Ambrus Kyri

Ambrus Kyri

Rövid gondolkodás után rájöttem, hogy hiszen láttam én színpadon Ambrus Kyrit. A színpad nem volt nagyon dicsőséges, a zalaegerszegi laktanya kultúrterme, az időpont sem a fénykorra utal, 1983, de akár így., akár úgy, szemtanú vagyok. Meg fültanú is, bár azok többen vagyunk. A legutóbbi időben Ambrus Kyri ha nem is épp kerülte a nyilvánosságot, fényképezni már nem hagyta magát, maradjon meg az emberek emlékeiben úgy, amilyen volt, mosolygós, sisakfrizurás nő. 

Telefonon mintha adott volna interjút, és mondta, hogy nem baj, hogy végül is nem nevelték ki első osztályú sztárrá, ő a rádión keresztül (műsort vezetett, a Magnósok figyelemben bemondta, hogy pontosan hány perc és másodperc a szám, ha valaki rögzíteni akarja, meg a Kettőtől ötigben mondta be, hogy kinek a kérésére mit játszanak) is tartani tudta a kapcsolatot a közönséggel. 

Közönség vagyok, szerettem a hangját. És az ő közönségszeretete tényleg elég egyértelmű volt, ott a laktanyában is dolgozott, hősiesen, énekelt és énekeltetett, felhívott valakit a színpadra, azt táncoltatta. A közönség azonban valamennyire felejt meg leginkább változik, a nagy slágerek ma nem mindenkinek juthatnak az eszébe. Pedig voltak. Nemcsak a kicsi házikó, az eredetileg nem is az ő száma, olasz sláger, de az Egy dubrovniki halász, afféle tengeri idill, azokkal, akikkel lehetett, és, természetesen az a dal, amelyben jóformán csak egyetlen sort énekelt Aradszky mellett, de az az egy sor szállóigévé vált: engem csak a majom érdekel. 

Gyerekként nem fogtam föl, hogy ez egy szerelmes évődés, azt hittem az apuka vitte el a kislányát az állatkertbe, nem is értettem, miért majmozza le a végén a gyerek az apját. Azóta ez a kérdés megoldódott. A közönség tényleg változik. 

 

Art is not easy

Art is not easy

grandejatt.png

Az a baj, hogy a szakszót nem tudom. Pedig a jelenségnek nagyon lehet örülni. Akinek a Google a keresője, az ma arra ébredt, hogy Seurat az ünnepelt, 162 éve született. Mivel is ünnepelhetnék őt jobban, mint a leghíresebb képével: Vasárnap délután a Grande Jatte-on. A Grande Jatte sziget a Szajnán, oda jártak a párizsiak, nagy társadalmi keveredés volt, amint az a képen látszik, atlétatrikósok üldögéltek együtt a cilinderesekkel.

Röpke két év alatt elkészült, de sajnos Chicagóba kell menni annak, aki eredetiben akarja látni (nyilván ez a chicagóiaknak nem sajnos). Próbálok rájönni, mi az, amitől annyira hatásos a mű, de nem könnyű. Kínálja, de nem adja magát, úgy értem, az ember élvezi a rendet benne, a függőlegeseket és vízszinteseket, élvezi a rendetlenséget, a színes pontokat, amik összeállnak, bár én azt élvezem, amikor nem állnak össze, és biztosan van valami a kettő együttállásában, ami életté változtatja az életképet. A korlátok közé zárt szabadság, mi merre hány méter, de azon belül te lehetsz a megfelelő színes pont.

Nem, igaziból nem  ezt érzem, hanem hogy jó volna kicsit belépni a keretek közé, és elszívni egy pipát vasárnap délután a Grande Jatte-on.

grandejatte.jpg

Dió- és házasságtörés

Dió- és házasságtörés

diotoro.jpg

December van, indul a Diótörő-szezon, mintha az egész világ megőrült volna, hogy Csajkovszkijt játszhasson. Az egész világ, kivéve Berlint, ahol idén elmaradnak az előadások, legalábbis a Berlini Állami Balett idén nem játssza a darabot, mert úgy érzik, hogy most épp nem aktuális. A mű második feléről, a karaktertáncokról van szó, hogy túlságosan sztereotip módon ábrázolja, leginkább az ázsiai embereket, fehérre púderezett, harcsabajszú selyempasasok billegnek fölemelt mutatóujjal.

