Világok harca

Világok harca

Lukáts Katót mindenki ismeri, még az is, aki nem. Úgy értem: a műveit. Meg úgy is értem, hogy azt már nem tudom, miből tanulnak a mai alsótagozatosok, de azelőtt mindenki a Gőgös Gúnár Gedeont olvasta, kényszerből vagy jókedvéből, meg az Ablak -  Zsiráfot, és azokat a könyveket Lukáts Kató illusztrálta. Azt nem tudtam, egészen tegnapig, hogy a könyvtervezés kényszerpálya volt számára, azért fogott bele, mert amit korábban csinált, arra nem volt igény. Kereskedelmi grafikával foglalkozott, ha van ilyen műfaj, csomagolópapírt, plakátot, dobozokat tervezett, van olyan, amit még ma is árulnak. Nem is nálunk, hanem Bécsben, például ezt a komód alakú csokis dobozt.

lukats.jpg

Aztán, persze, lehet szöszörögni, hogy álgyerekség, infantilizálás, nosztalgia, meg ez is csak arra szolgál, hogy el lehessen adni a csokoládét, de körülnéz az ember az MKVM-nek nevezett múzeumban, és mégis arra jut, hogy szívesebben élne abban a világban, amit Lukáts Kató tervezett.  

Dale Clevenger

Dale Clevenger

clevenger.jpg

Valószínűleg ez már a rendszerváltás jele volt: elkezdték Budapestet is bevonni a nagy amerikai zenekarok az európai körutakba. Jött a New York Philharmonic, aztán jött a Chicago Symphony, Soltival. Az ember látta Solti Györgyöt, az élő legendát, de látta őt már korábban is. Hanem ahogy ott kóvályogtam az öltözőfolyosón, egyszerre szembejött Dale Clevenger. Ja, hogy ez egy ilyen kaliberű zenekar, Dale Clevenger benne az első kürtös.  

Azt nem mondhatom, hogy nagy kürtmániás lettem volna, vagy akár, hogy most az volnék, de a világban volt három kürtös, akit mindenki ismert, aki lemezeket hallgatott. Dennis Brain, Barry Tuckwell és Dale Clevenger. Mindhárman múlt idejűek most már. Brain fiatalon meghalt, autóbalesetben, de szép tónusú, hajlékony játékát lemezre vették, a Mozart-kürtversenyeket Karajan vezényelte, és neki írta Britten a Szerenád tenor hangra, kürtre és vonósokra című művét. Barry Tuckwell szintén a Mozart-versenyművekkel vált közkinccsé, Dale Clevenger legtöbbet hivatkozott felvétele meg (kicsi a kürtösvilág) a Britten Szerenád. De persze ő is fölvette a Mozart-koncerteket, a Liszt Ferenc Kamarazenekarral.

Clevenger 1966 óta játszott Chicagóban. Szerette volna az ötvenedik évfordulót is ott ünnepelni, de a kürt nagyon kegyetlen hangszer, az ember kürtösként nem tudja meghúzni magát a zenekarban, ha hibázik, akkor mindenki fölkapja a fejét, így Clevenger 2013-ban nyugdíjba vonult. Utána azt tette, amiről sokan álmodnak: leköltözött Olaszországba. Ha Mahlert hallgatunk Solti második teljes sorozatából, és megszólal a kürt, akkor nagy valószínűséggel Dale Clevengert halljuk.

Meztelenül a tövisek között

Meztelenül a tövisek között

 

p1060032.jpeg

Ahogy A hét mesterlövészben mondják: láttam egy embert, aki meztelenre vetkőzött, és beugrott a kaktuszbokorba. Kérdeztem tőle: miért. Azt felelte, pillanatnyilag jó ötletnek látszott.

Pillanatnyilag jó ötletnek látszott a Müpába menni a Karácsonyi oratórium második részére. Egyrészt karácsony volt, karácsony utolsó napja, Vízkereszt, és az oratórium hatodik kantátája épp erre a napra vonatkozik. Profánra fordítva is olyan ez, mint Bohéméletet nézni karácsonykor vagy Mendelssohnt Szent Iván éjjelén. Aztán Vashegyi vezényelt, és legutóbb, amikor Félicien David Herculanum című operáját vezényelte, kifejezetten sajnáltam, hogy csak számítógépen követem az eseményeket, nem vagyok ott. Aztán a lányok, asszonyok, Baráth Emőke és Balogh Eszter, mégis komoly énekesek, aztán a saját erőből a jelek szerint megoldhatatlan Evangélista-kérdésre biztos érvényes válasz Bernhard Berchtold, különben miért hívnák.

