Mikor elkezdtem zenét hallgatni, Sebő volt a ciki. A cikik cikije. Szemüveges fickó, gitárral az ölében. És ezzel a hanggal, ami nagyon jó, nagyon jellegzetes, mégsem azt érezni, hogy ezzel a dünnyögéssel, tutulással feltétlenül a közönség elé kell állni. De csak addig tartott ez, amíg az ember nem figyelt oda rá, hogy mit is hallgat. Mikor folytattam a zenehallgatást, akkor már Sebővel folytattam, a barna lemezzel. Az egyik oldalán népzene, a másikon énekelt versek. A Rejtelmek, meg a Hetedik, Himnusz minden időben. Jó, az ezzel a strofikus szerkezettel egy kicsit unalmas, de az egész olyan volt, mintha valami közel-keleti agyagedényben találták volna papiruszra írva.

Az élmény pont olyan volt, mint az alkotóé. Tényleg, minek énekelnek olyasmit, hogy „a becsület ennél mégis többet ér”, ha azt is énekelhetnék, hogy „galambok búgnak vállamon”?

Tényleg: miért?

Elfogadom, és időnként mondom is az ellenvetést, hogy ezek a dallamok nincsenek megfelelő arányban a szöveggel, de Sebő Ferenc elég okosan kerülgette a csapdát, nem a Nemzeti dalt zenésítette meg, hanem a Galagonyát. Azt meg ma már nehéz úgy hallgatni vagy olvasni, hogy az ember nem hallja hozzá a zenét. Olvasni nem is kell, benne van a fejünkben. Nem számolom, de talán ötven olyan vers is van, amit gond nélkül el tudok mondani fejből, csakis azért mert Sebő Ferenc zenét írt rá. Horatiustól Orbán Ottóig.

Egész népét és nem középiskolás fokon.

Egyszer majdnem elmondhattam neki, mennyire hálás vagyok ezekért a versekért, jelenésem volt a rádióban, és előtte ő készített műsort, pakolta el a cuccait a stúdióban. De hát az ember nem rohanja le a másikat azzal, hogy köszönöm, köszönöm, így aztán csak azt kérdeztem, hogy hogyan is van ez. Van az a Tinódi Lantos Sebestyén ének, Az udvarbírákról és kulcsárokról a címe. Ő a végén azt énekli, hogy Kiskököllő mellett Bethlen Farkasnak bohnyai házánál megíratának, de egy másik lemezen Agárdy Gábor úgy énekli, hogy bonyhai házánál. Most akkor Bohnya vagy Bonyha?

Bohnya – mondta határozottan. Meg is nyugodtam ebben, de most megnéztem: Bonyha van a Kis-Küküllő partján, és van benne Bethlen-kastély is. Csupa rejtély a világ.

Az az érzésem, nem szerelemgyerek a forgalmazónál a Michael című film. Speier Dávid a fordító, mégis azt mondják benne, hogy ha erre fordítod, akkor hangosabban szól, ha erre, akkor meg lágyabban. De hát a soft az ebben a szövegkörnyezetben halkat jelent, amit nyilván mindenki tud, ha van kedve egy kicsit is foglalkozni a filmmel, és nem csak nyomja, nyomja, legyünk túl rajta.

Így is kell nézni, ha már nézni kell. Lehet tudni, hogy újra kellett forgatni jeleneteket, hogy nem annak indult a film, mint ami lett belőle, de ami lett belőle… Keressünk valakit, aki lehetőleg hasonlít. Lehetőleg az annyit tesz, hogy alkatilag sajnos nem, egy vaskos lábú rokon kapta a címszerepet, neki kell egy filmen át keresnie a maga útját, neki kell holdjárni és spiccelni, és akkor kapunk valamit, ami sokkal rosszabb, mint az eredeti. Talán ez a cél, legyen rosszabb, és akkor meglátjuk, mennyire jó volt Michael Jackson.

A Rocketman kivételével tényleg egyik rosszabb, mint a másik ezek közül a popsztárok életét feldolgozó filmek közül, és még nincs vége. Életünk egy maroknyi sláger, ezeket kell hallgatnunk majd a másvilágon.

