Lóháton a Szajnán

Lóháton a Szajnán

cheval.jpg

Kicsit hervadtam tegnap az olimpiai megnyitó alatt, talán azért, amit a két magyar közvetítő is hangsúlyozott: ez már végképp nem a sportról és nem a sportolókról szól. Ők a mellékszereplők, ronggyá ázva a Szajnán a hajókban. A főszereplők is ronggyá áztak, ebből a szempontból panasz nem lehet, az eső nagyon demokratikus jelenség, mindenkit egyformán ver, de nem mindenkit mutatnak egyformán hosszan az esőben, az atléták tíz másodpercet kapnak egy hajó fedélzetén, a lábukat emelgető rapperek vagy Celine Dion végigénekelhetik a számukat.

Másfelől hervasztóak voltak maguk a műsorvezetők is, mert amiről egy jó megnyitó szólni tud, a sport kultúrtörténetéről és a kultúra sporttörténetéről, abban ők se nagyon voltak otthon, nem ismerték meg a fáklyavivőket, pedig azt alighanem kipuskázhatták volna a sajtóanyagból, nem ismerték meg a Carl Lewisnál régebbi sportcsillagokat a filmeken, pedig volt néhány (az ember azt hitte) felejthetetlen pillanat, Harold Abrahams vagy Abebe Bikila. Amit lehet, azt elrontották, még az utolsó pillanatban is azt mondták, hogy Celine Dion a La vie en rose-t énekli, pedig azt a dalt igazán könnyű felismerni, folyton visszatér a szövegben a cím.

De mégis, amikor a Szajnán végigszáguldott az a nagy fényes ló és lovasa, egyfelől persze a hideg futkározott a hátamon, mert olyan volt, mintha az Apokalipszis egyik lovasa érkezett volna meg. De legyen ő a háború, és akkor hátha a játékok végén fogja magát, és ellovagol. Másfelől meg az ember megtanulja, elfogadja azt a véleményt, hogy Leonardo sajnos szétforgácsolta a tehetségét, mert ahelyett, hogy festett volna egész nap, a vizek örvénylését tanulmányozta, a repüléssel foglalkozott, és különféle ünnepi előadásokat tervezett Lodovico Sforzának, mindenféle gépeket, amelyekkel mitológiai jeleneteket elevenítettek meg. Egy ilyen hatalmas, városi látványosság alatt azért meg lehet érteni, hogy ez csak az utókor okossága. Miért nem festett többet, hogy mi is láthassuk a műveit? De a kortársak leginkább ezeket a játékokat és előadásokat láthatták, amelyeket talán többre is értékeltek, mint a vásznakat és freskókat.  

Hírünk a világban

Hírünk a világban

reiner_1.jpg

Azt szokás mondani, hogy a világon a legismertebb magyar Puskás Ferenc, és bár az ilyesmit vagy ennek ellenkezőjét bizonyítani nyilván elég nehéz, azért vannak ezzel kapcsolatban kételyeim. Nem Puskás nagyszerűsége miatt, hanem a foci mindenhatósága miatt, túl sok és túl népes országok vannak a világban, ahol a labdarúgás közel sem olyan népszerű, mint Európában vagy Dél-Amerikában. Nem hiszem, hogy ha Pekingben vagy Delhiben arra hivatkoznék, hogy Puskás honfitársa vagyok, nagyon értelmesen néznének rám.

Akkor hát? Bartók Béla? Liszt Ferenc? Talán. Remélem.

De mi a helyzet Lugosi Bélával? Elég régi film az ő első nagy sikere, a Dracula, egyidős a Hyppolit, a lakájjal, de mintha Lugosi Bélának mégis volna annyi saját híre, hogy a maga nevén emlegetik, nem a szerepe szerint. Bár a Lugosi is fölvett név, eredetileg Blaskó Bélának hívták.

