Amikor először utazni kezdtem, nem csak az volt a kemény, hogy az ember mindig három évre utazott, annyi élményt kellett belezsúfolni az idejébe és a pénzébe, amennyit csak lehetett, amikor hazaért, egy hétig csak tántorgott, nemcsak az élmények hatása alatt, hanem mert a napi három múzeum és öt templom után egyszerre sivárnak és üresnek látszott Budapest. Vagy sivár és üres is volt Budapest?

Mindenesetre nemcsak ez volt a baj, hanem a szeretettektől való távolság. Apám, anyám, jegybéli mátkám, rendben van. De még a kutya is. Kutya se. Nem jöhetett, mert hogy is lehetne a kutyával szállást találni, kutyával vásárolni, étkezni. Aztán kint jött mindig a megvilágosodás: hiszen itt szabad. Bécsben...

Szégyellem kicsit, de belezsibbadtam az unalomba a Queer című filmet nézve. Szeretni kellene. Hatóságilag is, hiszen homoszexuális szerelemről van szó benne, meg ivásról, kábítószerekről, Törökországban be is tiltották, meg mozielvi alapon is, hiszen a főhőst Daniel Craig játssza, aki még mindig az utolsó James Bond. Körülbelül olyan, mintha a jövő héten kijönne egy film, amelyben Hunyadi - Kádár L. Gellért alakítja Lakatos Márkot.

Nem kérték a tanácsomat az alkotók, de azért innen üzenem: egy film nem lesz attól érdekes, mert a főszereplő homoerotikus kapcsolatot él át. Vagy megfordítva, ha egy film unalmas lenne, amennyiben a szerelmespár férfi és nő, akkor unalmas marad akkor is, ha a szerelmespár férfi és férfi...

Minden lényeges dolog az első részben történt a Rádiózenekar koncertjén. Ami részben jó hír, mert azt jelenti, hogy azért lényeges dolgok is történtek a koncerten, másrészt persze rossz hír, mert azoknak volt igazuk, akik a vendégművész, Emmanuel Pahud fellépése után a távozás hímes mezejére léptek, most kéne abbahagyni, elfutni, elrohanni.

Elfutottak, elrohantak, a gyanútlanok meg ott maradtak, milyen érdekes, az első részben mindkét oldalamon ült valaki, a második részben meg egyiken sem. Pedig Debussy a műsorszám, két nagyvad, a Jeux és A tenger. Az előbbit egyébként nagyon jól oldották meg, mert a balett cselekményét végig kivetítették...

Rossz megállónál szálltam le, pontosabban nem rossznál, csak nem a Marmottan Múzeumhoz legközelebbinél, de legalább láttam a La Fontaine szobrot, rajta van a róka és a holló, az utóbbi akkora darab sajtot tart a szájában, lehet vagy másfél kiló (a valóságban több, hiszen bronzból van), hogy róka a javából, aki kikezd egy ilyen erős madárral.

Ez egy ilyen, folyton félremenő látogatás, hiszen a cél a legnagyobb Monet-gyűjtemény, benne a kezdet az Impresszió, a fölkelő nap. Ezt ugyan már láttam, amikor még a D’Orsay-ban volt, de most visszahozták. Mielőtt Monet-ba kezdhetne az ember érzi, hogy vendégségbe jött Marmottanékhoz. Rögtön az...

Idén bezár a Pompidou Központ nagyobb renováció miatt. Erre szokás bánatosan vagy műbánatosan sóhajtani, ajjaj, én még arra is emlékszem, amikor kinyitott. Arra is emlékszem, amikor azt hittem a Balatonon, hogy a szomszéd kakasa reggelente azt kiabálja: pom-pi-dúúúú-ú-ú-ú. Akkoriban tele volt a rádió ismeretlen és érthetetlen nevekkel: Pompidou, Urho Kekkonen, Miki Takeo.

Ehhez képest talán nem ismeretlen, de nem is nagyon ismerős név Suzanne Valadon, aki eredetileg nem is Suzanne volt, hanem Marie. Toulouse-Lautrectől kapta a Suzanne nevet, mert ő is, mint a bibliai Zsuzsanna, meztelenül mutatkozott a vének előtt, vagyis idős festőknek állt modellt. Amíg modellkedett...

Alapvetés, hogy ha az ember elmegy a Louvre-ba, akkor megfogadja, hogy legközelebb nem megy el. A tömeg egyre nagyobb, ami, persze, örvendetes, ha jól tudom, évi kilencmillió most a látogató, és emelkedik a szám. De a kilencmillió mintha egyszerre akarná megnézni ugyanazt a néhány műtárgyat, nézni és főleg fényképezni, és nincs mese, én is az egyik vagyok, állok, fényképezek, tovább megyek. Csapda.

Csak hát most esély sem volt, hogy ne lépjek bele a csapdába, hiszen ezért jöttem, már otthon megvettem a jegyet a Cimabue-kiállításra. Mégis olyan festő, akiről már Dante is írt, igaz, mint a divatból kiment művészről, azelőtt mindenki Cimabuéért volt oda, ma meg már Giotto a festők fejedelme, és a másik...

Van ez a népi játék, ki bír ki többet a Louvre-ban. Mintha a ráfordított idő valahogy arányban lehetne az elmélyüléssel, megértéssel, befogadással. Persze, az ember úgyis elvérzik menet közben, azt veszi észre, hogy szinte elfordított fejjel megy el a Raffaellók mellett, nem érek rá, oda se nézek, mert sietek a hová is? Nyilván nem a Mona Lisához, oda nem érdemes sietni, mostanra esélytelenné vált a közelébe kerülés. A legbeszédesebb talán egy felirat a kép közelében: kérjük ne gorombáskodjanak a munkatársainkkal. Ezek szerint rengeteg a szóváltás, beutaztam a fél világot, hogy itt állhassak a kép előtt, maga meg itt arra kér, hogy menjek, menjek, menjek...