Van egy igen egyszerű megoldása annak a nem is nagyon bonyolult képletnek, ami Alice Sara Ott. Adott egy csinos zongorista, aki elfogadhatóan játszik el bármit, de nem nagy csoda, és aki nem hajlandó várni a sorára, hiszen az sem biztos, hogy eljön az ideje. Kitalálja magát. De nem azt csinálja, mint Edvin Marton, hogy korcsolyabajnokokkal lép föl, nem is azt, mint Havasi Balázs, hogy kakastaréjt fésül a hajából, és lelakkozza, hanem próbál a művészet keretein belül maradni. Eljátssza a Chopin-prelűdöket, de közbeiktat néhány 20. századi, megfelelően rövid darabot, a feje fölé meg valami vetítést szervez. Jó, nem így mondják, hogy vetítés, hanem hogy fényfestés, komputeres grafikán mindenféle épületek láthatóak, meg a világ összes tudását tartalmazó könyvtár, viszonylag szellősen megrakott polcokkal, aztán az utolsó darabbal (maga Alice Sara Ott a szerző) fölszállunk a csillagok közé. Hozzá még mezítláb is játszik, meg beszél is, elmondja, miről van szó, kedvesen, könnyedén. Nem mondom, hogy halálos bűn, amit elkövet. Az már kevésbé tetszik, hogy a ráadás előtt újra magához veszi a szót, és úgy tesz, mintha mi mind valami nagy lázadók volnánk, akiket a koncertszervezők megpróbálnak beterelni a régi karámba, pedig mennyivel jobb a szabad ég alatt, de hát mit mondjon? Vetítünk nektek, kedves közönség, hogy bele ne dögöljetek az unalomba?

Ha félretesszük a leleplezési vagy szitán átlátási hajlamunkat, és mellétesszük a viszolygást attól, hogy egy koncertet prodzsektnek nevezzenek, akkor azért érvényes kérdés lehet az is, hogy miért vagyunk ennyire biztosak a zene felsőbbrendűségében. Úgy értem, ha a koncertet nem koncertként, hanem vetítésként hirdetik, vajon akkor is átverésnek éreznénk, hogy a képek alá zongorázó pianista nem lángeszű? Tényleg a megszokás ébreszti föl a gyanút, hogy aki túl jól dumál a zongorázása előtt, az nagy muzsikus nem lehet? Aki mögé meg fényfestenek, annak külön bugyra van az Infernóban? Aki csinos, gyanús? Aki mezítláb lép föl… - nem is folytatom, mert mindjárt jön Patricia Kopatchinskaja, aki nem ez a színvonal.  

Nem kell nagyon éles elme hozzá, hogy átlássa az ember, mi történik. Daniel Barenboim a fiával koncertezik, nyilván azért teszi, mert tehetségesnek tartja hegedűs gyermekét, és mert az apai gondoskodás részének érzi, hogy beindítja Michael fia karrierjét. Volt már rá példa a világban, egy fordított eset, amikor Yehudi Menuhin turnézott a zongorista fiával, Jeremyvel, Beniamino Gigli is énekelt szerelmi kettősöket a lányával. Ami a karriert illeti, többnyire nem vezet jóra, a közönség elmegy a koncertre, de úgy érzi, mit meg nem tesz rajongása tárgyáért, de eszében sincs továbbadni a rajongást a leszármazottnak.

Barenboimék azonban Mozartot játszottak, és Mozart talán tényleg más eset, a szonáták sokszor nagy hegedűművészeken is kifognak, nem adják meg magukat világraszóló virtuózoknak, de ha esetleg valami házimuzsikálás-jelleget kap a koncert, mi most itt nem fellépünk, hanem csak úgy játszogatunk, akkor a kemény dió szinte magától szétnyílik, kínálja magát, egyétek, finom.

Mindegy, ez csak az elmélet. A gyakorlatban Barenboim zongorázásában tényleg volt annyi házimuzsika-beütés, hogy nem volt precíz, Barenboim hegedülésében viszont annyi házimuzsika-jelleg volt, hogy nem volt jó. Se a nagy összecsiszolódást, fél mozdulatokból is megértjük egymást nem lehetett hallani, se az oldottságot, mi most itt csak örülünk az életnek.

Ami engem illet, épp nem örültem az életnek. Michael Barenboim hegedűhangja furcsán zümmögős, mintha befogott orral játszana, már úgy értem, befogná a hegedű orrát, a vonókezelése merev, szögletes, folyamatos veszteségnek éreztem a koncertet, most mentünk el valami szép mellett, megint nem jött ki ebből a frázisból semmi, de semmi.

Legalább megpróbálták.