A vicc persze az, hogy a képen nem Lugosi Béla látható, hanem a karmester, Reiner Frigyes. Azt hiszem, élőben nem lehetett őket összetéveszteni, Reiner kifejezetten alacsony ember volt, de a zenészek között így is félelmetes volt a híre, kevés és kicsi mozdulatokkal vezényelt, de mindent meghallott, és jól tudta alakítani ezt a méltatlankodó karmester-típust, akit arra kényszerít az élet, hogy agyalágyult zenészekkel kell együtt dolgoznia. Carelli Gábor tudott erről szépeket mesélni, amikor a Saloméban a négy zsidó egyikét énekelte, nehéz négy szólam, láttam én az Operában is úgy, hogy senki nem tudta, hol járnak, a karmester csettintésekkel próbálta helyreállítani a zűrzavart Az ilyesmit elkerülendő Carelli szólt Reinernek, hogy ha lehet, ne azokkal az apró mozdulatokkal vezényeljen, mert nem látni jól a színpadról, hogy mi történik az árokban. Attól kezdve  valahányszor be kellett lépnie, Reiner fölállt az árokban elhelyezett székről, és hatalmas, félreérthetetlen, parancsoló mozdulattal Carellire mutatott.

Persze egyáltalán nem hiszem, hogy Reiner volna Bartók után a leghíresebb magyar. Pedig jó volna.

Zirbadzse

Zirbadzse

zirba.jpg

Van egy barátom, aki ha hosszan olvas ételekről, vagy moziban, tévében valami ételt készítenek el, szinte ellenállhatatlan vágyat érez, hogy ő maga is elkészítse azt az ételt. Nem tudom pontosan, hogy miért, így közelebb érzi magát a nézett vagy olvasott eseményekhez, ha Mátyás király mártásos kezét hófehér kutyák bundájába törli, akkor az ember nem ehet közben hamburgert. Vagy egyszerűbb a helyzet, a szelleme irányítja az étvágyát, ami odabent játszódik, a belső színpadon, azt akarja eljátszani a valóságban is? Lehet, hogy a kettő ugyanaz.

Erre a barátomra gondoltam az Ezeregyéjszaka olvasása közben, egy mesében ugyanis valaki kényszeresen kezet mos zirbadzse evés előtt, negyvenszer tiszta vízzel, negyvenszer szódával és negyvenszer szappannal. Mindezt azért teszi, mert egyszer beleszeretett a kalifa feleségének a szolgálójába, a szerelme viszonzásra is talált, ám mielőtt boldogan egyesülhettek volna, ő evett egy kis zirbadzsét, és nem mosott utána kezet. A szolgálólány megsértődött, riasztotta az őrséget, és először úgy döntött, hogy le kell vágatni az ifjú mindkét kezét, aztán valamelyest megenyhült, és beérte két hüvelykujjal és a láb két nagyujjával.

Veszélyes étel. A legveszélyesebb persze az, hogy hiába próbáltam rájönni, mi lehet az a zirbadzse, nem sikerült kiderítenem. A könyvben lábjegyzetben annyit írnak, hogy húsvagdalék köménnyel, de ilyen vagy hasonló helyesírással semmit sem találtam az interneten. A legközelebbi Google-javaslat az volt, hogy Vladimir Zhirinovsky.

Sümeghy és a többiek

Sümeghy és a többiek

sumeghy.png

Bende Zsoltot hallgattam tegnap délelőtt, teljesen véletlen okból, kezembe akadt egy kazetta, még azt is meg lehet mondani, hogy mikor vettem föl az anyagot a rádióból, mert bemondják, hogy születésének 75. évfordulója alkalmából adták le az összeállítást.

Azért ez nem is kicsit borzalmas, hogy az emberek elvesznek a múltban, tudom, más emberek még jobban elvesznek, mert mindig jönnek újak, de az énekes közérdekű a hangja miatt, és ha a hangot nem rögzítik lemezen, akkor már csak véletlenül lehet eleven vagy elevennek ható emlékekkel találkozni. És nincs hibás, a lemezgyárak még a fénykorban sem építhették mindenkinek a karrierjét, kiválasztották a legizgalmasabbnak tűnőt (nálunk ez baritonkérdésben Gáti István volt), és őt keresték, vele készültek a felvételek.

Világszinten is ez történt, ma mindenki tudja, ki volt Maria Callas, aki érdeklődik az opera iránt, tudja, ki volt Renata Tebaldi, de Leyla Gencer neve már csak a megszállottaknak mond valamit, annyi lemezkiadó a világon nem volt, hogy Gencer hangját is sok és jó minőségű felvételről hallhatnánk újra.

