Romeo bácsi és Júlia néni

Romeo bácsi és Júlia néni

p7280010.JPG

Verona örömére meghallgattam azt a csodálatos őrültséget, a Romeo és Júlia rádiófelvételét. Vagyis, azt hiszem, új korában nem volt őrültség, most sem őrültség, de volt azért egy időszak, amikor az ember el sem tudta képzelni, hogy ilyet milyen céllal készítenek. Ilyen túlkoros Romeót és Júliát. A felvétel nem a vígszínházi előadás alapján készült, két évvel korábbi, 1961-es. Latinovits harmincéves, Ruttkai Éva harmincnégy. Becsülettel dolgoznak a kor ellen, Latinovits sokáig világosabb hangon beszél és csak az utolsó jelenetekre lesz úgy igazán Latinovits. De nemcsak róluk van szó, Mercutio például Ungvári Lászlónak jutott, recsegő öreg hangon mondaná a Máb királyné monológot – ha benne volna a felvételben, de azt kihúzták. Így is mindenki olyan csodálatosan, valószínűtlenül öreg…

Emlékszem az egyik első nagy Romeo és Júlia élményemre, tizennyolc évesen is arról szólt a darab, hogy na, ez a vonat elment, ez a darab már nem rólam szól, majd eljön az idő, amikor öreg Capulet vagy öreg Montague leszek, de akkor már nem fogok ilyesmit nézni és olvasni. Nem mondom, hogy kellemes érzés, de az ember belenyugszik idővel. Most meg hallgatom őket, hozzám képest nevetségesen fiatalok, de azért nem kamaszok, és az ember újragondolja mindazt, amit a Romeo és Júliáról tudott vagy tudni képzelt, hogy ez valami tinédzser-dolog, a megállított idő csodája. 

Nem tudom. Most azt érzem, hogy csak most szerettem meg Júliát. Csak most, ahogy Ruttkai mondja a Robogjatok parázs-patájú mének monológot, ahogy ki tudja tölteni a monológ végén a sok három pontot, ahogy megborzong a hangja a vágytól, a harmincnégy éves vágytól. Nem öregek. De, persze, kellene egy olyan Romeo és Júlia, amiben Romeo egy vén szivar, Júlia öreg csoroszlya, viszont épp úgy szeretik egymást, mintha tizenévesek volnának. Vagy az a Macskajáték?

romeoesjulia.jpg

Szoborfény

Szoborfény

juliet_statue.jpg

Lehet, hogy ez egy csapás Romeón és Júlián is, hogy ők lettek az örökre ifjak, örökre szerelmesek. Hogy az ember leinti magát, ha azon kezd el gondolkodni, mi lett volna, ha nem tör ki a pestis Mantovában, időben odaér Lőrinc barát embere, és figyelmezteti Romeót, el ne higgye, bármit is hall, Júlia él, csak tetszhalott, jöjjön szépen haza, minden rendbe jön. És amikor minden rendbe jön, ők rájönnek, hogy nem is ismerik egymást, én tizenhat, te tizennégy, a végén minden rosszra fordul, megutálják egymást, és elmélyül a viszály a két család közt. Hát nem jobb a biztos halál és örök szerelem? A turisták százai, akik mind kinéznek Júlia erkélyén egy fénykép erejéig, aztán megérintik a bronzszobor jobb mellét, az egészen fényes, mint annak idején Hadik András lovának töke a Várban, ami, ha jól tudom, vizsga előtti babona volt. Vagy Szegeden József Attila nadrágjának elágazása. Valaki egyszer összegyűjthetné, mely bronzok hol fényesek és miért, itthon és a nagyvilágban. Prágában Nepomuki Szent János a Károly-hídon. Rómában Szent Péter lába nem fénylik, csak sima. Pesten az Október 6 utcai rendőrnek fénylik a pocakja. Lehet, hogy a szoborszeretetbe ezt is be kellene számítani, melyik mennyire és hol fénylik. Ami fénylik, azt szeretik, ha ronda is, és azokhoz nem szabad hozzányúlni. Már úgy értem, pont hozzájuk szabad nyúlni, csak eltávolítani nem szabad őket.

Júlia szobrát egyébként le kellett cserélni egy másolatra, mert az eredeti már kilyukadt a tisztelők simogatásaitól. Talán mégis jobb megöregedni.

Harmadik felvonás, 3. szín

Harmadik felvonás, 3. szín

Valamikor réges-régen, úgy emlékszem, Verona legnagyobb kapuján volt egy felirat. A belső, város felőli oldalon, és két nyelven, nemcsak olaszul, de angolul is. Angolul ez: There’s no world without Verona walls, but purgatory, torture, hell itself. Magyarra Mészöly Dezső így fordította: Veronán kívül nékem nincs világ, csak kínzatás, gyehennatűz, pokol. (Sokáig azt hittem, Mészöly Dezső rosszul használta a gyehenna kifejezést, az maga pokol, nem a tisztítótűz, de tévedni emberi. Mármint részemről tévedni, ő tudta jól.)

