Olyan heves elutasításban volt része Valentin Schwarznak Az istenek alkonya bemutatója után, hogy az embernek belesajdult a szíve. Mégis megálmodta, kivitelezte, talán izgult is, hogy mi lesz belőle, szeretik-e az emberek a rendezését, és a közönség elég egyértelművé tette, hogy nem szereti. Itt-ott visszanézhető még az előadás, ilyen tapsrend azért ritkaság, mintha csak azért ütögetnék össze a nézőtéren a tenyereket, hogy aztán abbahagyhassák a tapsot, és búzhassanak.
Lehet, hogy igazuk van, nem tudom. Ők fizettek érte, van, aki tíz évet vár arra, hogy nyakába szakadjon ez az öt órácska, és nem ezt szerette volna kapni, de hát ez egy régi probléma, vissza lehet-e követelni a jegyek árát, ha nem azt kaptuk, amire vártunk. A magam részéről persze akkor követelném vissza, ha azt kapnám, amit vártam, de egyelőre akkor sem adják.
A lényeg, persze, a botrány. Ha megtapsolják az előadást, az nem hír, ha ordítanak, akkor végre történt valami. Nyilván mindezt beszámítják Bayreuth-ban is, nem mintha bulvárszínházat vezetnének, vagy bulváralapon vezetnék a színházat, inkább csak igazolva látják magukat: dédpapa, ükapa, nem is tudom, hányadik generáció van most az Ünnepi Játékok élén, még most is fölrázza az embereket.