A Time Out étteremközösség a Corvin Áruház felsőbb szintjén, egy közös, terítetlen asztalos rész, és körülötte minőségi (vagy annak mondott) éttermek kitelepülései, lehet próbálkozni, összehasonlítani, egyszerre több étterembe menni, innét kérni a levest, onnét a főételt, a harmadiktól a desszertet. Elvben nem rossz ötlet.

Elvben.

A gyakorlatban az ember már azért is átverve érzi magát, mert a dolog lényegéből fakadóan felszolgálás nincs, odajárul a pulthoz, rendel, kap egy csengőt, ami felnyöszörög, és újra odajárul a pulthoz, mégis automatikusan fölszámolnak 5 százalék felszolgálási díjat. Ha kártyával fizet, akkor megkérdezik, hány százalék borravalót kíván adni, és kevesen mondják azt, hogy adok én, de miért? Kinek? Magamnak?

Újra kérdezem: miért? Mert két napja gulyáslevest kértem a Canteen nevű helyen, kicsit várni kellett, megszólalt a csengő, megkaptam a levest meg a tálcát. Hűha. Ez a gulyásleves? A szaga a fehérrépáé, az állaga vékony, a színe átlátszó. Azért megmerítettem benne a kanalat, és már mentem is vissza, harmadik odajárulás, köszönöm, ezt nem kérem. Miért, mi a baj vele? Utoljára napközis koromban adtak ilyesmit a menzán. Akkor sem ettem meg, most már nem akarok változtatni a szokásaimon.

Ha gondolja, visszaadhatjuk a pénzt.

Ha én gondolom? Azt hittem, ezt nekik kell gondolniuk, ha rossz minőségű az étel, nem fogadnak el érte ellenértéket. Talán felszolgálási díjat sem. Borravalót meg végképp nem. Ezt nekem kell gondolnom?

Hangosan csak annyit mondtam, hogy nem kell, ha önöket nem bántja, akkor maradjon.

Nem bántotta őket.

Nyilván nevetséges azt mondani, hogy „ide sem jövök többet”, de nemcsak róluk van szó, hanem a többiekről is. Nekik sem jó, ha egyiküknél ez megy vendéglátás gyanánt. Van az a mondás, hogy akár egy hordó moslékhoz öntünk egy vödör bort, akár egy hordó borhoz egy vödör moslékot, mindenképpen moslékot kapunk.

El sem kezdték, és már csatát vesztettek. Legalábbis azt hittem, amikor meghallottam, hogy játsszák a Baden-badeni Filharmonikusok a Marica grófnő nyitányát. Ahogy az ember utálja: az első hegedűs még tudja, a többiek meg mennek utána óvatosan.

Aztán elkezdték, és csatát nyertek, mert Jonas Kaufmann magyarul énekelte azt, hogy Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket. Azért az mégis fáradság, megtisztelés, odafigyelés. És mégis egy szép hang, nem szoktuk ilyen szép hangon hallani, főleg magyarul. El is mondja, hogy miért tanulta meg évekkel ezelőtt a magyar szöveget, mert Kálmán Yvonne-nak énekelte, és mondták, hogy Pesten a pesti szöveget használja.

Mikrofonba mondta, és aztán a mikrofon bekapcsolva maradt. Az volt az érzésem, hogy nem elsősorban miatta, a kolléganő, Malin Byström jobban rá volt szorulva a hangerősítésre, Jonas Kaufmann esetében leginkább a második rész Goldmark-áriája, a Magische Töne volt olyan, hogy egyébként nem tudom, mit hallottunk volna belőle, így viszont nem kellett kiabálni – az sem egy hátrány.

Malin Byström elég szörnyű volt egyébként, nem is csak akkor, amikor énekelt, hanem amikor a produkcióját koreográfiai mozdulatokkal próbálta feldobni. Kaufmann meg nem volt szörnyű, bár az egész viselkedésében volt valami civil, próbált lazulni, de mindig ugyanazt az arcot vágta ilyenkor, próbált énekelni, és még mindig emlékeztet a régi önmagára. Aki eddig szerette, az remélhetőleg kitart mellette. És hallottuk a Hazám, hazámat is. Ami egy operett-esten azért is jó, mert rögtön hallatszik a különbség: ez tényleg opera, hirtelen egész mást kell játszani a csellistáknak, sokkal bonyolultabb dolgokat.

