A múlt évezredben, még a nyolcvanas években voltam először a veronai Arenában. Azt is tudom, mit láttam, a Traviatát. Természetesen egy vagyonnak éreztem a jegyárat, pedig a kövekre szólt, az Arena felső karéjára, meg nem is tudtam, hogy ott az érkezési sorrend nagyon fontos, aki később jön, az oldalt ülhet. Mondjuk épp ez az oldalt ülés okozta a legnagyobb örömet, láttam, hogy Sherrill Milnes az idős Germont szerepében nemcsak a színpadon sántít, de úgy jön be, úgy megy ki, hogy nem múlik a sántítás, benne marad a szerepben. Vagy tényleg fájt a lába – de ezt már csak utólag mondom.

Eltelt harmincöt év, és az Arenában most is egy vagyonnak érzem a jegyárat, de ezért a vagyonért már a küzdőtéren ülök. Merengek tehát, hogy ez az élet, az ember lejön a kakasülőről a drágább helyekre, aztán ezt lehet finomítani meg arányosítani, hogy vajon miért is van ez így, erősebb ingerekre van már szükségünk, ahogy az ételekben is megtanuljuk szeretni a csípőset meg a camembert sajtot. Egy élet nézőtéri muzsikája, mire megvénülünk, majd az első sorba váltunk jegyet.  

Szép merengésemnek a jegyszedő vet véget, kedves uram, ha ilyen elegáns helyen ül, akkor sajnos tudnia kell, hogy vannak szabályaink, a 19. sorban a hosszú nadrág kötelező. De hát nincs hosszú nadrágom. Semmi baj, fáradjon el a 10-es kapuhoz, ott készséggel állnak a rendelkezésére.

És tényleg, a jegy mellé meg kellett vennem egy fekete nadrágot. A csíkos póló maradhatott, így leginkább egy kultúra iránt fogékony gondolásnak érezhettem magam. Van még út az elegancia és a gazdagság felé.

Végig azt éreztem, hogy mintha a közönség nem jól fogadná, figyelné, értékelné az előadást. Vagy, hogy leszokjak arról a gondolatról, amely szerint mindenki más rossz irányba megy az autópályán, csak én nem, nem azt várják, nem azt kapják az előadástól, amit én, de alighanem nekik van igazuk. Mintha valami sportesemény volna az este, nem azért, mert valakinek drukkolni kell, ez nincs, de az sincs, hogy... Nem is tudom, mi nincs, hogyan is kellene befogadni egy operát, pláne nagy tömegben, szabad ég alatt. A veronai Arenában, és Aidát, ez az a mű, ami kötelező, minden évben műsoron van, 1913 óta. Mindenesetre nem úgy hallgatják, ahogy színházban szokás, bejön a karmester, elhalkulnak a zajok, megindul a zene, hanem elindul a zene, és aztán halkulnak a zajok, kezdődik a történet.

Most épp nem végződik, és ez láthatóan senkit nem zavar. Mire a negyedik felvonásig érünk, föltámad a szél, az égen villámok cikáznak, a közönség nagy része pedig, mintha mégis focimeccsen volnánk, ahol már vagy nagyon sokkal vezetünk, vagy nagyon sokkal égünk, szépen elindul hazafelé. Még énekelne Anna Netrebko és Yusif Eyvazov, amikor a karmester leinti a zenekart, félti a hangszereket, mindjárt esni fog.

Egyébként igaza van, mindjárt tényleg esik, meg ami hátra van, az talán valóban csak formaság, meghalnak a sziklasírban, de nem is halnak meg, nincsenek is sziklasírban, esik rájuk az eső. A két énekes elmosolyodik és integet, még taps se nagyon van, beszaladnak a jegyszedők, és vízhatlan kabátot kezdenek árulni. Senki nem zúgolódik, ez most ennyi volt, nyomás haza.

Egy hónapja volt friss hír, hogy meghalt Leonardo Del Vecchio, a világ egyik leggazdagabb embere. (Olaszországban második, a Forbes listáján 57. helyezést ért a vagyona.) De egyébként ki az a Leonardo Del Vecchio, ha nem valami titokzatos festőművész Lorenzo il Magnifico udvarából?