Tényleg: miért?

Addig még minden rendben volt, amíg Káel Csaba bejelentette, hogy az évad művésze Baráth Emőke, jobbat nem is választhattak volna, itt nőtt nagyra, a szemünk előtt, tanulóként kezdett Vashegyi vezényletével, most meg nemzetközi hírű énekes, talán a csúcson, talán megy még feljebb is.

És hamarosan sötétség. Már az első kórus is olyan fájdalmasan bágyadt volt, mintha senki nem heverte volna ki az elmúlt napokat, aztán jött Berchtold, aki először csak azzal hökkentette meg az embert, mennyire idétlenül kukorékolja azt a történetben nem jelentéktelen szót, hogy „Jesus”. De utána is: hogy énekel ez az ember? Mintha a szemöldökével próbálná kifejezni azt, ami egyébként nem megy, sűrűn rángatja ezt a homlok alatti testrészt, de a hang maga csak nem akar annyira mozgékony lenni. A kürtöktől szinte lehetetlen egy tiszta hangot remélni, a szólóhegedűs meg mintha most jött volna be a hidegről, elgémberedett ujjakkal, egyre lassabban vergődött át az egyébként fürge részeken. Vashegyi György csodálatra méltó intenzitással, nagy mozdulatokkal vezényelt, de szemmel láthatóan semmi hatással nem volt az előadókra, ők bíz nem fognak itt megszakadni, minek jöttél ide, tulok közönség.  

Tényleg: minek?  

Az uglicsi száműzött

Az uglicsi száműzött

uglics1.jpg

Uglics. Csúnya szó, baljós, egy darabig gondolkodtam, hogy miért ismerem, aztán rájöttem. A Borisz Godunovból. Uglicsban ölik meg Gyimitrij cárevicset, hogy majd Borisz kerülhessen hatalomra. Ha igaz, mert az is lehet, hogy Gyimitrij epilepsziás rohamban saját magát sebezte meg, Borisz meg már amúgy is a tűz közelében volt, nem volt sok oka a gyilkosságnak.

Mindenesetre az uglicsiak gyilkosságra gyanakodtak, félreverték a harangot, és a jelek szerint nem nagyon bíztak az igazságszolgáltatásban, mert maguk vették kezükbe a büntetést, agyonvertek legalább tizenöt embert, akiket a cárevics megölésével gyanúsítottak. Az önbíráskodást azonban Borisz Godunov nem értékelte, csapatokat vezényelt a városba, megbüntette a fő- és alkolomposokat, hatvan családot száműzött a szibériai Tobolszkba. A főkolomposok mellé pedig magát a kolompot is megbüntette, amiért olyat látott, amit nem lett volna szabad. A harangot megcsonkították, levágták az egyik fülét (azt a részt, ahol a harangrúdra rögzítették), kitépték a nyelvét. Ez azonban még nem volt elég, a harangot megkorbácsolták, és száműzték. Természetesen Tobolszkba. A hatvan családnak nem volt elég baja, még magukkal kellett vonszolniuk száműzött társukat is, 1400 kilométeren át. Tobolszkban a harangot nyilvántartásba vették, az első élettelen száműzött Uglicsból, börtönbe zárták, majd néhány év múlva reaktiválták, a tobolszki katedrálisban teljesített szolgálatot.  

Háromszáz év múlva, 1892-ben III. Sándor cár úgy döntött, hogy a főkolomp megbűnhődött, lejárt a száműzetés ideje, és a harangot visszavitték Uglicsba. Nem vitték föl a toronyba, de most is látható, hogy okuljon belőle a világ: így jár… Nem tudom, ki jár így. Aki olyat lát, amit nem szabad.

Ahogy a Boney M. együttes énekelte valaha a Raszputyin című számban: Oh, those Russians.

