Beírtam a Spotifyba, hogy Gonda János, és kijött, hogy egy követője van, és hogy, idézem: semmi sem történt mostanában. Valószínűleg ez nem az a Gonda János, akire én gondoltam, mert az egy követő is szörnyű kevés, de hogy semmi sem történt, az biztosan nem igaz. Megjelent Szántó T. Gábor A jazzprofesszor című könyve, ami Gondáról szól, az ő elég nehéznek látszó életéről. Regény, bár ahhoz azért nincs nagyon szépen megírva, de azért regény. Néha eszembe jut, hogy vajon egy ilyen könyvet, amelyikkel ugrálunk az időben, mint Billy Pilgrim, azt a szerző is úgy írta meg, hogy ugrált közben az időben, vagy megírta az élettörténetet az elejétől a végéig, aztán az egészet betette fejezetenként egy dobozba, jól megrázta, és úgy rakosgatta egymás mögé a fejezeteket.

Amúgy meg látom, hogy alapos munka, néha ráismerek a forrásokra, ezt az interjút én is láttam Pernye Andrással, amikor panaszkodik, hogy Kőrössy János hat órán át játssza a legjobb felvételeket, de ha szólni merészel, hogy bocsánat, ki kellene menni pisilni, akkor azt mondja, hogy ja, öregem, én neked ilyesmiket mutatok, és te erre ezzel jössz, akkor nem tudok veled mit kezdeni.

Olvasom tovább, most csak az a lényeg, hogy Gonda nincs elfelejtve.

Tudtam, hogy előbb vagy utóbb ezt is le kell majd írnom, mert Berczelly Istvánnal viszonylag gyakran futottam össze az utcán. Beszélgettünk, persze szigorúan szakmai alapokon, énekesekről, művekről, mondta, amikor még nem volt közhír, hogy „megkaptam a Kossuth-ot”. Szép szál ember volt, aztán láthatóan fogyni kezdett, nem, nem beteg, volt kivizsgáláson, mindent rendben találtak.

Aztán egyszer mondta, hogy találtak egy foltot a tüdején. Jaj, mondtam, és a szokásosat, hogy ilyenkor már a rák (vagy bármi) lassan, remélhetőleg nagyon-nagyon lassan...

Nyolcvanöt éves vagyok. Már minden az enyém.

Nem volt félős ember.

Ha jól emlékszem, Kurt Moll helyett énekelt valami fesztiválos koncerten, akkor tűnt föl, hogy hát azért ez nagyon jó. Egy percig sem azon gondolkodott az ember, hogy ki helyett énekel, hanem hogy mennyire jól szól ez a hang. És aztán, el se kezdem sorolni, Verdi, Wagner, Kékszakállú. Nem is énekes-élmény volt, hanem ember-élmény, kemény és rendíthetetlen, amilyen csak a színpadon van. Vagy szembejön az utcán, és lehet vele beszélgetni, szigorúan szakmai alapokon. De a színpadon úgy tudott szólni a hangja, hogy azzal nehéz volt vitatkozni. Eszembe jut egy Aida-próba, a karmester leintette a zenekart, de ő még énekelt, énekelt. Aztán megállt. Szóljatok, ha már nem kell, mert én itt csak nyomatom.  

Amikor utoljára láttam, kértem, hogy hadd fényképezzem le. Eszembe se jutott, nem, nem igaz, eszembe jutott, de könnyű volt elhessegetni, annyira derűs volt. Szervusz-szervusz alapon voltunk, de igazából mindig azt akartam mondani neki: tiszteletem.