A második részre kissé lehalt az egész, de mivel volt két Mosoly országa részlet, tudni lehetett, hogy addig nem megyünk haza, amíg el nem hangzik a harmadik, a Vágyom egy nő után. Ami aztán nem hangzott el, hehe, helyette a Die Juliska aus Buda-Budapest volt a zárószám, a Die blaue Maske című operettben éneklik. Az emlegetett Juliskát egyébként Várady Juliskának hívják a darabban, és most nem tudom, hogy a nagy operaénekesnő, Várady Júlia, Frau Fischer-Dieskau ismerte-e ezt az operettet, amikor nevet változtatott, vagy csak a születési helye miatt lett Várady.

Újra láttam ezt a híres fényképet Párizsban, a Leonora Carrington kiállításon. Híres a kép, híresek a szereplői és híres a fényképész is, Lee Miller. A képen Leonora Carrington látható ráborulva pedig a lábát napoztató Max Ernst. Amit soha nem tudtam eldönteni: Max Ernst fogja Leonora Carrington mellét, vagy takarja?

Nincs olyan nagy különbség, mindkétszer azt mondja, hogy „ez az enyém”, egyszer szexuálisabban, egyszer féltékenyen. Azért érdekes. Még érdekesebb, hogy ilyen fényképek festőkről fordított alapállásban nem készültek. Senki nem fogja Picasso mellét. Vagy egyebét.

Felbuzdulván a tegnapi sikereken, amikor is azt sem tudtam, hogy keresek valamit, mégis megtaláltam, vagyis a pixeles graffitiszerűségekről kiderült, hogy egy Invader nevű párizsi utcai művész alkotásai, afféle francia Kolodko-városdíszek, elmondom, mi az, amit keresek.

Egy Wodehouse-könyv, ami valószínűleg megvan, de nem tudom, melyik az. Azt keresem, amiben (tipikus Wodehouse-helyzet), magyarázatot kell adni, mit keresnek a szereplők éjnek idején a kastély kertjében, és kínjukban az egyik azt kezdi el magyarázni, hogy igazából a csalogány énekét akarták meghallgatni. Már épp ott tartott, hogy fölteszi a kérdést, vajon e dal járta-e át Ruth szívét, állván az idegen rozs közt, midőn síró honvágya fájt, amikor megzavarták őket.

Ruth szíve persze Keats versében fordul elő, Óda egy csalogányhoz. Igazából Ruth szívét egyáltalán nem fájdította a honvágy, azzal volt elfoglalva, hogy az aratók után ment, és szedegette az elhullott magokat és kalászokat, és szépségével meg szorgalmával föl is keltette Boáz figyelmét, de Keats nem ült az internet előtt. Tóth Árpád sem ült az internet előtt, vagy költői-fordítói szabadságát érvényesítette, amikor rozsról beszél, ami aligha terem meg olyan délen. Ami Keatset illeti, ő, ha minden igaz, épp egy szilvafa alatt ült, és két-három óra alatt el is készült az Ódával.

De nem ez a kérdés, hanem Wodehouse. Nem tudok rájönni, melyik könyvében van ez a jelenet. Vagy olvassam újra az életművet, nem bánom meg?

Egy ideje figyelem őket. Egyre többen vannak. Nem tudom, hogy ez valami párizsi dolog, vagy egyéb francia városban is van hasonló. Olyan, mintha falfirka volna, csak nem firka, hanem csempéből, vagy annál kisebb színes kerámianégyzetekből kirakott ábra. A legtöbbször űrlények, de sokszor más, ez például egy pelikán, ha jó látom, van képregényhős, Star Wars birodalmi rohamosztagos, mindenféle. Sima vandalizmusnak túlságosan bonyolult, mégis ki kell jönni létrával, alapozni, ragasztani, de azt is nehéz elképzelni, hogy hosszas engedélyezési eljárás végén bólint a hivatal, engedélyezzük, hogy Csubakkát helyezzenek el a ház sarkánál. Többnyire egyszerű lakóépületeken találni ezeket a házjelvényeket, vagy minek is nevezzem, de például ezt a pelikánt a Füvészkert egyik bejárata fölött lőttem. (Nem lőttem, soha nem lőnék pelikánra.) Talán van a jelenségnek szakirodalma, vagy valaki rendszeresen fényképezi az új mozaikokat, mindenesetre gyarapodnak.