Az egész a Szomszédokról jutott eszembe, Csányi Jánosról, akinek, ha jól tudom, az énekhangját alig-alig őrzi valami, talán csak egy Gianni Schicchi televíziós változat, aminek viszont van annyi bája, hogy Gherardinót, a kisgyereket az ifjabb Csányi, Csányi László játssza. Ehhez képest a Szomszédok másik operaénekes szereplője, Palócz László egész jól járt, a napokban hallgattam két opera-keresztmetszeten is, A trubadúrban és a Traviatában, kicsike kísérletek a teljes felejtés ellen.

Arról persze már az operaénekeseket kellene megkérdezni, hogy ha választhatnának, hogy mi maradjon meg belőlük, mit szeretnének. Az arcukat vagy a hangjukat?

Oglu

Oglu

screenshot_84.png

Meghalt Csányi János, az Operaház veterán tenorja. Főszerepben én már nem láttam, Siegfried-énekléséről azért vannak kóbor legendák, hogy (ha jól emlékszem) Astrid Varnay ámulatba esett tőle. De Csányi János  operaéneklés nélkül is közismert jelenség volt itthon. Amikor először láttam élőben fekvőtámaszozni valamelyik uszodában, általános iskolás koromban, akkor ő volt Katica bácsi, a szadista verőember az Egy óra múlva itt vagyok című sorozatban. Később ő volt Góliát, az aranyszívű hórukk ember a Szomszédokban.

Mondhatni: nem gyenge. Fizikai adottságainak köszönhette alighanem A koppányi aga testamentumában is az aga szerepét, akkoriban még kevés színész engedhette meg magának, hogy derékig levetkőzve vívjon. (Ha valaki emlékszik a Kárpáthy Zoltánban Básti Lajos kardpárbajára, tudja, mire gondolok.) Az Operaház Facebook-bejegyzése szerint ez a címszerep volt a legismertebb alakítása, nyilván ez egy terminológiai probléma is, nekem úgy tűnik, hogy A koppányi aga testamentuma címszerepét nem lehet eljátszani, hacsak valaki nem a testamentumot játssza, ahogy A kékszakállú herceg várának sincs szerintem címszerepe, de lehet, hogy csak az én nyelvérzékem akad fenn ezen. Mindenesetre az Opera bejegyzését már úgy vette át a legtöbb honi médium, hogy Csányi János az Oglu, a koppányi aga testamentuma című film címszerepét játszotta, ilyen film pedig már biztosan nincs. Amúgy ez is érdekes dolog, ha jól tudom, az Oglu név önmagában értelmetlen, azt jelenti, hogy valakinek a fia, de nem mondja meg, hogy kinek a fia. Mintha a törökök egyik Magyarországon játszódó ifjúsági regényében a negatív főhős neve az volna, hogy –ffy.

De ezért már Fekete Istvánnál kellene reklamálni.

Mit is jelent?

Mit is jelent?

A Fesztiválakadémia tegnapi zárókoncertjén, ráadás előtti ráadásként, vagy meg nem hirdetett műsorszámként egy csellista, Vashti Mimosa Hunter és egy hegedűs, Jonian Ilias Kadesha adott elő, ha jól emlékszem négy kétszólamú Bach-invenciót. Számukra is meglepetésnek tűnt a műsorszám, mert nem pontosan azonos állásponton voltak, hogy melyik invenció után melyik következik, az F-dúr darabot kétszer kezdték el, illetve csak egyszer kezdték el együtt, de ez se nem lényeges, se nem volt zavaró. Hanem maga a darab. Mint annyi mindenről, erről is Kocsis Zoltán jutott az eszembe, van egy televíziós felvétel, kilenc éves, amikor ezt játssza. Nem tudom, szakemberek talán látják az oroszlánkörmöket, én csak azt, hogy ugyanazzal a szép kéztartással játszik, ugyanaz az űrlény-fejforma, szemüveg alatti kancsalság, amit kinőtt, csak pezsgő hatására jött vissza később.

Most ez mit is jelent? Hogy nincs itt, vagy hogy itt van?