Talán ez is valami nemzedéki betegség, mondjuk csapás, de nem nagy csapás, vissza is vonom, hogy az embernek néha eszébe jut Váci Mihály. Szerintem a negyven év alattiaknak már soha nem jut eszébe, és nem tudják, mennyire fárasztó volt színésznőnek készülő iskolatársak előadásában meghallgatni, hogy nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell. De nem is ez jut az eszembe, hanem az, hogy Mondd, kedvesem, milyen, milyen a tenger. Ami azért mégis jó sor. Tapasztalati alapon is annak kell lennie, mert életemben egyszer hallottam, nyáron, a balatoni kicsi, fekete-fehér televízióban, és megmaradt. Még az is megmaradt belőle, hogy milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd falánk éheit legyőzi rendre. Annyira ifjú voltam, hogy még nem a saját utódomra gondoltam, hanem magamra, bár gyönyörű léptűnek már akkor sem számítottam.

Ami a kettő között van, azt újra kellett olvasnom, ha már eszembe jutott, és nem nagyon érte meg a fáradságot, bár jóindulattal és néha meglepően szép szavakkal van megírva. Ez is amolyan korból fakadó előny (vagy hátrány), valamit még mond a név, Váci Mihály, született Nyíregyházán, meghalt Hanoiban, 1970-ben, negyvenhat évesen.  

Volt nekem két nagybátyám. Hogy pontos legyek, összesen négy nagybátyám volt, de kettő közülük nemcsak külföldön élt, de rendszeresen találkoztam is velük. Az egyik Bécsben lakott, és úgy nézett ki, mint egy tipikus osztrák. Nyilván ebbe belejátszott az öltözködése is, kockás zakó, csíkos ing, meg a hajviselete, a bécsi fodrászok megújuló erőfeszítése, de az arca valahogy ettől függetlenül is bécsies volt. A másik Amerikában élt, és nem mondom, hogy tipikus amerikainak látszott, mert azt is nehéz megmondani, ki a tipikus amerikai, John Wayne vagy Woody Allen, de nem tudott úgy végigmenni a Váci utcán, hogy ne fürtökben lógjanak rajta a cséndzsmanis emberek. Pedig az öltözéke puritán volt, műszálas zakó, galléros póló. Az egész jelenségben mégis volt valami amerikás. És akkor arra gondoltam, hogy hiába testvérek, hiába hasonlítottak egymásra gyerekként, ez elmúlt, mert (most jön a nagy elmélet) a nyelv, amit használnak, megváltoztatja az arcukat. Azok a hangzók, amelyeket évtizedeken át képeznek, nem maradnak hatástalanok az arcberendezésre sem, az izmok másképp fejlődnek, és szép lassan osztrákizálódott vagy amerikanizálódott tőle az arcuk is. Annak ellenére, hogy mindketten tökéletesen és akcentus nélkül beszéltek magyarul.

Az egész arról jutott eszembe, hogy nemrég láttam a Paradis Paris (Párizsi párbeszédek) című filmet, és néztem, hogy ezek a francia színészek valahogy másképp mosolyognak. Látszik az alsó fogsoruk is. André Dussolier esetében ez még lehetett volna az alakítás része is, mert televíziós személyiséget alakít, aki kényszerből mosolyog, de nem csak ő, Alex Lutz is így mosolygott. Vagy most, ha előkerül egy-egy Alain Delon kép, amelyiken véletlenül mosolyog, és nem ezt a jaj, de érzéketlen és kőkemény vagyok arcot vágja, neki is látszik az alsó fogsora. Kicsit vicsor, kicsit fenyegető, de valószínűleg nem akar az lenni, csak a francia nyelv ilyenné alakította az arcizmaikat.

Vagy véletlen az egész.  

Tartok tőle, hogy a spanyolviaszt találom föl, de hátha másnak sem volt világos, amire tegnap jöttem rá. Mindenki ismeri Ali Baba és a negyven rabló meséjét, illetve ez túlzás, de egy részét nyilván mindenki ismeri, jönnek a rablók, megállnak a látszólag érintetlen sziklafal előtt, elmondják a varázsigét, szézám, tárulj, és szétnyílik a szikla, be lehet menni a kincsesbarlangba. Hogy mi az a szézám, arról azt hittem, mondjuk ötven éven át, hogy a barlang vagy az ajtó neve, ahogy Öveges professzor azt mondta, Heki, úgy mondták a rablók, hogy szézám.

