Nem a pesti Wagner-napok ékköve a Tannhäuser, talán soha nem is volt az, inkább azt érzi az ember, hogy ennyi pénzből, ennyi próbából ezt sikerült színpadra álmodni. Leginkább álmodni nem sikerült, inkább megpróbálták kiváltani az álmodást, eleinte vetítéssel, utóbb vetítés nélkül, de mégis valami eredeti meglátással, hogy a végső jelenet a heroinista álma legyen. Mégsem Vénusz, hanem a megtisztulás, vagy leginkább az sem. Ahogy Demjén Rózsi egy kicsit tömörebben megfogalmazta: nincs mennyország, de minden síron nő virág.

Nagyon felvilágosult megközelítés, nem is tudok mást mondani ellene, mint hogy épp az volna a lényeg, hogy ne az illúzióvesztésről szóljon az előadás. De akkor mire való a zene?

A kérdés az előadás végére is érvényes marad: kinek higgyünk, Wagnernak vagy a Rádiózenekarnak? Az utóbbinak könnyebb, de kellettek hozzá kellemetlen mellékkörülmények. Beugró Wolfram, Birger Radde, akiben benne volt egy jó alakítás, de egy kicsit benne is maradt. Beteg Tannhäuser, aki nagyon fegyelmezetten énekelte végig a három felvonást, de ennél több talán most nem is volt várható. Egészséges Erzsébet, aki meresztgette a szemét és a hangját. Nem mentünk mennybe, de minden síron nő virág.

A legegyszerűbb volna csak annyit följegyezni, hogy az idei második Mesterdalnokok sokkal jobb volt, mint az első. Hogy hiába minden profizmus vagy elkötelezettség, vannak kiszámíthatatlan elemek is, és két körülbelül egyforma, és teljesen egyforma szereposztású előadás közül az egyik közepes lesz a másik meg egy osztállyal följebb lép. De amíg ez nem volt ennyire biztos és egyértelmű, míg az első szünetben békésen hevertem a hársfaágak csendes árnyán, a Müpa előtt, leginkább csak arra gondoltam, hogy A nürnbergi mesterdalnokok persze egészen más, vígopera, halál nélkül, de mégis ugyanaz a történet. Jön egy társadalmon kívül álló figura, és nem tud beilleszkedni, annyira más. Csak attól víg ez az opera, hogy a társadalom ezúttal nem gyűri a főhőst maga alá, hanem elfogadja, kitünteti, örül neki. De hogy ez a Stolzingi Walther majd vígan él a családjával Nürnbergben, azt nem látom pontosan magam előtt.

Ez ugyanaz, mint A bolygó hollandi, és persze ugyanaz, mint a Tannhäuser, még dalnokverseny is van mindkettőben. Az önmagában egy szép drámaírói-dramaturgi feladat, hogy a két opera ne váljon középkori táncdalfesztivállá, ne egymást kövessék a versenydalok, mindkét esetben csak két versenydalt kelljen megírni és meghallgatni. De a nagy szerzői pofátlanság mégis a Trisztánnal való összehasonlítás, amikor Éva eszébe juttatja Hans Sachsnak a Trisztán történetét, és közben megszólal a Trisztán és Izolda zenéje, mármint amit Wagner írt hozzá. Ily szemtelen csak Mozart volt korábban, amikor a Don Giovanni fúvósszekciója a Figaro házasságát játssza. Jaj, ezt már túlságosan is ismerem, mondja Leporello. De hát Mozart előtte idéz még két másik szerzőt. Ilyesmi Wagnernak eszébe nem jutna.

Majdnem változtattam a terveimen, amikor az Uránia pénztáránál megláttam, hogy a nagyteremben a Led Zeppelin-film megy, de aztán mégis az F1-re kértem jegyet. Micsoda meglepetés. az F1 is Led Zeppelinnel kezdődik, a vén csataló (Brad Pit)t erre ébred, és harcba száll, hogy Daytonában győzelemre vezesse a kocsit. Az még nem Formula 1-es jármű, de, mint az várható, annak is eljön az ideje.

Megbántam? Nnnnem. Úgy értem, a sportfilmek már csak ilyenek, négy lehetőség van: főhős győz és meghal, főhős veszít és meghal, főhős győz és életben marad, főhős veszít és életben marad.