Kihalóban

Kihalóban

Régebben ez visszatérő műsorszám volt a különböző nagyszabású és reprezentatív vidám műsorokban, hogy operaénekesek könnyűzenét énekeltek. Esetleg könnyűzenészek operát, bár az soha nem sült el olyan jól. Székely Mihály, Radnai György, később Gregor, Kalmár Magda, vagy Begányi Ferenc, amint azt harsogta egy üveg vörösborral a kezében, hogy Fel, torreádor, idd meg a bikát! (Bár ez épp nem popdal, de hát ez is egy humorlehetőség volt, operaáriák diszkóritmusban. Az emberek nevettek is, meg rácsodálkoztak, hogy voltaképpen mennyire érdekes dolog hanggal énekelni, nem mikrofonba beszélni.

Úgy nézem, ez tökéletesen kihalt műfaj lett. Nemzetközi szinten is. A múlt évezred végén még ment a Pavarotti és barátai koncertsorozat, ahol egy-egy öniróniára hajlamos popzenész esetleg hajlandó volt hülyét csinálni magából, Pavarotti meg elzengte a My Wayt, de mostanra mintha teljesen felhagytak volna a műfajkeveréssel, túl sok technika és elektronika kell már a legegyszerűbb dalokhoz is, túl kevéssé népszerűek az operisták ahhoz, hogy mindegy, mit, csak énekeljen alapokra helyezkedjen velük a hallgató.

Nem állítom teljes szívvel, hogy ez nagy baj volna, de az egész mintha rosszat jelezne. Mindkét műfaj tekintetében.

Ahol ki lehet bírni

Ahol ki lehet bírni

Jevgenyij Mravinszkij felvételeiből hallgattam, most valahogy kevesebb gyönyörűséggel, mint szoktam, pedig orosz műsor, Csajkovszkij, Muszorgszkij, Glinka és Glazunov. Ebben tartották őt a legjobbnak, meg, természetesen Sosztakovicsban, akivel jó barátok voltak, néhány szimfóniát Mravinszkij mutatott be.

De a kevesebb gyönyörűségre visszatérve, biztos, hogy számít a hangfelvétel minősége, hiába Erato a CD, azok azért leningrádi felvételek a hatvanas-nyolcvanas évekből, kemény, csörömpölős hangzás, ami lehet, hogy megtéveszti az embert, keménynek és csörömpölősnek hallja az interpretációt is.  (Van egy történet, amely szerint a BMG megvett a Melogyijától egy bizonyos hangfelvételt. Sztereónak kellett volna lenni, de az Amerikába kiküldött szalagon monó felvétel volt. Visszaírtak, hogy várják a sztereó szalagot, mire azt a választ kapták, Vlagyimir Szemjonovics, a lemezgyár igazgatója azt üzeni, hogy a felvétel sztereó.)

Csörömpöl tehát Mravinszkij felvétele, és az ember óhatatlanul valami hatalmas és különlegesen átláthatóan zenélő katonai zenekart képzel maga elé (Mravinszkij maga koncerteken a frakkján hordta a kitüntetéseit), eszébe jutnak a próbák, nem lehet olyan rövid részletet nézni, ahol ne volna a karmester egyszerre csodálatosan tisztában azzal, mit akar, és azt hogyan érheti el, és ne nyílna ki a néző zsebében a bicska, ahogy fegyelmezi a muzsikusokat. Egészen halkan beszél, és leginkább torokköszörüléssel instruál. Szörnyű, rosszabb, mintha ordibálna. Meg is volt egyébként a hatása, a zenészek egy órával a próba előtt már a teremben voltak, és szorgalmasan hangoltak, készültek. 

Mravinszkij 1938-tól volt a Leningrádi Filharmonikusok zeneigazgatója, ötven éven át. Néhány generációt megtanított kesztyűbe dudálni, vagy nem is tudom, a megfelelő hangszerbe trombitálni. Közben azért volt Sztálin, háború, Hruscsov, Brezsnyev, azt mind túl kellett élni, a rendszer kegyeltjeként és ellenségeként, hiszen nem csinált titkot a hitéből. Eszembe jut Sosztakovics is, aki annyira utálta Toscaninit, amiért az kiabál és alázza a zenészeket, de hát Mravinszkij is alázta a zenészeket, az hogyhogy nem zavarta? És valahogy odajutottam, hogy valószínűleg nincs más megoldás: zsarnokság idején csak zsarnoksággal lehet fenntartani a kis világot, a menedéket, a védenivalót, ahol ki lehet bírni.