Na de most elolvastam a mesét, és úgy megy tovább, hogy előbb bemegy Ali Baba, aztán bemegy az öccse (vagy bátyja?) valamivel később, akit úgy elkápráztat a sok kincs, hogy elfelejti a varázsigét. Azt még tudja, hogy valami, tárulj, de mi is volt az a valami? És elkezdi mondani a lehetséges megoldásokat: árpa, tárulj. Nem ez az. Csicseriborsó, tárulj. Ez sem az. Nem is jön rá a megoldásra, és nem szívesen spoilerezek, de ebből még baj lesz.

Hanem a lényeg az, hogy a szézám és a szezám ugyanaz. A barlangnyitás, tehát nem egy megszólítás és egy felszólítás, hanem egy haszonnövény és egy felszólítás.

Tegnap óta ábrándosabban eszem a zsemlét.

Nem tudom, első pillantásra is látszik-e mi van a képen. Ez egy, legalábbis számomra új tengerparti találmány, paddal kombinált napelemes telefontöltő. Nem állítom, hogy sokan használták volna a szemem láttára, szerintem ráülni nem mernek, hátha betörik, de működik, ráteszi a készülékét az ember, és megjelenik a töltés folyamatban jel. Erről viszont eszembe jutott egy saját találmányom, még nem jutottam el vele a kidolgozottságnak erre a fokára, de elméletben szerintem nem rossz.

Vannak a konditermek, mind tudjuk, hogy hasznos is meg idétlenség is, az embernek azért vannak nagy izmai, hogy nehéz dolgokat emeljen meg velük itt meg minden a visszájára fordul, azért vannak a nehéz dolgok, hogy nagy izmok fejlődjenek ki általuk. És közben pazarlódik, pazarlódik a drága energia.

De mi volna, ha legalább az energia nem pazarlódna, vagy nem az egész, a szobabicikliket és a futógépeket úgy alakítanák át, hogy lenne rajtuk egy telefontartó, és a mozgással termelt energia szépen feltöltené a sportember telefonját? Az egész testedzés rögtön nem volna annyira abszurd, azért futok, hogy elfáradjak, hanem lenne valami cél mögötte, azért futok, hogy feltöltsem a telefonomat, jaj, ma nagyon lemerült, beletelik egy órába is, amíg elérem az áhított célt. Jaj, ma a szomszéd telefonját is fel kell töltenem. Ma én felelek a közvilágításért. Vagy ez már taposómalom?

Mint valami eltévedt Ady Endre, aki nem is a sajátjait szidja, azt kiabálom a határ túloldalán: Kompország, Kompország, Kompország. Mintha Szlovénia tényleg csak arra volna, hogy elválasszon Itáliától, a szent és imádott Itáliától, amiről, persze, tudom, hogy ostobaság, de néha mégis jó volna, ha az ember csak átlép a határon, és ott van.

Közben az jutott eszembe, hogy mintha ebben az Ady-felkiabálásban volna valami zavar, hogy Kompország mászkál kelettől nyugatig, de inkább vissza. Hogyhogy inkább? Csak úgy lehet vissza, ha előtte oda is megy az ember, a két számnak körülbelül egyformának kell lennie, legfeljebb eggyel lehet több a nyugattól keletig.

Gyorsan megnéztem, de persze Ady újságírónak is profi volt, nem azt írja, hogy inkább, hanem hogy szívesebben.

Újságírónak is profi volt, nem is tudtam abbahagyni, miközben tudja az ember, hogy mik a fogásai, nyílzáporral lövik a Napot a magyarok, akik a betűtanító olasz papokat felkoncolták.

És hogy nem lehet száz évvel előre élni, haha, letelt a száz év Endre, az is csoda, hogy te még tananyag vagy.

Nem is ezt akartam mondani, csak hogy egy jól megírt szöveg mennyi örömöt ad.

