Egy idő után azért utazunk (nem mindenki, tudom), hogy felidézzük a régi élményeket. De mindenre nem lehet felkészülni, például erre az illatra sem, ami vihar után terjeng Veronában, gyantás fenyőillat lengi be a szép vidéket, vagy soha nem esett, amikor itt voltam, vagy nem ennyire, vagy nem ekkor, de belekábul az ember. Szegény Shakespeare, hogy ezt nem tapasztalhatta meg. Mert látatlanban is nagy Verona-rajongó volt, próbálok utánaszámolni, legalább három dráma játszódik itt, míg Velencében csak kettő, az Othello és A velencei kalmár.

Nem adom fel rejtvénynek, hogy melyik három, ami nekem eszembe jutott, az a Romeo és Júlia, A makrancos hölgy és a Két veronai nemes. Van még?

Kincses Gyula képeit mutatják az Újlipótvárosi Klub és Galériában, hát ezzel gyorsan végzek, ezt érzem belépve. Mert amúgy szép képek, jó képek, amatőr képek. Legalábbis ami a portrékat illeti. Ráismerek a magam által készített képekre, ő is tud örülni egy mosolynak vagy egy gondterhelt pillantásnak, Cserhalminak, ahogy elneveti magát, de közben úgy néz ki, mintha a harmadikról dobtak volna a fejére egy parókát, Esterházy kék szemének. Őt is az izgatja, hogy ki van a képen, nem az, hogy ki az, aki a képen van, ha érthető így. A hátterek esetlegessége. Hogy a fények csak akkor jók, ha színpadi a felvétel, elvégezték a munkát a világosítók. Szerintem az ilyen képeknek örülnek a profi fotósok, igazolva vannak, hogy amit ők csinálnak, az mégis egy szakma, nem a gomb megnyomása, és aztán hajrá, minden javítható a számítógépen.

De hát ki ez a Kincses Gyula?

Azért ez nem mindennapi, mert ha az ember keresgélni kezdi, csak nagyon nehezen találja nyomát a fotózásnak. A Magyar Orvosi Kamara elnöke volt. MDF alapító, aztán vezető politikai valami két kormány (balkormány és jobbkormány) idején. Fotózott, majd letette a gépet, mert nem volt elég ideje a sötétkamrában pepecselni, aztán újra fölvette, amikor digitálisan is lehetett fényképezni, nem kellett spórolni az anyaggal, és lehetett utómunkázni a számítógépen is. Van honlapja, de pokoli rendetlen, a legtöbb link nem vezet sehová. Azt írja magáról: magánember.

Az más. Akkor klassz.

Most már befejezem, túl vagyok a felén Arthur Rubinstein önéletrajzának első kötetének (Ifjúi éveim), de erős a gyanúm, hogy semmi értelme nincs. Amúgy vidám és vastag kötet, és megérti az ember a történet lényegtelenebb részét, hogyan lett a lvovi kisfiúból aranyifjú, vagy valami hasonló, elegáns, szivarozós, fátermörder-galléros, frakkos úr, mennyire hosszú volt az út, amíg odaért a Savoyba vagy a Carltonba (egyébként nem is volt annyira hosszú), de ami a lényeget illeti, azt nem mondja. Talán ő sem tudja. Hogy miért pont ő, mi az, amitől ő tudja, hogyan kell Mozartot, Grieget, Chopint játszani, hogy mi az, ami benne megvan, és a többiekben nincs. Írja, hogy mit evett, mit ivott, kivel hált, mi ment a színházban, hogy énekelte Caruso a Kacagj, bajazzót. Úgy, hogy könnyek szöktek az ember szemébe. Ki gondolta volna.

Nyilván ez a nagybetűs élet, pezsgő és kaviár, de egy idő és párszáz oldal után az egész végtelenül unalmassá válik. Marad a tanulság: ő sem tudja, hogy miért pont ő.

Legalábbis elmondani nem tudja. Amire lehet az is a magyarázat, hogy ha el tudná mondani, nem tudná elzongorázni.

Vagy őrült, vagy a szenzációt kergeti. Amennyire látom, a régizenei mozgalomban csak ketten voltak, akik ezt a vélekedést hosszan fenn tudták tartani magukról, a többiek simán sztárok lettek. De Harnoncourt és Roger Norrington elfogadottsága soha nem volt száz százalékos. Finoman szólva.