Tudom, ennél ostobább dolog nincs is, a tömegből panaszkodni a tömegre, mit képzelsz magadról, kis hangya, mi vagy te a boly nélkül? Nem is panasz, csak mondás: elképesztő az érdeklődés a képzőművészet iránt. Matisse-ra még be lehet jutni, de Nan Goldinra csak csóválja a fejét a pénztáros: mára már nincs jegy. Betelt, foglalt egész nap, tessék máskor visszajönni.

Rajtam ne múljon.

De miért izgatja ennyire az embereket Nan Goldin? Vagy akár Matisse? Amikor bent vagyok a képek között, nem érzem ezt a felbolydultságot, az emberek közönyös vagy álmodozó arccal sétálgatnak a művek között, megállnak, fényképeznek, mintha ez az egész csak valami igazolása volna az utazásnak, nem csak úgy utazgatunk, nemcsak vásárolunk, de ez is van, ez is kötelező. Sorban állni a bejutásért, aztán bent lenni egy darabig a múzeumokban.

Arra gondolok, hogy nem lehetne ezt az utóbbit megúszni? Elég volna elmenni Párizsba, beállni a sorba, megvenni a jegyet, aztán hazamenni, mint aki jól végezte a dolgát? Vajon látszana a különbség rajtunk?

Egyetlen európai, vagy bármilyen egyéb földrészen lévő várost sem ismerek annyira, hogy tanácsokat tudnék adni az oda utazóknak, mit nézzen meg, mit ne nézzen meg, és hová menjen illetve ne menjen. Így aztán lelkesedésem a ma született bárányé, én most fedeztem föl, hogy ilyen is van Párizsban: batobus. Hajóbusz. Vízibusz. Kilenc megálló, körbemegy, délelőttől estig többnyire, főszezonban tovább. Az ember napi vagy kétnapi jegyet vehet rá, és hop on – hop off alapon működik, bármikor kiszállhat, bármikor visszaszállhat. Az mindenesetre így feltűnőbb, hogy a látványosságok nagy része a víz mellet van, Louvre, Invalidusok, Eiffel torony és a többiek, illetve így most egy új látványossággal gazdagodtam, mert a hajóút egyik végpontja a Füvészkert. De hát nem is ez a lényeg, hanem Párizs a vízről, meg a tempó, ami bámészkodásra van optimalizálva, átlagosan tíz perc állomások között, nincs ez a metrózó lendület, ami után olyan hervasztó fél órát sorban állni. És két sorban állás között mégis hajókázik az ember.

Hát, öregem, jó bolond vagy. Ez jutott eszembe az Orangerie-ben, az Henri Rousseau kiállítás elején. A képen Rousseau önmagát ábrázolja festőként, szakáll, bajusz, ecset, paletta. A gomblyukában kitüntetés, nem igazi. Körülötte az aktuális Párizs, világkiállítás, zászlók, léghajó, Eiffel torony. Ez tehát 1889, Rousseau már eldöntötte, mi lesz, ha nagy lesz. Csak már nagy, negyvenöt éves, még négy évig nem is mer főállású festő lenni, ezért is hívják (ma már egyre kevésbé) vámos Rousseau-nak.

A Csontváry-történet, talán csak azért kevésbé meglepő, mert Párizsban játszódik a 19. század végén, nem lehet úgy eldobni egy követ, hogy az ember ne festőt találjon el. Nyilván sokan akartak a semmiből festők lenni. Eggyel több, vagy kevesebb...

Eggyel több.

Aki emlékszik a Picasso kalandjaira (mindenki), abban benne volt a nagy Rousseau bankett, amit Picasso szervezett, álarcosbál, és az ünnepség végén Rousseau eljátssza az I Dream of Jeannie című amerikai dalt, és elszáll. De voltak Rousseau által szervezett bulik is, ahová meghívta az ismerőseit, vagyis a művészeket és a környékbeli boltosokat. Egy festő – egy pék. Párizs.