Nagyon imponált a felirat, nemcsak azért, mert legalább tudja az arra járó, mit veszít, ha kilép a kapun, még akkor is, ha nem hagyja hátra egynapos hitvesét, hanem hogy Shakespeare mekkora ász. Mert mi, persze, szeretjük, ha elismerően szólnak rólunk a nagy nyelvek nagy költői, ha nevedet hallom, magyar, szűk lesz a német zeke rajtam. De az olaszok is Shakespeare-rel mérik magukat? Azért ez valami. El is határoztam, hogy ha megint erre járok, lefényképezem a táblát. És tessék, arra járok, és a táblának csak a helye van meg.

Vagy ez egy másik kapu? Egy másik város?

kapu.jpg

Nadrágos ember

Nadrágos ember

p7280049.jpeg

A múlt évezredben, még a nyolcvanas években voltam először a veronai Arenában. Azt is tudom, mit láttam, a Traviatát. Természetesen egy vagyonnak éreztem a jegyárat, pedig a kövekre szólt, az Arena felső karéjára, meg nem is tudtam, hogy ott az érkezési sorrend nagyon fontos, aki később jön, az oldalt ülhet. Mondjuk épp ez az oldalt ülés okozta a legnagyobb örömet, láttam, hogy Sherrill Milnes az idős Germont szerepében nemcsak a színpadon sántít, de úgy jön be, úgy megy ki, hogy nem múlik a sántítás, benne marad a szerepben. Vagy tényleg fájt a lába – de ezt már csak utólag mondom.

Eltelt harmincöt év, és az Arenában most is egy vagyonnak érzem a jegyárat, de ezért a vagyonért már a küzdőtéren ülök. Merengek tehát, hogy ez az élet, az ember lejön a kakasülőről a drágább helyekre, aztán ezt lehet finomítani meg arányosítani, hogy vajon miért is van ez így, erősebb ingerekre van már szükségünk, ahogy az ételekben is megtanuljuk szeretni a csípőset meg a camembert sajtot. Egy élet nézőtéri muzsikája, mire megvénülünk, majd az első sorba váltunk jegyet.  

Szép merengésemnek a jegyszedő vet véget, kedves uram, ha ilyen elegáns helyen ül, akkor sajnos tudnia kell, hogy vannak szabályaink, a 19. sorban a hosszú nadrág kötelező. De hát nincs hosszú nadrágom. Semmi baj, fáradjon el a 10-es kapuhoz, ott készséggel állnak a rendelkezésére.

És tényleg, a jegy mellé meg kellett vennem egy fekete nadrágot. A csíkos póló maradhatott, így leginkább egy kultúra iránt fogékony gondolásnak érezhettem magam. Van még út az elegancia és a gazdagság felé.

Életben maradtak

Életben maradtak

p7290092.JPG

Végig azt éreztem, hogy mintha a közönség nem jól fogadná, figyelné, értékelné az előadást. Vagy, hogy leszokjak arról a gondolatról, amely szerint mindenki más rossz irányba megy az autópályán, csak én nem, nem azt várják, nem azt kapják az előadástól, amit én, de alighanem nekik van igazuk. Mintha valami sportesemény volna az este, nem azért, mert valakinek drukkolni kell, ez nincs, de az sincs, hogy... Nem is tudom, mi nincs, hogyan is kellene befogadni egy operát, pláne nagy tömegben, szabad ég alatt. A veronai Arenában, és Aidát, ez az a mű, ami kötelező, minden évben műsoron van, 1913 óta. Mindenesetre nem úgy hallgatják, ahogy színházban szokás, bejön a karmester, elhalkulnak a zajok, megindul a zene, hanem elindul a zene, és aztán halkulnak a zajok, kezdődik a történet.

Most épp nem végződik, és ez láthatóan senkit nem zavar. Mire a negyedik felvonásig érünk, föltámad a szél, az égen villámok cikáznak, a közönség nagy része pedig, mintha mégis focimeccsen volnánk, ahol már vagy nagyon sokkal vezetünk, vagy nagyon sokkal égünk, szépen elindul hazafelé. Még énekelne Anna Netrebko és Yusif Eyvazov, amikor a karmester leinti a zenekart, félti a hangszereket, mindjárt esni fog.

Egyébként igaza van, mindjárt tényleg esik, meg ami hátra van, az talán valóban csak formaság, meghalnak a sziklasírban, de nem is halnak meg, nincsenek is sziklasírban, esik rájuk az eső. A két énekes elmosolyodik és integet, még taps se nagyon van, beszaladnak a jegyszedők, és vízhatlan kabátot kezdenek árulni. Senki nem zúgolódik, ez most ennyi volt, nyomás haza.