Ezt is ki kell érdemelni.

Ma talán ezt jobban látjuk, hogy a régizenei mozgalom mennyire volt piaci alapú, az indulásnál mennyire a lemezkiadók álltak mögötte. Hát hogyne. Megveheti az ember ugyanazt a Beethoven-szimfóniát tizenöt karmesterrel, és körülbelül ugyanazt fogja hallani. És akkor jönnek az új fiúk, és valami egészen mást mutatnak. És azt mondják, Beethoven is ezt hallotta volna, ha hallott volna. Hirtelen minden kiadónak lett régizenei együttese és karmestere, az Eratónál és később a Philipsnél Gardiner és az English Baroque Soloists, a Deutsche Grammophonnál Trevor Pinnock és az English Concert, a Teldecnél Harnoncourt és a Concentus musicus, a kicsit későn ébredő EMI-nál Norrington és a London Classical Players.

A csata vagy a háború meg lett nyerve, az ifjú majd kevésbé ifjú karmesterek elismert művészek lettek. De azért Harnoncourt és Norrington interpretációi így is fölháborították a békés zenehallgatókat. Ezek nem normálisak. Norrington például főleg két okból volt nem normális, a vibrato nélküli vonóshangzás és a tempói miatt. Viták így és viták úgy, érvek innét és érvek onnét, gyűlölet és megvetés, gúny és legyintés. De hát ez a metronómszám van a kottába írva. De Beethoven írta oda, aki nem hallotta a zenét. Mi van, ha elromlott a metronómja? És így tovább.

Nem gondolom, hogy ezt én el tudom dönteni. Azt se, hogy feltétlenül el kellene dönteni, ma már azt is látjuk, hogy a zenélés elsősorban mindig a saját koráról szól, hogy hiába hivatkozik valaki Beethovenre, mindig csak önmagáról tud érvényesen beszélni.

Mégis: mi van, ha Norringtonnak van igaza? Ő azt mondta, hogy Beethoven idején egyszerűen nem voltak lassú tételek. Mindent viszonylag gyorsan és ritmusosan játszottak, ez volt a zenéhez való viszonyulás, nem merengtek rajta, hanem táncoltak rá, még a székben ülve is. Ez ugyanaz a viszonyulás, ahogy egy mai tinédzser érzi magát koncerten. Mit csináljak? Üljek és hallgassam? De hát a zenére mozogni kell, ez az elsődleges hatása.

Bármilyen képtelenségnek hangzik, Norrington tehát ezt mondja: nem voltak lassú tételek. Tessék megnézni a korabeli kritikákat és visszaemlékezéseket: sehol sem mondják, hogy lassú tétel. Azt írják, hogy az Adagio vagy az Allegretto ilyen és ilyen volt. De azt soha nem írják, hogy lassú.   

Persze, ez jó érv, mert nagyon kevesen fogják hirtelen felindulásból végigolvasni az egykori kritikákat és visszaemlékezéseket. De, ha ez érv, az most nekem is eszembe jutott, hogy egy Beethoven-, Mozart-, Haydn-szimfóniában tényleg nem mondják azt egy tételre, hogy lassú. Úgy értem, a hivatalos tempójelzés vagy Adagio, vagy Allegretto, vagy Andante, esetleg Largo. Egyik sem jelent lassút. Magyarul, a sorrendet tartva: kényelmesen (ad agio), vidáman, sétálva, szélesen.

Hm.  

Az egyik 2005 júniusában készült. Meleg volt, próba a Zeneakadémián, Annyira meleg, hogy Norrington lerúgta a cipőjét, mezítláb állt a pódiumon, mezítláb vezényelt, aztán leugrott, kiült a széksorokba, és hallgatta, hogyan szól a Camerata Salzburg. Nekik játszanak, mármint nekünk, nem az a lényeg, hogy a karmester mit hall, hanem hogy a közönségnek mi szól. Igaz, nem szaladt föl a másodikra, hogy ellenőrizze, az ott ülőknek milyen lesz az élmény, de megtette az elvárhatót. Vagyis sokkal többet.   