Kiscelli kaki

Kiscelli kaki

kaka.jpg

Kloáka meghosszabbítva – hirdeti a Kiscelli Múzeum honlapja, de lassan a meghosszabbítás is lejár, még ezen a héten nézhető a Kloáka, kanális, klozet címet viselő kiállítás. Az, aminek látszik, ha szabad így fogalmazni, a fővárosi csatornázás, szennyvízelvezetés és az emberi ürítés regénye. Láthatóan érdekli a közönséget, hétköznap este is vagyunk néhányan a pincében, így kakáltak a rómaiak Aquincumban, így kakáltak a nyugatos költők, és így drága szüleink.

Azt nem állítom, hogy jobb ember lettem, de az ötlet jó. Az más kérdés, hogy mi az, amit ki lehet állítani ilyen múzeumi keretben. A végterméket nyilván nem, és ha lát az ember két aquincumi ólomcsövet, attól még nem kap a szívéhez: hát te is, fiam, Brutus. De majd valaki talán ellopja a kiscelliek ötletét, és hatalmas kiállítást rendez a témában. Boucher pisilő nőjével, meg Bruegel Bábel tornyával, ott is kakil valaki a sokaságban. Addig már fél lábon is kibírjuk.

pisse.jpg

Beszélni könnyű

Beszélni könnyű

hosszulep.jpg

Nagyon tetszik a Hosszúlépés Budapesten, Koniorczyk Borbála és Merker Dávid könyve, miközben azt sem tudom, hogy nem valami mérhetetlen tunyaságból tetszik-e. Úgy értem, van ez a város, benne élünk, mozgunk és vagyunk, a szépsége majd kiüti a szemünket, mégis akkor vesszük észre, hogy hol vagyunk, ha figyelmeztetnek rá. Ha könyvből olvassuk. Talán ez csak a nevelés kérdése: azt szoktuk meg, hogy a könyv igazabb, mint maga a világ, ami nyomtatva van, az a biztos érték. Ha így van, akkor nem kell aggódni, jönnek már az újabb és egészségesebb generációk, amelyek csak ritkán vesznek könyvet a kezükbe.

Van azonban az egésznek egy műfaji érdekessége. Már annak, hogy ez könyv. Mert eredetileg beszélt nyelv, városi vezetett séták elhangzó anyaga (ebben a formában azért feltehetően le volt valaha írva, aztán lett belőle elmondott szöveg, és utána került újra papírra), az ember érzi, hogy mennyire más elmondani valamit, mint leírni. Néha úgy megbök egy-egy gondolat, olyan, ami elmondva biztos nem bökne meg, hogy „a zsidók találták föl az atombombát”, vagy hogy „Radnóti az a Lipótvárosnak, ami Che Guevara Havannának”. Az ember rögtön tiltakozna, hogy nem, nem az, értem, mire gondolsz, utca van róla elnevezve meg RaM Colosseum, de akkor sem az. Mindez elmondva, egy arckifejezéssel jelezve a poént nyilván teljesen a helyén van, leírva meg bántó.

Legalább azt is érti az ember, miért levelezik mindenki mostanában emojikkal.    

Woody hangja

Woody hangja

 

Woody Allen magyar hangja ideális esetben Kern András, pedig a kettejük hangkaraktere egészen más, de kicsit még reménykedek, hogy egy szép napon kiadnak valami Woody Allen összest, amiben megcsinálják így is a szinkronokat. Na jó, igazából nem reménykedek. Közben azonban vannak alternatív Woodyk is, nemcsak hangok, testek is, akik őt játsszák filmeken, azt a szerepet, amelyet ő játszana, játszott volna, akivel azonosul szerzőként. A leghízelgőbb ezek között valószínűleg Timothée Chalamet volt, a legkevésbé hízelgő meg épp a legutóbbi film, a Rifkin fesztiválja főhőse, Wallace Shawn.

Valószínűleg nem ez a teljes probléma, mindenesetre rossz a film, nehéz nevetni, mert Wallace Shawn (igaza van) nem próbál meg Woodyként létezni a vásznon, viszont az a roggyant teknős, aki ő maga, az nem valami vonzó, és nem jól mondja a poénokat. A végén ott tart az ember, mint mostanában a Woody-filmekkel: örül, hogy megnézte, de semmi pénzért nem kezdene bele újra. Talán egyszer a tévé előtt még ottfelejti magát.  