Nem mondom meg, itt melyik történik, de az egyik. És közben rálátunk az életre is, amely olyan, mint egy nagy autóverseny, izgalmas és veszélyes, és körbe-körbe kell menni egy pályán. (Ezt azért nem állítják.) De izgalmasnak izgalmas film, profik készítették, és ha valaki azt akarná mondani, hogy de hát ez az egész történet képtelenség, annak a kételyeit eloszlatják a filmben megjelenő igazi autóversenyzők, sajnos nem ismerek föl mindenkit, de Lewis Hamiltont és Alonsót igen. Hosszú, de profik készítették, így aztán lehet izgulni, hogy a négy lehetséges befejezés közül melyiket választják.

Közben meg látszik az is, hogy egy lehetséges befejezés van, mármint kamerán kívül. Amilyen hősiesen harcolt Tom Cruise az idő ellen, hogy aztán elveszítse a harcot, és az utolsó Mission: Impossible alatt már cipófejű gumiemberként mentse meg a világot, ugyanígy tett Brad Pitt is, hogy most cipófejű gumiemberként mentse meg a csapatot. Irigy ember is csak addig tud örülni ennek, amíg véletlenül tükörbe nem néz.  

Lehet vitatni Fischer Ádám Mesterdalnokok előadását, vezénylését, szereposztását, bár néha azt érzem, hogy nem érdemes. Olyan feltétlen bizalom és szeretet érződik a karmester iránt, hogy nem pont jó így, ahogy van az egész?

Nem. De erről majd máskor. Most csak arról akarok beszélni, ami valóban egyedülálló az előadásban, én legalábbis Mesterdalnokokban nem láttam még ilyet: tényleg az éjjeliőr harsonázik. Úgy értem, van egy ilyen szerep, az Éjjeliőr, akinek kétszer el kell énekelnie, hogy Lobet Gott den Herrn, és megfújja a valamijét, általában valami havasi kürtöt, vagy ilyesmit, valami komikus álhangszert, de itt, nálunk Pintér Dömötör elénekeli, amit kell, és aztán tényleg belefúj a harsonájába. Hamarjában csak egy hasonló operai élmény jut az eszembe, Laczó András A varázsfuvolában valóban játszott a hangszeren, mármint a fuvolán, az is maradandó élmény volt, mert jó néhány évtizeddel ezelőtt történt. A harsonázás meg tegnap.

Nahát, pont kijött a lépés, Szent János napján adják elő este A nürnbergi mesterdalnokokat. Illetve hogyan is van ez? Már eleve van egy kis csúszás, mert bezavar a karácsony, december 25, az sem pontosan esik egy napra a téli napfordulóval. De Keresztelő Szent János születésnapját Jézuséhoz igazították, mondván, hogy éppen hat hónappal volt idősebb nála, tehát az ő születésnapja lett június 24. Hanem a két hagyományt valahogy össze lehetett egyeztetni, ezért lett Szentivánéji álom Arany János fordításában a Midsummer Night’s Dream. Magamban soha nem is tudom eldönteni, kinek higgyek, Aranynak vagy Shakespeare-nek, melyik dátum a legtökéletesebb a Szentivánéji álom megnézésére vagy meghallgatására, június 21 vagy június 24.

Ez a kérdés a Mesterdalnokok esetében egyszerűbb, mert itt elénekelik, hogy Johanniistag! Johannistag!, nem a csillagászat számít, hanem a szent születése. Na de az 24., ma meg 26. van. Bár ez is János-nap.

Csakhogy ez egy egészen más János, nincs is egyedül, János és Pál római testvérpár. Annyira összetartoznak, hogy Velencében már egy neve van a templomuknak: Zanipolo, ez a téglatemplom a Colleoni szobor mellett. Keresztény testvérpár Nagy Konstantin lányának az udvarában, és amikor átmenetileg visszajöttek a pogányok, ők is visszavonultak római otthonukba, de a hatalom már csak ilyen, nem hagyja békén az embereket, őket is hithagyásra akarták rávenni, de sikertelenül. Megkínozták és lefejezték mindkettőt.

De most nem ez a lényeg, hanem az esti (délutáni) Mesterdalnokok.  

