Biztos valami védekezésféle, hogy az embernek először a hülyeségek jutnak eszébe. Meghalt Olivia Newton-John, és a legelső, ami beugrott, az Gyulai István, amikor a műkorcsolya-közvetítéskor azt mondta: nekem ide az van írva, hogy Olivia Newton-John énekel, de szerintem ez egy kislány.  

Amiben, egyébként, igaza volt.

A kislányság ellen egyébként maga Olivia Newton-John sokat küzdött, nem tudom, miért, mert elég sokat köszönhetett annak. Például a Grease-ben Sandy szerepét, ártatlan és szőke, és nagyon kék szemű. A hangja is olyan lágy, erősen vibráháháháháhál. Hát igen. Harmincéves. Még Travoltánál is hat évvel idősebb, pedig ő sem kifejezett tinédzser. Megcsinálták, filmmusical-klasszikus lett belőle.

Nem lehetett tudni, hogy ez most a karrierje szép zárása, vagy új kezdete, Olivia Newton-John akkor már végigénekelte a hetvenes éveket, sikeres volt, és biztos ő is tudta, hogy ez az ártatlan, szőke-kék állapot nem marad meg örökké. Egyébként a hang sem maradt, keményedett, szigorodott, elég meddő küzdelem kezdődött az idő ellen, aztán már a rák ellen, ami sokáig látszott megnyerhetőnek, aztán mégsem.

Néha arra gondolok, hogy talán volt neki egy titkos élete, ami nem látszott a mosoly és az ártatlan pillantások mögött. Hogy mást ne mondjak: a nagypapája Nobel-díjas fizikus volt, Max Born. De lehet, hogy a másik élet, ha volt is, nem tartozik ránk. Az ember megnézi a Grease-ből a megfelelő részletet, megpróbál riszálva lejönni a lépcsőn, ahogy ők, és örül, ha nem törte ki a bokáját.

Minimum csatát nyert a Városliget új változata, annál az egyszerű ténynél fogva, hogy most vannak benne. Itt is, ott is, gyerekek, felnőttek, biciklisek, kutyasétáltatók, szellőzködnek, frissülnek a vízpermetben, felmásznak a Néprajzi Múzeumra, a Zene Házánál pedig… hát igen. Felnőtt fejjel nem a legnagyobb szórakozás, de a gyerekek láthatóan élvezik ezeket a hangokat adó játékszereket. Van egy sor kemény, párnaszerű valami, amire, ha ráugranak, akkor hangot ad. Persze, ráugranak, biztos vannak pszichológiai vizsgálatok arra, hogy a zajongás az miért olyan fontos gyerekkorban, és miért válik idegtépővé felnőttként, és hogy lehetne esetleg megtalálni a gyerek- és a felnőttkor pontos határát, ha azt vizsgálnák a szakemberek, hogy a vizsgálati alany még zajong, vagy már szenved más zajongásától. Talán a segélyhívással van összefüggésben, a gyerek zajt ad, hogy észrevegyék és figyeljenek rá, a felnőtt meg menekül a zajtól, különben úgy érzi, hogy tennie kell valamit. (Ez most nem tudományos, csak egy tipp.)

Mindenesetre ott vannak ezek a zajkeltő dolgok a Zene háza mellett, és az ember azt érzi, hogy mintha két pályakezdő Pán próbálná egymástól függetlenül eljátszani a Magas, szőke férfi felemás cipőben főcímzenéjét, de egyiküknek sem sikerül.

Azért vagány dolog ez a zene. Vladimir Cosma szerzeménye, és biztos, hogy ha egy zeneszerző előre azt mondja, hogy egy nagyon francia vígjátéknak legyen balkáni hatású zenéje, ráadásul pánsípon játszva, akkor annak azt mondják, nem értetted meg pontosan a feladatot. Közben meg mindennek ellenére és szinte észrevétlenül jókedve lesz tőle az embernek, szép a világ, szép a Liget, éljenek a gyerekek.

Hiába tudja az ember, hogy ostobaság, valahogy mégis dolgozik benne valami generációs összetartás. Együtt öregedtünk, nyilván nem mindketten a nyilvánosság előtt, de ha ő igen, mármint az én nyilvánosságom előtt lett a Dallas mellékszereplőjéből szuper- és hipersztár, akkor mégis van közünk egymáshoz. Annyi van, hogy az új Brad Pitt-film mintha kötelező volna. Hogy állsz most, vén harcos, hogy állunk vén harcosok.