Egy másik Leonardo

Egy másik Leonardo

leonardo-del-vecchio.jpeg

Egy hónapja volt friss hír, hogy meghalt Leonardo Del Vecchio, a világ egyik leggazdagabb embere. (Olaszországban második, a Forbes listáján 57. helyezést ért a vagyona.) De egyébként ki az a Leonardo Del Vecchio, ha nem valami titokzatos festőművész Lorenzo il Magnifico udvarából?

A története akkor is szép, ha egyébként az ember legyintene arra, hogy ilyen világban élünk, elég gazdagnak lenni ahhoz, hogy híresek legyünk, mert Leonardo Del Vecchio tényleg maga szerezte a vagyonát, ötödik gyereke volt egy szegény asszonynak, az apja már nem érte meg a születését, el lehet képzelni, hogy nem dúskáltak a háborúba ájult Itáliában. De tizennégy évesen elkezdett dolgozni egy szemüvegkereteket gyártó üzemben, aztán övé lett az üzem, aztán rájött, hogy a napszemüvegben mekkora lehetőség van, megállapodásokat kötött a nagy divatcégekkel, hogy ezentúl ő fogja szállítani nekik a szemüvegeket. Megalapította a Luxotticát, ez már olyan felirat, amivel mindenki találkozik, ha Olaszországban jár, és elhalad egy optikus boltja előtt, felvásárolta a lehetséges konkurenseket, ami klassz napszemüveg van a világban, az nagy valószínűséggel Leonardo Del Vecchio és családja érdekeltségébe tartozik. Tőzsdére ment New Yorkban, visszavonult, amikor úgy érezte, hogy már megtette a magáét, aztán reaktiválta magát, amikor azt érezte, hogy az új cégvezetők nem teszik meg a magukét, és igaza volt, ő tényleg jobban értett hozzá.

Nem is ez a lényeg, legalábbis számomra. Hanem hogy valaki milliomossá, milliárdossá, billiárdossá válhat Olaszországban azzal, hogy napszemüveget gyárt és azzal kereskedik.

Ez egy csodálatos ország.

Hány éves Joni Mitchell?

Hány éves Joni Mitchell?

Sokáig azt hittem erről a dalról, hogy Frank Sinatra-szám. Úgy hallottam először, és tetszett is nagyon, a hangszerelésben csembaló, a tempó lendületes. A szövegre azért gyanakodhattam volna, mert a jó kis, magabiztos, férfias butulás helyett csupa bizonytalanság, hogy lám, nem ismerek semmit az életben, se a felhőket, se a szerelmet, de magát az életet sem. Nem Sinatra-duma. Aztán jött a meglepetés, amikor filmben szólalt meg, remélem, nem beszélek hülyeségeket, de talán az Igazából szerelemben, Emma Thompsonnal dől össze a világ, és közben az eredeti változat szól, vagy ez egy kicsit nehéz kérdés, mi az eredeti, mindenesetre a szerző, Joni Mitchell előadásában. Ja, hogy ez ilyen. Ilyen is.

Most ez a YouTube-szenzáció, Joni Mitchell visszatért, énekelt néhány dalt a Newport Folk Festivalon. Aneurizmája volt, az is csoda, hogy él, ő meg még a gitárt is a nyakába vette, aztán inkább leült egy aranyozott karosszékbe, és elénekelte a Both Sides Now-t. Talán nem is ő a legmeghatóbb, hanem mindenki más. Akik ott ülnek körülötte, és ha nagyon nem megy neki, akkor hangosabban énekelnek, hogy elnyomják vagy mutassák, mi is a megfelelő hang, egyszerre sírnak és fülig ér a szájuk, hogy itt lehetnek, vagy hogy Joni Mitchell itt van. Megnéztem, hány éves: november 7-én lesz hetvenkilenc. És nekem jegyem van két hét múlva Tom Jones-ra. Ő nyolcvanegy.

Hamis próféta

Hamis próféta

p7180073.JPG

Az ember nem is tudja, mit csodáljon jobban Vernében (Verne-ben), a fantáziát vagy az anyagismeretet. Azt sem tudom pontosan, hogy bejárta-e azokat a helyeket, amelyekről írt, vagy csak könyvekből tájékozódott, milyen is Ausztrália vagy Patagónia. Mindenesetre amit a Sándor Mátyásban megrajzolt, az stimmel. Nemcsak Trieszt, ahol folyton fölfelé kell menni, amíg el nem éri az ember a San Giustót, de a várbörtön Pisinóban, vagyis ma Pazinban. A függőleges sziklafalak, ahol leereszkedni képtelenség, hiába döntik ki a vasrácsot az ablakon. De szerencsére ott a villámhárító, csak meg kell ragadni, és ereszkedni lefelé. Sajnos vihar is van, villámok is vannak, de nem spoilerezek tovább.