Viszonylag pontosan tudom, mikor hallottam először részleteket Bartók Gyermekeknek című művéből. Első osztályban még kitűnő volt a bizonyítványom, mi több, a magatartásom is példás, és jutalomkönyvet adtak. Vagy jutalomlemezt. Inkább könyvet, népdalok szövege volt benne, de mellékletként, olyan levelezőlapszerű, hajlékony lemezen részletek voltak a Gyermekeknekből, Tusa Erzsébet játszott rajta. Nyár volt, még nem mentünk a Balatonra, otthon maradtak a gyerekek rendetlenkedni, bekapcsoltam a bútorszerű lemezjátszót, pompás délután volt.

A Gyermekeknek meg valahogy ott marad az emberrel. Fél lábbal, mert nem mindennapi kenyér, de vissza-visszatérően. Amikor a Hungaroton megjelentette Ránki Dezső Decca-lemezét. Aztán a Bartók évben, 1981-ben kijött a Kocsis-változat. Lehetett vitatkozni, melyik jobb. Aztán újra, amikor Kocsis a Philipsnek is fölvette. Most megint, hogy kiadták az összes ott készített Kocsis-felvételt a Deccánál. Ötvenegy év múlva ugyanaz a délutáni kábulat, csak a bútorszerű lemezjátszó nincs már meg.

Van az a Cseh Tamás – Bereményi dal, Ten Years After. Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen. Csak tíz év múlva ugyanez a dal legyen.

Jó, az ember elmegy, mert tetszik neki a dolog, valaki 95 évesen kiül a színpadra, hogy szórakoztassa. Elmegy, mert azt gondolja, mégis színháztörténelmet lát, a Békés-testvérekről mesélnek valamit, Rita nagy színésznő, András az Operaház főrendezője. Itala pedig mesél róluk és magáról.

Ehhez képest a Békés–testvérekről csak annyi szó esik, amennyi elkerülhetetlen. András kalapozik, miközben Itala táncol a debreceni utcán a Mondja, marha, miért oly bús? plakát előtt. (Honnét tudja, mi van odaírva? Hároméves.) Rita meg szép, neki talán könnyebb a pályára kerülni.

Itala meg van. Beszél, Mácsai Pál próbálja keretek között tartani az eseményeket, egyébként sikerrel, de végig azt érzi az ember, hogy van egy el nem mondott második meg harmadik rész, őrület, mennyi minden történik az emberrel, ha megél kilencvenöt évet. És ha emlékszik rá. És ha el is tudja úgy mondani, hogy néha nagyon kell röhögni, néha meg nagyon nem kell.

Nagy, nagy dolog ez a Hogyan lettem senki? című előadás. Mert hogy olyan kicsi.

Nem olyan nagy dolog, de a magam részéről óva inteném az írókat attól, hogy olyan címet adjanak elbeszéléseiknek, amelyek értelmes mondatot adnak ki az író neve után mondva. Kosztolányi, a bolgár kalauz. Páskándi Géza, a szörnyszülött.

Az egész arról jutott eszembe, hogy rendeltem két könyvet az antikvarium.hu-ról, ahol bevett gyakorlat, hogy két (lehet, hogy már egy) könyv mellé adnak egy ajándék kötetet is, és pont ezt kaptam, nem Kosztolányit, hanem Páskándit. Amiről eszembe jutott, hogy leéltem akárhány évet, és egyáltalán nem ismerem Páskándi művészetét. Aztán rájöttem, hogy valamennyire igen, mert két filmet is láttam, amelynek forgatókönyvírója volt, a Holnap lesz fácánt, és a Hány az óra Vekker úr? címűt. Egyik sem hétköznapi forgatókönyv.

A történet, persze, akkor volna igazán boldog, ha úgy folytatódna, hogy kezembe vettem Páskándit, már a fülszöveg is különleges, hiszen a rövid életrajzban benne van egy szörnyű börtönbüntetés, hat év, de hát maguk a novellák…

Nem mintha képtelenség volna, Páskándiból ömlik a szó, amit nagyszerű kiindulási pontnak érzek, ha valaki prózaírással foglalkozik, mondja, mondja, mert mondania kell. Aztán mintha nem tudná, hogy a sok kiömlött szóból melyik a fontos és melyik a kihúznivaló, hogy egyáltalán befér-e egy könyvbe valami eszélyesség arról, hogy meghalt a Királynő, de előbb megölte két udvaroncát, aztán kiderül, hogy Agatha Christie-ről van szó, és a két udvaronc Miss Marple és Hercule Poirot. (Tényleg: Miss Marple-t is megölte?) 

Azon gondolkodom, vajon nem volt-e jobb, amikor még semmit sem olvastam Páskánditól.