Én még láttam a Cirkuszt. Nem Chaplint, hanem a szovjet filmet, és nem moziban, csak a tévében, de éltem akkor, amikor még ilyesmit lehetett látni az állami tévében. Rendes, becsületes sztálinista film, egy artistanőről, akit zsarol a menedzsere, mert fekete kisbabája van (az artistanőnek, nem a menedzsernek). Emlékszem, mennyire meghatódtam, amikor a kisfiú sírva fakadt a gonosz felnőtteket hallgatva, de szerencsére közben az anyukája rájött, hogy már nem lehet őket zsarolni, mert a Szovjetunióba költöztek, ahol nincs fajüldözés. A végén együtt vonultak lobogó vörös zászlók alatt.

Most meghalt a kisfiú, James Lloydovics Patterson. 91 éves volt, feltételezhetően az utolsó életben maradt szereplője a filmnek. Moszkvában született amerikai apa és ukrán anya gyermekeként, és az is külön kaland, hogy az apja hogyan került a Szovjetunióba, ahol előbb díszlettervezőként, majd az angol nyelvű hírek olvasójaként dolgozott. A fiúból, James Lloydovicsból a film után tengerésztiszt lett, majd költő. 1994-ben költözött az Egyesült Államokba, ahol elég érdekes jelenség lehetett. Egy afro-amerikanszkij, aki orosz akcentussal beszélte az angolt. Egy Puskin. Bár a versek hasonló színvonaláról nem vagyok meggyőződve.

Néha hallani sóhajokat, hogy a világ ebben sem előnyére változott. A tudás hatalom – ez azelőtt értelmes mondás volt, és azt is jelentette, hogy aki tud, az megtalálja helyét az életben. Aki egyetemet végez, az el tud majd jól helyezkedni, eltartja magát és a családját, hasznos és derűs életet élhet a világban. De hát a mai fiatalok. Nem érdekli őket a tudás, se a hatalom. Még szerencse, hogy a pénz igen, de nem látják az összefüggést a tudás és az anyagi jólét között. Hogyan is láthatnák, amikor a ma és tegnap hősei végzettség nélkül boldogultak. Nem arra gondolok, akire itthon szokás, hanem a nagy, nemzetközi példákra: Steve Jobs sem fejezte be az egyetemet, és Bill Gates sem. Minek?

A napokban halt meg Fred Smith, még egy becenevű milliárdos, ő a FedEx nevű csomagküldő szolgálatot álmodta és valósította meg. Az álom még a hatvanas évek közepén jelent meg a képzeletében, egyetemi dolgozatot írt, és abban feltételezte, hogy a jövő egyik fontos eleme lesz a csomagküldés, hogy lehetőleg másnapra megérkezzenek a dobozkák a megrendelőhöz, benne mindenféle számítógép-alkatrészek, amelyek segítségével újabb és újabb megrendeléseket lehet leadni, ezeket újra ki kell majd szállítani, és így tovább. A dolgozata C értékelést kapott, mondjuk így, gyönge közepest.

Tulajdonképpen már az is szép volt Fred Smith-től, hogy azért befejezte az egyetemet.

Képek maradnak meg a Duda Éva Társulat Frida előadásából, ami, tekintve, hogy Frida Kahlo festő volt, és róla szól az előadás, nem is volna baj. Tekintve, hogy színházi előadás, sőt táncelőadás, amiről szó van, talán mégis baj.

Bár az is megmaradt, hogy Duda Éva az előadás kezdete előtt kiállt a függöny elé, és hosszan-hosszan beszélt, annak ellenére, hogy ő maga is mondta: tudja, hogy az érdeklődés nem neki szól elsősorban, hanem Frida Kahlónak. Mindegy, ő azért elmondta, hogy ezentúl itt is lesznek, az Eiffelben, és hogy eltörte a lábát, de már kivették belőle a fémeket, hogy a menedzsere biztatására készítette el a második Frida-estjét. Lehet, hogy van ennek valami értelme, fokozza a várakozást.

Annyira viszont nincs értelme fokozni, mert a végén (legalábbis bennem) csak képek maradnak meg, mexikói halálfigurák, felvonulások, a füstölgő szerelmesek. Ami az est dramaturgiáját illeti, egy kicsit hosszú az egész, és ez azért különös, mert van benne egy Carnevale című rész, a zenéje a Bolero, és az egész meglehetősen önállónak látszik, ki lehetne venni a történetből különösebb veszteség nélkül, vagy elő lehetne külön is adni. Igaz, Bolero feldolgozásnak meg egy kicsit kevés, miközben zajlik a zenében a nagy crescendo, nem ezt látni a színpadon, nincsenek elegen, nem tombol a tánc.