Talán igazuk van. Amerikában egy lépéssel mintha már előrébb járnának, az előadásokat megtartják, csak a koreográfiákon igazítottak, mondjuk selyemszalagos táncot illesztettek be, ahogy a harcsabajszokat sem ragasztgatják már.

Aki látta a Szakíts, ha bírsz! című Jennifer Aniston-filmet, talán emlékszik, a boldognak tűnő pár első veszekedésekor rögtön a balettot emlegetik, hogy a férfi miért nem megy el balett estre a nővel. Utálom a balettot. Harisnyanadrágos férfiak ugrabugrálnak, mint valami középkori technóban. Azóta is gondolkodom, hogy vajon nem a Diótörő-e minden bajunk okozója. A lányok remélhetnek, hogy eljön értük a szőke herceg, ha nem is fehér lovon, de fehér gatyában. Lehet, hogy csak álmukban, de onnét kezdve tudják, hogy van kit várniuk. Csakhogy nem minket várnak. Vagy akiben kétely van, próbáljon meg egyszer jégernadrágban megállni lábujjhegyen, és nézzen közben a tükörbe.

Nem minket várnak. Ámbár most lesz egy berlini évjárat, ahol talán mégis.

Füttyös Malcolm

Füttyös Malcolm

malcolm_arnold.jpg

Az egész úgy kezdődött, hogy otthoni magányomban füttyszóra fakadtam, mint annyian, és mint annyian, én is a Híd a Kwai folyó felett című film füttyös indulóját fújtam. Aztán egyszerre eszembe jutott, hogy a filmet ugyan nem láttam, de valamikor jó régen olvastam a könyvet, és abban mintha egyáltalán nem lett volna helye egy ilyen kis pattogó katonaindulónak. Vagy teljesen rosszul emlékszem?

Megnéztem tehát a filmet, mind a százhatvan percet. Ezalatt a füttyinduló kétszer hangzik el, ha nem aludtam bele, egyszer az elején, egyszer a végén, mert olyan sok tér nincs hozzá, mégis súlyosabbak a problémák, amelyeket az angol hadifoglyoknak meg kell oldaniuk. Így is hozott egy Oscar-díjat a szerzőnek, Malcolm Arnoldnak.

Itt kezdődik az igazi kaland. Ki is ez a Malcolm Arnold?

Idén lenne százéves, persze, keveseknek jutott az eszébe, nálunk meg egyáltalán senkinek sem, amit csak azért nem ért az ember, mert igazi zeneszerző, és a komoly szimfóniái mellé (neki is kilencre volt elég az élete) jópofa zenéket írt, például a Nagy nagy nyitány című művet három porszívóra, egy padlófényezőre, négy puskára és szimfonikus zenekarra. Amikor annyit küzdenek a kisebb zenekarok, hogy a közönség figyelmét magukra vonják, esetleg megpróbálkozhatnának Malcolm Arnold valamelyik hasonló művével.

Aki a zenében elég otthonos volt, úgy értem; a műfaji határok nem nagyon befolyásolták, de hát így is talált rá a hivatására: tizenhárom évesen hallotta Louis Armstrongot trombitálni, és elhatározta, hogy trombitás lesz. Az is lett, a Londoni Filharmonikusoknál. De vezényelt is, például a Deep Purple a maga idejében híres Concerto rock együttesre és zenekarra című művének bemutatóján nála volt a pálca. Közben megszállottan komponált, jó formájában évi húsz óra zenét írt. Azon az elven, amelyet szerintem minden alkotó embernek érdemes volna követnie: csak olyan zenét komponált, amit szívesen hallgatott volna meg közönségként.