Nem tudom, miért lett ennyire halvány a Kék róka tévéváltozata. Éppenséggel benne lehetne minden, amit az ember szeret, egy kis Wes Anderson, egy kis klasszikus magyar hangosfilm. Az egyikhez több pénz és több fantázia kellene, a másikhoz pedig még több pénz, még több fantázia, ez pedig mégis csak egy tévéfilm a Dunán. Ezt a részét körülbelül értem. Wes Andersonhoz egy kicsit véznuska a sztori, arra pedig nem sok esélyt látok, hogy leforgassanak egy filmet harmincas évekbeli felszereléssel, Tobis Klang hangrendszerrel, Jávor Pállal a főszerepben.

A vágyat is értem, elmenni a mesevilágba, vagy fölvenni a szálakat a harmincas években, mintha nem is történt volna semmi az elmúlt évszázad második felében, mintha átaludtuk volna a szörnyűségeket, és újra problémázhatnánk azon, hogy járt-e Cecile a Török utcában. Voltaképpen elég különös, hogy akkor, mármint a harmincas években nem készült film a Kék rókából, a darab már megvolt húsz éve, siker volt, csak Kabos Gyulának kellett volna valami szerepet beleírni. Most már elég későinek tűnik a filmre vitel, csak nosztalgiázni lehet, lehetne, ha a ruhák, a férfiak, és főleg, ha a nő olyan volna. Vagy lehet, hogy ez az üzenet: elveszítettük az ártatlanságot, rég nem számít már, hogy járt-e Cecile bárhol is. Akkor ezért annyira halvány a film.

Legalább megpróbálták.

Azzal semmiképpen nem értek egyet, hogy rendes ember nem megy a Műcsarnokba, mert maga a tér vagy a ház politikailag túlterhelt volna. Mi vagyunk politikailag túlterheltek, rendes vagy kevésbé rendes emberek. De az egy lehetséges kiindulópont, hogy ideges ember ne menjen a Műcsarnokba, mert valahogy rendetlenség van a fejekben, nem azonos színvonalú művészek állítanak ki ugyanazon a Személyesen címet viselő kiállításon. Ámbár ezzel sincs baj, elvileg a jó a rossz mellett még jobbnak tűnik, a rossz meg még bénábbnak a jó közelében. Vagy az is lehet, hogy egymást húzzák fölfelé (vagy lefelé) a művek és a termek, a végén mégis kialakul a nagy egyenlőség. Az azért mindenképpen zavaró, hogy Gál András A csend művészete címet viselő termében minden van, csak csend nincs, gagyog a falra szerelt televízió, a művész magyarázza a művét, aki így el tud mélyedni, annak már nem is kell miben elmélyedni, nézheti a falat is.

És van egy különszoba Gyulai Líviusz is, és megrohan az ifjúság, ezeket a könyveket szeretted, vagyis már csak azért is elolvastad, mert Gyulai Líviusz illusztrálta vagy a borítót tervezte, Psyché és Érzékeny utazás, Egyszer volt Budán kutyavásár, a technikai tudás annyira megnyugtató és lenyűgöző. És ha nem ájulna el a papírtól, akkor egy-két réztáblát is megnézhet, az már többé-kevésbé tényleg felfoghatatlan, a rétegek, felületek, a lapos térré váló rajz. Tényleg jó, ha valaki tud.  

Nem annak a Kocsisnak kell vigyáznia, a mi Kocsisunknak, Zoltánnak, ő rendíthetetlenül ámítja az embert. Valamiért nem ismertem ezt a videót, ami nemrég került föl a YouTube-ra, a Kocsis Archívumba, Mozart 456-os jegyzékszámú B-dúr zongoraversenyét játssza a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. Ha egy kicsit szebb a felvétel, ha kicsit több pénzük van hozzá, ma gond nélkül lehetne a Horowitz-féle Mozart A-dúr zongoraverseny párdarabja. Ott persze nagy kiadó állt a projekt mögött, a Scala zenekara játszott, Carlo Maria Giulini vezényelt. Egyik felvétel sem vitathatatlan végső állapotában, de nem is kell, hogy az legyen, mondhatni, mindkét zongorista nagyságát jelzi, hogy nem a nagyságukkal vannak elfoglalva, hogy kockáztatnak, akármi az elvárás tőlük, ők a maguk feje után mennek. És, persze, egymásnak sem tetszenének, nekem, nekünk meg valahogy mindkettő fontos.