A hosszúság és parttalanság érzetét erősíti a tánc egyformasága is, egyszerűen fogalmazva: Frida ugyanúgy táncol, ha jókedve van, ha szerelmes, ha csalódott, ha válni kell. Történnek vele a dolgok, de azok nem hagynak nyomot a mozgásán. Nyilván mert festő volt, nem táncos.

Ha jól számolom, 1959-től 1977-ig tartott a magyar film jókaista időszaka. Nyilván készítettek előtte is Jókai-feldolgozásokat, és talán még vár ránk egy-egy újabb Jókai-mozi, de ez volt az aranykor, a nagyszabású, színes, szélesvásznú, mindenkit érdeklő kalandfilmek ideje. A Szegény gazdagoktól a Fekete gyémántokig. Biztos, hogy voltak a nagy időszaknak vitatható szereposztásai, soha nem értettem, hogy a Fekete gyémántok női főszereplőjének miért Sunyovszky Szilviát választották, akinek a húzott szeme vágásától alig látható, hogy egyáltalán milyen színű is a szeme. Nem bírtam megbékélni Az aranyemberben Csorba Andrással sem, amikor annyira kézenfekvőnek látszó megoldásnak tűnik, hogy Latinovits ne a kíméletlen rossz, hanem a gyötrődő jó legyen. De annyira félre talán egyik szereposztás sem ment, mint a Szegény gazdagoké. Mintha Bara Margiton kívül senki nem volna a helyén, se a nem kimondottan filmszínész-alkat Láng József (akinek persze minden jót kívánok, és vigyázzon magára), Benkő Gyula meg végképp nem, mint kettős életű ádáz, nem is értem, hogy ez kinek juthatott eszébe, és miért. Szóval, ha e nagy kalandfilmek közül valamit érdemes volna újraforgatni, az a Szegény gazdagok.

De kivel, kivel, kivel? Napok óta valami lehetséges szereposztáson töröm a fejem, és nem jutottam tovább annál, mint hogy Vecsei H. Miklós lehetne Vámhidy Szilárd. És a többiek? Lehet, hogy Jókai ideje tényleg lejárt?

Bizonyos, leginkább Alfred Brendel-i okokból Liszt Zarándokévek című ciklusát hallgatom, annak második kötetében van az Il penseroso című darab. Tudható, hogy ki ez a penseroso, vagyis gondolkodó, Lorenzo Medici. Talán fölösleges mondani, hogy ez a Lorenzo nem az a Lorenzo, nem il Magnifico, csak az unokája, Urbino hercege, de hát a Medici család ilyen ötletes volt névadásban, akit nem Lorenzónak hívtak, azt Cosimónak, vagy, legvégső esetben Giulianónak.  Túl sok ideje nem volt a gondolkodónak gondolkodni, már 26 évesen meghalt, egy lány maradt utána, aki viszont szép karriert futott be, nem is annyira az atyjának, mint inkább a két Medici-pápának köszönhetően, ő volt Medici Katalin, Franciaország királynéja. (Ha már a zenei vonatkozásokat keressük: az ő leánya meg Valois Erzsébet volt, akibe egyszerre szerelmes a Don Carlosban atya és fia.)

Szóval Lisztet hallgatom, az Il penserosót, Brendel bombázza a klaviatúra alsó fertályát, és arra gondolok, hogy ha Lisztnek lett volna egy létrája, amikor a Medici kápolnában jár, talán más művet írt volna. Mert ezek az emelkedett sötét gondolatok voltaképpen nem illenek a szoborhoz. Nappali fényben is kissé árnyékba borul az arca, de az is látható (létráról), hogy a kitekeredett jobb kezében egy pénzérme van. Vagy azért mert zsugori volt, vagy azért, mert bőkezű.

Arról nem is beszélve, hogy van, aki szerint a két szobor már eleve össze van cserélve, mert Giuliano kezében marsallbot van, pedig ő nem is volt hadvezér, ellentétben Lorenzóval, aki rövid uralkodása jelentős részét háborúzással töltötte.