A másik kép 2018-ból való, a Müpából. Mozart-koncert, a B-dúr szimfónia első tétele után valaki bátortalanul tapsolni kezd, néhányat magával visz a lelkesedés, mások pisszegnek, ahogy ilyenkor szokás. Sir Roger megfordul a pódiumon, kezével biztatja a tapsolókat, tessék csak nyugodtan tapsikolni, ha tetszett, két ujjával mosolyra húzza a száját, tessék csak nyugodtan örülni. Azért vagyunk itt.

Azért volt itt.  

Ezt még hadd meséljem el Vörös és fekete tanulságként, hogy Julien morfondírozik nagy bölcsességében, és I. Ferencet idézi magában:

Ingatag az asszonyelme,

Bolond, aki bízik benne.

Hogy ezt I. Ferenc valóban mondta volna? Mert nem nehéz ráismerni a Rigolettóból az áriára, az asszony ingatag, úgy hajlik, mint a nád.

Aminek persze nincs sok értelme, a nád nem hajlik, inkább törik, az olasz szöveg sem a nádhoz hasonlítja a nőket, hanem a szélben lebegő tollhoz, de mielőtt az ember felsóhajtana, hogy már megint mennyi hülyeséget énekelnek (énekeltek) össze az operában, azért az is látszik, hogy a lényeg példásan meg van oldva: szállóige lett az ária első sora. A többit úgysem lehet érteni.

És akkor ez a sor ennyire benne volt a köztudatban, hogy egy Julien is idézgette. Csak azért érdekes, mert körülbelül egy időben írta Stendhal a regényt és Hugo a drámát, de az opera húsz évvel későbbi. A Rigoletto köztudomásúan áldozata a cenzúrának, nem lehetett királyt szidni a színpadon, ezért lett a helyszín Mantova, de a művelt emberek azért észrevették, hogy a herceg I. Ferenctől idéz – talán nem véletlenül.  

Azt hiszem, eddig még soha nem hallottam azt a szót, hogy garrote. Nem is hiányzott. Most is csak véletlenül futottam bele, a Vörös és fekete melléktermékeként. A XXII. fejezet mottója így szól: Azért adatott az embernek a beszéd, hogy el tudja vele rejteni a gondolatait. Szép és szellemes, a szerzője Gabriel Malagrida.

Meg van csillagozva, hogy ki ő, jezsuita pap, misszionárius, az inkvizíció Lisszabonban kivégeztette.

Na. Azért ez egy furcsa életpálya. És tényleg az, Malagrida, mint neve is mutatja, olasz születésű, a rend küldte Portugáliába, és onnét ment tovább Brazíliába misszionáriusnak. Szent embernek tartották, annyira szentnek, hogy vissza is hívták Lisszabonba, ahol a királyi udvarban élt, és összetűzésbe keveredett a miniszterelnökkel. Az utóbbi nem viccelt, belekeverte Malagridát egy valószínűleg nem is létező királyellenes összeesküvésbe, a szerzetest elítélték, de kivégezni nem tudták, mert ahhoz az inkvizíció beleegyezése kellett. Ezen már akkor is lehetett segíteni, leváltották az inkvizíció fejét, és az akkor már két és fél éve börtönben ülő, és megtébolyodott Malagridát most már eretnekséggel vádolták meg, bár az sem volt bizonyos, hogy az eretnek látomásait egyáltalán ő írta-e. És egyébként is tébolyult volt.

Malagridát kivégezték, és ehhez kellett a garrote, egyszerű, fából készült szék, a támláján egy vaspánttal. Kivégzéskor aki ráül, azt ezzel a vaspánttal megfojtják. Ahogy Vonnegut mondta: az emberek nagyon találékonyak tudnak lenni, ha arról akarnak gondoskodni, hogy más emberek ne éljenek.

És még egy lábjegyzet jön a lábjegyzethez, ez a mottó a beszédről nem is Malagridától származik, hanem Voltaire-től. Hogy Stendhal tévedett-e vagy szándékosan jelölt meg más forrást, nem tudom.

A kérdés Thomas Beechamtől származik, amikor nézte a hatvanadik születésnapjára kapott gratuláló táviratokat. A nagy zeneszerzők, Stravinsky, Richard Strauss, Sibelius… Mozarttól semmi?