De hát ez benne a szép. Van valaki, aki minden évben csinál egy filmet, és minden kiszámíthatósága ellenére sem lehet tudni, hogy mit fog csinálni, komolyat vagy komédiát, jót, rosszat, vicceset vagy szellemeset. Vagy most épp egyiket sem, de akkor is: ő az. Ez volna Woody Allen kettős élete, ami, persze, nem is kettős, hiszen ő ő, ő a főhős, ő az író és a rendező, ő Timothée és ő Wallace, ő Kern András. Megvívta a maga harcát a halandósággal, és nem maradt alul. 

Csak legyen, aki nézi. Mert az idő csak lepereg, régen az ember azt figyelte, hogy de klasszul öltözködik ez a pasi, most meg azt mondja, mit erőlködik (Wallace Shawn) ebben a nagypapa farmerban. Régebben frissek voltak a poénok, most meg lábjegyzet kell hozzá, amikor azt mondják, hogy Philippe filmje díjat nyert Kölnben, de nem ott született Eichmann? 

Ki az az Eichmann, kérdezik huszonöt év alatt. Mik ezek a fekete-fehér filmbetétek? Nekünk élvezet, hogy vajon hány filmidézetet ismerünk föl, de állítólag mi sem élünk örökké.  

rifkin.png

Vigalom völgye

Vigalom völgye

p1010022.JPG

Ez is az öregedés előnyei közé tartozik: már nem is tudom, hányadik Haydn Teremtést látom-hallom újév napján, Fischer Ádám vezényletével. Már úgy értem, az hátrány, hogy nem tudom, hányadik, tavaly nem volt, és egyszer az Évszakok ment, amikor Fischer Ádám épp a Metropolitan Operában teljesített szolgálatot, mindenesetre sokadik. Volt nagyon nagy zenekarral-kórussal, volt kicsivel, volt régi hangszerekkel, és modernekkel. Volt két részben, és volt már egyben is, nem büfézni jöttetek alapon. Most épp kicsi apparátussal ment és modern hangszereken, egy részben. Nagyon, NAGYON és még annál is szebben.

Van A teremtésnek egy kellemetlen pontja, amikor az első emberpár társalog énekelve. Ahogy mondani szokás, efölött már eljárt az idő, asszony, gyere a keblemre, és kövess, férfi, megyek a kebledre és követlek. Hát, ugye, 2022-t írunk, ilyesmit nem illik mondani, de mit lehet csinálni, ha egyszer ezt a szöveget zenésítette meg Haydn, mégsem cserélhetnek a szereplők, az asszony mégsem mondhatja, hogy keblére és kövesse Ádám, még ha tudjuk is, amit tudunk. Nehéz ezzel a résszel valami okosat kezdeni.

Nehéz, de nem lehetetlen. Most például az történt, hogy az oratórium harmadik részére a bariton Konstantin Krimmel átsétált a pódiumon, a jobb oldalról a balra ült, a szoprán Mojca Erdmann mellé. Eddig angyal voltam, most már ember vagyok, ura, parancsolója és vezetője ennek a szoknyás teremtménynek. Mojca Erdmann pedig csak énekelt, énekelt, de amikor oda ért, hogy vezess, és én majd engedelmeskedek, akkor éneklés közben a férfi karjára tette a kezét. Aha. Ahogy azt Móricka, meg Josephka képzeli. Egy hangot sem adott hozzá, egy hangot nem vett el abból, amit Haydn írt. Mégis tudta az ember, hogy azért ez nem lesz olyan egyszerű.

Tudjuk, mi lett belőle, de ilyenkor mégsem a földi siralomvölgyben érzem magam.

Az elveszett jelentés

Az elveszett jelentés

Yehudi Menuhin tévéfilm-sorozatában, Az ember zenéjében mutatott egy angol mondókát, úgy kezdődik, hogy Ring a ring a roses. Teljesen ártatlan és félig-meddig nonszensz szövegnek tűnik, de ha utánagondol az ember, igazi horror. "Atishoo atishoo, we all fall down". Nem valami vicces, leülős játék, ha igaz, hanem a nagy pestisjárvány emléke. Az atishoo (etisu) a beteg ember nehéz lélegzetvételére utal, és aztán we all fall down, mind a földre zuhanunk. 