A története akkor is szép, ha egyébként az ember legyintene arra, hogy ilyen világban élünk, elég gazdagnak lenni ahhoz, hogy híresek legyünk, mert Leonardo Del Vecchio tényleg maga szerezte a vagyonát, ötödik gyereke volt egy szegény asszonynak, az apja már nem érte meg a születését, el lehet képzelni, hogy nem dúskáltak a háborúba ájult Itáliában. De tizennégy évesen elkezdett dolgozni egy szemüvegkereteket gyártó üzemben, aztán övé lett az üzem, aztán rájött, hogy a napszemüvegben mekkora lehetőség van, megállapodásokat kötött a nagy divatcégekkel, hogy ezentúl ő fogja szállítani nekik a szemüvegeket. Megalapította a Luxotticát, ez már olyan felirat, amivel mindenki találkozik, ha Olaszországban jár, és elhalad egy optikus boltja előtt, felvásárolta a lehetséges konkurenseket, ami klassz napszemüveg van a világban, az nagy valószínűséggel Leonardo Del Vecchio és családja érdekeltségébe tartozik. Tőzsdére ment New Yorkban, visszavonult, amikor úgy érezte, hogy már megtette a magáét, aztán reaktiválta magát, amikor azt érezte, hogy az új cégvezetők nem teszik meg a magukét, és igaza volt, ő tényleg jobban értett hozzá.

Nem is ez a lényeg, legalábbis számomra. Hanem hogy valaki milliomossá, milliárdossá, billiárdossá válhat Olaszországban azzal, hogy napszemüveget gyárt és azzal kereskedik.

Ez egy csodálatos ország.

Sokáig azt hittem erről a dalról, hogy Frank Sinatra-szám. Úgy hallottam először, és tetszett is nagyon, a hangszerelésben csembaló, a tempó lendületes. A szövegre azért gyanakodhattam volna, mert a jó kis, magabiztos, férfias butulás helyett csupa bizonytalanság, hogy lám, nem ismerek semmit az életben, se a felhőket, se a szerelmet, de magát az életet sem. Nem Sinatra-duma. Aztán jött a meglepetés, amikor filmben szólalt meg, remélem, nem beszélek hülyeségeket, de talán az Igazából szerelemben, Emma Thompsonnal dől össze a világ, és közben az eredeti változat szól, vagy ez egy kicsit nehéz kérdés, mi az eredeti, mindenesetre a szerző, Joni Mitchell előadásában. Ja, hogy ez ilyen. Ilyen is.

Most ez a YouTube-szenzáció, Joni Mitchell visszatért, énekelt néhány dalt a Newport Folk Festivalon. Aneurizmája volt, az is csoda, hogy él, ő meg még a gitárt is a nyakába vette, aztán inkább leült egy aranyozott karosszékbe, és elénekelte a Both Sides Now-t. Talán nem is ő a legmeghatóbb, hanem mindenki más. Akik ott ülnek körülötte, és ha nagyon nem megy neki, akkor hangosabban énekelnek, hogy elnyomják vagy mutassák, mi is a megfelelő hang, egyszerre sírnak és fülig ér a szájuk, hogy itt lehetnek, vagy hogy Joni Mitchell itt van. Megnéztem, hány éves: november 7-én lesz hetvenkilenc. És nekem jegyem van két hét múlva Tom Jones-ra. Ő nyolcvanegy.

Az ember nem is tudja, mit csodáljon jobban Vernében (Verne-ben), a fantáziát vagy az anyagismeretet. Azt sem tudom pontosan, hogy bejárta-e azokat a helyeket, amelyekről írt, vagy csak könyvekből tájékozódott, milyen is Ausztrália vagy Patagónia. Mindenesetre amit a Sándor Mátyásban megrajzolt, az stimmel. Nemcsak Trieszt, ahol folyton fölfelé kell menni, amíg el nem éri az ember a San Giustót, de a várbörtön Pisinóban, vagyis ma Pazinban. A függőleges sziklafalak, ahol leereszkedni képtelenség, hiába döntik ki a vasrácsot az ablakon. De szerencsére ott a villámhárító, csak meg kell ragadni, és ereszkedni lefelé. Sajnos vihar is van, villámok is vannak, de nem spoilerezek tovább.

Most épp nincs vihar, bánják is nagyon a helyiek, szárad a világ, a szakadék mélyén a folyó épp csak csörgedez, nézegetem a regényes helyszínt, amikor hatalmas visítás és surrogás hallatszik. A szakadékot ma drótkötelek szelik át, több is, így lehet jobbról balra, aztán balról jobbra leereszkedni. A sisakos vitézek vígan kurjongatnak, a többiek tapsolnak, várják a sorukat. A legmenőbbek tótágast állva suhannak a kötélen, nem elég a rendes frászolás, ők fejjel lefelé néznek bele a szakadékba.  

Hát igen. Próféta volt Verne, megálmodta az utazást a Holdba, a tengeralattjárót, a nagy hatótávolságú elektromotorokat, de ilyesmit még ő sem tudott kitalálni.