Remélem, nem így.

Ilyen rosszat ritkán látni. Nem úgy nagy általánosságban, de hogy valami így mellé menjen, és úgy, hogy ha valakinek, akkor Brad Pittnek látnia kellett volna, hogy ebből semmi nem sül ki. Ő játszott a mintafilmekben, Tarantinókban és Guy Ritchie-kben, és akkor beszáll ebbe a rémálomba, ahol nem kell két perc hozzá, hogy az ember tudja: ez nemcsak nehezen indul, de így is fog maradni, semmi nem vicces, aminek viccesnek kellene lenne, és hol van még a vége.

Egyszer volt valami humoros benne, ha jól emlékszem, egy és egynegyed óra elteltével. Utána megint semmi. Légy szíves ilyet többé ne vállalj el.

Thomas Mann gépírónője, amikor végzett a József és testvéreivel, ezekkel a szavakkal adta vissza a kéziratot a szerzőnek: legalább tudjuk, hogy történt igazából. Ezt az érzést aztán sokszor élték át a régi sorozatfüggők, amikor hétről hétre ment a történet, de esetleg megvolt otthon az eredeti is: el tudta olvasni előre vagy melléje, hogy Sztrogoff Mihály mégis lát, és Tobiasnak meg kell halnia, mert nem is szerepel az eredeti Isaurában.

Ezzel az érzéssel vagy vággyal pepecselek most, hogy megnéztem Netflixen A szürke embert, ami ott van a könyvesboltokban is. Ránézésre nincs benne semmi különös, James Bond Ryan Goslingnak, aki nem lesz James Bond, ugyanaz, mint a Mission Impossible Tom Cruise-nak, aki szintén nem lett James. Végigutazzák az európai városokat, és mindet szét is lövik. Furcsa módon Budapestet kihagyják, pedig volna itt is mit. Gosling kacsint és mosolyog két órán át, de mondani nem sokat mond. Annyira nem, hogy voltaképpen elkezdett foglalkoztatni a könyv változat. Mi lehet benne? Dirr-durr, pityipú? Négyszáz oldalon át?     

Nem a legfrissebb hír, de még nincs egy hetes, hogy Beyoncé szánja-bánja, amiért a spasm kifejezést használta új albumának egyik dalában, és visszatér a stúdióba, újraveszi a számot, vagy legalábbis azt a részletet, mert a spasm szót gúnyos értelemben is alkalmazzák a mozgássérültekre. Az első reakció, persze, a hülyeségé, mert elkezdtem hallgatni a Renaissance című albumot, csak úgy röpködtek a motherfuckerek, és érdekelne, hogy ha volna a vérfertőzésben élőknek is érdekképviselete, és megfelelő súllyal tudnának tiltakozni, vajon az ő érzékenységüket is figyelembe venné-e a nagyra nőtt énekesnő.

Közben meg alighanem Beyoncénak van igaza. Úgy értem, ahogy mi használjuk a testi fogyatékosságot szidalomként, az elég nagy érzéketlenségre vall. Vak vagy? Süket vagy? Egyik korai csalódásom volt a kritika hitelességében, amikor a Nyers együttes Béna című lemezéről olvastam nagyon rokonszenvező, az albumot szívből ajánló kritikát. Jó, gondoltam, nem maradok meg Pavarottinál, megvettem a lemezt. Mit mondjak? Mind a zene, mind a szöveg… Az utóbbiból most is tudok idézni: „kiokádod piát, vaovao, vaovao, nem jön be az, ami másnak király, vaovao, vaovao…” És így tovább a refrénig, amely szerint te vagy a béna, ha elhiszed, hogy te vagy a béna.  

Ennél azért még Beyoncé is jobb.  

Egy barátom lomtalanított, vagy inkább csak megpróbált lomtalanítani, és a következő dolgot találta a szobájában. 

Ha valakinek nem volna világos korosztályosan, hogy mi is van a képen: WC-papír. Régi típus, nem felgöngyölve árulták, hanem leporelló szerűen összehajtva. Valamilyen furcsa okból a papír mintha fényezett lett volna, így funkciójának nemcsak a keménysége miatt nem felelt meg, de ez a fényes felület kifejezetten ellensége volt az ürüléknek. Nem is mondom tovább.