Lehet, hogy túl komor a kép, amit Menuhin vázolt, de az embert nem hagyja nyugodni. Hátha az ilyen ártatlanságok mögött súlyos kollektív emlék rejlik. Ahogy állítólag egy nemzetközi pártkongresszuson a részeg magyar küldött elénekelte, hogy kiskacsa fürdik fekete tóban, anyjához készül Lengyelországba, a szovjet titkosszolgálat meg hetekig kutatta, hogy vajon ez mit akart jelenteni.  

A bogár mindenesetre benne marad az ember fülében, és próbál rájönni, hogy vajon mit is jelenthet ez az angol karácsonyi dal. 

Talán tényleg semmit. A szövegnek van magyar fordítása, Tarbay Ede készítette, szabad, de az nyilván nem baj, az már inkább, hogy a nagy szabadságban a fordító a mondóka-jelleget megszüntette: „Karácsony első napja van, köszönt és minden jót kíván egy csíz a csupasz körtefán.” Az eredetiben egy partridge on a peartree, egy fogoly a körtefán. Ha jól sejtem, a fogoly egyébként nem száll körtefára, a tyúkalakúak rendjébe és a fácánfélék családjába tartozik, talán Tarbay is ezért cserélte csízre, már csak egy cs betűvel kezdődő fát kellett volna találnia hozzá, de cserfa helyett inkább megtartotta a körtét és lecsupaszította.

Hogy kerül a fogoly a fára? Nyilván a madár magyar neve miatt még inkább elkezd kombinálni az ember, de nemzetközileg is kombináltak, és volt, aki arra jutott, hogy a tizenkét napra jutó, és egyre valószínűtlenebb ajándékok (a dal végén már tizenkét dobosról, tizenegy dudáról, tíz ugrándozó lordról van szó) valami titkos keresztény szimbólum a pogány időkből. A fogoly a fán Krisztus, a két gerle az Ó és Új Testamentum, a három francia tyúk (a szótár szerint lazactyúk) a Szentháromság. Azért ez elég gyanúsan marhaság, miről juthatna bárkinek is eszébe a tíz ugrándozó lord kapcsán a Tízparancsolat?

Itt sajnos véget is érnek a kutatásaim, annyit tudok csak meggyőződéssel állítani, hogy miről nem szól a dal.

Marhalehely

Marhalehely

gardonyi-geza2.jpg

Van egy karácsonyi népének, amiről valamiért már tudtam, hogy nem népének, és nem is a századok messzeségébe vész a keletkezése. Fel, nagy örömre, ma született – így kezdődik, és Gárdonyi Géza írta. Azt hittem, csak a szövegét írta, de nem, a dallam is tőle való. Gárdonyi muzikális lélek és muzikális test is volt, hegedült és orgonált, és ezek szerint zenét is szerzett.

Utólag, persze, gyanakodhatott az ember, hogy nem a nép nevezi az egyszerű pásztort egyszerűnek, ahhoz már kell némi világban jártas öntudat, hogy rálásson a szerző a pásztor egyszerű voltára. Csak azért jövök épp ezzel a sorral, mert a népének egyik sajátossága, hogy az ember örül, ha sorokat megért belőle. Sokan énekelnek, és nem foglalkoznak különösebben a szöveg érthető előadásával. (Miért, ha foglalkoznak, akkor mi van? Vajon ki érti, mit énekelnek operaénekeseink a minap föltett karácsonyi énekben?) Az egészben az az érdekes, hogy a Fel, nagy örömre, mint az M. Mester Katalin kutatásaiból kiderül, valamilyen szinten mégis népének, Gárdonyi szövegét csiszolta a hétköznapi értelem, hogy ne mondjam, az egyszerű, de dalos kedvű pásztor. A kutatások szerint ugyanis Föld, nagy örömre volt eredetileg a kezdősor, majdnem akkora a változás, mint a Nemzeti dalban, ahol Rajta magyarból lett Talpra magyar. És a kedvenc sorom (ez is olyan, amit legalább értek) is változott. Ma azt éneklik, hogy „rá meleget a marha lehel”, de Gárdonyi valószínűleg azt írta, „rámelegít a marhalehely”.

Még nagyon fiatal volt, tizennyolc éves.

süti beállítások módosítása