jegygyűrűje. A következő felvonásban halódik a kedves kis Mimi, és szegénység ide vagy oda, most jött a kozmetikából, ezüstösen ragyognak az ujjvégei. Ilyesmit utoljára Almási Évától láttam a Hegedűs a háztetőnben, Golde, a tejesember felesége friss manikűrrel éli a nehéz mindennapjait. Értek mindent, nehéz időpontot kapni a körmösnél, az előadás csak két óra, az élet meg hosszabb, de nem kellene mégis sorrendet tartani? Vagy lopnak az Erkel Színház öltözőjében? Az magyarázat a gyűrűre, de a körömre az sem. Mindegy, úgyis be vannak már zárva.

A nagy puffogásban persze abban sem vagyok biztos, hogy igazam van. Végül is az életben nem énekelve beszélnek, az említett művészek láthatólag nem éheznek, meg ott volt a régi, szép előadás Kincses Veronikával és Pavarottival, sokan emlegetik ma is, hogy az ifjú nyomorgók nem tudták megölelni egymást, nem érte át a másikat a karjuk. Miért zavar mégis a gyűrű meg a lakk? Miért nem elég csak a hangjuk? Vagy ettől színház a színház? Nem a valóságot várjuk el, csak a színpadi valóságot, elfüggönyözött és föltárt igazságot, a jelmez legyen jelmez, a gyűrű legyen kellék, különben a halál sem lesz színpadi halál. Mert így az élet sem tudja, hol kell megállni, a halál is fölmegy a színpadra. Vagy nem megy föl, az se jó. De a gyűrűs, lakkos énekesek az életükkel játszanak.   

Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Vagy valami ilyesmivel biztathatták magukat a Csináljuk a fesztivált ünnepi adása alatt a műsorvezetők, akik nyilvánvalóan nagyon dolgoztak, de nem állottak a helyzet magaslatán. Illetve az a kérdés, volt-e a helyzetnek egyáltalán magaslata, vagy ez már ilyen, közelebb van a kabarétréfához, mint a televíziós műsorhoz, mert folyton ilyesmiket mondtak, hogy „most egy olyan előadó fogja előadni”, vagy „ha lehunyom a szemem és becsukom”. Ha az ember rájön, hogy semmit nem kell várnia, ez ilyen, van egy zsűri, ahol korosztálytól függetlenül senki nem tudja, hogy mit mondhatna, vagy azért, mert Korda György úgy kezdi el a mondatait, hogy fogalma sincs, mi lesz belőlük, vagy azért, mert Balázs Andrea tényleg milyen alapon véleményezhetne bárkit is. Volt még Nagy Bogi, aki korosztályos okból nem is ismerte az elhangzott dalok jelentős részét, meg Frenreisz Károly, aki önmagát a rockerek közé sorolta, így kénytelen volt egy platformra kerülni Rudán Joe-val, aki mintha egy vidéki társulatban alakította volna Tiborcot a Bánk bán heavy metal változatában. A fellépők kivétel nélkül, de tényleg kivétel nélkül mind azt bizonygatták, hogy régebben minden jobb volt, vagy ha minden nem is, a könnyűzene biztosan, mert senki meg nem közelítette a dalok eredeti előadóját. Ennek ellenére szinte mindenkinek azt mondták, hogy fellépésével megkoronázta az estét, szóval általános volt az elégedettség és önelégedettség.  

Nem szórakoztam rosszul. A műsorvezetőket és a zsűritagokat nyilván központilag animálták, hogy próbáljanak meg minél több nosztalgikus élményt fölidézni, hiszen karácsony van, így aztán mindenki olyasmit mesélt hosszan, aminek se poénja, se értelme nem volt. Nem is ez az érdekes, hanem a sok visszaemlékezés, megint csak korosztálytól függetlenül mind arról szólt, hogy a régi karácsonyok, amikor még hideg volt, és hullott a hó, és jégvirág volt az ablakon… Hát hány évesek vagytok? Száz? Rákerestem Nagy Bogira, 2002-ben született. Ne szédíts már, hányszor havazott az életedben karácsonykor? Régen minden jobb volt, de a hó is esett volna?