Most épp nincs vihar, bánják is nagyon a helyiek, szárad a világ, a szakadék mélyén a folyó épp csak csörgedez, nézegetem a regényes helyszínt, amikor hatalmas visítás és surrogás hallatszik. A szakadékot ma drótkötelek szelik át, több is, így lehet jobbról balra, aztán balról jobbra leereszkedni. A sisakos vitézek vígan kurjongatnak, a többiek tapsolnak, várják a sorukat. A legmenőbbek tótágast állva suhannak a kötélen, nem elég a rendes frászolás, ők fejjel lefelé néznek bele a szakadékba.  

Hát igen. Próféta volt Verne, megálmodta az utazást a Holdba, a tengeralattjárót, a nagy hatótávolságú elektromotorokat, de ilyesmit még ő sem tudott kitalálni.

Az ötödik

Az ötödik

solte_sz.jpeg

Nem én vettem észre, csak megdöbbentem rajta: Stefan Soltész (ha jól mondom, de talán jól, hétévesen hagyta el Magyarországot, 1956-ban, és azt mondják, értett jól magyarul, de soha nem beszélt a nyelven) az ötödik karmester, aki a Bajor Állami Operában lett rosszul, és halt meg, vagy a helyszínen, vagy abból a rosszullétből már soha magához nem térve. A többiek között van klasszikus nagyság, mint Felix Mottl vagy Joseph Keilberth, és van ismerős, Pesten járt, szeretett-tisztelt, mint Giuseppe Patané vagy Marcello Viotti. Nem akarom elviccelni a dolgot, hogy a jelek szerint a müncheni munkafeltételek nem kedvezőek a karmesterek számára, inkább azt volna jó tudni, hogy vajon ez a szép halál?

A kérdéssel még 1987-ben találkoztam, amikor egy éjszakát álltam sorba Plácido Domingóért az Erkel előtt, és persze ment a mesélés, emlékek felidézése. Ott mondta valaki, hogy jaj, de szép halála volt Leonard Warrennek, a színpadon, A végzet hatalma áriája alatt. Azóta is foglalkoztat a kérdés, hogy tényleg szép-e, tényleg így-e a legjobb, valami más tudatállapotban, hogy észre sem veszi az ember, mennyire rosszul van, és mire észrevenné, már nincs. Vagy így van valami befejezetlen jellege az életnek? Legalább a felvonás végéig hadd jussak el? Legyek rosszul a taps alatt, menjek haza, és ott szépen, csöndben, minek ebbe bevonni a közönséget?

A probléma a szokásos: aki tudja a választ, nem tudja elmondani.   

Együtt

Együtt

aliceharnon4.jpg

Minden sikeres férfi mögött, mondja a bölcsesség, nyilván azóta már tovább lehet fejleszteni, nem mögötte, hanem mellette, és nem feltétlenül nő, de most maradjunk az eredetinél. A sikeres férfi Nikolaus Harnoncourt, aki furcsa megszállottból sikeres karmesterré vált, ezzel persze keveset mondtam. Harnoncourt legfontosabb hatása nem is az volt, hogy azóta, mondjuk, úgy játszanák a Vivaldi Négy évszakot, ahogy ő, a Tél lassú tételét hihetetlenül gyorsan, mint inkább az értelmezés, a megalapozott értelmezés szabadsága. Ha meg tudja mondani, miért játszotta a Largo tételt gyorsan, akkor játssza csak, nem dől össze a világ.

Tényleg nem.

Hanem a Télnél maradva, valamikor majdnem annyian utálták a felvétel szólistáját, mint a karmesterét. A szólista pedig Alice Harnoncourt volt, a később sikeressé vált férfi mögött vagy mellett a nő. Aki nemcsak hegedült, de szervezte az életet a férje körül, kicsiben és nagyban, alakította a koncert körutakat és szülte a gyerekeket (négyet), interjúkat intézett, és ő volt a zenekar koncertmestere, később pedig, az idő haladtával kicsit hátrébb ült. Pont annyiszor láttam őt zenélni, ahányszor a férjét, mert mindig beült mindenféle zenekarba, onnét segítette Nikolaus Harnoncourtot. Hatvanhárom éven át éltek házasságban, de nemcsak együtt keltek és feküdtek, hanem közben is együtt voltak. Joguk lett volna úgy befejezni, ahogy Philemon és Baukisz, egy időben, az egyik tölggyé, a másik hársfává vált volna, de Alice Harnoncourt hat évvel túlélte a férjét.     

süti beállítások módosítása