Mocsári Károllyal találkoztam, és már megint a régi tapasztalat: ha két ember találkozik, aki valaha ismerte Kocsis Zoltánt, akkor előbb vagy utóbb, de inkább előbb elkezdik a Kocsis-élményeiket mondani egymásnak. Akik jobban ismerték, mint Mocsári, és van bennük egy kis utánzási hajlam, rögtön úgy félszájjal kezdenek el beszélni, olyan szorosan mondott mássalhangzókkal, rögtön ott van velük Kocsis. Még csak az sem kell hozzá, hogy az élmények feltétlenül pozitívak legyenek, Mocsári Károly most többek között azt a furcsa Kocsis-szokást idézte föl, hogy voltak neki előre elkészített fordulatai. Tudom, mindannyiunknak vannak, felmenőinknek is, nem véletlenül jött Kosztolányi ezzel az „édes fiacskám, egy kis sajtot ennék” dologgal. Mintha ezekkel a fordulatokkal akarnánk védekezni a földi halandóság ellen, jussak eszükbe, hogy mindig ezt szoktam volt mondani. De Kocsisnál különösen sok volt, többnyire emberekhez, vagyis a nevükhöz kötődött, ha azt mondták, Batta, ő rögtön hozzátette, hogy ebadta, vagy ha szóba került Alfred Brendel, ő mindig hozzátette, hogy „aki minden szerdán fél négytől Brendel”.

Így utólag csak azt nem tudom, hogy ez valahogy a zenészséggel függött-e össze, egy kérdésre mindig megjön a válasz, egy formai hívásra mindig jönnie kell egy válasznak, vagy az előadóművészséggel, ha valami egyszer bejön, az bejön máskor is, új közönség előtt. De akár a régi előtt. Vagy az egész csak szimplán idegesítés.

Már kicsodálkoztam magam azon, hogy mennyire mások Az Ezeregyéjszaka meséi, mint a mi meséink, de azért ez egy újra meg újra megújuló és mély csodálkozási kút. Nemrég például A szabó, a kis púpos, a zsidó orvos meg a keresztény sáfár történetét olvastam, röviden össze sem lehet foglalni, mindenki azt hiszi magáról, hogy ő ölte meg a kis púpost, így érnek vissza a sor elejéig, a szabóig, aki valóban megölte (illetve…) és a többiek csak a holttesttel csináltak valamit, ami akár meg is ölhette volna, ha élt volna. Az európai jogrend szerint, ha jól tudom, nem valami bonyolult dolog, alkalmatlan tárgyon elkövetett kísérlet, nem büntetendő, a halottat nem lehet megölni, mindenki mehet haza, csak a szabó nem.

Bezzeg az Ezeregyéjszakában. Mindenkit elfognak, mindenkit ki akarnak végezni, hacsak meg nem tudják menteni az életüket egy jobb mesével, mint amelyikben éppen vannak, ezt majd a kalifa eldönti. Már hogy jobb-e a mesében mesélt mese, mint maga a mese. Mondják a vádlottak a történeteiket, a zsidó orvos nem is a saját történetét meséli, hanem az egyik paciensét, akinek a vizsgálat során kiderül, hogy viszonylag frissen levágták az egyik kezét, és meg is korbácsolták. A szegény fiatalember kereskedő volt, meglátott az utcán egy gyönyörű nőt, behívta, megvendégelte, enyelgett vele, megbeszélték az újabb és újabb találkozót. A lány mondta, hogy legközelebb hoz majd egy másik lányt is magával, még pénzt is adott, hogy nagy legyen a közös lakoma.