Az ember-automata azonban ilyenkor kapcsol be, és elmondja a klasszikust A halacska csodálatos életéből: „Közép-európaiak vagyunk: az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény.” De hát már nem kemény. Keskenynek keskeny, valami új szabvány szerint, amivel takarékosabban lehet a papírral bánni, de nem kemény. A kérdés tehát az, hogy talán már az idegrendszerünk sem elrongyolt? Vagy ez a Közép-Európa-finomkodás nem áll meg, és ez bizony a keleti kényelem?  

Egy régi lemezen tréfásan társalog a magyar hangosfilm két nagy Gyulája, azt mondja Kabos Gózonnak: ne köpködjön. Miért? – kérdez vissza Gózon. Mert ki van írva, hogy köpködni tilos. Na és? Az is ki van írva, hogy viseljünk Aida kebeltartót, mégse visel egyikünk se.

Mindehhez most azt tudom hozzátenni, hogy a jelek szerint Aida maga sem visel Aida kebeltartót. Mármint Aida Garifullina, aki a Margitszigeten adott áriaestet. Bejön egy olyan szépséges ruhában, hogy az este végén akár hozzá is mehetne benne a karmesterhez feleségül, és átdereng rajta. Mármint a ruhán.

Ez most tényleg olyan igazi hülye helyzet, az ember nem tudja, mit várnak el tőle, vegye észre, de ne tegye szóvá, ne vegye észre, de szóvá tegye, és ennek variációi. Miközben Garifullinának erre igazán nincs szüksége, egyébként is amolyan gyanús nőszemély, túl csinos ahhoz, hogy énekelni tudjon. Így is kezdi az estét, a Casta divával, ha végig így szenveleg, akkor hú, de hosszú lesz a szünetig. De egyáltalán nem szenveleg végig, egyre jobb lesz, egyre természetesebb, amint valamilyen helyzetbe kerül éneklés közben (és a helyzet lehet ária is, mint a Musette-keringő), rögtön belefeledkezik a pillanatba, vagy elfelejti pakolni magát. Nyilván valahogy el kell indulni a pályán, és egyre behozhatatlanabbnak látszó előnyt jelent az előnyös külső, de ha már beindult a gépezet, tovább is lehet lépni. Vagy ez lesz mostantól az operai verseny, kin van kevesebb ruha? (Nem is csak operai, a zongorista Yuja Wang láthatólag kényelmetlenül érzi magát, ha húsz centisnél hosszabb szoknya van rajta, pedig ő sincs erre rászorulva.) 

Mi vagyunk a tapírok, a közönség, aki nemcsak a fülét, de a szemét is legeltetni akarja? Vagy ne játsszam meg magam, negyed órája csak Aida kebeltartókról beszélek?

A második rész egyébként épp oly nehezen indult, mint az első, visszafogottabb felsőrésszel, és a koncertprogramba sehogy sem illő Schubert Ave Mariával, aztán ez is szépen ível felfelé, még egy ritkaság is belefért, Gerónimo Giménez Sevillai borbélyából egy részlet, aztán boldogan zuhantunk bele a szabadtéren elkerülhetetlen O, mio babbino caróba és Traviatába. Ha a legközelebbi Garifullina koncert a Lukács uszodában lesz, én kibírom.

Verona örömére meghallgattam azt a csodálatos őrültséget, a Romeo és Júlia rádiófelvételét. Vagyis, azt hiszem, új korában nem volt őrültség, most sem őrültség, de volt azért egy időszak, amikor az ember el sem tudta képzelni, hogy ilyet milyen céllal készítenek. Ilyen túlkoros Romeót és Júliát. A felvétel nem a vígszínházi előadás alapján készült, két évvel korábbi, 1961-es. Latinovits harmincéves, Ruttkai Éva harmincnégy. Becsülettel dolgoznak a kor ellen, Latinovits sokáig világosabb hangon beszél és csak az utolsó jelenetekre lesz úgy igazán Latinovits. De nemcsak róluk van szó, Mercutio például Ungvári Lászlónak jutott, recsegő öreg hangon mondaná a Máb királyné monológot – ha benne volna a felvételben, de azt kihúzták. Így is mindenki olyan csodálatosan, valószínűtlenül öreg…

Emlékszem az egyik első nagy Romeo és Júlia élményemre, tizennyolc évesen is arról szólt a darab, hogy na, ez a vonat elment, ez a darab már nem rólam szól, majd eljön az idő, amikor öreg Capulet vagy öreg Montague leszek, de akkor már nem fogok ilyesmit nézni és olvasni. Nem mondom, hogy kellemes érzés, de az ember belenyugszik idővel. Most meg hallgatom őket, hozzám képest nevetségesen fiatalok, de azért nem kamaszok, és az ember újragondolja mindazt, amit a Romeo és Júliáról tudott vagy tudni képzelt, hogy ez valami tinédzser-dolog, a megállított idő csodája. 