Nem én vettem észre, csak megdöbbentem rajta: Stefan Soltész (ha jól mondom, de talán jól, hétévesen hagyta el Magyarországot, 1956-ban, és azt mondják, értett jól magyarul, de soha nem beszélt a nyelven) az ötödik karmester, aki a Bajor Állami Operában lett rosszul, és halt meg, vagy a helyszínen, vagy abból a rosszullétből már soha magához nem térve. A többiek között van klasszikus nagyság, mint Felix Mottl vagy Joseph Keilberth, és van ismerős, Pesten járt, szeretett-tisztelt, mint Giuseppe Patané vagy Marcello Viotti. Nem akarom elviccelni a dolgot, hogy a jelek szerint a müncheni munkafeltételek nem kedvezőek a karmesterek számára, inkább azt volna jó tudni, hogy vajon ez a szép halál?

A kérdéssel még 1987-ben találkoztam, amikor egy éjszakát álltam sorba Plácido Domingóért az Erkel előtt, és persze ment a mesélés, emlékek felidézése. Ott mondta valaki, hogy jaj, de szép halála volt Leonard Warrennek, a színpadon, A végzet hatalma áriája alatt. Azóta is foglalkoztat a kérdés, hogy tényleg szép-e, tényleg így-e a legjobb, valami más tudatállapotban, hogy észre sem veszi az ember, mennyire rosszul van, és mire észrevenné, már nincs. Vagy így van valami befejezetlen jellege az életnek? Legalább a felvonás végéig hadd jussak el? Legyek rosszul a taps alatt, menjek haza, és ott szépen, csöndben, minek ebbe bevonni a közönséget?

A probléma a szokásos: aki tudja a választ, nem tudja elmondani.   

Minden sikeres férfi mögött, mondja a bölcsesség, nyilván azóta már tovább lehet fejleszteni, nem mögötte, hanem mellette, és nem feltétlenül nő, de most maradjunk az eredetinél. A sikeres férfi Nikolaus Harnoncourt, aki furcsa megszállottból sikeres karmesterré vált, ezzel persze keveset mondtam. Harnoncourt legfontosabb hatása nem is az volt, hogy azóta, mondjuk, úgy játszanák a Vivaldi Négy évszakot, ahogy ő, a Tél lassú tételét hihetetlenül gyorsan, mint inkább az értelmezés, a megalapozott értelmezés szabadsága. Ha meg tudja mondani, miért játszotta a Largo tételt gyorsan, akkor játssza csak, nem dől össze a világ.

Tényleg nem.

Hanem a Télnél maradva, valamikor majdnem annyian utálták a felvétel szólistáját, mint a karmesterét. A szólista pedig Alice Harnoncourt volt, a később sikeressé vált férfi mögött vagy mellett a nő. Aki nemcsak hegedült, de szervezte az életet a férje körül, kicsiben és nagyban, alakította a koncert körutakat és szülte a gyerekeket (négyet), interjúkat intézett, és ő volt a zenekar koncertmestere, később pedig, az idő haladtával kicsit hátrébb ült. Pont annyiszor láttam őt zenélni, ahányszor a férjét, mert mindig beült mindenféle zenekarba, onnét segítette Nikolaus Harnoncourtot. Hatvanhárom éven át éltek házasságban, de nemcsak együtt keltek és feküdtek, hanem közben is együtt voltak. Joguk lett volna úgy befejezni, ahogy Philemon és Baukisz, egy időben, az egyik tölggyé, a másik hársfává vált volna, de Alice Harnoncourt hat évvel túlélte a férjét.     

One hit wondernak mondja az angol köznyelv azokat az előadókat és együtteseket, akik vagy amelyek pályájuk során egy igazi nagy slágert hoznak a világra, aztán kész, mintha elvágták volna, soha többé a listák környékére se kerülnek. Mint azok, akik a Lambadát játszották, a nevüket is elfelejtettem, ha valaha is tudtam. Vagy F. R. David, akinek a Words did not come easy. Vagy száz hasonló.

Hozzájuk képest Sebastián Yradier minimum kétslágeres szerző. Egyrészt megírta a La palomát, másrészt volt egy önerőből kevésbé ismert dala az El arreglito (ha jól fordítom, kis megállapodás, megállapodásocska), amelyről Bizet hitte azt, hogy szabad préda, mexikói népdal, és lett belőle a Carmenből a Habanera. De Bizet legalább tudta, hogy nem saját tollal ékes, Stravinskynak nagyobb gondot okozott, hogy a Petruskában az egyik dallam, amit a kíntornás játszik a vásárban, nem saját elméjének szüleménye. Mert nem tudta, hogy a dallam tényleg létező, tényleg a kíntornás játszotta az ablaka alatt, úgy lopódzott be a fülébe, fejébe, és megírta újra. Ehhez képest Bizet esetében csak azt nem érti az ember, miért gondolta, hogy a habanera mexikói, és nem kubai. És miért gondolta, hogy a sevillai cigánylány tengerentúli melódiával határozza meg önmagát?   