Kicsit szégyellem, de a rendszerváltás nekem nem azt jelentette, hogy kimennek az oroszok, meg szabad a választás, hanem hogy bevezették a kábeltévét. Nem pont azokat a csatornákat, amelyekre vágytam volna, de például a Super Channel nevűt.  Klipek egész nap, néha műsorok. Néha Debbie Gibson, énekes, dalszerző, producer, és hozzá 19 éves. A műsorvezető lány, ahogy lelkesedett érte, hogy egy ekkora tehetség, micsoda hangja van, és ő írja a szöveget is meg a dallamot is, és úgy zongorázik, mint… - itt elakadt, mert rájött, hogy nem tud hirtelen egy híres zongoristát sem mondani – úgy zongorázik, mint Beethoven.  

Aztán jött a klip, jópofa dal, igazi slágernek való, vidám és fiatal, és aki énekli, egy szőke, hosszú lábú kislány, piros kalapban, hát belőle biztosan lesz valaki. Vagy nem, ki tudja.

Eltelt azóta minimum harminc év, egyáltalán nem hallottam Debbie Gibson felől, gondoltam derűs amerikai anyuka lett belőle, aki néha a gyerekekkel megnézi a régi klipet, vagy szenteste elzongorázza nekik a Csendes éjt. Mint Beethoven.

Ehhez képest Debbie Gibsonnak most új lemeze jelent meg, karácsonyi dalok, bevált számok és saját szerzemények, még az apukájával is énekelnek együtt, nyilvánvaló, hogy végig a pályán volt, és tényleg. Énekelt musicalekben is, Eponine volt, meg Sandy a Grease-ben, de most is olyan a hangja, mint régen, matt fényű, fiatal, de iskolázott. Minden jó.

Leszámítva a lemezt, mert az elég borzalmas, akár saját számokról van szó, akár slágerekről, cukros vagy inkább édesítőszeres, és émelyítő. Most akkor örülni illik, hogy megvan, vagy búsulni?

Karácsonykor előkerül, gondolom, másnál is ez a lemez, vagy ennek egy változata, Bach Karácsonyi oratóriuma. Mint közismert, ez ebben a formában nem létező mű, nem egyetlen zenemű, hanem hat kantáta, nem egyszerre adták elő a darabokat, hanem hat alkalommal. Ez felmentést ad az idejével szűkebben rendelkezőknek, nem kell három órát egyben végighallgatni, eloszthatják a figyelmüket tizenkét napra.

Szépen kidekorált lemezborító, három autogram is van rajta, bal felül Christa Ludwig, alatta, aki az EKG-ját rajzolta oda, az Gundula Janowitz, a jobb sarokban a két vízszintes vonal Maurice André, aki trombitás létére került a lemezborítóra, de hát úgy fújja az ünnepi fanfárokat, hogy megérdemelte. Pótolhatatlanok, beszerezhetetlenek ma már.

Ami a korongokat illeti, egy időben végtelenül boldog voltam velük, aztán egyre kevésbé tudtam elviselni azt az óriási, bár rendezett zajongást, amit Karl Richter kért a nagyzenekartól, óriási kórustól. Akkor is ünnep van, ha nem ötezren énekelnek (bár szám szerint nem ötezren énekeltek). Most megint végtelenül boldog vagyok az egésszel, de ez a lemezek élete, semmit sem változnak (elvben), mégis minden megváltozik rajtuk, körülöttük, bennük.

Az egész azért érdekes, mert tökéletesen harmonizál Karl Richter fogadtatásával. Amikor Kelet-Németországból áttelepülve Münchenben megalapította a Bach Kórust, azért támadták, mert lecsupaszította Bachot, deromantizálta, ahogy akkor mondták, puritánul, érzelemmentesen vagy legalábbis visszafogottan adta elő a műveket. Aztán jöttek a régizenészek, és hirtelen Karl Richter lett az őskövület, aki Bachot modern hangszereken, sok vibratóval, nagy csinnadrattával, romantikusan játssza, pedig azt nem úgy kell, hanem pici-pici zenekarral, icipici kórussal, a szólistaszerepben akár kóristákkal, nem kell leénekelni a barokk mennyországot a földre.

Nem sok ideje maradt Karl Richternek, hogy megbizonyosodjon az igazáról, vagy bebizonyítsa a világnak, hogy úgy jó, úgy is jó, ahogy ő képzeli, 54 évesen meghalt. Nem volt kellemes ember, de a küldetésesek ritkán azok, legközelebb majd elmesélem, Gregor József hogyan hagyta ott Karl Richtert a próba közepén, de most várnak a lemezeim.