Rendben van, nem volt egészen normális, időnként be kellett vonulnia az elmegyógyba, mert késsel üldözte a feleségét, vagy valami hasonlót követett el. Az italt sem vetette meg, tulajdonképpen senki sem értette, hogyan tudott olyan sokáig élni, 2006-ban halt meg, Rock and roll élet, még ha frakkban is kellett fellépnie.

Mágikus bugyutizmus

Mágikus bugyutizmus

jaredleto.jpg

Értem, vagy érteni vélem, hogy a színészetben az a pláne, hogy a színész száz életet is élhet, az egyik nap ő a koldus, a másik nap a királyfi, ma gyilkos, holnap áldozat, de azért mindent mégsem lehet. Két órán át néztem hüledezve, hogy mit művel Jared Leto A Gucci-ház című filmben, hogyan próbál átlényegülni olasz pojácává, aki még otthon is az eltúlzott olasz akcentussal beszél. Persze, angolul. De ez az egész filmre igaz, az olaszok a rendezői elképzelés szerint egymás közt is angolul beszélnek, csak akcentussal. Azért vannak különbségek, akad, aki jól töri a nyelvet, és van ez a Leto-féle röhejeskedés.

Nem is ez a lényeg, hanem hogy Paolo Gucci a filmben és a valóságban kopasz kis ember volt, illetve a filmben még potrohos kopasz is, Jared Leto viszont szakállas, hosszú hajú popsztár. És itt jön ez a hollywoodi érthetetlenség, amivel már a Trópusi viharban is elviccelődtek, hogy ahelyett, hogy az afro-amerikai őrmester szerepére egy fekete színészt kérnének föl, valaki átalakul lelkileg és testileg, barna kontaktlencsét tesz be, egész nap pörköli a bőrét, és akkor a néző elájul, hogy te jó ég, mekkorát játszik, hogy átalakult. Mintha Letóval is ezt mutatványt akarták volna eljátszatni: igaz, hogy sovány és hosszú hajú, de most egy kopasz kövéret fog eljátszani. Aztán nézheti az ember, hogy a kopasz paróka mindig ott gyűrődik, ahol nem kellene, és törhetjük a fejünket, hogy mi nézők, tényleg ennyire ostobák vagyunk, vagy csak el akarják hitetni velünk az ostobaságunkat.

Összeáll a kép

Összeáll a kép

Még a Cezanne-kiállításon tűnt föl, hogy mennyivel többet lát a képekből az, aki telefonon vagy fényképezőgép keresőjében nézegeti azokat. Több a szín rajtuk, jobban elkülönülnek azok a meglepő foltok, amelyek élőben egységesnek látszanak. Nem tudom, mi rá a magyarázat, hogy agyunk vagy szemünk korrigál, nem tudja elfogadni a szerinte oda nem illő árnyalatokat, vagy a fényképezőgép korrigál, neki a piros piros, a kék kék, és nem akar ezen továbblépni. Mindenesetre valami hasonlót véltem fölfedezni a Gerhard Richter kiállításon is.

Van a Pohárból ivó nő címet viselő kép, fehér, fekete és szürke csíkok, teljes absztrakció, ha az ember közelről nézi. Öt lépés távolságból azonban a csíkok tényleg nővé válnak, női fejjé, még a pohár által okozott fénytörést is látni lehet. Ha az ember esetleg előveszi mindehhez a telefonját, akkor meglepve tapasztalja, hogy a készüléknek nincs is szüksége az öt lépés távolságra, már közelről is látni a nőt meg a poharat. Nem tudom, mi ennek az oka, hogy a gépeink okosabbak nálunk, netán butábbak, de másképp látnak, mint mi. Akit érdekel, ma még ellenőrizheti a jelenséget, de este bezárják a tárlatot. Úgy értem, végleg.