De hát ő ilyen volt, vicces karmester, egy könyvben össze is gyűjtötték a vele kapcsolatos anekdotákat és a mondásait, az én kedvencem még mindig az, amikor azt mondta, lesz csembaló is, bár olyan a hangja, mintha két csontváz szeretkezne a bádogtetőn. Van egy lemezem, amin próbál, ott is ez megy, a zenekar végig neveti a próbát, ő meg szerepel, de szigorúan szóban, történeteket mesél, szórakoztatja a közönségét, vagyis ebben az esetben a zenekart.

Elég könnyű félreérteni a jelenséget, azt hinni, hogy ennyi volt a művészete, abban a korban, amelyben minden valamirevaló karmester ordított, ő mesélt. Ezért aztán szerették, és fenntartották a legendáját. Ott vannak a lemezei, jók, persze, hogy jók, de soha nem nyúlnék első szándékkal Beecham után, még akkor sem, ha a nagy kedvenceiről, Haydnról, Schubertről vagy Mozartról van szó.

És akkor tegnap föltettem egy Kedvenc nyitányaim című lemezt, nem is vártam semmit tőle, és olyan elképesztő Tolvaj szarka nyitány szólt róla, olyan hatalmas Rossini crescendo bomlott ki, olyan vicces volt az egész, vicces és lángelméjű (mármint Rossini), miközben itt sem volt az a nagy, zenekari berezeltetés, hogy itt aztán mindennek nagyon és nagyon egyszerre kell szólnia… A szokásos Beecham-közhelyet, amely szerint jó ő lemezen is, de meg sem közelíti a koncertjeit, ki kell dobni a zenetörténeti szemétdombra. Éljen Sir Thomas.  

Elfelejtettem, mennyire nagyratörő terveim voltak Stendhal-ügyben, hogy párhuzamosan elolvasom majd a két fordítást, ha igazságot kell osztani, akkor kikeresem a megfelelő részt az eredetiből, és… Nem tudom, mi lett volna az és, de mindegy is, maradok az új fordításnál, szépen zajló szöveg. Azért néha megakadok. Julien azt mondja magában, hogy ha nem engedi el három napra Rénal úr, akkor majd belengeti a felmondását.

Biztosan nem csak úgy idekeveredett a szó szándékosan mondja Tótfalusi Ágnes a mai és ifjú olvasónak, hogy Julien te vagy, egy kicsit mégis soknak tűnik. Megnéztem Illés Endrét: azt mondja, legfeljebb újra felmondok. Megnéztem az eredetit – és pont nem tudtam megnézni, valami rejtélyes okból ez a bekezdés hiányzik az ingyen letölthető elektromos könyvváltozatból. Így aztán nem tudom, hogyan kell franciául belengetni valamit.

Közben Arthur Rubinstein (haladok a könyvvel) karriert csinált Párizsban, és ennek részeként meglepve veszi tudomásul, hogy be kell mennie a Le Figaro szerkesztőségébe, és le kell diktálnia, hogy mit is írjon róla a kritikus. Elég rosszul esik neki a felismerés, hogy a sajtósiker pénz- és ismeretségi kérdés, még föl is kiált, hogy: O tempora! O mores! De hát mikor volt ez másképp. A költő, Heinrich Heine mellékállásban zenekritikákat is írt, és neki is volt egy kellemetlen megbeszélése Liszt Ferenccel, amikor fölajánlotta, hogy némi pénzért cserébe kedvezően fogja fogadni Liszt művészetét. Liszt nem fizetett, Heine fanyalgott, o tempora, o mores.  

Ha van valami, amiben javult a világ, az a zenekritikusok lepénzelése. Mennyire jó lett volna erkölcsileg fölháborodni, és dühösen kikérni magamnak a feltételezést, hogy az ítéletemet befolyásolni lehet, de érdemben, komolyan soha nem ajánlottak föl ellentételezést a kritikáért.

Azt sem tudom, hogy ennek örülni kell-e vagy sem. Mert nemcsak a világ lelki igényei változtak, nem jutottunk el odáig, hogy legalább a zenéről ne hazudozzunk, hanem a komolyzene fontossága csökkent: tökmindegy, hogy ki játszott, mit és hogyan. O tempora.