Megjön a két nő, a kereskedőnek egy kicsit jobban tetszik az új lány, inkább vele foglalkozik, és vele is megy az ágyba. Reggelre kelve aztán észreveszi, hogy véres a keze. Nahát, mi történt. Fel akarja kelteni a mellette fekvő lányt – hát legurul a lány feje a testéről. Az első nő féltékenységből megölte a másodikat, és levágta a fejét. A kereskedő gyorsan eltemeti a lányt a háza udvarán, előtte azért leveszi a szép nyakéket róla, aztán meg sem áll Egyiptomig. Évekig él ott, aztán, amikor elfogy a pénze, visszatér Damaszkuszba, ahol megpróbálja pénzzé tenni a megölt lány nyakékét, de annyira nincs fogalma az ékszer értékéről, hogy gyanút kelt maga iránt, elfogják, a bíró elé viszik. Elég hamar kiderülnek a dolgok, illetve teljesen mégsem derülnek ki, mert a kereskedő, hogy ne gyilkosságért ítéljék el, bevallja, hogy lopta a nyakéket. Ezért megkorbácsolják és levágják a jobb kezét, de legalább nem akasztják föl.

Csakhogy a nyakékről meg kiderül, hogy a vezíré, pontosabban a vezír lánya viselte, mielőtt három éve eltűnt volna. A kereskedőt tehát vasban a vezír elé viszik, aki ránéz, és mondja, hogy látom, nem vagy tolvaj, de mi történt, mondd el. Elmondja, mire a vezír azt feleli, hogy igen, igen, értem, mindkét nő az én lányom volt, és az első féltékenységből megölte a másodikat. Na de semmi baj, végül is van egy harmadik lányom is, nem akarod elvenni őt feleségül?

Így zárul a történet, és az ember csak néz, hogy rendben, de mi ebből a tanulság? Vagy pont ez a lényeg? Nincs tanulság?

Olyan dologról beszélek, amihez garantáltan nem értek, de talán még így is érdekes. Úgy nőttünk föl, legalábbis én úgy, hogy azt tanították: a gyomorfekély idegi eredetű betegség, a stressz okozza, legfeljebb rontani tudnak rajta az emberek a kávéivással meg az alkohollal. Kicsit javítani is lehet rajta, fagylaltevéssel, de a gyomorfekély alapjában véve életmódbetegség.

Nem tudom, mennyire tartja magát ez a hit, szerintem a kortársak és idősebbek körében erősen, nem követjük az orvosi fejleményeket, hacsak nem vagyunk érintettek valamilyen betegség által. Közben viszont a régi elmélet már megdőlt, visszavonhatatlanul (?) 2005-ben, amikor két ausztrál orvos, John Robin Warren és Barry Marshall Nobel-díjat kapott, amiért fölfedezték, hogy a gyomorfekély elsődleges oka egy Helicobacter pylori nevű kórokozó.  

Az a furcsa, hogy mindezt Warren már 1979-ben fölfedezte, pontosabban azt, hogy ilyen baktériumokat talált beteg gyomorban, de senki nem hitt neki, hiszen a gyomorban olyan savfürdő van, hogy azt baktériumok nem élhetik túl. De hát túlélik, ott vannak.

Az igazság az, hogy ez nem egy kétszemélyes háború volt mindenki (mindenki orvos) ellen, egy Joánisz Likudisz nevű görög doktort már a hatvanas években pénzbüntetésre ítéltek, mert a gyomorfekélyes betegeit antibiotikummal kezelte. Hogy a beteg meggyógyult, az keveset nyomott a latban.

A történet ment tovább, végül Warrenék győztek, de csak harminc év múlva, addig emberek ezrei ették a fagyit, és próbáltak nem idegeskedni, hogy elkerüljék a gyomorfekélyt. Az egész olyan, mint valami kalandregény, amelynek a végén az állhatatosak elnyerik a jutalmukat. A legfelemelőbb pillanatban Barry Marshall önmagát fertőzte meg a Helicobacter pylorival, egyrészt, hogy tünetei legyenek, másrészt, hogy a tüneteit kezelni tudja. Warren azért erre nem volt hajlandó.

Az egészet csak azért mesélem el, mert J Robin Warren júliusban meghalt, és bár egyáltalán nem fáj a gyomrom, és, amennyire tudom, nincs is semmi baja, azért szerettem volna megköszönni neki a fáradozásait.