De nem ezzel ébredtem ma, hanem azzal, hogy „vigyázz, kocsis, lyukas a kas”. A Debrecenbe kéne menni című magyar népdallal. Mindenki ismeri, Bartók feldolgozta a Gyermekeknek II. füzetében, de tényleg magyar népdal? Csak a szöveg miatt kérdezem, mert vannak variánsai, a Zala vármegyei Reszneken úgy gyűjtötték be, hogy Ez a Géza jó mészáros (írja Wikipedia), nyilván onnét bonyolult lett volna Debrecenbe menni, de tanultuk ezt oroszul is. Tancevala repka sz makom. Az a vége, hogy regyiszka, vagyis a retek nézte, hogy táncolt a petrezselyem. Vagyis a petruska. Titkos Bartók – Stravinsky kapcsolat! A kérdés az, hogy az oroszok vették át tőlünk a dalt, vagy mi tőlük.

Szeretek moziban az első sorban ülni. Nem tudok pontosan számot adni arról, hogy miért, talán közelebb érzi magát így az ember, vagy csak kamaszkori érdekeskedés, hogy én ott ülök, ahol senki nem szeret, aztán addig játssza az ember a hülyét, amíg úgy marad. Néha kérdezik, hogy nem zavar-e, de mi zavarna? Hát hogy nagyon csak a vászon közepét nézed, és nem érzed, ami a kép külső ötven centis szegélyén történik. De hát mi az, ami egy filmben a kép külső, ötven centis szegélyén történik? Legfeljebb ott lóg be a mikrofon, de mostanában már az sem szokott.

A nagy Cezanne-kiállításon a Szépművészetiben viszont úgy érzem időnként magam, mint a kérdezők. A világítás. Magasról jön a fény, éles szögből, így sokszor a képek keretét is éri, és az árnyékot vet magára a képre is. Ha cirádás a keret, akkor elég nagy árnyékot, meg az árnyék odavetül a kép alá is, van egy furcsa árnyékminta a kép alatt, ami zavaróan hat. De a képnek tényleg elvész egy sávja, nem szörnyen sok, mondjuk, úgy egy százalék.

A kérdés tehát az, hogy vajon van-e valami a kép felső két vagy öt centijében, amitől Cezanne-abb lesz Cezanne. Remélem, nincs.

Biztosan ez még valami újságíró-reflex, a kistestvér bámulja a nagyot, utánozza, amennyire bírja, de nem nagyon megy, szóval reflex, de még mindig úgy gondolom, hogy a könyv, az más. Az több, nagyobb, fontosabb, véglegesebb, mint a nyavalyás újságcikk, ami másnapra elmúlik. Amennyire látom, bevallva vagy bevallatlanul így vannak ezzel azok az újságírók is, akik megpróbálnak könyvet írni, a napi pongyola helyett megpróbálnak ünneplő ruhás mondatokat írni, tudva, hogy amit lapokra vágva, kötve vagy fűzve megjelentetnek, az már ott van az idők végezetéig, ezer év múlva is bemehet valaki a Széchényibe, és kikéri magának. A szó mindkét értelmében. Nem mintha az újságokat nem őriznék meg valahol és valakik, szóval ennek sincs sok értelme így.

A hetvenes-nyolcvanas években azt mondták, hogy van magyar folyóiratkultúra. Vagy hogy a magyar irodalom az folyóiratkultúra, ott jelennek meg a lényeges dolgok, aztán egyszer majd könyvvé változnak, de annak már soha nincs olyan hatása, mint újkorában volt.

Csak azt akarom mondani, hogy hiányoznak a folyóiratok, az is, ami megszűnt, az is, ami megvan. Mert elolvastam Puskás Panni novelláit (A rezervátum visszafoglalása), és eleinte csak azon gondolkodtam, miért is megy ez nekem ennyire nehezen. Olvasmányos, friss, időnként vicces, de legrosszabb pillanataiban is igyekszik vicces vagy legalább váratlan lenni, száz oldal az egész, mégis napokig tartott, mire a végére értem. Kettőnél vagy háromnál többet soha nem bírtam egyszerre elolvasni.

Először azt hittem, hogy talán ezek versek, novellának öltözött versek, aligcselekménnyel, a verseket sem úgy olvassa az ember, hogy az elsőtől a századik oldalig, hagy magának holnapra meg holnaputánra is. De lehet, hogy csak a formával van bajom. Nem a rózsaszín borítóval (ha ez egyáltalán rózsaszín, mert ilyen színű rózsát még soha nem láttam), hanem a könyvformával, a véglegességgel. Miközben ezek a novellák nem is akarnak véglegesnek látszani, dumálások, előszó, ha felolvasná, talán a szerző is mást mondana időnként, itt elvenne, ott hozzátenne. Ezt fel se olvasná, azt meg kétszer is.

Ha ez magyarázat a privát Panni-problémára, akkor meg vagyok nyugodva.