Nem tudom. Most azt érzem, hogy csak most szerettem meg Júliát. Csak most, ahogy Ruttkai mondja a Robogjatok parázs-patájú mének monológot, ahogy ki tudja tölteni a monológ végén a sok három pontot, ahogy megborzong a hangja a vágytól, a harmincnégy éves vágytól. Nem öregek. De, persze, kellene egy olyan Romeo és Júlia, amiben Romeo egy vén szivar, Júlia öreg csoroszlya, viszont épp úgy szeretik egymást, mintha tizenévesek volnának. Vagy az a Macskajáték?

Lehet, hogy ez egy csapás Romeón és Júlián is, hogy ők lettek az örökre ifjak, örökre szerelmesek. Hogy az ember leinti magát, ha azon kezd el gondolkodni, mi lett volna, ha nem tör ki a pestis Mantovában, időben odaér Lőrinc barát embere, és figyelmezteti Romeót, el ne higgye, bármit is hall, Júlia él, csak tetszhalott, jöjjön szépen haza, minden rendbe jön. És amikor minden rendbe jön, ők rájönnek, hogy nem is ismerik egymást, én tizenhat, te tizennégy, a végén minden rosszra fordul, megutálják egymást, és elmélyül a viszály a két család közt. Hát nem jobb a biztos halál és örök szerelem? A turisták százai, akik mind kinéznek Júlia erkélyén egy fénykép erejéig, aztán megérintik a bronzszobor jobb mellét, az egészen fényes, mint annak idején Hadik András lovának töke a Várban, ami, ha jól tudom, vizsga előtti babona volt. Vagy Szegeden József Attila nadrágjának elágazása. Valaki egyszer összegyűjthetné, mely bronzok hol fényesek és miért, itthon és a nagyvilágban. Prágában Nepomuki Szent János a Károly-hídon. Rómában Szent Péter lába nem fénylik, csak sima. Pesten az Október 6 utcai rendőrnek fénylik a pocakja. Lehet, hogy a szoborszeretetbe ezt is be kellene számítani, melyik mennyire és hol fénylik. Ami fénylik, azt szeretik, ha ronda is, és azokhoz nem szabad hozzányúlni. Már úgy értem, pont hozzájuk szabad nyúlni, csak eltávolítani nem szabad őket.

Júlia szobrát egyébként le kellett cserélni egy másolatra, mert az eredeti már kilyukadt a tisztelők simogatásaitól. Talán mégis jobb megöregedni.

Valamikor réges-régen, úgy emlékszem, Verona legnagyobb kapuján volt egy felirat. A belső, város felőli oldalon, és két nyelven, nemcsak olaszul, de angolul is. Angolul ez: There’s no world without Verona walls, but purgatory, torture, hell itself. Magyarra Mészöly Dezső így fordította: Veronán kívül nékem nincs világ, csak kínzatás, gyehennatűz, pokol. (Sokáig azt hittem, Mészöly Dezső rosszul használta a gyehenna kifejezést, az maga pokol, nem a tisztítótűz, de tévedni emberi. Mármint részemről tévedni, ő tudta jól.)

Nagyon imponált a felirat, nemcsak azért, mert legalább tudja az arra járó, mit veszít, ha kilép a kapun, még akkor is, ha nem hagyja hátra egynapos hitvesét, hanem hogy Shakespeare mekkora ász. Mert mi, persze, szeretjük, ha elismerően szólnak rólunk a nagy nyelvek nagy költői, ha nevedet hallom, magyar, szűk lesz a német zeke rajtam. De az olaszok is Shakespeare-rel mérik magukat? Azért ez valami. El is határoztam, hogy ha megint erre járok, lefényképezem a táblát. És tessék, arra járok, és a táblának csak a helye van meg.

Vagy ez egy másik kapu? Egy másik város?