20211126_110731.jpg

Stephen Sondheim

Stephen Sondheim

sondheim1.jpg

 Ez most megint egy nagyon rossz hír: tegnap 91 éves korában meghalt Stephen Sondheim, a musicalek királya, fejedelme. Minden, a legjobb, a legnagyobb. Aki ugyan egész életében musicaleket írt, amennyire tudom, nem csábult el, hogy operának nevezze a műveit, de azért amit írt, az talán mégsem egyszerű zenés vidámkodás volt. Tekintve, hogy nem is volt mindig vidám, vagy úgy volt vidám, mint a Sweeney Todd, lehet röhögni, de közben embereket ölnek, és a húsukat belefőzik a fasírtba. Pásztorpite igazi pásztorral – ahogy a darabban mondják.  

Szerencsés élete volt, kamaszként kitalálta, mit akar csinálni, és 91 évesen is azt csinálta, mert hogy mindvégig aktív volt, csodálatos szellemi frissességgel és agyműködési gyorsasággal vett részt még az ősszel is egy tévéinterjún, ahol épp a készülő művéről beszélt. Meg a régen kész Companyról, amit épp felújítanak a Broadwayn.

Szövegíróként kezdte, még a West Side Storyban is dolgozott, amikor kérdezték, hogy mennyit kér a munkájáért, mondta, hogy áh, semmit. Mint utólag rájött, ezt talán nem kellett volna mondania. De aztán írt ő elég nagy sikert, mert rájött, hogy jó szöveget írni, de komponálni még annál is jobb. Így lett a zenés játék az ő kezében több, mint zenés játék, szöveges játék is, és nem feltétlenül játék, komoly dolgokról szólt, voltaképpen túl komolyakról ahhoz képest, amire a közönség eredetileg készült. Micsoda musical az, aminek az a témája, hogy Georges Seurat a Vasárnap délután a Grande Jatte szigetén című képét festi? De megtanulták szeretni őt. Nálunk talán nem, vagy még nem, Sondheim nem feltétlenül azonos a kasszasikerrel, és alapműveinek sem volt meg még a magyar bemutatója.  Írt nagyot, írt kicsit, megfilmesítettet és csöndes bukást, minden belefér egy nagy pálya történetébe. A halálhírt olvasva éjjel még bánatomban meghallgattam a Companyt, az utolsó dal az, hogy Being Alive. Átmenetileg most nem aktuális. De csak átmenetileg.

Várható élettartam

Várható élettartam

koltai-telekom.jpg

Egy kiábrándult embernek azt illik mondania, hogy elege van a karácsonyból, hogy másról sincs szó, csak a fogyasztásról, négy hetet kapnak az emberek, hogy degeszre vásárolják magukat felesleges ostobaságokból, és aztán mindezt a felesleges ostobaságot odaadják másoknak.

Tudom, hogy így van – de nincs így. Nézzük például a karácsonyi reklámokat. Minden évben a leginkább várt dolog a John Lewis hirdetése, megható picike filmek, szívhez szólnak, még ha esetleg nem is szívből jönnek. És csak azért facsargatják a fejünkből és szívünkből a könnyeket, hogy… Miért is? Most jöttem rá, hogy fogalmam sincs, mi az a John Lewis. Egy kattintás volna, úgyhogy most mesterségesen tartom tudatlanságban magam, de mintha nem láttam volna Magyarországon John Lewis nevű üzletet, így lehet, hogy valamennyien teljesen érdek nélkül nézzük az éves reklámjukat.

És tartjuk a lépést, nálunk is jönnek a filmszerű karácsonyi hirdetések, idén mintha a nagypapa volna a főszereplő, Koltai Róbert sms-ezik az unokájával, egy másik nagypapa meg majdnem egyedül marad az ünnepekre, de szerencsére feltűnnek a megmentők. Arra gondolok, hogy nekem esélyem sem volt nagyapázni, mindkettő még a születésem előtt meghalt (v. ö. Karinthy: szülei még jóval a születése előtt meghaltak). Ma már nem kockáztat senki a nagypapás reklámmal, hogy inkább csak szomorkodnak rajta, amivel csak azt akarom mondani, hogy mégis szépül a világ, és éljenek a nagypapák.