Egy-egy sláger néha megdöbbentően régi tud lenni. A magam részéről, hangzása alapján 1920 környékére tippeltem volna a La paloma születését, de ez a dátum több okból lehetetlen. Először is a szerző, Sebastian Yradier 1865-ben meghalt, másrészt a La paloma már akkor is sláger volt, amikor a Habsburg Miksa császárt Mexikóban kivégezték. A legendának több változata is van, az egyik szerint a császár ezt dúdolta volna a kivégzése pillanatában, mielőtt eldördültek a fegyverek, a másik szerint egy felbérelt zenekar játszotta a gyászos esemény alatt, bár ennek elég kicsi a valószínűsége. Az biztosnak látszik, hogy Miksa császár (ha elfogadjuk ezt a címet) szerette a dalt, és hogy amikor az Európába került holttestet elindították Bécs felé, valóban ezt játszotta a zenekar. Azóta nem is szokás a La palomát osztrák hajókon játszani. Nem olyan nagy lemondás.

De ha már legenda, nyilván alig van olyan kivégzés, amellyel kapcsolatban ne pendítenék meg, hogy nem is azt végezték ki, akit mondtak. Miksával kapcsolatban mindezt még alátámasztja, hogy az anyja, Zsófia hercegnő a holttestet meglátván azt mondta: ez nem az én fiam. Tekintve, hogy a kivégzéskor az egyik golyó Miksa arcát érte, és hogy a holttest egy hétig közszemlére volt téve májusban, továbbá a test csak fél évvel a kivégzés után jutott Bécsbe, ez nem olyan különös. De a legenda él, tovább élt, mármint Miksa élt tovább állítólag, mert feltűnt San Salvadorban egy Justo Armas nevű ember, aki jól beszélt németül. Justo Armas lehetne beszélő név is, hecho justo por las armas annyit jelent, hogy fegyverek által szolgáltatott igazság, bár aligha hinném, hogy Miksa épp ezt a nevet választotta volna magának. Ámbár lehet, hogy nem volt választása, örüljön az életnek, amit annak köszönhet, hogy szabadkőműves volt, akár a kivégzését elrendelő Benito Juarez, és a szabadkőművesek nem ölhetik meg egymást. Állítólag a kétezres évek elején elvégzett DNS vizsgálatok Justo Armas Habsburg voltát igazolták, bár ha ő lett volna Miksa császár, akkor 104 éves korában halt meg. (Azt csak halkan teszem hozzá, hogy Miksa a Miramare kastélyban élt Trieszt mellett, és Triesztben a templom és a vár is San Giustóról van elnevezve.)

Akár így volt, akár úgy, marad egy kérdés: akkor miért nem szabad a La palomát játszani az osztrák hajókon?

A Falstaff ment a Mezzo tévén, tavalyi, Aix-en Provence-i előadás, annyira különleges és szép, hogy az ember nem tudta abbahagyni a nézését. Meg annyira érdekes is volt a képi világa (Barrie Kosky rendezése), hogy a néző tudni akarta, vajon a következő jelenetet hogyan oldják meg. És az aztán következőt? Az első felvonás második képénél csatlakoztam az előadásba, mindenki ott volt, csak Falstaff nem, így aztán vártam a címszereplő megjelenését, közben eszembe jutott nálunk az utolsó előtti felújítás. Gregor és Sólyom-Nagy Sándor fényképe volt a plakáton, vigyorogva mutattak egymásra. Régi szép idők, egyiküknek sem kellett hastömés, saját testalkattal játszottak. Azóta az operaénekesek nagy többsége is egészséges vagy egészségesebb életmódra váltott, nagy párnákat kell viselni a jelmez alatt.

Vagy nem? Christopher Purves énekli Falstaffot, parókával, sőt több parókával, de ami a hasát illeti: saját hassal. Átlagos hassal, talán az egészségesnél kicsit több testzsírral, de semmiképpen nem feltűnővel vagy eltúlzottal.

Nem erről van szó itt és most, de tulajdonképpen már vártam, hogy a kövérek felszólalnak a hátrányos megkülönböztetés ellen. Mert kövérnek lenni mégis nehézség az életben, és nem is lehet nagyon védekezni ellene. A kövérektől a társadalom enyhén viszolyog, valószínűleg hátrányt szenvednek a különböző munkahelyi meghallgatásokon, és jelen pillanatban még nincs is érdekképviseletük. Pedig nemcsak furcsállkodva néznek rájuk, nemcsak lehetetlen elrejteni a testi hibájukat, de a világ körülöttük még őket is teszi felelőssé ezért a hibáért vagy furcsaságért, hát minek zabál annyit. De legalább az opera most időben lépett, a blackface mellé behozta a big belly tilalmát.