Opasno je van se magnuti

Opasno je van se magnuti

karinthy_1.jpg

Mi már ahhoz a generációhoz tartozunk, amelyik fordítva tanulta a magyar irodalmat, legalábbis sok esetben előbb találkozott a paródiával, és utána az eredetivel. Jó esetben, mert például Szabolcska Mihály verseit én csak az utóbbi napokban vettem át, és aligha fogja kiszorítani Karinthy sorait: „És estefelé, ha a nap lehull/ Bealkonyul.”

Talán nincs is ebben semmi csodálatos, emlékeim szerint a Keresztapa-filmeknek is előbb érkezett el Magyarországra a paródiája mint az eredetije. De hiába nem győzöm csodálni és röhögni Karinthyt, újra és újra szöget üt a fejembe egy paródiája, sőt, már az is, hogy csak egy paródiája van a tárgyban: József Attila. Amennyire tudom, csak egy verset írt az ő stílusában, a Pünkösdi kolbászt, de voltaképpen az sincs az ő stílusában Hótom után angyalokkal vígan parolázok. Mikor írt József Attila ehhez hasonlót? Az első versszak utolsó két sora még találó: Gyémántlencsét rágott két fúrása szívemen. Hogy a szíven rágnak, az tényleg József Attila, „egy fáradt alma függ fejem felett, a hernyó rágott szívéig szemet”. Ami arra utal, hogy Karinthy (persze) jól ismerte József Attila verseit, másrészt (persze), hogy a kortársak számára mennyire idegen volt ez a világ.

Korai krimi

Korai krimi

one_thousand_and_one_nights17.jpg

Minden Rimszkij-Korszakovval kezdődött, hogy egy kicsit sokat hallgattam a Seherezádét, és rájöttem, hogy hiába a négy tétel négy címe, nem jutok sokkal előrébb velük. Nem tudom, ki az a Kalander herceg, és mi történik a Mágneshegyen. Szóval pótolni kell, ami gyerekkorban (ha akkor) elmaradt, elkezdtem olvasni az Ezeregyéjszakát. Nem a valószínűleg legjobb fordítást, de egy elég jót, Honti Rezső művét, ami ugyan nem lesz elég ezeregy éjszakára, egy pár napig megteszi.

Hogy mást ne mondjak, a Mágneshegyet már tudom, mi.

Igazából nem is ez a csodálkozás alapja, hanem a tökéletesen más gondolkodás mesékről, történetekről. A krimiről. Mi körülbelül ahhoz vagyunk szokva, hogy találnak egy hullát, és a végén győz az igazság, kiderül, hogy miért ölték meg az áldozatot, ki tette, és mi a büntetése. Ehhez képest az egyik mese, A meggyilkolt lány és a három alma története meglehetősen hasonlóan kezdődik, a kalifa megszán egy koldust, gyere, vesd ki a hálódat, és akármit fogsz, adok érte száz aranyat. Fognak egy ládát, benne egy földarabolt női holttesttel. A koldus a beígért összeg dupláját kapja, a vezír meg ultimátumot a kalifától, vagy kideríti, mi történt, vagy lógni fog, negyven közeli hozzátartozójával együtt. Nem deríti ki, de az akasztás előtt ketten is jelentkeznek, hogy ők a gyilkosok, a nő férje és a nő apja.

Nem mesélem el részletesen, hátha van még, aki nem ismeri, de végül a férj a valószínűbb elkövető, félreértésből gyilkolta meg a betegeskedő asszonyt, a félreértéshez kellett a három alma (igazából egy is elég lett volna). Kiderül az ügy, nagyszerű, mindenki mehet haza, a férj kap új feleséget a kalifától, a rabszolgát felszabadítják, a gyerekek megúszták, hogy nem szóltak időben, és így tovább.

És a halott? Vele már úgy sincs mit csinálni, azon csak Allah tudna segíteni, szóval: így járt.

Valamit tudtak ezek a keletiek az igazság természetéről.   

süti beállítások módosítása