Valami nagyot kellene mondani, de hát a nagy akarásnak nyögés a vége (igazából a nem akarásnak nyögés a vége), nem sülne ki belőle semmi értelmes. Nagyot, de mit. Cecilia Bartoli visszaadta a hitemet az emberi hang vagy az éneklés csodájában. De hát soha nem szűntem meg hinni és tapasztalni az emberi hang és az éneklés csodáját, ezzel nem megyünk semmire. Cecilia Bartoli visszaadta a hitemet őbenne, Gesú, ez milyen szánalmas.
Cecilia Bartoli itt volt, és eleinte olyan furcsán szólt a hangja, hiába vigyázott rá, hiába hibátlan a technikája, hiába bír százszor annyit, mint másoké, azért jövőre hatvanéves lesz. Gluck Orfeusz és Euridikét énekli most szerte Európában, ezzel jött el hozzánk, hogy fekete nadrágkosztümben sirassa a nőt, félig vagy alig szcenírozott előadásban, úgy értem, szcéna tényleg nincs, de egy kicsit azért mászkálnak éneklés közben, és a kórus alulról a saját arcába zseblámpázik, amikor ők a fúriák. Van a színrevitelben némi naivitás, de hát ezek ilyenek, ezek a z énekművészek, bekötött szemmel sétálnak át a kifeszített kötélen, és észre sem veszik, hogy ez milyen nagy dolog.
A fél előadás alatt azokat irigyeltem, akik bal elöl ültek, mert Bartoli lejött a pódiumról, ott állt és ott énekelt mellettük, vannak kiválasztott budapesti koncertlátogatók, akiknek már megjött a Gesú bambino. És akkor a Che puro ciel ária alatt előredőlök, nézem, hogy játssza a szólót oboa és fuvola, és Bartoli bejön jobb hátul, és mondjuk úgy öt méterről énekelni kezd.
Tudom, tudom, ha látnak egy világszép nőt, akkor valaki mindig azt mondja, hogy na, valaki őt is unja. Mégsem tudom megérteni, hogyan lehet ezt a hangot és főleg ezt az éneklést megszokni, hogy a családtagok, vagy akik együtt próbálnak vele, hogy nem felejtenek el élni, hogy nem válnak megtört szívű, fölzaklatott istenekké, akik megfordítják a történetet, engedélyezzék a lehetetlent, vidd Euridikét, vigyél bárkit, akit csak akarsz, üres lesz az alvilág, de sebaj, majd feltöltjük. Vagy nem. Szervusztok, halhatatlanok.