Mi mennyi?

Mi mennyi?

bodymagdi.jpg

Bódy Magdi 50 volt a Müpában a koncert címe, és az ember rögtön azon kezdett el gondolkodni, hogy vajon mi 50? Tudom, hogy nem a kort titkolják, mert az első bejátszáson, ahol Bódy Magdi énekel, még a rádió gyermekkórusnak tagjaként, de szólót, rajta van az évszám: 1963. Bizony, ő még látta Kodályt, közös kép is készült róluk.

Az első kérdés után jött a második, és az már kicsit szorongatóbb volt. Jó egy ilyen ünneplős koncert, de mégis: mit fog énekelni? Azt mondta az anyukám, hogy nem tetszik a frizurám? De hát az Omega-dal. A Boogie-woogie klubot? Az is. Vagy azt, hogy „rock, rock, rock, kiált a rák”? Azt meg ki ismeri, rajtam kívül? Azt a fantasztikus vokált Máté Péter mögött? Hol egy Máté Péter?

Voltaképpen ez a Bódy Magdi-sors. Nem szörnyű, nem azt mondom, de egy kicsit több szerencse nem ártott volna. Van valaki, aki fazon, pici, de nagy a hangja, jól mozog, lendületes, abszolút fotogén, és hol maradtak a dalok? Hogy az egész még fájóbb legyen, a koncert első részének végére összeállt a régi Generál, Révész, Karácsony, Novai, Várkonyi Mátyás, Póta András, elénekeltek három számot, körülbelül a koruknak megfelelő énekhangon, és fél perc alatt pattant föl a közönség arra, hogy Kövér a nap, meg Valamit el kell mondanom.

Nincs más tanulság, csak hogy: ez van.

reveszkaracs.jpg

Elefánttangó

Elefánttangó

salminen.jpg

 Ez az internetes idők egyik új fejleménye: időnként elterjed valakiről, hogy meghalt. Bud Spencer például kéthavonta elhunyt, és egy ideig ez tényleg csak vaklárma volt. Aztán, persze, nem sokat kockáztat, aki egy idősebb, nagydarab férfiról azt meséli, hogy már meg is halt, mert egy idő után tényleg.

Tegnap például az volt a hír, hogy Matti Salminen halt meg, de állítólag és remélhetőleg ez is csak hírlap nélküli kacsa. Mindenesetre az ember egy kicsit elkomorodott, elgondolkodott, hogy mit is jelentett számára ez a hang. Sokat. Az egész jelenség sokat.

Valamikor a három tenor után a finnek (meg a magyarok is) szerveztek három basszus-koncertet. Nálunk Polgár – Gregor – Kováts Kolos felállással, a finnek meg a Salminen – Ryhänen – Tilli trióval. Ami azt illeti, az övék se volt felülmúlhatatlan, azért jobban sikerült, mint a miénk, de elcsodálkozott az ember ezeken a meselényeken, fanyűvőkön, ahogy frakkba öltözötten is szétfeszítik a koncertterem kereteit. Nem oldalirányban, hanem fölfelé. Jaakko Ryhänen mellé egyszer odaálltam a bécsi opera művészbejárójánál: nevetséges kis hüvelykmatyinak éreztem magam. És ő volt hármuk közül a legkisebb. Szóval vannak ilyen meselények a világban, akik megdöbbentően mély hangon harangoznak az operákban.

Matti Salminenről tudni lehet, hogy pályája kezdetén tangót énekelt különböző zenés szórakozóhelyeken, abból fedezte az énektanulmányait. Tegnap a nagy megindultságban meghallgattam néhány finn tangót. A megindultság szinte teljesen elpárolgott. De ha minden igaz, nincs is rá szükség.

süti beállítások módosítása